Cikkek

Az elmúlt évben is maradtak a Steam-rekordok, a Valve mamuttá vált digitális PC-s piaca ismét szépen teljesített. Legalábbis ez derül ki a hivatalosnak és 100%-ig megbízhatónak nem, de statisztikailag releváns SteamSpy összesített éves adataiból. Azt persze tudni kell, hogy a számok nem a közvetlen steames eladásokat takarják, hanem a tulajdonosok számát.
 
A 2014-es 1900-hoz képest már több mint 3000 új játék került fel a gőzös piactérre (tegyük hozzá, a zöld lámpát kapott filléres független fejlesztések száma már talán túl nagy is), az egyidejűleg jelen lévő felhasználók csúcsa pedig 8 millióról 12 millióra nőtt. A legérdekesebbek természetesen az eladások, erről kaptunk szépen táblázatokat áprilistól kezdve úgy az évre vonatkozóan, mint havi bontásban. Összesen 350 millió fizetős játék talált gazdára, 3,5 milliárdos dollárosra hizlalva ezzel a piacot.



A bevételek összegét viszont érdemes fenntartással kezeni, hiszen a játéktulajdonos nem egyenlő Steamen vásárlóval (egyes játékoknál akár a Steam-kulcsok harmada is "külsős forrásból" kerül beszerzésre), nem tudom, hogy ezt és a régiós különbségeket milyen metódussal és hatékonysággal veszi bele a képletbe a SteamSpy. Ugyanígy az akciós hónapokban rendes áron vásárlókat sem tudják kiszűrni. Figyelmeztetnek is rá, hogy a felüntetett summát ne vegyük teljesen készpénznek. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy nem mindegyik játék Steam-függő, így léteznek más PC-s platformokon is (pl. GOG, Humble, Origin, UPlay), a nagy megjelenések közül például a Grand Theft Auto is a Rockstar Social Clubhoz való kulcsokkal érkezett a DVD-tokokban, és a The Witcher III: Wild Hunt pedig a GOG-felé lökte a dobozos vásárlókat. Viszonyítási alapnak viszont mindenképp érdekesek.

Szavak helyett következzenek a számok maguk! Először is egész évre vonatkozóan a TOP 20 bevételt és eladott példányszámot tekintve (áprilistól decemberig).



Külön toplista áll rendelkezésre a kilenc behatóbban vizsgált hónaphoz is.




Ha pedig vannak adatok a hónapokhoz, rangsorolni is lehet őket. Bevételt és eladott példányszámot tekintve is természetesen az (ön)ajándékozás ünnepéről szóló december volt a legerősebb. Míg azonban gazdára talált digitális kópiák számát tekintve a nyári akciók olcsó hónapja, június futott be a második helyre, addig bevételt tekintve a GTA V-tel fémjelzett április bizonyult kihívóan izmosnak.
 

Aki nem lakott jól ennyi adattal, elmélázhat a 2015-ös országonkénti rangsoron is, sajnos csak a nagyobbakkal, magyar toplista nélkül.

Forrás: Medium

…és akkor köpni-nyelni nem tudtunk a második rész végén. Valahol itt tartottam. Vagy valami ilyesmi. Sokat kellett várni, amíg megtölt a Monkey Islandet sújtó átok, és 1997-ben Guybrush végre diadalmasan új révbe hajózhatott. Bár a hajózhatott talán túlzás, de szerintem lényegtelen, hogy dodzsemről, katamaránról vagy repülőgép-hordozó anyahajóról van szó. Annál többet nyom a latban, hogy a komikus triász megbomlása némiképp új irányt adott a szériának. (Tudniillik Ron Gilbert és Dave Grossman 1995-ben elhagyta a fedélzetet, hogy megalapítsa a Humongous Entertainmentet, Tim Schafer viszont besegített a projektbe.)
 
Vagy inkább régit. Persze a Jonathan Ackley és Larry Ahern duója által levezényelt, és elsősorban Bill Tiller díszletezte új epizód az eltelt 6 évnek hála szinte automatikusan nagy fejlődésen ment át, legalábbis ami a felszínt illeti. A jó öreg SCUMM motor ugyanis megmaradt Ron bátyóból is, hogy egy utolsó dicsőséges kört fussanak vele. A látvány bizony olyan, hogy alacsony felbontás ide, 4:3-as képarány oda, én bizony a saját tíz ujjamon túl egy kraken csápbegyét is megnyalogatnám még most 2015-ben is. Más szóval: a The Curse of Monkey Island a valaha volt egyik legszebb videojáték, annyira káprázatos, hogy még a kevésbé rokonszenves irányba elvitt fizimiskájú karakterek tetszenek, egy igazi rajzfilm lett. Persze a tilleri hátterek elég statikusak mai 3D-s szemünknek, de ezt hajlamos vagyok megbocsátani, és csak annyi retorzió érinti részemről a játékot miatta, hogy most felfüggesztem a látványt érintő ömlengést, legalábbis megpróbálom.
   
De hiába nyomom ki akár a saját szemeimet is, nehéz elmenni amellett, ahogy a CoMI zeng. Igen, első osztályú minőség volt a maga korában. Ma már persze megkaptuk az elődök speciális változataihoz is a hagyománytisztelő szinkront, de amikor először szegezett a játék a székbe, akkor legfeljebb csak epedezni lehetett egy beszélő Guybrush után. Szóval a hangszínészet a korát tekintve remek, megkockáztatom, még jobb is az előző részekénél, már csak azért is, mert gyárilag velük készült, és Dominic Armato ifjabb hangja is még jobban áll neki. Nemkülönben dicsérni tudom a zenét is, bár itt az első részt megidéző, és egyébként is szépen csengő dallamok már az alapelvárást képezték, ha nem MIDI-ről váltott az egyszeri kalandor.
   
A fejlődés szintén nem maradhatott el az irányítást tekintve sem. A klasszikus igés rendszert már a Sam & Max Hit the Roaddal dobta a LucasArts 1993-ban, rá két évre pedig a Full Throttle-ben Schafer mesterék megalkották a szerintem definitív kalandjáték-irányítási metódust. Gyakorlatilag ennek enyhén módosított változatát kaptuk itt is kézhez, illetve csőrhöz, ahogy a kényelmesen előhozható, de a valós igényeket lefedő opciótárból válogathatunk. Mivel már az előző részekben sem éreztem a korábbi rendszer minden szegletig való kihasználását, így úgy vélem, nem járt vezéráldozattal ez a modernizálás, a vámon és a réven is csak nyertünk. Emellett számomra további öröm, hogy végre a képernyőkön a következő desztinációra duplán kattintva azonnal végbe megy a helyszínváltás, nem is értem, hogy ezt a vívmányt miért nem vették át a speciálisékhoz.
 
Ezeken a területeken azonban könnyű volt előrelépni, sokkal izgalmasabb kérdés, hogy a történet látszólag kútba ejtett fonalát miként sikerült felvenni. Azt, hogy az eredeti tervek szerint a valódi harmadik rész miről szólt volna, talán még maga Gilbert sem tudja biztosan, hiszen végül is nem állt neki valóban a játéknak, ha voltak is ötletei. Egy biztos, Ahernék kénytelenek voltak saját kútfőből dolgozni, és a sztori terén nagyon is konzervatívak maradtak. Az új és tagadhatatlanul mókás történet mellett a kontinuitásra éppen csak annyit szántak, hogy a részek kapcsolódjanak, a történtekre kapjunk valami szedett-vedett, nem túl eredeti magyarázatot, a világot érintő komolyabb következményeket pedig mindenáron negligálják. Az óvatoskodás minden hátránya ellenére talán jobb így, hogy nem próbáltak beleerőltetni valami nagyobb ívű elképzelést. Arról pedig sosem volt szó, hogy teljesen komolyan kellett volna a MI2 végét, tehát jól tették, hogy erre a hullámvasútra nem ültek fel. Maga a sztori ismét vicces és szórakoztató, tömve a Lucastól, pardon, a LucasArtstól joggal elvárható ökörségektől.
   
Szembeötlő viszont, hogy az említett folytatólagosság és a kötelező mennyiségű visszautaláson túl kerülnek elő az ismerős helyzetek, gyanúsan ismerős a mű szerkezete. Néhol már-már remake-szagot érezni, és itt elsősorban az első részre gondolok. Ezt mégis könnyű megbocsátani. Nemcsak azért, mert az igazán jók még a papagájként ismétlést is elbírják egy darabig, hanem azért is, mert – filmes analógiát idevuduzva – a végeredmény inkább a Terminátor 2-t idézi, mint annak halovány folytatásait. James Cameron ugyanis eredeti klasszikusának egy, ha lehet még fantasztikusabb darabbal igyekezett a nyomába érni, és az újra elsütött jelenetek szinte egytől egyig még jobban sikerültek. Itt ez talán túlzás, de a végeredmény több mint kielégítő. Személy szerint az új legénység tagjait legalább annyira kedvelem, a toborzásuk pedig talán még jobban is bejött. A visszatérő, inzultusokra építő „harcrendszer” is a topon van. Némileg könnyít rajta, hogy ezúttal a keménységet nem csupán mímelni, de rímelni is kell. A lényeg viszont, hogy a humorfaktor most is ott van, és kapunk cserébe mulatságos, rímelő kamuopciókat is. A végjáték eddig sem volt elnyújtott a szériában, de a hevenyészetten odadobott magyarázatok mellett talán itt hat a kívánatostól leginkább rövidnek, ha ez az első rész ismeretében furán is hangozhat. Ezzel együtt én mindig is túlzónak éreztem az ezt illető kritikákat (pláne az egész játék teljesen szabványos hosszát rövidnek beállítókat), de tény, hogy LeChuck bosszúja tartalmasabb végső csapást hozott.
 
Amiről eddig szemérmesen hallgattam, pedig az előző felvonást dicsértem miatta, az a karakterek jellemfejlődése. Ha valahol, itt bosszantó az új alkotók pipogyasága és vissza-/ballépései. Guybrush szakáll-, vagy legalábbis sörtevesztése talán akaratlanul is találó szimbóluma ennek. Főhősünket ugyanis nemhogy érintetlenül hagyják a legutóbbi események, de visszakanyarodik az első részhez, szinte csak annyival van előrébb, amennyit a történtek konstatálása önmagában mindenképpen megkíván. Kevés ez és kissé csalódás, akármennyire is kedvelem a karaktert. Elaine pedig, ha eddig értékeltem, hogy nem egy megmentendő naiva, hát jellemileg most sem az, de mégis sikerül őt méltatlan szituációkba sodornia lovagjának és az íróknak. És akkor még a nyitójelenetről nem is ejtettem szót, ahol szellemességét és bátorságát illetően stimmelt, de Guybrush irányában már elvetette a sulykot. Na, mindegy, belefér ez, leginkább ízlés dolga.
   
Minden füstölgésem ellenére végig szórakoztattak a szereplők, csak azért, mert nem elég gilbertiánus a szellemiség, egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy egy pallóról levessem magam. Ráadásul van ellenpont is, a friss és ropogós karakter, Murray ugyanis gondoskodik a tömény apokaliptikus humorról. Az alkotók érzésem szerint azt is jól eltalálták, hogy ne használják túl a szándékoltan repetitív dumájú kollégánkat, de mégis előkerüljön, ha egy kis extra adag mosolyt és nevetést még elbír a játék és a játékos.

A játékmenet maga a szokásos mászkálás a helyszínek között, beszélgetés a szembejövőkkel, eltulajdonítása mindennek, ami nincs leszögezve, és annak még inkább, ami le van. Aztán pedig lehet kombinálni a konkrét céllal rendelkező tárgyakat és a szokásos vörös heringeket. Maguk a feladványok hozzák a szokásos elmebeteg módon logikus szintet, Mega-Monkey Mode-ban kellemes kihívás a játék, de nem olyan nehéz, mint az elődje, és nem is kell három sziget között egyfolytában le-fel mászkálnunk, ami azt méretileg oly eposzivá tette sokak emlékezetében. Annyiban is bővült a játék, hogy itt tobzódik igazán a széria és a LucasArts védjegye: a szinte minden eshetőségre elsütött szórakoztató megjegyzések tárháza. Próbáltam zollstockkal méregetni, de végül tételes feljegyzések híján csak a szavamat tudom adni: az első két amatőrebb részt sikerült messze meghaladni ebben, és természetesen a párbeszédek jellemző pszeudoelágazásai is megmaradtak.
   
A The Curse of Monkey Island tehát nem az elképzelhető legautentikusabb, és pláne nem cselekményben, jellemekben előrelépő folytatás, egyszerűen csak a következő felvonás, mely a LucasArts kalandjátékaira amúgy nem jellemző futószalagról lepattant, kielégítendő a rajongói igényeket. Hiába azonban Gilbert hiánya, a kiváló produkciós szint, a remek humor, az összességében még mindig igenis jó sztori miatt minden hendikep ellenére részemről kérdés nélkül vésem be a műfaj arany oldalaira Guybrush harmadik kalandjának a címét is. Legkomolyabb szívfájdalmam tehát inkább az, hogy nincs eléggé előtérben a játék, pedig hogy megérdemelne egy 1080p-s, legálisan megvásárolható feldolgozást! Említettem, gyönyörű a mostani állapotában is, és a ScummVM tényleg a kalandjátékos legjobb barátja, de én már csak ilyen telhetetlen vagyok. És bizony, ez a játék sem egy egyszerűen speciális újrázást érdemelne, hanem jóval inkább egy tökéletest.

Az előző részhez erre tessék: RetroWiRED: Mit adott nekünk a Monkey Island – hát a speciális változatai?

Nos, előrebocsátom, a következő bemutató igazi Carmageddon fanboyként készült. Anno az elsők között fizettem rá elő Kickstarteren, méghozzá egyből a 150 dolcsis változatot. Megvan itthon az összes rész értelemszerűen, és bizony állandó „vendég” a merevlemezen mindegyik (azaz az első és a második).
Röviden összefoglalva nekem tetszett. Egyszerűen magával ragad a hangulata, és bármikor szívesen vezetem le vele a feszültséget. :) Hozzáteszem, ezzel is valahogy más érzés játszani, más a hangulata, mint a többi részé, ami szerintem egyébként jó dolog, így ha az egyikre valami véletlen folytán rá is unna az ember (persze ez lehetetlenség, de tegyük fel), akkor is ott a többi rész, és az immár igazi trilógiává vált sorozat többi epizódjával is rendkívül hatékonyan agyon tudjuk csapni a rendelkezésre álló szabadidőnket.

Sajnos sok hibája van, ezt még én is látom és elismerem, de játszatja magát, szórakoztat – egyszóval FUN FUN FUN. Persze láttuk a korai megjelenés és a béta verzió még a jelenlegi változathoz képest is rengeteg hibáját és problémáját, így talán némileg bizakodhatunk, hogy idővel (ez sajnos akár éveket is jelenthet) a játék valóban teljessé válik, remélhetőleg anélkül, hogy a zsebünkbe kellene nyúlnunk (akár fizetős DLC vagy kiegészítő okán). Lássuk is akkor sorban, mitől döglik a légy – akarom mondani a tehén és egyéb állatfajták.

Indítás után a menüben egy karrier, szabad játék (a karrierben már teljesített pályákkal és autókkal) és egy multi menüpont fogad a szokásos beállítások, készítők és oktatójáték mellett. A beállítások megfelelően részletesek, remélhetőleg mindenki kellően a gépéhez szabhatja a játékot, de azért előrebocsátanám, hogy 4 mag, 8GB ram és AMD 78xx/GTX 760 alatt ne nagyon próbálkozzunk (DX11-es VGA kötelezően szükségeltetik).
A multiplayer eléggé kihalt, sajnos egyelőre magam sem tudtam tesztelni, majd talán később lesz rá lehetőségem. Csak online játékot támogat a játék. Lássuk inkább a karrier módot!

A gyalogosokat és a tereptárgyakat szépen meg lehet fürdetni
akár a saját, akár más vérében.

Szokás szerint két főszereplőnk van: Max Damage a piros sarokban Eagleben és Die Anna a sárga Hawkban (kicsit gyorsabb, de gyengébb). Sajnos a pratcam (bal felső sarokban lévő jópofa animáló eseményérzékeny videó a sofőrről) egyelőre szintén nem készült el, így jobb híján a képzelőerőnk és a memóriánk segítheti a megfelelő beleélést az apokalipszis négykerekű paripájának irányítása közben.

A kampány 16 egyre nehezedő szintre van osztva, és adott kreditet összeszedve lehet feljutni a következőbe. Szintenként hármas-négyes csoportba vannak szedve a küldetések, ezek közül az első mindig egy klasszikus carma (=zúzás) pálya a már jól megszokott és megszeretett háromféle győzelmi lehetőséggel: körbe-körbe a pályán ellenőrzőkapukon keresztül, vagy minden ellenséges delikvenst lezúzva, illetve kellően türelmes és vérszomjas játékosként az összes gyalogost/állatot betonba taposva.
A többi 2-3 küldetés általában amolyan multiplayerre nevelő kis miniküldetés ami a következő lehet:

• fogócska,
• ellenőrzőpont/gyalogos üldözés (a kettő között nincs sok különbség, random feltűnik egy kör vagy kijelöl a játék egy gyalogost, és taposhatjuk a pedált, hogy elsőkén érjünk oda),
• a többi járgány bizonyos mennyiségű leamortizálása, és
• „death race” (leginkább az ugyanezen a címen futó őskori filmhez tudnám hasonlítani: nincs időmérés, az egyetlen feladat a körverseny teljesítése, persze közben lehet gyalogost kaszálni és konzervdobozokat gyúrni).

Ezek közben is érdemes vigyázni a saját autónk épségére, mivel lezúzás esetén pontokat lopnak tőlünk a többiek, és ugyanígy akár az is egy nyerő taktika lehet, ha csak a powerupokat hajkurásszuk és a megfelelő ellenfelektől ellopjuk a már elért pontjaikat és így nyerünk.

És akkor mennybe ment a bocika.

Apropó powerupok! A készítők hozták a szokásos elborult formájukat, van itt minden: sérthetetlenség, üvegautó (frankón átlátszik a verda, és persze extrém könnyen törik), gyalogos mennybeküldés (:D), kéz/láb tördelés, táncoló gyalogosok (10/10-es zeneválasztással), üllőkilövő (ezt nagyon fogjátok szeretni), ellenfél kerekeinek kiütése (ez is nagy kedvenc lesz), mindenféle porszívó (gyalogos, tárgy, autóalkatrész), rugó, tűz és villámvető stb stb. Sajnos nagyon hiányzik a gyalogos-újraélesztő, nélküle elég nehéz koppra kinyírni mindenkit, és még a gyalogostérkép is jól el vannak dugva a pályákon. Egyik-másik powerup túl sűrűn van és felesleges, csak idegesíti az embert, hogy mindig át kell lépnie vagy el kell lőnie a vakvilágba – ások pedig túl ritkák, de ezen kívül panasz nem lehet, mindig talál az ember valami érdekeset vagy vicceset. Egyébként ha van elég (=rengeteg) kreditünk, akkor akár magunk is vehetünk akármikor pinball módot (50k kredit), pedestrian electro-bastard rayt (100k), vagy bármi más (értelmes és kevésbé értelmes) finomságot.

A légbuborékba zárt autó. Jobb powerup, mint a kenguru.

Összességében a kampánnyal elégedett vagyok, de mivel itt is úgy működik a „pályatervezés”, mint a korábbi részekben (értsd: van 6 alappálya, és ezeken küldetésenként eltérő útvonal van meghatározva és csak éppen, hogy különbözően berendezve), így hamar kiismerjük magunkat rajtuk, és onnantól csak a begyakorolt és nyerő (azaz tehenekkel és powerupokkal jól felszerelt) útvonalakon fogunk kolbászolni. Ezen kívül van 4 multis aréna, és ennyi. Ez bizony kevés, BORZASZTÓAN KEVÉS. Háromszor ennyi is édeskevés lenne.
Dizájnra azt mondom, hogy elmennek, bár képeken puritánnak hat, viszont legalább nem akadunk bele folyton folyvást valami tereptárgyba (legfeljebb élőkbe :D). Méretre lehettek volna nagyobbak, bár csak hatan vagyunk, valahogy nem lehet olyan szépen „elkóricálni”, mint a régi epizódokban, mindig van egy nyavalyás, aki nem hagy minket békésen teheneket mészárolni. :)
Hiányoltam a C2 spéci szívatós küldetéseit is. Na nem kellett volna atomsilós meg repteres cumicunami, de ilyen fixpályás checkpoint, tárgy pusztítós, gyalogosölős jó lett volna. Amolyan közepesen elborult nehéz szinten. Meghosszabbította volna a szavatosságot, és talán némi átfabrikálással kevés munkával kicsit különbözőbbek lehettek volna a pályák is.

Küldetés után szép kis kiértékelő grafikont kapunk jótékony cselekedeteinkről.

A képeken láthatók a járgányok, szépen törnek (például csak „simán” leereszthet a gumi, aztán leeshet az abroncs, majd a felni is, de még az egész felfüggesztés is kiszakadhat), de sokan hiányoznak, köztük olyanok is, amiket mutogattak korábban képeken. Talán majd DLC-ben érkeznek. Összesen 21 normál autó és 3 rendőrkocsi van. Nem túl sok, ráadásul ugye egy pályán egyszerre csak 6 versenyző lehet. Ez is nagyon szomorú, azért 2015-ben elvártam volna legalább 12-t. A 21 autó nagy részét az első rész vérfrissített példányai adják, de van néhány új, és ahogy említettem sajnos néhány hiányzó is.
Mivel a mobilos C1 és a C:R játék ugyanazokat a .zad fájlokat használja, így már most letölthető az összes régi C1-féle jármű – kicsit fapadosabb kinézettel, természetesen. Innen modként be is lehet implementálni egyszerűen a játékba.

Saslik négy keréken tálalva. A kocsik törésmodellje kiváló, és megfelelően együtt élnek a környezettel.

Ami nem tetszett, hogy az ellopott járgányokra külön kell upgrade tokent találni és költeni. Tokenek a pályákon elszórva találhatók, és érdemes jól megfontolni, melyik autóra költjük őket, mert egész biztos nem lesz elegendő tokenünk minden kocsira, és alapszinten a benga állatok sem érnek semmit a későbbiekben. Ráadásul csak 4 (armor, offensive, speed) szint van, és egy kimaxolt kisautó sem ér sokat a nagy böhömök ellen. Persze valahol így a reális, csak hát így mindig az erősebb győz, és multiban is mindenki majd a COP Supressorral lesz. Ha pechesen találnak el, akkor a bizony akár kedvenc Towmeisterünk is könnyen „wasted” lesz, aztán fizethetjük a valutát.
Lehet színezni a verdákat, sőt, mindegyikhez van egy spéci festés is. Sok szerencsét a tokenek megtalálásához! Remélhetőleg majd a Google segít...

Az autók irányítása még éppen megüti a mércét, de ezen is lehetett volna még reszelni. A C2 vagy akár a C1 irányítása is (véleményem szerint) nagyságrendekkel jobb. Csúszkál, himbálódzik, borul, de nem úgy, mint egy autó, hanem inkább úgy, mint egy kocsonya. Nem jó, na. Sajnos ebben az epizódban is csalnak a gépek (a visszahelyezést ismerik, a javítást szerencsére még mindig nem), általában elfogadható szinten, de itt is elkelt volna egy kis finomhangolás a játékostól való távolságot illetően... előszeretettel teszik le magukat például gyalogos/ellenőrzőpont gyűjtésnél a cél közelébe. Hajlamosak a semmiből előtűnni, és teljes sebességgel lezúzni, persze kell a kihívás, elvégre mi korlátlanul (azaz, amíg a pénzünk kitart) nyomhatjuk az insert és a backspace gombot, szóval végül is szódával elmegy, de amikor 5-en rádcuppannak, mint gyöngytyúk a takonyra, akkor azért kell egy kis kézügyesség kikászálódni a rakás aljáról. Viszont (viszonylag) korrekt módon használják a powerupokat, és ezzel néha meg is viccelnek/szívatnak :D

A powerup kánaán. Csak aztán nehogy pinball mode legyen benne.

Grafikát már mindenki ismeri, részemről megfelel, de persze lehetne szebb is. A legfrissebb verzió nálam 40-60 fpsel szalad maxolva FHD-ben, persze ilyen erőgépen el is várom. Akadás/fagyás nem volt. Töltésidő is okés (SSD nélkül is). Komoly bugokkal nem találkoztam.
Hangok, zenék részemről pipa, semmi extra, de megteszi. Kicsit több hangeffektet is lehetett volna, harangozhatna a harang, csicsereghetnének az erdőben a madarak, és többet szövegelhetnének a járókelők, de hát szegény ember vízzel főz.
Szavatosság szempontjából nézve 15 óra alatt vittem végig elsőre. Nem rossz, de nem is kiemelkedő. A classic carma pályákon sok időt el lehet tölteni kellemesen, de a miniküldetéses pályákban nem sok örömöm volt, és kreditgyűjtés szempontjából sem túl nyerők.

Azért történt némi fejlődés.

Legnagyobb előnye a játéknak a hamisítatlan CARMA hangulat, a legnagyobb hátránya pedig a kóros tartalomhiány. Mindkettő durván rányomja a bélyegét a játékmenetre egyszerre pozitív és negatív előjellel. Mintha csak pont egyszerre vennénk fel a gránitautó és zselés felfüggesztés powerupokat... 10-12 dolcsit sztem azért így, a jelenlegi állapotában is megér (ennyi volt ugye féláron márciusban). Addig is amíg újra ennyi nem lesz, itt egy kis nasi: Carmageddon képregény.
Remélhetőleg lesz a játékhoz még (akár fizetős) tartalom, és főleg nem csődölnek be (ismét) Stainlessék. Fingers crossed.

Verdikt? Szubjektíven, fanboyként azt mondanám, hogy 86%. Objektíven? Inkább olyan 71%. Az epertorta kész, van benne eper és porcukor is bőséggel, de sajnos hiányzik a a tortazselé, a tejszín, és a piskóta is.

Mivel a remasterek korát tapossuk, az ember könnyen belefuthat maga is némelyikbe. Ez velem is megtörtént mostanában, de ahogy a mellékelt ábra is mutatja, nem egy fél év után újragondolt mérsékelt sikerű bundle-szökevényről van szó, hanem a kalandjáték-történelem egyik legklasszikusabb szériájának alapköveiről.
 
Valóban, az 1990-es The Secret of Monkey Island speciális változata még 2009-ben jelent meg (ejha, duplán retró!), jóval a mostani, erősen izzadságszagú hullám előtt. Csak úgy, mint a második rész egy évvel későbbi ráncfelvarrása esetében, jóval nagyobb elismerés övezi ezeket a kiadásokat, mint a most futókat, amikor megkapja a magáét a Gabriel Knight – amúgy éppen jelentősebb – felújítása, de a Grim Fandangóé is.
 
Az eredeti játék relevanciája nehezen kérdőjelezhető meg. Ugyan a vicces vagy éppen kissé komolyabb kamukörítés mellé a feszesebb, „öncélú” mesélés terén már a LucasArts előző két kalandjátéka az Indiana Jones and the Last Crusade és a Loom is megtette a magáét, ha az előbbi filmadaptáció mivolta ennek csökkenti is az élét. A Monkey Island azonban mégis kulcsszerepet vállalt a műfaj további útjának kijelölésében, és bár már a régészprofesszor kalandja során megjelentek az elágazások az NPC-kkel folytatott csevejek során (talán hihetetlen, de tényleg nem a BioWare szuperinnovatív dialóguskereke találta ezt fel), itt sikerült új szintre emelni. Nemcsak a párbeszédek lettek hangyányit bonyolultabbak, de a szellemességüknek sem ártott, hogy három olyan kaland- és humorpápa fejéből pattantak ki, mint Ron Gilbert, Tim Schafer és Dave Grossmann. Egy szó, mint száz, a Monkey Island talán nem volt drasztikusan új, és nem is lett megjelenése után egy csapásra sikeres nagyágyú például a Sierra King’s Questjének árnyékában (George Lucas nagy bánatára), de a műfaj – legalábbis egyik – követendő csapásirányát sikerült kijelölnie.
 
A Monkey Island humora az ügyes popkulturális utalások, a vidámparki ihletésű és hangulatú könnyed kalózos téma mellett nem nélkülöz már-már horrorisztikus megoldásokat sem, melyek nem éppen a gyermeki célközönséget sejtetnek. Vérgőzös őrületről persze szó sincs, bár van néhány olyan realisztikus közelkép mindkét tárgyalandó játékban, hogy egy Evil Dead-feldolgozásban is elférne. A párbeszédek visszatérő emlegetéséből következik, hogy a kótyagos karibi kalóznépséggel folytatott szó- és kardcsörtéink adják a humor nagyját. E kettő mellesleg átfedésben is van, hiszen a játék inzultusokra – és ezzel természetesen poénokra – épülő Dark Soulst verő harcrendszere bebizonyítja: ha a toll nem is erősebb a sebesen forgatott kardnál, egy kellően éles nyelv egy gyorsan járó ésszel párban viszont mindenképp.

A játék szereplői emlékezetesek, ha sok ezer soros szócséplésre nem is kerül sor velük. Főhősünk, a kalózútra velünk együtt rátérő Guybrush Threepwood karakterében az a nagyszerű és szerethető, hogy sem nem belevaló szuperhősről, sem nem a játék során magát folyamatosan nevetségessé tevő Mr. Beanről vagy Larry Lafferről van szó. Guybrush hibázik, néha ügyefogyott, gyakran gyerekes, kezdetben megszólalni sem tud álmai nőjének jelenlétében, de ugyanakkor leleményes, és igazi kalózként minden szelídsége és jó szándéka mellett végigcsalja, -lopja és -hazudja a szériát.  (Bár kevés az a kalandjáték, melynek protagonistájának makulátlan erkölcsi bizonyítvány járna rigorózus evilági jogszabályaink szerint.) Elaine sem egy tipikus – ahogy felénk mondják – damsel in distress, aki hősünk nélkül életképtelen. Annál inkább nőies határozottság jellemzi, aki olyannyira otthonosan mozog a Karib-szigetegek nem teljesen százas kalózainak világában, mint egy sztereotip szőkevicc főszereplője a plázában. Meg kell hagyni, más naivák sem rémlenek e klasszikusokból – már amennyiben nem vesszük számításba magát Guybrusht. Lehetne még folytatni sort a konzervatívabb gonosz karakterrel LeChuckkal, az obskúrus tanácsokat osztogató kirurgus, akarom mondani vajákos asszonnyal vagy akár a teleshop szakon nyilvánvalóan summa cum laudéval végzett Stannel.
 
A második rész mindent fokozni próbál, így a humorra rálicitál, és emellett finoman sötétebbre, zordabbra veszi a tónust, és a karakterek sem maradnak teljesen intaktak. Ez dicséret, hiszen jó látni, hogy Guybrush bár ugyanaz, aki, most már határozottabb, hencegőbb, azaz kalózabb lett, igaz, arcszőrzetnövesztési kísérlete jól visszaadja a belső macsó értékek felhalmozásának sikerét is. Nem múltak el hát nyomtalanul az előzmények, sem a két kaland között eltelt idő, és ez hősünk Elaine-nel való viszonyában is szépen visszaköszön.

Mivel nem interaktív filmekről van szó, méltán beszélhetünk játékmenetről is. A szériának ez valóban erőssége, és jól követte a már ismerős formulát. Már az első rész is erős a szórakoztató, elborult, de kitalálható és nem támpont nélkül az utunkba hengerített feladványokban, a második rész pedig, ha nem Lite nehézségi szinten indítjuk el, akkor igazán bekeményít. (Legalábbis feltételezem, hogy amúgy könnyebb lenne, kőkemény kalózként természetesen sosem indítottam el csirkemódban a játékot, legfeljebb megkérdeztem az internetet.) Végig – na jó, talán egy-egy esetet leszámítva – fair, mégis kimondottan nehéz kalandjátékról van szó. Néha már-már túlzásba is esik, hiszen a három sziget közötti állandó mászkálás, amit a bőszen halmozott puzzle-ök túlnyomó többsége megkíván, sok tud lenni a jóból. De a LeChuck’s Revenge-et így szeretjük!
 
És a sajátos végjátékával együtt, melyet a mai napig a játéktörténelem legnagyobb cliffhangerének (már megint ez a tájszólás!) tartok, de tekintve az 1991-es eredeti megjelenést, mindenképpen az egyik legkorábbi jelentős próbálkozásként lehet csak elkönyvelni. Először azonban érdemes játékmenet szempontjából is a lehető leginkább spoilermentesen kitérni rá. A főnökharc a végén ugyan nem újdonság, és pláne jellemzőek a műfaj régi darabjaiban a többé vagy kevésbé – inkább többé – béna akciórészek. Itt azonban sikerül más műfajok emlékezetes összecsapását kalandjátékos gúnyába öltöztetni, de mégis frusztrált kapkodásra kényszerítve minket, miközben éppen ez a formátum teszi lehetővé az integrált feladványok megoldását. Nekem ez továbbra is „túl izgalmas” egy kalandjátékban, de ezen túl kénytelen vagyok elismerni: érdekes és jól megvalósított végeredményt kaptunk, egyértelműen jobbat, mint a legtöbb szokványos, gyakran műfajidegen kísérletezés során.

Az én szubjektíve vegyesebb szájízemet azonban jóval inkább az említett cliffhanger okozza. A mai napig nem tudtam feldolgozni a „befejezést”. A Majom-sziget valódi titka számomra az, hogy mi történt volna a Ron Gilbert-féle Monkey Island 3-ban. Főleg azt tekintve, hogy a második rész végének történtek szó szerinti értelmezési lehetőségét már a játék igyekszik agyonvágni. Maga Gilbert is cáfolta, így máig függőben maradt, ha a LucasArts hivatalos – és az eredeti víziót követni esélytelen – folytatása hat évvel később egy másik úton meg is próbálta feloldani. Erről majd később, részemről szintén itt vágom el a történet fonalát.
   
Speciális kezelés – garantált a csúcsforma a feltámadás után?
 
Írni viszont ezen kívül is bőven van még miről, a méltatás után illő rátérni a felújításra is. A megfogalmazás nem véletlen, a dicséretek sora sajnálatos módon mostantól visszafogottabb lesz. De kezdjük a széppel és örömtelivel!
 
Hogy a legfontosabbat vegyem a sor elejére, mindig is szerettem a(z új)klasszikus kalandjátékokban a szinkront, talán azért is, mert rendre sikerült igazán jó színvonalon megszólaltatniuk a karaktereket. Ez ezúttal is így van, és szerencsére a harmadik résztől ismerős orgánumok térhettek vissza, nemcsak a legfőbb szereplők esetében, de több visszatérő epizodista esetében is odafigyeltek erre. Így – ami valljuk be, a lényeg – Guybrushnak újra Dominic Armato kölcsönzi hangját, LeChucknak a Terminátor-filmek dr. Silbermanje, Earl Boen, Alexandra Boyd pedig maradt Elaine Marley. Néha ugyan darabosnak tűnhetnek az eredetileg némának tervezett párbeszédek, de nem érzem úgy, hogy panaszkodnom lenne érdemes. Természetesen a zene is sokkal modernebben zeng (ami a második részben ScummVM alatt nem problémamentes az iMUSE miatt), és bár puristaként bizonyára bele lehet kötni, összességében itt is jó munkát végeztek.
 
Jöhet tehát a feketeleves. Először is, ami rögvest szembeszökő, az a játék ábrázata, melyen azért látszik, hogy sok-sok év utáni vuduzásnak köszönhetően mászott elő zombiként sírjából. Nem szabad elfelejteni, hogy a pixelrengeteg alatt kifejezetten pofás és időtálló látvánnyal rendelkező játékokról van szó, így egyszerűen 19 év után olcsó ez a – némi túlzással – filléres indie játékokat idéző kinézet, ha nem is vonom kétségbe, hogy valószínűleg jó pár liter grog árát elköltöttek rá. Személy szerint képtelen voltam megszokni a főhős lófejét is. Pontosabban annak a megvalósítását, mert a The Curse of Monkey Island gyönyörű és egységes prezentációján kívül el sem tudnám képzelni máshogy. És ezzel már a lényeg felé tartunk: 12 évvel a harmadik rész után sikerült egy annál sokkal gyengébb látványvilággal előálló felújított verziót készíteni az első résznek. Túl nagy név ahhoz a Monkey Island, hogy ezt sikerként értékeljem. Szerencsére a folytatás egy évre rá érkező speciális változatán már sokat köszörültek ezen a csorbán, sokkal befogadhatóbb a hajdani koncepcióterveket egész jól követő látvány, és a mellékkaraktereken is jelentkező régi-új részletek gyakran tesznek is hozzá a képi világhoz. (Frissítés: a lényeg sajnos kimaradt, a Monkey Island 2 feljavított grafikával egyszerűen átugorja a táncoló majmos intrót. Már kinek mi a fontos, én személy szerint megvagyok nélküle.) Lenyűgözniük a csomolungmai mérce miatt nem sikerülhetett, de ez így már kétségtelenül korrekt.
 
Örömteli, hogy a régi és az új megjelenítés között bármikor lehet váltogatni, de az első rész itt is tartogat kellemetlen meglepetést. Ugyanis a régi látvánnyal nem csupán a frissebben csengő új zene nem hozható össze, de a szinkron sem. Ez azért is fájó, mert ezt iOS-en már megoldották, de a PC-s verzióba a jelek szerint eszük ágába sem volt belepatchelni utólag. A második részben a régi zene mellett a hangszínészi játék viszont már egy opciók közötti pipával előcsalható, így újfent fellélegezhetünk legalább egy kicsit. (Persze az igazi a különböző sávok szavadon mixelgetése lenne, de ezek nélkül én még tudok nyugodtan aludni.) Apróság még, hogy hiába az új képarány, és játszhatjuk szépen 1080p-ben is a játékot, minimális fekete csíkok maradnak alul is felül. Ez nehezen érthető, de szerencsére tényleg alig észrevehető. A mozgás egyébként darabos az új grafikával is, de a vizuális élmény összességében mégis jóval folyékonyabb, ezt már mindenképpen a javára kell írnom.
  Nem, sajnos a sirámaim itt nem érnek véget, mert vannak további problémáim is, még súlyosabbak. Az irányítás az első rész esetében szerintem borzalmas lett. Egész egyszerűen kényelmesen csak úgy kezelhető, ha valaki kívülről tudja a gyorsgombokat, de akkor velük vakon gépelve valóban hatékonyan terelgethető Guybrush az inventory sűrűjében. A baj az, hogy ez a műfaj többnyire arról szól(t), hogy kényelmesen, csak egérrel is kezelhető legyen, éppen ezért ezt a megoldást visszalépésnek tartom, ha egyeseknek akár jól is jöhet. Határozottan nem tartoznak viszont ebbe a halmazba a gamepaddel játszók: valóságos emberkínzásnak éltem meg így próbálkozni vele, rendre azon kaptam magam, hogy átváltottam a régi grafikára és ezáltal kezelőfelületre, mert úgy könnyebb irányítani. Igen, kontrollerrel is, egy konzolokra is kiadott játékot. Talán bennem van a hiba, de a második rész esetében fontosnak érezték a LucasArtsnál is e vélt vagy valós (ez biza fix kettes!) probléma orvoslását, mert lényegében a Full Throttle-ből, illetve a harmadik Monkey Islandből ismerthez hasonlítható irányítást kapunk, így már beviteli eszköztől függetlenül kényelmesen uralhatóvá válik. Ennek van némi ára: az ún. igék immár csak ballasztként szolgálnak (ugyanakkor működnek a gyorsgombok is ugyanúgy, kivéve a puttonyunkban). Sőt egy-két kifarmolható egysoros is elvész velük, de őszintén szólva semmi említésre méltó, a régi grafikával pedig emiatt sem kell aggódni. Először még megfordult a fejemben, hogy a szituációhoz illő lehetőségek kiválasztása „lespoilerezi” a feladványoknál a lehetőségeket, de igazság szerint tényleges könnyítést csak annak jelent, akit újszülöttként a régi metódus önmagában zavarba hozna. A Maniac Mansionnél még éreztem a sok – sőt több – lehetőség értelmét vagy értelmének illúzióját, de a MI-nél már sosem tartottam esszenciálisnak a konzervatív irányítást, különösen nem újra nekifutva. Hiába híres arról a széria, hogy rengeteg vicces sallangszöveg kapható meg a sokféle kattintási lehetőség útján, valójában a későbbi, „butított” irányításúakhoz képest csak kevesebbet tudnak, még a tárgyak megvizsgálása esetén is rengeteg a visszatérő sablonszöveg.
 
Adja magát a kérdés, hogy a pofozgatás mellett milyen új hozzáadott értéket kapunk a már említett nyilvánvalókon túl az új verziókkal. Az első résznél ismét csak ráncolnom kell a homlokomat, és könnyűszerrel vághatom rá: semmit. A másodiknál már megpróbálták fizető vásárlóként kezelni a játékosokat, így a koncepcióképek mellett megkapjuk magát a Gilbert-Schafer-Grossman trojkát is, legalábbis az opcionálisan választható kommentárjukat. Ugyan érzésre elég ad hoc módon ültették őket egy asztalhoz egy kicsit nosztalgiázni, és túlzott elvárásokat kár támasztani ez extrával szemben, de azért összességében jópofa és érdekes tud lenni. Emellett járnak még a steames verzióhoz achievementek is, melyeket az első rész esetében nem csempésztek át sosem a konzolos verziókból. Marginális kérdés, de ismét csak mutatja a port kapcsán a LucasArts-féle törődést.
   
Bosszantóak a kisebb problémák is, ha egyszer a ScummVM segítségével máig remekül játszható darabokról van szó. Az első résznél még a menü is nehezen kezelhető egérrel, mert a nem túl igényes windowsos kurzor néha nem működik tökéletesen, többször kell vele próbálkozni, és volt rá példa, hogy mentés nélküli kilépés helyett az automata mentést felülírva léptem ki. Miközben egy bug miatt Guybrush beragadt, és így szépen elakadtam. Szerencsére volt egy órával korábbi másik mentett állásom, különben játszhattam volna újra a játék kétharmadát. Ehhez képest ScummVM-mel a mai napig 0 bugba futottam bele, és az automata mentést már az is tudja. A második résszel kevesebb problémám volt, de érthetetlen módon ablakkerettel indul, tehát kell neki kapásból egy Alt+Enter, ráadásul a tálcára száműzés ellen is tiltakozott már fagyással, ha nem is rendszeresen tréfált meg ezzel.
 
Mindennek ellenére nem lesújtó az ítéletem a csinosított (?) verziókról, és nem csak azért, mert legálisan már régóta esélytelen beszerezni használt példányokon kívül e történelmi darabokat, vagy mert az alapok finoman szólva is bitang jók. El kell ismernem a szinkron és a viszonylagosabb folyékonyság miatt még az első részből is az újat részesítem előnyben, a második felvonás esetében pedig ugyanez már nem is lehet kérdés: a 2010-es a definitív változat.
 
Utóirat: Miközben jelen zsíros jegyzeteimet körmöltem, egészen eddig észre sem vettem, mennyire elszaladt az idő: éppen a minap, szeptember 2-án lett 25 éves Monkey Island (komolyan, meg sem fordult a fejemben, amikor elkezdtem a játékról írni). A fentebbi saját méltatást így a szülőatya Ron Gilbert ünnepi bejegyzésének linkjével egészíteném ki. Remélem, hogy a Disney-nél is tanulmányozzák, mert bizony egy felhívás keringőre, Gilbert továbbra is szeretné elkészíteni saját Monkey Island 3-ját.

A következő rész itt lehet megvizslatni: RetroWiRED: The Curse of Monkey Island

Kinek ne lenne nedves álma egy korlátlan szabadságot hozó fantasy akció-RPG, melyben a régi csapatalapú hagyományokat idézve segítőinkkel vállvetve pusztítjuk el az ellenszenves vadak hordáit? Melyben ez a harc olyan realisztikusan elevenedik meg, sőt élhető át, amit csak el lehet képzelni? Persze, nem mindenkinek való ez a zsáner sem, és jobb esetben már nem vigyázállásban csépelik egymást a karakterek, és nézik üveges tekintettel a felröppenő számokat, de az igazán folyékony és élvezetes harc ezekben az akcióorientált játékokban több mint rendhagyó. Pedig ami a stílust illeti, a Skyrim több tízmilliós sikere mutatja: igény az bizony van rá.
   
Az említett szép nagy számok a Capcomot olyannyira cselekvésre sarkallták, hogy tekintélyes summát különített el saját RPG-re, és más nagyágyúk mellett a Devil May Cry-ok fejlesztését levezénylő producert, Hideaki Itsunót fogta hadra. Nem meglepő, hogy a japán úriember nem átallott a fent említett koncepciót gyermekkori álmának megvalósításaként jellemezni. Az elérhető 10 milliós eladás emlegetése viszont a Bethesda sikerszériája ellenére is inkább felnőttkori delírium javára írhatónak tűnik, de ugyebár utólag éppen olyan könnyű gonosznak lenni, mint okosnak.
 
Nos, a kályhától kezdve elmondhatjuk, hogy a játék alapjai a felszínen a szokásosak. A kiindulópont szerint a világ sorsa (illetve ez esetben Gransys hercegségé) a kezünkben van, nekünk kell a fantasztikus lényekkel teletömött óriási homokozóban megváltani azt, sok-sok vérrel, ahogy illik. A történet szerint egy sárkány választ ki minket azzal, hogy a játék elején kivágja és kölcsönveszi a szívünket, mi pedig őt hajkurásszuk, és henteljük a többi beste szörnyet. A cselekmény ugyan nem nélkülözi a fordulatokat, és próbál helyenként magvasabb lenni, én mégis azt gondolom, hogy a felütés jól illusztrálja: ez az RPG elsősorban nem nagy mesélőként vonul be a műfaj aranykönyvébe.
 
A külsőségekre végképp nem érdemes sok szót vesztegetni – és nem feltétlen azért, mert a műfajnál ez ne lenne releváns. Ami a fizimiskát illeti, eleve egy kizárólag előző generációs konzolokra megjelent nyílt világú játékról van szó, amelyből hiányzik az a művészi vízió, amely kiemelné a tömegből. Egyszerűen csak hozza, ami ehhez elég. Nagyjából ugyanez mondható el a profi, de aligha a megújulásai végeláthatatlan soráról ismert Inon Zur zenéjéről. Az angol szinkron pedig nemcsak a hollywoodi sztárokat nélkülözi (ami nem lenne baj), de jóindulattal is közepes. Sovány vigasz, hogy választható a japán hangsáv is.
 
Fékezett habzású fantázia
 
A játék világa nem tartozik a legvonzóbb vonásai közé. Persze szép, korrekt méretekkel rendelkezik, de alapvetően egy szokványos mérsékelt övi, középkorias fantáziavilág. Erdőségek és kopárabb részek váltogatják egymást, de nem csak a mérsékelt égövbe nem illeszkedő trópusi sivatagok, dzsungelek, fagyott tundrák hiányoznak. Egy-egy felvillanástól eltekintve ugyanis a szűkebb spektrumon belül sem sikerült kihasználni lehetőségeket. A napszakok és fényviszonyok váltakozása biztosít némi dinamikát, a meteorológusoknak viszont már nem akad sok munka: néha felhősebb az ég, de áldás vagy átok nem jön soha a fennen magasból.
   
A fauna már valamelyest izgalmasabb, de nem sokkal. Az unalmas fantasy hagyományokon kívül ugyanis beoltották egy kis görög mitológiával is. Ez pedig még akkor is igaz, ha példának okáért a hidra vagy a küklopsz nem éppen idegen más hasonló világoktól sem.  Az antik ihletettség ebből a szempontból rálicitál a szokásosra, inkább egy kis beütést adva, mint Homérosz-nyúlást. Azt pedig mindenki eldöntheti, hogy a lateiner sárkányok a mérleg antik vagy középkori serpenyőjét terhelik hegyomlásnyi súlyukkal.
 
A Gransyst benépesítő emberi populáció viszont már jobban illeszkedik a snassz középkori fantasybe. Ugyan az összes utunkba kerülő karakter nevesített, és a szögekkel gondosan rögzített árusokon kívül saját bioritmusuk szerint mozognak, de alapvetően csak annyira élik virtuális életüket, ahogy az az efféle játékokban minimumként elvárható. Hiányoznak a már 2001-es Gothicban meglévő, majd lassacskán továbbfejlődő apró finomságok. Nincsenek kihallgatható párbeszédek, senkinek nincs egy söröskorsó a kezében (hát mi ez, a pokol, kérem szépen?!), változó időjárás híján értelemszerűen az eső elől se menekülnek az eresz alá. Zombiként kóborló emberekről beszélhetünk, akik néha passzívan körbeállják egymást, esetleg megállnak a kereskedőknél, és közben tesznek pár kalimpáló animációt. A szörnyekkel vívott életteli, energikus tusák után az emberek tehát jobbára csalódást okoznak.
 
Életet adhatna nekik a karakterünkkel való viszonyrendszerük, de néma hősünk párbeszédképtelen, gyakorlatilag pár döntést leszámítva sosem áll rendelkezésünkre látszatválasztási lehetőség sem. Az NPC-ket persze ajándékokkal, mellékküldetésekkel lekenyerezhetjük, és akkor nemtől függetlenül bárkinél felcsendülő hanggal és rózsaszín ködfelhővel adja tudtunkra, hogy az adott jó polgárnál már jók vagyunk. Ez a megoldás igen erősen a Fable-t idézi, és – elnézést az említett játék minden rajongójától – ez itt bizony válogatott sértés kívánt lenni. (És még azt hinné az ember, hogy „végre” már a BioWare szitokszó e témában!) E románcokat betetőztetni mindenesetre játék közben nem nagyon van módunk, amit mégis, azt jobb, ha itt elhallgatom, spoileres lenne erősen.
 
A hivatás az élet hátgerince – de igény szerint cserélhető
 
A karakterfejlesztés már elüt a hagyományostól, egyszerre tudja a hagyományos rendszerekhez vagy a józan észhez ragaszkodó játékost szigorával és engedékenységével meglepni. Karakterosztályok helyett itt ún. hivatások (vocation) vannak, melyeket a fogadókban bármikor vígan váltogathatunk, és kimaxolhatjuk akár mind a kilencet egyszerre. Karakterünk fejlődését kétféle tapasztalati pont méri: az egyik halmozásával szinteket lépünk (alapvető adottságaink izmosodnak, az aktuális hivatás aktuális szintjének megfelelően), a másik gyűjtögetésével a konkrét hivatásunkban mélyülünk el.
 
A rendszer a nagy szabadság mellett egyrészt azt biztosítja, hogy az alapképességek növekedését befolyásoljuk, másrészt a különböző passzív bónuszokat biztosító ún. augmentációk használhatók aktuális kasztunktól függetlenül, tehát a pakli megkeverése érdekes és hatékony kombinációkhoz segít bennünket. Ezzel szemben az aktív képességeknek jó része fegyverhez kötött, legyenek azok bűbájos praktikák vagy harci trükkök. Tehát megtanulható minden, de egyszerre csak limitált szériákként állíthatjuk össze a repertoárunkat fegyvertípusonként.
 
Hogy miben állnak még a restrikciók? Nos, az még érthető, hogy varázsbot nélkül nem tudunk levitálni, de hogy ugyanaz a karakterünk ugyanazt a hivatást betöltve csak akkor tud duplaugrást nyomni, ha a kezében van bármilyen rozsdás bökő, az már komikus. Ahogy az is, hogy egy warrior csak és kizárólag kétkezes fegyvereket tud kézbe venni, és a fighter sem tud elszakadni az egykezes kardtól. A rendszer ettől függetlenül működik és szórakoztató, ami elvben a lényeg, de azért kissé több életszerűséget elbírna – és itt távolról sem sosem látott realizmust várok el, bár ígéret szinten pengettek efféle húrokat.
 
Csapatépítő tréning 
 
Ami az első szembeötlően sajátos vonás és egyúttal komoly innováció, az az, ahogy a derék japánok a társakat implementálták. Az ún. mürmidónok, akiket leginkább csatlósokként (pawn) emlegetnek, ugyanis meghatározzák a játék folyamát. Ezek a más, rejtélyes világból érkező nagyon is embernek látszó lények, akik a kiválasztott főhőst, az ún. Arisent szolgálják, saját akarattal nem rendelkeznek, helyette kellően gazdájuk képére formálhatók. Egyikőjüket, aki néhány halálnyi szunyókálást leszámítva végig levakarhatatlan követőnk lesz, mi alkotunk meg a feje búbjától a talpáig; másik kettőt pedig szabadon cserélgethetünk – őket más játékos-Pügmaliónok keltették életre. Az utóbbiak esetében hiányzik a testreszabási lehetőség, de tudni kell választani az aspiránsok közül, és szintén nem mellékes, hogy hű kísérőink tanulhatnak mesterüktől. Ha látnak tőlünk egy-egy hatékonyan alkalmazott támadást vagy taktikát adott szörnytípus ellen, azt elsajátítják, de ha egy párhuzamos világ Arisenje okosítja ki őket, természetesen az is okulásukra szolgál. (Ugyanez áll a küldetések teendőire is, de nagy spoilerektől azért nem kell tartani.) Így folyamatosan formálódnak a viselkedési mintáik és a repertoárjuk, ami meghatározza azt is, hogy bizonyos képességeket mennyire hatékonyan használnak. Egyesek ugyanis bizonyos képességeket nem, vagy alig fognak használni, ha nem a megfelelő a beállítottságuk. Ez persze hozzájárul ahhoz, hogy az egyszeri játékos az AI-t szidja, pedig legalább annyira a rendszer fura szigorából, a saját rossz választásaiból és persze az internetes segítség nélkül néha nehezen kitalálható szabályokból fakad a nem kielégítő eredmény.
 
Tulajdonképpen a játék egyetlen többjátékos aspektusa is a már említett vendégjátékokat jelenti – az idegenlégiósokat szakításkor ajándékokkal és értékeléssel tüntethetjük ki (sajnos pontozni muszáj, és halálnál automatikusan közepes az értékelés, ami igazságtalan húzás). A tőlünk magasabb szintűeknek egyébként komoly ára van, szóval meg kell fontolni, hogy megengedhetjük-e magunknak a játékunk efféle könnyebbé tételét. (Nagy szükség nincs rá: az überebb cuccokkal ellátott alacsonyabb szintű társjelöltek is első osztályú munkára képesek.) Mindenesetre az arany melletti másik valutából (rift crystal) elég komoly vagyonokat tud szerezni nekünk a gondosan megnevelt csatlósunk.
 
A játék célja a küzdés maga
 
RPG lévén a játék velejét nem meglepő módon a harc adja, és itt jön ki a leginkább, hogy mely nagy nevek ihlette vegyes felvágottat érdemes elképzelni. A Capcom ugyan nem tartozik a mamutkiadók közé, de számos komoly franchise-zal rendelkezik. Így csak tőlük könnyen fel lehet emlegetni – vagy ők maguk is előhúzták hajánál fogva – a Devil May Cry-t, a Monster Huntert vagy éppen a Resident Evilt. Fájdalom, Street Fighterről és Okamiról nincs szó, pedig tagadhatatlanul egyedülálló élmény lehetne ecsettel hadoukeneket pingálni a hobgoblinokra. Ja, és ha már itt tartunk, mindenképpen illetlenség lenne elmulasztani a Sony Shadow of the Colossusának megemlítését. Na, ez az a káosz, ami szinte Trespasser szintű kisiklást garantálna – legalábbis avatatlan kezekben.
 
Szóval hogyan is kell mindezt elképzelni működés közben? A közelharc a dashekkel együtt a pörgősebb kaszaboldák földhözragadtabb, realistább rendszerekkel kissé leszedáltabb változatát idézi. Ezen a skálán a két tőrrel döfködő karakterek jobban sürögnek-forognak, mint a kétkezes pörölyöket hosszú rákészüléssel lengetők. A változatos nyílszórós képességekkel megtámogatott vadvadászat és az impozáns, akár valóban eget-földet rengető, ellenségeket száz méteres magasságba röpítő varázslatok sütögetése szintén meggyőzőre sikerült. A kulcs a mozgékonyság, olyannyira, hogy mana sincs külön, minden állóképességből megy, leszámítva a csaták megnyeréséhez nem túl acélos alapütéseket. Márpedig egy kifulladtan pihegő varázsló nincs nagy biztonságban egy olyan játékban, amelyben a goblinok egy-két darab felkapott kaviccsal agyondobhatják több méterről.
 
A szörnyek megmászása, gyenge pontjaik ilyeténképpen való támadása pedig egyértelműen a kolosszusvadászatok hangulatát és megvalósítását idézi, ha itt csak opcionális része is a hirignek. A japánok által szintén büszkén emlegetett horrorelemek természetesen a sötétedéssel hozzák rá a frászt a játékosra: a játékokban oly gyakran szürkületnek álcázott éjszakák helyett itt tényleg gyakran nem tudjuk, hogy hol csámpázunk, a relatíve derűs nappalhoz több és szokatlan lények ronthatnak ránk a sötétből, miközben rettegve tartjuk távol a nedvességtől derekunkon fityegő lámpánkat. (Most szólok: 150 centisre kreált karakterrel derékig érő vízben mászkálni a sötétben nem jó ómen.) De ha valaki a játéknak az aspektusában merülne el, akkor érdemes hard módban keménykedni minél alacsonyabb szinten – vagy a kiegészítő szadistább kazamatáit „kiélvezni”.
 
Az említett referenciák ellenére vagy éppen miattuk mégis kívül esik a játék rendszere a kívülálló számára könnyen elképzelhetőn, vagy még inkább: a hihetőn. Az ellenségek rengeteg támadó mozdulattal bírnak, de ebbe a kategóriába be nem sorolható húzásaik is vannak bőven, és ennek megfelelően működik a mesterséges intelligenciájuk is. Az ogre például szeret King Kongként viselkedve elragadni a női csapattagokat (ha vérbeli macsó csapattal kanmurizzuk végig a placcot, nos, akkor sem szégyenlős azért), majd messzire futva velük jól megszorongatni őket. Egyébként többféle agresszív támadással őrjöngve próbálja a porba alázni kicsiny csapatunkat, de defenzívába is kergethető. Megmászni csak óvatosan szabad, ha a karjával elér, hozzácsapkodhat minket a legközelebbi a falhoz, ami jobb esetben nem fáj nagyon, mert gyorsan meghalunk. Ezért is másztam fel diadalittasan a háta közepén, de mosolyom csak addig volt őszinte, amíg erre nem dobott pankrátor módjára hátast, hogy engem annak rendje és módja szerint kilapítson. Szórakozató az is, ahogy a lángoló ellenek fel-alá rohangálnak vagy a földön fetrengve próbálják eloltani magukat, netán a blökifélék kirázni a szőrükbe ragadt olajat. A nagyobb teremtények vesztükre több ponton is támadhatók. A küklopszot kellő erővel vállon találva szépen rá lehet venni, hogy ugyan tegye már le azt a hatmázsás bunkót. Achillesén megkezelve viszont a lábáról dönthetjük le, míg az egyetlen óriási szemét tűpárnának használva ádáz és kontrollálatlan dühöngésbe kezd. És ott vannak még a mágiák és varázzsal felszerelt fegyverek kismillió hatással – elvégre itt még a rozsdának is megvannak a maga nem éppen egészséges előnyei. A sor hosszan folytatható akárcsak a küklopszokat tekintve is, de ezen a ponton eltekintek a lehetőségek további listázásától. A lényeg: végre egy akció-RPG, amelyben nem egy-két kaszt tud élvezetes és működő lenni, hanem bármelyik!
 
A bossfightok is kellő élményt nyújtanak, és bár vannak szkriptelt események, ha az egyszeri Arisen jól végzi a dolgát, a legtöbb esetben már a párharc jóval korábbi szakaszában pontot tud tenni az ügy végére. Nem jellemzőek tehát a ránk kényszerített fázisok, melyeket ne hackelhetnénk meg fejlesztői jóváhagyással – egyszóval hagynak minket játszani, ami ebben a médiumban nálam nem hátrány.
 
Mivel nem egyedüli kalandozásról van szó, ideális esetben beérnek a különböző hivatások közti szinergia gyümölcsei is. Míg alapvetően érdemes a változatosságra törekedni a csapat összeállításánál a szokások mentén (legyenek specialisták – gyógyító, tank, mesterlövész stb.), a helyzettől függően más és más kombinációk vezethetnek a legkönnyebben a sikerre, de sokféle leosztás bizonyulhat működőképesnek, érdemes kísérletezni. Talán nem a legideálisabb út, de akár négy törékeny sorcererrel is végig lehet tombolni a térképet, mert a legdurvább varázslatok szinkronizálhatók, márpedig egy közös szörnypecsenyesütés mindig szórakoztató és halálos. És hogy lehetne még inkább az? Co-op móddal, egyszerűen annyira képentörlően nyilvánvaló, hogy a fal adja másikat.
 
MMO-szószban rotyogva
 
Az  RPG-kedvelők örökös nemezisei között joggal emlegethetjük  a lóti-futi küldetéseket, az escorthős szerepének sűrű gyakorlását, valamint az „ölj le 46 szellemkengurut!” típusúakat. Jelentem, fel kell kötni a gatyát, tele van ezekkel a játék. Igaz, ezek többsége csak hirdetőtáblára kitűzött opcionális feladat, így ha nem vonzó a jutalom értük, akkor könnyen messzire lehet kerülni a többségüket.
 
Értelmesebb küldetésből viszont nincs igazán bőség vagy kiemelendő, mindet láthattuk már sokkal magasabb szinten megoldva. Emellett a kötelességszerűen beígért nagy morális döntések is csalókák. Megváltoztathatók ugyan bizonyos kisebb történések, és ezeknek később is lehet hatása, de alapvetően sem jól kidolgozott, sem igazán érdekes megoldásokról nincs szó. Őszintén szólva nemcsak játszani nem ezek miatt érdemes ezt a játékot, de egy újrajátszásnál is többnyire csalódást válthatnak ki, ha különösebb reményeket fűz hozzájuk az ember. Tehát ezen a ponton már bátran leszögezhetjük: második nekifutás elsősorban akkor ajánlott, ha a karakterfejlesztésben és a harcokban még akad kihozni való, a többi sallangot érdemes sokadlagos tényezőként kezelni.
 
Ami valamilyen szinten lenyűgöző, bár szintén nem makulátlan, az a barkácsolási lehetőségek bősége. Elképesztő mennyiségű kombinálható tárgy van, faágakból faragható nyílvessző, gombából kinyerhető méreg, sok tucat különböző italfajta, saját periódusos táblát igénylő bányászható ércek katalógusa áll a rendelkezésünkre – hogy a szörnyek testrészdonori hajlandóságát itt most ne is méltassam. A tárgylistánk korlátozott átláthatósága és a sok hasonló nyersanyag, illetve végtermék miatt azonban idővel hatalmas káosszá válik az egész, és gyakorlatilag szükségtelenné is. Különösen, hogy receptek vagy kívánt végeredmény helyett az alapanyagnál kell kiválasztani a további lépéseket.
 
A legsötétebb zugoly
 
Ahogy már utaltam rá, az eredeti megjelenésre egy évre új kiadást hozó, játékba beépített kiegészítés, a Dark Arisen (2013) nem aprózza el a kihívást. (Pláne annak, aki az alapjátékra szerette volna beszerezni: újra meg kellett vennie a bővített verziót, mint a konzolos XCOM: Enemy Withinnél.) Pár finomhangolás és apróság mellett ugyanis elhoz egy fakultatív, de kőkemény helyszínt. Akinek nem elég a játék elkeseredettsége Gransysben, annak a Keserfekete-sziget az igazi otthona. A már ismerős szörnyek szteroidon felhizlalt testvérei mellett pár válogatott vadonatúj csúnyasággal is találkozhatunk. Mégpedig gyakran éjsötétben, szűk helyen, lámpánkat másodpercenként kioltó vízben, hogy a kazamatamászás szó szerint az legyen, aminek hangzik. Ez az élmény még fokozható is, hiszen többször is neki lehet futni egy játékon belül a kiegészítő sztori vonalának, és másodjára a szopóroller mókavonat még nagyobb sebességbe kapcsol.
 
Aligha meglepő hát, hogy tápolásra ennél alkalmasabb hely nincsen, hivatásfüggetlen egyedi képességek mellett a játék legjobb cuccai szinte kizárólag itt szerezhetők meg – már ha győzzük talicskával hazatolni. Ennek megvan az a hátulütője, hogy mellette az alapjáték területének kalandjai és varázstárgyai nevetségesnek hatnak – éppúgy, ahogy a végső konfrontáció is bájcsevejnek tűnik utána.
 
Amikor kicsordul a félig teli pohár
 
A legtöbb műfajtárshoz hasonlóan tehát itt is a karakterünk és társai pátyolgatása dominál, sok-sok harccal. Szerencsére a többi felejthető elem mellett ezúttal éppen ezek a játék legérdekesebb, legegyedibb és legmagasabb szinten kivitelezett szegmensei, szemben a többi közepessel. Igazi, Jagged Alliance 2-t idéző taktikai mélységekről vagy DMC-módra centire kisúlyozott akciójátékról nem beszélhetünk, de szórakoztató és változatos harcokról annál inkább: elsősorban a játékoson múlik, hogy mit hoz ki belőle.
 
A Dragon’s Dogma: Dark Arisen egy sajátos japán híd a keleti és a nyugati RPG-k között. Talán nem tartozik a műfaj minden ízében kiemelkedő alkotásai közé (van ilyen egyáltalán?), és tipikusan nem is mindenkinek való darab, de az egyik legizgalmasabb megközelítés design szempontjából, és ez az, amiért a stílus kedvelőinek lehetőség esetén nagy hiba mellőznie.
 
A technikai limitációkon kívül ezért is bosszantó, hogy a PC-t éppen ezzel a játékával kerülte messzire a Capcom (csak PS3-ra és Xbox 360-ra jelent meg a játék), hiszen ideális, modokban gazdag otthonra lelhetett volna a Dragon’s Dogma ezen a platformon. Egy esetleges folytatást ugyan mostanság is lebegtetnek, de a vártnál soványabb siker miatt egyelőre egy multiplatform, a nyugati világot első körben messzire kerülni látszó MMO-iteráció készül. Továbbá szellemi utódnak tűnik, a szintén online fronton nyomuló, PS4-exkluzívként beharangozott Deep Down. A játékot helyenként belengő „offline MMO”-érzet miatt viszont ezzel az iránnyal látatlanban semmiképp nem vitatkoznék.

Frissítés: Az utolsó bekezdést, főleg az elejét már egy ideje joggal tehetjük zárójelbe, hiszen idén januárban megjelent PC-re is a Dragon's Dogma. És mivel valamilyen rejtélyes oknál fogva ezen a platformon is végigjátszottam azóta, elmondhatom, hogy a játék smemivel nem lett rosszabb, de korrekt portot kapva, egyértelműen ez a legjobb verzió.

Sok-sok éven át ment a sóhajtozás a régi LucasArts- és Sierra-kalandok után, akárhány fősodraton kívül került darab is jelent meg. 2012 februárájában a Double Fine csapata kapcsolta fel a lámpát az alagút végén: megindították a közösségnél kalapozó Kickstarter-kampányukat, hogy Tim Schafer kalandpápa visszatérhessen a gyökereihez. Mint az köztudott, az említett úriember a műfaj számos lenyűgöző darabjában vállalta a főkolompos szerepét. Nem csoda hát, hogy az 1998-as Grim Fandango utáni visszatérését hangos áhítat fogadta, sőt bankot robbantott a perselyadományokkal, és valóságos crowdfunding-cunamit indított el. Egyre több ígéretes és kevésbé ígéretes projekt be is ért azóta, valóban sikerült rendesen felbolydítani az állóvizet. De hogy sikerült maga, a keresztségben végül a Broken Age nevet kapó vállalkozás? Ugyanis a röpke betekintés kínáló Act I után e héttől immár előétel helyett végre akár a teljes a tortát is bemajszolhatjuk.

Bár aligha a legfontosabb, de a legszemebeötlőbb: a játék igazán szemeket és füleket gyönyörködtetőre sikeredett, a közönségtől beszedett több mint 3 millió dollárból (amit sikerült a kelleténél gyorsabban felemészteni, hogy ne legyen problémamentes a finanszírozás) nem C64-es, NES-es múltidézést kapunk. A látvány – bármennyire is nem techdemó a műfaj – mindig is fontos szerepet töltött be ebben a játékok ezen szegmensében is. A ’90-es évektől klasszikusok egytől egyig szépek, mesések (King’s Quest, The Legend of Kyrandia), elborultak (Sanitarium) vagy éppen stílusosan “grimek” (Grim Fandango) voltak, sőt azok a mai napig, esetükben új értelmet nyer a szépkorúság fogalma. Nyilván megosztó lehet, hogy a Broken Age sem a legszószorosabb értelemben vett klasszikus rajzos megoldást, sem a modern 3D-set nem követi, hanem a saját útját járja, de a finoman stilizált stílusa nálam igenis betalált. A karakterek természetesen izegnek-mozognak, ahogy csak illik, ami egy ilyen statikus játékstílustól el is várható. A mai napig etalon számomra a Sam & Max Hit the Road bizonyos helyszíneken megjelenő megoldásai, amikor vad társunk, Max elszórakozik a környezetével, például a fotocellás ajtóval. A látvány tehát szerencsére ezúttal sem esik akkor szét, ha a karakterek meg mernek mozdulni. Sajnos láttunk már arra példát, hogy festményként szebb egy-egy kalandjáték, mint mozgóképként (lásd I Have No Mouth and I Must Scream, The Whispered World).

Ami az auditív támadást illeti, a melbourne-i filharmornikusok atmoszférafokozó előadására nem lehet panasz, szépen végigkíséri a mesét, bár valószínűleg nem less a leghallgatottabb OST. Nálam sem. A szinkronhangok esetében pedig a veretes névsor egyúttal reprezentatív is a minőséget tekintve. Természetesen nemcsak Elijah Wood, Jennifer Hale, Jack Black vagy Wil Wheaton tesz ki magáért, de például a női főszereplőként megszólaló Masasa Moyo is, akinek a neve talán kevésbé ismerős, noha már szintén jó pár videojátékban (pl. Batman: Arkham Origins, Halo: ODST, Halo Wars, Jade Empire, Skylanders széria) hallatott magáról.

Valamilyen rejtélyes módon sikerült menet közben kifogyni a KS-milliókból

A külsőségek felől persze már az Act I sem hagyott kétségeket, más szempontból viszont nagyon is. A történet felütése ugyanis nagyon érdekesnek bizonyult, és remek lehetőség lebegtetett be egy mélyebb értelmű kalandozásra az egyszeri könnyed mókázás helyett, és mindezt egy egyedi, mondhatni keserédes hangulattal leöntve. A felnőtté válás, a felelősségvállalás, az önfeláldozás témái mind ügyesen kerülnek elő a puttonyból a játék elején, majd a korai csavarok és a bevezető szakasz csúcspontja egyaránt komoly találgatásokat váltott ki. Nem, nem óceánmélységű lélektani boncolgatásról van szó, de a kezdetben benne volt az esély… nos, gyakorlatilag bármire.

Ezt az esélyt azonban sajnos csakhamar sikerült maradéktalanul eljátszani. A folytatásban gyorsan lehullik a lepel a legizgatóbb rejtélyekről, és ezek bizony ruhában sokkal izgatóbbak voltak, mint pucéron. A nyilvánvalóan nem vérkomoly, de látszólag intelligens irányból Schafer belerántotta a szekeret az árokba, és banális vagy debil válaszokat kapunk. Természetesen számos nagy klasszikus utazik direkt marhaságokban, a Broken Age-ben azonban mindez a hangulat felpofozását jelenti, sőt ami azt illeti, még én is érzem egy tenyér nyomát az arcomon. Az említett témák ugyanis megrakadnak ott ahol voltak, aki az Act I-et végigjátszotta, az az értelmes tartalomnak gyakorlatilag már birtokában van. Ez nem azt jelenti, hogy a későbbiekben nem rejt elmésségeket a játék, de ez marad a dumák és alkalmi fricskák szintjén. A debil ökörségek is működhetnének persze, ha valóban viccesek lennének, kevesebb klisével. És persze főleg, ha az egyéves szünet alatt ne talált volna ki bárki jobbat helyettük. Magát a lezárást is megfertőzik a sablonok, legalábbis részemről a stáblistát határozottan nem saját “Ez igen!” felkiáltásom vezette be.

Mindez azért is fájó, mert valaha a kalandjátékok kiemelkedtek történetmesélésben. A Doom sztorija még szó szerint pár mondat volt (hál’Istennek!), az RPG-k is többnyire sokáig a kazamatákban vagy esetleg a kietlen vadonban csúsztak-másztak, hogy vértől iszamosan trónolhassunk a levágott szörnyek tetemcafatjain. A kalandjátékok jelentették a filmszerűséget is, ha léteztek is Dungeon Lair-, Mad Dog McCree- vagy éppen Wing Commander-szerű “filmek” is. És bár nem vagyok korunk “cinematikusságának” feltétel nélküli híve, de azt el kell ismerni, hogy minden más műfaj nagy utat járt be narratívában és játékmenetben is, illetve próbálkozik is összekapcsolni a kettőt. A régi sztártól tehát az sem biztos, hogy maradéktalanul elég, ha régi fényében csillog. Mindenestre jelen esetben nem a régi eszközökre hegyezem a kritikát, azok most is alkalmasak a cél kiszolgálására interaktív filmmé válás nélkül, hanem a forgatókönyv problémáira.

Félreértés ne essék, szerethető meséről van szó, de a roppant eredeti nyitány után maga a főszál annál ötlettelenebb, érdektelenebb lesz. Helyette kapunk más, szintén ígért és elvárt erényeket: humort és karaktereket. Az előbbi inkább a szellemes, mint a röhejes kategóriában utazik, ami szerintem a korábbi Tim Schafer-i munkásságággal a legkevésbé sem áll szemben, és részemről a legkevésbé sem problémás. Nem érik el ugyan az oltáromon kiemelkedő helyet elfoglaló Grim Fandango színvonalát sajnos, de a poénok és a karakterek végig szórakoztatóak maradnak, így aki a – remélhetőeleg jól ismert – stílusból kér még többet, újat, nem marad szórakoztató adag nélkül. Itt jegyzem meg, külön örömteli, hogy bár sok mindent nem lehet külön megvizsgálni, a különböző tárgykombinációk, illetve tárgy-személy kombinációk rengeteg különböző dumát hoznak magukkal, van mit kiprovokálni belőlük.

Az Act I után a legtöbb rajongói kritika a hossz és a feladványok miatt érte a Double Fine-t. Joggal, nem véletlen, hogy a fejlődést ígérő fogadkozások sem maradtak el. Nos, nem is hazudtak. A játék terjedelme összességében a Monkey Islandekéhez vagy a Day of the Tentacle-éhez mérhető, a Full Throttle-nál pedig természetesen hosszabb, tehát akár a hajdani, akár a mai standardnek megfelel.

A puzzle-ök fokozása már kétségesebbnek tűnt, de hát Schafer ne lenne rá képes? Egy darabig fennállt még a kétely, mert ebből a szempontból az Act II pontosan ott vette fel a fonalat, ahol az még tavaly félbeszakadt. Idővel azonban bekeményedik (nagyjából a teljes játék felétől), és egy gyenge közepes szintet elér a kihívás, ami önmagában meg is felelt ide, nem lehet a Monkey Island 2 Mega-Monkey mode-ja vagy a szemetebb Sierra-klasszikusok a követendő minta mindenhol és mindenkor. A problémát a második fél esetében nem a nehézségi szint jelenti, hanem a feladványok frusztráló mivolta. Éppen a némi fejtörést igénylők esetében kell rengeteget le-fel futkosni a képernyők a között. Arra is van példa, hogy hiba vagy az idő letelése esetében lehet újrakezdeni elölről. Pár perc, de fárasztóbb feladványok ezzel könnyen megmételyezik az élményt, és nem kellemes, ha így növekszik a kihívás és a játékidő. A helyzetet emellett tovább ronthatja, hogy aránylag kevés helyszínen játszódik a játék, ha azok változnak is, újra és újra átfutni rajtuk egyre kevésbé izgalmas. Ezen az irányítás gördülékenysége és a karaktereink tempóssága segít, míg az amúgy dicséretes sok humorlehetőség visszaüthet: ha a tárgyak többségét kipróbálval mindenkin farmoljuk a poénokat, akkor értelemszerűen még inkább csak kavargunk, mint gólya végterméke a levegőben. (Persze egy Legend of Kyrandia-féle labirintusfeltérképezés vagy egy “sandbox” Sierra-kaland után akár interaktív filmnek is megélhetjük.) Szerencsére akadnak jobb puzzle-ök is, tényleg sikerült erősíteni ezen a fronton, egyszerűen csak messze van játékmenet szempontjából mind a makulátlantól, mind a klasszikustól a végeredmény.

Tim Schafer veretes életműve - persze a Monkey Islandeket főleg Ron Gilbert vitte, de mint társírók, Dave Grossmannel együtt ők hárman sokat tettek hozzá az ikonhoz

Mit is mondhatnék zárszóul? A csalódottságom most már nem titok, pedig igenis jól szórakoztam. A Broken Age egy korrekt és szerethető játék lett, mely kiváló körítést kapott. Fordítva jobban szeretném, így viszont nálam a 2005-ös Psychonautscal bezárólag szinte csak a tökéletességgel hadakozó schaferi életműben a Brütal Legenddel küzd az utolsó helyért. Persze jó is egy olyan utolsó(előtti) hely, ahol nem mással kiváltható dögunalmas B-kategóriás vagy éppen “profi” szórakoztatóipari termékek között folyik a harc. Egyébként több szempontból is a másik legendás kalandmester, Ron Gilbert Double Fine-nal koprodukcióban elkövetett 2013-as alkotását, a The Cave-et idézi. Ott is kibontatlan marad a jó téma, dadog a játékmenet, mely túlnyomórészt túl könnyed is. Mégis egy szerethető, jó humorú játékról van szó, én például végig is játszottam a biztonság kedvéért hatszor. A Broken Age azonban elektronmikroszkóp alatt született, az elvárások még inkább megroppantották, és még mindig érezni rajta nem kis nyomokban a tabletszökevénységet, ha a büdzsé miatt nagygépes terv is lett a szikrából hamar. Ebből talán érezhető, hogy minden savanyúbb megjegyzés ellenére szerintem még mindig egy szórakoztató kalandot kínál a játék, a schaferizmust kedvelőknek nem érdemes elmeszelni. Mindössze az elvárásokat ajánlott takaréklángon tartani, a játék – talán nem is túlságosan meglepő módon – ugyanis végső soron nagyobbat szólt annak idején a Kickstarteren, mint azt a kijelzőinkön teszi most.

Minden egy nyári napon kezdődött. Megvettem életem első saját játékújságját, konkrétan az 576 KByte 1997-es július-augusztusi duplaszámát. Évek óta jártak már hasonlók a kezemben, de mindig csak kölcsön, és őszintén szólva akkoriban (is) volt némi lemaradásom. A címlapos Dungeon Keeperről, melynek a 4 éves fejlesztési idején lamentált CoVboy, nem is hallottam, így számomra az újdonság erejével hatott a fissen megjelent kazamataépítő, lénymenedzselő stratégia, melyet egy TJ néven futó úriember cikke mutatott be.

De most egy röpke bekezdés erejéig a játék helyett az említett lapszámnál maradnék, mely számomra éppen annyira klasszikus, mint a Bullfrog legendája. Csak dióhéjban: a Dungeon Keepert rögtön a később az egyik kedvenc FPS-emmé váló Blood követte, a későbbi oldalak között pedig megbújt a Carmageddon, a Little Big Adventure 2 és az egészen egyedi kalandjáték, a The Last Express is. A PC-s csodák mellett ráadásul a Nintendo 64 olyan nagyágyúi is helyet kaptak az újságban, mint a Mario Kart 64, a Lylat Wars (Star Fox 64) és a Killer Instinct Gold. Egészen elképesztően ütős és változatos színvonalról beszélhetünk tehát.

Szóval Dungeon Keeper. Igazán lúdbőrőztető érzés volt olvasni az ismertetőt róla, ugyan a csattogós lepke és a búgócsiga után, de még mindig a C64-hez és a NES-hez szokva el se hittem, hogy létezhet ilyen csoda. Ennyire képesek lehetnek önálló életet élni a lényeink? Nem tudtam elképzelni, hogy ennyi “ész” (az AI szó még nem igazán volt a szótárom része) szorulhat egy szoftverbe. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy az a bizonyos angol úr, Peter Molyneux tulajdonképpen csak egy a nevét franciásan író Münchausen. És talán akkor még nem is az volt. Élvezettel olvastam el újra és újra a cikket, már csak azért is, mert egy darabig azonban mindezt nem is tapasztalhattam meg, a következő évben jutottam hozzá első PC-mhez, és röviddel azután tehettem rá a mancsomat a drágaszágra is.

Van, amikor a nyomasztóra duzzadt elvárások miatt a várt alkotás már nem tud megfelelni az idealizált eszményképnek. Nos, a Dungeon Keeperre ez esetemben semmiképp nem lett igaz. Hajnalokig gyűrtem, az állam folyamatosan a padlón volt (néha lejjebb), és rá kellett jönnöm, hogy olvasgatva bizony az überfrankóságának csak morzsái jöhettek át.

Mi is ennek a játéknak a lényege? Tulajdonképpen egy lakberendező-szimulátor, mégpedig azóta is a legjobb a piacon! Lakályossá kell tennünk hangulatos pincerendszerünket, hogy a kialakított lakóparkba a kívánt jövevények áramoljanak be. A játék azonban csak itt kezdődik: a lakóközösség életét biztos kézzel kell vezetnünk (szó szerint kézbe vehetjük lényeinket, illetve pofonokat oszthatunk ki a neveletleneknek), mert ugyan hű manóink elvégzik a kétkezi munka dandárját, de mindig akadnak rosszindulatú szomszédok, akik megirigylik az idillt. A Dungeon Keeperben a rivális pincék sleppje mellett akadnak olyanok is, akik hipokrita gazfickókként nem átallnak hősöknek nevezni magukat! Tehát a cél adott: választott vezetőként megvédeni népünket, és kaszát ragadni az elvetemültség, a rosszindulat és az álszentség ellen. Könyörületes úrként azonban a vae victis jelszavával szakítva minden legyőzöttnek felkínáljuk az esélyt a megváltásra: különböző létformákban csatlakozhatnak haláluk után vagy akár előtt legvidámabb barakkunkhoz. Az egyes pályák végét a gyakorlatban az adott világ aljasul jó urának vagy a rivális házmestereknek (őket a dungeon heart jelképezi, mint minket) a múltidőbe vagy sorainkhoz csatlakozása jelenti.

rwurl=https://www.youtube.com/watch?v=aj4jLb7Ri2U

Ami pedig elleneink erénydús feprédálása során igazán lenyűgözővé teszi a játékot, az egyedi perspektíva mellett a rengeteg lehetőség, a számtalan apró részlet. Minden lénynek megvan a maga bioritmusa: mitől dühödik be, mennyit eszik, kivel viszálykodik, milyen infrastuktúra hatására költözik be kazamatánkba. A domina például kínzótermet foglalja le előszeretettel vágyai kielégítésére, a boszorkánymester a tudományos központként működő könyvtárat szereti, a démonivadék pedig a fittség magasabb szintjére lépést szolgáló edzőtermet, a troll… nem, itt nem a HW/RW-t, hanem a szerkezeteket előállító műhelyt stb. Ugyanakkor az is különbözik, hogy egyáltalán ki mit szeret, illetve mit hajlandó tenni a pincetársadalom érdekében. Mindenkinek megvan a maga egyedi kuckója, melyet felépít, és amely(b)en egyedi pózban nyugszik: a szellem egy fejfát száll meg, a varázsló levitálva pihen, a sárkány “összehajtja” magát stb. Ugyanígy megvan mindenkinek a saját ötletes animációja arra is, ha a kínzókamrában kap továbbképzést. A tanácsadás a tömlöceink vendégszeretét élvező külhoni gazoknak is épülésükre szolgálhat: vagy felismerik az egy igaz utunkat, vagy lelküket kilehelve szellemként szolgálnak minket tovább. Persze vannak további opciók is: a börtönben éhen veszve csontvázakként asszisztálhatnak a későbbiekben, a temetőben pedig a vámpírlét örömeibe nyerhetnek bevezetést. És ugye még ott a templom is, a közös ügy oltárán meghozott áldozat rendre kivívja az angyalian sötét istenek jutalmát – ha ez néha kommunikációs félreértések miatt a minibirodalmunkat sújtó pestist is jelent.

Kezdetben persze még nem efféle flancolással kezdünk, és a métékadóbb szakértőket is nélkülöznünk kell. Az eleinte érkező nagyra nőtt bogarak és legyek még igen gyengék, és nem sok mindenre jók, de az igényeik is legalább csekélyek. A különböző ártalmas gázokat eregető bile demon (bősz démon? á, nem merem magyarítani, tuti belekötne valaki) viszont minden értelemben fajsúlyos egyéniség, elsősorban természetesen a táplálékforrást jelentő csirkék ellenében jeleskednek, de hatékonyan tákolnak csapdákat is, és valóban kőkeményen állják a sarat a harcban. Olyannyira, hogy ha valaki rájuk is ereszt egy orkánt, mely a sárkányokat is elsodorja, ősúlyosságuknak egy pillája sem rezdül. Az átnevelt vagy éppen átneveletlen lovag pedig pedig nemcsak elpusztíthatlan, magát gyógyító tank, de a védővarázslatának halla, az őt ért mágikus támadások egy részét is vissza tudja verni, az elementális tudorok nagy bánatára. Nagy kedvencem azonban a vámpír: többek között repül, teleportál, életet szív, gyógyítja magát, lassít, páncélt varázsol magára, és ha véletlenül lenyomnák, nos, akkor egy szinttel alacsonyabbon máris újra szolgálatra jelentkezik. Ha pedig vámpírral szeretnénk erősíteni, segítségünkre lehet a pokolblöki, aki nemcsak a légyhez hasonlóan szereti felderíteni a territóriumját, de a temetőbe járva vizelni segíti az elhunytak komposztálását, így gyorsabban hozzájuthatunk a külön bejáratú Drakulánkhoz.

Kezdő pszichopata tanítványom engem méreget

Az igazi ász természetesen a horned reaper, a játék ikonikus kaszás frontdémonja. Egymaga seregeket szed ízekre (úgy bontja fel a lovagpáncélokat, mint én a májkrémet), és ha éppen nem ezt teszi, nos, akkor dúl-fúl, és előbb-utóbb a saját kompániánkkal teszi ugyanezt. A közhiedelemmel ellentétben van mód a fegyelmezésére: a templomban jókedvű és gondtalan, az ellenség felszeletelése is mindig jó kedvre deríti, de sajnos olyan gyors munkát végez, hogy komoly regiment nyújt csak neki hosszabb távon is szórakozást. Valójában a legvégső bosson kívül a vámpír is el tud vele bánni egy az egyben, és a varázslók is viszonylag sok borsot törni az orra ellen, tehát nem legyőzhetetlen, de tagadhatatlanul kiemelkedő hatékonyságot produkál.

Segítséget azonban nemes céljaink eléréséhez nem csupán a bennlakóktól kapunk, hanem a zseniális narrátortól is, aki folyamatosan informal minket, így tényleg tudjuk, hogy kinek ment éppen szálka a körme alá, így érző szívű mesterként azonnal tudunk intézkedni. A dumák mellett a fülünket kényeztetik az atmoszférikus zenék is, megdobva a lávából ki-ki csapó tűzlabdák effektjeivel, és az összes résztvevő jópofa vagy macsó hangjával.

Az eddigiekből már egyértelmű lehet, hogy lehetetlenség akárcsak felsorolás szinten is megemlíteni az összes szórakoztató finomságot, de az egyik legizgalmasabb feature-t semmiképp sem hagynám ki: egy bizonyos varázslatunkkal ugyanis bármely kedvencünket megszállhatjuk, és így ebben a formában első személyű nézetben irányíthatjuk őket, használva az összes képességüket, és jóval erősebbé téve őket, mint amilyenek. A blöki persze nem lát színeket (tudom, nem is kapott Nobel-díjat ezért a játék), a vámpír meg jóformán csak vöröset, szóval mindenkinek megvan a maga perspektívája. A barakkban összegyűjtve egy kommandót pedig akár harcba is vezethetjük őket, csak arra kell figyelni, hogy a haragosok vonakodnak egymással kéz a kézben csatába indulni.

A játék tehát bár maga volt a tökély a számomra, ez paradox módon mégsem jelenti azt, hogy ne lettek volna megjavításra szoruló hiányosságai, és ezáltal kiváltképp komoly igény a folytatásra. A második és harmadik végigjátszásom folyamán is belefutottam például olyan bugba, hogy ahol korábban vért izzadtam, ott az ellenséges AI ezúttal semmit se csinált, így a pálya – sőt pályák sora! - eléggé könnyen volt nyerhető, illetve csak úgy. A multi sem az igazi, mert a pályák többsége aszimmetrikusnak bizonyul, így az egyik küzdőfél garantáltan több lóvéhoz jutott. Tekintve, hogy a famulusaink apanázsa és az építkezés mellett a varázslataink elsütése is csak készpénzes tranzakció útján lehetséges, ez mindent eldöntőnek bizonyult. A lények sok képességének is megvannak a visszásságai: szinte minden második gyógyítja magát, de a csontváz kezében is furán áll a villám. Ráadásul a horned reaper 10. szinten gyengébb, mint 9.-en: a begyorsuló képességének ugyanis csökken az időtartama, a frissen kapott lassítást meg magától nem is használja. Kissé elvetették a sulykot, és éppen a jól ellátottság az egyediség ellen is hat, éppúgy, mint az, hogy szinte mindenki alkalmas barkácsolásra és kutatói munkára is, legfeljebb kevésbé hatékonyan vagy vonakodva végzi azt. (Igen, a horned reaper is forgatja a lexikonokat igény esetén, viszont egy ajtóvasat már nem hajlandó megigazítani.)

A második rész már Molyneux, de nem a Bullfrog nélkül érkezett 1999-ben. Igazán forradalmi újításokat nélkülöző alkotás volt, amely azonban hatalmas rössel vetette bele magát az ígéretes formula tökéletesítésébe, rengeteg jól megvalósított új ötlettel, és emellett a játékosok rekeszizmai ellen is dühödt támadásba ment át. A legnagyobb változást az új nyersanyag, a mana bevezetése jelentette, melyet birodalmunk terebélyes mivolta, manakútjaink és híveink templomi ájtatossága termel. Így az egész gazdaság új alapokra került. A felfrissített csapdahálózat sem fakul el a patront ellőve, hanem manát használva üzemel, és azt fokozottabban használva fegyelmez. A horned reaper pedig kiemelve a plebsből – a kampány előrehaladtával – immár manából lehívható, és tényleg szinte senki sem állhat az útjába.

rwurl=https://www.youtube.com/watch?v=qsfOPrJNCIM

Az új épületek is rögvest kedvenceimmé váltak. A küzdőverem ötletét mintha tőlem lopták volna, régi álmom volt egy aréna, melyben trancsírozni, akarom mondani trenírozni lehetett egymás ellenében a lényeinket. A többiek pedig nézhették a gladiátorjátékokat a karzatról. Az igazi bomba azonban a kaszinó. Mechanikailag tán nem extra, bár joviálisra állítva a nyerési esélyeket jó hangulatfokozóként működik, lenyúlósra állítva pedig a gazdaságot lehet vele megerősíteni. De ez mind mellébeszélés, a lényege a buli, ha megüti valaki a jackpotot, akkor mindenki eldobja a kezéből a metiles üveget vagy a rulettasztalt, és a Disco Infernóra ropja kifulladásig. Természetesen mindenki saját tánccal rendelkezik, bár a WoW óta ettől már aligha esnek le az állak.

Megjegyzem, a humor itt nem áll meg, minden pálya után kapunk egy-egy prerenderelt bejátszást, a narrátor pedig keményen rálicitál a korábbi produkciójára is. Szinte minden – gépünk órája – szerinti neves dátumra tartogat megjegyzést, vagy ha későre jár az idő, elhajt bennünket aludni, ha pedig sokáig nem csinálunk semmi érdekeset, akkor az unalmát tolmácsolja.

rwurl=https://www.youtube.com/watch?v=_5f2C4q_8CY

Ami a lényeket illeti, itt is nagy vérfrissítés történt. A változatosságon – a már-már egalitárius eszmék hatása alatt áló bérpolitika mellett – az nem javított, hogy a legtöbb hős megkapta a sötétebb megfelelőjét, de kaptunk ugyanakkor rokonszenves újoncokat is. Az új képességek viszont már egyértelműen segítettek differenciálni a populációt. A végérvényesen elhízott bile demon és a fürgelábúbbá váló óriás például a manókat labdának nézve harci eszközként használhatja őket. A Morzsát leváltó zsivány pedig láthatatlanná válva tud lavírozni a csatában, durván hátbaszúrva az ellenünk konspiráló a rosszéletűeket. Ha megszálljuk, képes arra is, hogy ellenséges területen magát az ottaniak közé tartozónak álcázza (csak az őröknek van sasszeme a kiszúrásukhoz), és a felderítőmunkát megspékelve akár a rivális kincstárát is meg lehet vele dézsmálni, igaz, az illetéktelen pénzfelvétel szemet szúrhat a fontoskodó spicliknek. A vámpírtól sok spellt elvettek, de kárpótlásul vele denevérként röpködve lehet észrevétlenül felderíteni, és arra is képessé vált, hogy tapasztalt hipnozitőr lévén ideiglenesen megfelelő útra térítsen egy-egy delikvenst. Egyre kell igazán vigyáznia: nehogy egy szerzetes végezzen vele, mert akkor szembesülhet vele, hogy még az öröklét is gyorsan véget érhet. A tápláléklánc új, “kézzelfogható” csúcsa Horny helyett a sötét angyal lett. Ezek a bukott szárnyasok ugyan nem rendelkeznek sem egy bile demon, de még egy lovag tűrőképességével sem, viszont szinte mindent szétkapnak pillanatok latt, megfelelő támogatással tehát bármiféle védőfalat bedarálnak pillanatok miatt. Emellett jópofa varázslatokkal is rendelkeznek, magas szinten akár viharokat vagy csontvázakat is idéznek. (Az utóbbiakat csak egy percre hívja halálra, de feláldozva őket a templomban végtelen sereget lehet belőlük gyártania az egészségesen tisztességtelenül játszó keepernek.)

rwurl=https://www.youtube.com/watch?v=REikN_q1c-I

Általában véve elmondható, hogy pörgősebb, áramvonalasabb lett a játék, de csupa jó értelemben. Az irányítás a mai napig emészthető, míg az első részé régen elment, de ma már szenvedősnek hathat, ha véletlenül lát is valamit a játékos egy modern monitoron a sprite-okból. Lökést adott a játéknak az is, hogy unalmassá való trenírozás helyett 4. szint után a küzdőveremben lehet, illetve kell fejlődni. Azzal, pedig hogy a varázslatokat és a szobákat nem kell újra és újra kifejleszteni, és a csaták gyorsabb lefolyásúakká váltak, tényleg tempósabbá vált a játék, anélkül hogy kattintásparádéba ment volna át. Ugyanakkor a megritkított képességekkel rendelkező lények kevésbé maradtak egyedül érvényesülő hősök, annál inkább csapatmunkára kényszerültek, ennek minden hátrányával és előnyével együtt. A szerzetesen kívül már senki nem tudja magát gyógyítani, ellenben a páran a társakat tudják támogatni, és a varázslók sem egyszemélyes hadseregként, hanem támogatókként szolgálnak, mint az íjászok. Egyébként a bőrükbe bújva lövészkedve elég jópofa dolgokat lehet művelni messziről az ellenséges csapdaarzenállal és teremtményekkel. Mindazonáltal a tündéreket itt jobban kedveltem náluk: a villámaik itt már gyakran padlóra küldik az őket zaklató rossz- és jóarcúakat.

A saját dungeonömben is megy a húsvéti készülődés

A multi ezúttal már sokkal jobban működik, a csapdákkal a manafogyasztásuk miatt jól kell sáfárkodni az egynsúly érdekében, és természetesen ennek megfelelően építkezni. A pusztító erejű sötét angyalokra sem lehet építeni, hiszen az őket csábító templom szinte megfizethetetlenül drága, néhánynál többen ritkán állnak belőlük a rendelkezésünkre. Igaz, nyertem úgy csatát, hogy egy 10-es szintű angyalt megszállva egészen az ellenség szívéig törtem előre, szétszórva a seregét, miközben elbukó ellenfelem gurgulázva bugot kiáltott – én pedig ugyanígy nevettem.

Elmondhatatlan mennyiségű részletet és lényeget mellőztem (elég az opcionális pályákra gondolni, de a Deeper Dungeonst is szépen elsunnyogtam, mert alig játszottam vele, és csak új, viszont elég hardcore pályákat hozott), de nem is valamiféle mechanikus lajstromozás volt a cél, ha néha esetleg úgyis tűnhetett. A két Dungeon Keeper azonban valóban különleges korai élmény volt számomra, meghatározta, hogy mit várjak el egy játéktól AI-t, önállóságot, szabadságot és humort tekintve. (Bizonyos értelemben, és kevésbé nekem való módon ezekből több is a szintén EA-logóval ékesített The Sims szériában köszönt vissza. Szegény Maxis másik divíziója a közelmúltban mehetett a Bullfrog, a Westwood és az Origin után a népes süllyesztőbe.) De puffogtathatnék olyan mindig jól hangzó, de ennél jóval ritkábban megfogható kifejezéseket is, mint kreativitás vagy hangulat. A tanulság számomra végső soron annyi, hogy milyen jó, hogy akkor és ezeken nőttem fel (pontosabban nőtt fel a fene…), ahogy az megesett. Meglehet, akkor is ezt mondanám, ha pár évvel fiatalabb lennék, és most a Call of Dutyról vagy az Assassin’s Creedről írnék, de hál’ Istennek, ezt már sosem fogom megtudni. Inkább arra lennék kíváncsi helyette, hogy mikor érkezhet méltó utód. A nem túl sűrű aspiránsmezőny lefrissebb képviselője a minap elérhetővé vált War for the Overworld, mely cím jól lefesti a DK2 cselekményét is.