Double Fine

Az első örökké felejthetetlen marad. Ez volt nekem a Full Throttle. Na nem első kalandjátékom, és a LucasArts klasszikusai közül is megégettem magam ifjoncként angol tudás és végigjátszás nélkül a Monkey Island 2-vel, de a legendás műhely örök darabjai közül ez volt az első, mellyel némi segítséggel elbántam. Valahol itt tértem vissza az addig csak tétován kóstolgatott műfajhoz – egy korszak kezdete lett.
   
De nem csak nekem. Tim Schafer először a Day of Tentacle-nél került előző főnöki pozícióba adott játéknál, de ott még Dave Grossmannel tandemben. A Full Throttle lett az első alkotása, ami tényleg az övé lett. Ezzel gyakorlatilag be is következett egy kisebb paradigmaváltás a stúdió folyamában. Az izgalmas és egyedi világ eddig is jellemző volt, de számomra Full Throttle az első kronológiailag is nézve, mely elhozza ezt egy különleges filmben, melynek vágyok a világába, úgy, ahogy csak van. Schafer későbbi elborulásai is követték ezt a sémát, ez máig közös pont maradt bennük, bár a Broken Age nálam kissé kilóg ebből a sorból, de csak ebből, mert a humorhalmozás helyett nagyobb fókuszt kapó cselekményorientáltság és karakterbemutatás szempontjából az is remekül beleillik ebbe a schaferi fejlődési folyamatba, ha a Full Throttle utáni következő láncszemeket már nem feltétlen ugorja túl látványos arányváltásban, inkább csak a LucasArts-féle hangvétel kerül még messzebb. A Mad Maxekbe is belecsípő, futurisztikus bandás világ viszont semmiképp sem.
   
A hangsúly viszont a filmen van. Ugyanis ha a Maniac Mansion óta sok áramvonalasítás is történt, 1995-ben teljes gázzal megindult a közeledés afelé a másik médium felé (az is jellemző, hogy az év folyamán később megjelenő másik LucasArts-kaland, a The Dig Steven Spielberg dédelgetett projektje volt), ami alighanem szintén jócskán hozzájárul az említett érzelmeimhez. Mindez számos szinten tetten érhető. A látvány a jó öreg SCUMM-motor ellenére is haladt előre az evolúció útján, ez csak természetes. A megszaporodó és egyre komolyabb átvezetők azonban egyértelműbb szintlépést jelentettek. A szinkron pedig a műfaj 1992-93-ban beinduló felhangosítása után az egyik legjobb lett az évtized közepén, és az első nagyágyú házon belül. Mark Hamill, aki videojáték-színészként addigra már Gabriel Knightban és a Wing Commander III-ban bizonyított (valahol sajátos, hogy a rivális Sierra kalandjában és az Origin Systems X-Wing-riválisában is felbukkant a hajdani, jelenlegi és örök Luke Skywalker), végre visszatért a Lucashoz! És bizony zseniális Adrian Ripburger lett, el is vitte a show-t, ami Jokertől minimálisan elvárható. Pedig itt nem volt könnyű dolga, ha ma füllel már nem is ez számít a csúcsnak, a stáb többi tagja is odateszi magát, főleg az antihősünk jellegzetes és nemkülönben remekül eltalált hangját biztosító Roy Conrad. Ehhez jön még a remek saját zene mellé a jó ízléssel kiválasztott motoros banda, a Gone Jackals, és máris kaptunk egy a témához tökéletesen szóló játékot.
   
De ha már Ben Throttle, ideje hozzá visszatérni. Elvégre ki ne akarna az ő bőrkabátjába belebújni? Végre egy kalandjátékhős, aki nem egy gyenge nyápic, aki nem egy két lábon járó jellemkomikum, mert vele lehet röhögni, de rajta akkor se mersz, ha őt irányítod. Na nem azért, mert holmi egybites izomagy, hanem egy igazi dörzsölt bandavezér, aki nem széplelkű, de nem megy át öncélú kegyetlenkedésbe. Szóval végig elhisszük a sok geghős után és mellett, hogy végre leleményesek és kőkemények is lehetünk, mert itt mindkettőre szükség van. Végül is túlidealizálás nélkül kaptunk egy szórakoztató és menő antihőst, aki mellé méltán érnek fel mások is. Elsősorban persze partnerünk a nem kevésbé tökös Maureen, aki állja a sarat, de azt nem csak a játékon belül kell: az – erőltetettség helyett jó értelemben véve – erős hölgyeményt már a LucasArts is elsütötte a Monkey Island széria egyetlen férfias szereplőjével, a kalózokon uralkodó Elaine-nel. Rajtuk kívül Ripburger a kedvenc, akit már a fizimiskája és az aktuálisan közutált játékkiadók CEO-in túltevő manírjai is ideálisan viszolyogtatóvá tesz, de azt már említettem, hogy emlékezetessé valójában mi, illetve ki teszi.
   
A nagy filmszerűség azonban itt is áldozatokkal járt. A mindenkori játéktér összeszűkült, jellemzően néhány helyszínen tevékenykedhetünk egyszerre, viszonylag kevés opcióval. A fejtörők nagyjából a szokásosak, de a jobbak és az emlékezetesebben viccesek vagy macsók ellenére, nem jelentik a Full Throttle erősségét. Nem mennek át sosem idegesítőbe, és nem is nehezek, de a LucasArts átlagos szintje alatt maradnak, ami még nem jelent gyenge színvonalat. Azért nem kell félni, a hajtépés nem marad el! Erről a minijátékok gondoskodnak. A motoros még elmegy, elvégre régen sokat gyűrtem a RoadRasht, és a kétkerekű összecsapások emlékeit jól hozza, csak egérrel emberkínzás szinten működik, ha nem is nehezek – a legjobb választás hozzájuk a gamepad, így a legszórakoztatóbbak. A másik nagy sztoris minijátékot viszont már végképp nem akarom lelőni, maradjunk annyiban, hogy borzasztó. Dicséretes viszont az újonnan behozott kezelőfelület, mely egyszerre működik jól, és talán a valaha volt legstílusosabb, amit nem véletlenül követtek le a The Curse of Monkey Islandben, majd a Grim Fandango Remasteredben.
   
Az említettek miatt őszintén szólva messze nem tartom sem a LucasArts, sem Tim Schafer főművének a játékot, sok kisebb csodával ismerkedtem meg utána. De akkora hangulatbomba motoros királyság mégis, hogy nem tudom sem nem élvezni, sem nem nosztalgiától átitatva gondolni erre az elektronmikroszkóp alatt közepesnek minősíthető kalandra. A legnagyobb baj mégis az, hogy hihetetlenül hamar véget ér. Nagyon rövid, és az említett kiélvezni vágyott játékvilágok közül a Full Throttle-é az, mely érzésre megmaradt egy kissé sötétebb, de alapvetően minden szempontból nagyon is könnyed „matiné” szkeccsének, melybe éppen csak belekóstolhatunk. De milyen kóstoló ez! És ez itt a lényeg, nem a kalandjátékok csúcsáról van szó, hanem egy olyan szórakoztató darabról, amelynél senki nem merte még megkérdőjelezni, hogy van-e lelke.
   
Ahogy feltűnhetett, beszámoló ide vagy oda, eddig a porttal keveset foglalkoztam, átadom a szót Zaxxnak, akinek a hozzászólását jelen cikk születése közben szavazataitokkal felszavaztátok, amivel mindjárt vitatkozhatok is egy jót.
 

Wow, egyértelműen a Double Fine eddigi legjobb munkája a rimászterek terén. Baromi jól néz ki, és itt sokkal jobban működik az eredeti látványvilághoz való teljes hűség, mint a Day of the Tentacle esetében, mert az art még az alacsony felbontás ellenére is nagyon aprólékosan lett kidolgozva már annak idején is. Az autentikusságra való kivételes törekvés már mindjárt az első képkockán feltűnik:     Ha valamire nem számítottam 2017-ben, akkor az a klasszikus LucasArts logó HD-verziója. :DD Az eredeti prezentációt nem is terhelték extra logókkal, a menübe vezető, egyébként nagyon szép beltöltőképernyőn ott a remasterelésben részt vevő három cég neve, és slussz.   Az eredeti 4:3-as képarány 16:9-be bővítésétől egy kicsit tartottam, de a DF-nak sikerült olyan természetesen megoldania a dolgot, hogy így másfél óra játék után már el sem tudom képzelni máshogyan Ben kalandjait. Nagyon szépen ki lett töltve az extra hely „eddig nem látott”, új részletekkel, a játékmenetnél pedig egyáltalán nem tűnik fel, hogy van a képnek egy „noninteraktív” szelete, ahol nem fogsz se fejtörőt megoldani, se tárgyat magadhoz venni. Ezt úgy érték el, hogy egyrészt nagyon sok esetben mondjuk csak egy szoba egy-egy falát kellett megrajzolniuk, másrészt meg a nagyobb, nyílt helyszíneken (nyilván) ugyanúgy bejárható az extra felület is, mint az eredeti. Összességében gazdagabbak lettek az egyes kompozíciók 16:9-ben, és ez nemcsak az új tereptárgyakat tartalmazó részeknél tűnik fel, hanem pl. a sivatagi út is nagyobbnak, szélesebbnek, feelingesebbnek érződik így. Döbbenetesen szép eredmény, főleg úgy, hogy az eredeti és az új képarány között váltogatva látszik, hogy sehol sem „csaltak” Schaferék az új dizájnnal, sehol sem croppoltak vagy nyújtottak meg semmit az eredetihez képest.   Ami egy picit fájó, hogy az eredeti prezentáció már nem kapott ekkora törődést, így a régi grafikára visszaváltva a 4:3-as kép mellé megkapod a szokásos csúnya fekete sávokat. Jó lenne, ha a DF ezt a hiányosságot a későbbiekben pótolná valami ízléses artwörkkel, ha már a Grim Fandangónál sikerült ezt megoldani.   A hangminőség szintén remek. Itt-ott persze érezni, hogy az eredeti hanganyagot egy 20 évvel ezelőtti stúdióban vették fel, mert néhol egy picit „érdesebb” a szinkron, mint manapság, de az ugrás az eredetihez képest még így is hatalmas. A zenék is faszányosan lettek újrakeverve, nagyon szép terjedelemben szól mindegyik szám. Elsőre persze akkor tűnik fel, mennyire jó lett az új master, amikor beröffentik a The Gone Jackals-trackeket, de a játékhoz készült eredeti aláfestő zenéken még ezeknél is jobban érződik a kifinomultabb hangzásvilág. Csillagos ötös meló, egyedül a két szám között átvezetéseket oldhatták volna meg jobban... majd talán egy peccsben.   Double Fine-os szokás szerint azért az apróbb bugokat nem úsztuk meg: néha egy kicsit mintha beszaggatna a játék, ami elég furcsa ilyen alacsony gépigény mellett, és az item highlight fícsör sem mindig működik pontosan (pl. ha Mo háza előtt megnyomod, interaktolható tárgyként ott lesz a motorod helye akkor is, amikor Mo még bőven a viskóban kalapálja). Az is kár, hogy a kurzor a DotT-hoz hasonlóan itt is kötve van a játék nem túl magas fps-éhez, mivel a szokásos rendszerkurzor használata jóval simább egerezést eredményezne, de ez már tényleg szőrszálhasogatás.   Kiváló remaster kiváló áron, tessék megvenni! :)   P.S.: A DF ezzel minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy fel lehetne újítani a The Curse of Monkey Islandet is, szóval csinálják is meg, sőt, még a Monkey Island 4-ből is el tudnék viselni egy Grim Fandangó-s verziót. Zaxx

 Mindezt annyival tudnám kiegészíteni alapos végigjátszás után, hogy néhol azért némi csalás akad. Na nem a kép nyújtásával, hanem a bejárhatóságával. A képernyő szélén megejthető helyszínváltást lehetővé tevő kattintások ugyanis igenis a régi 4:3-as határok között maradtak, nem lehet kisétálni 16:9-ig, és ahol egy bizonyos helyen a szélesebb képben el is érhető adott célpont, addig nem enged rákattintani a játék, amíg a 4:3-as határok közé szintén nem kerül bele. De ez nem rendkívüli módon zavaró, a játékosok 90 százaléka valószínűleg észre sem venné, ha tőlem nem tudná most meg a keserű igazságot.
   
A rajzolás tényleg nagyon szép így nagy felbontásban és széles vásznon, de ilyen részletesség mellett, már nehezebb Ben feje helyére odaképzelnem Tim Schafer macsósított főjét, ahogy a pixeles változatban ez mindig sikerült. Néhol pedig egész egyszerűen statikusabb az égbolt, mert csak a régi grafikával animáltak a felhők, és van, ahol úgy sötétebb, borúsabb a kép, szóval, akiknek a Diablo III az Én kicsi pónimat idézte, azok itt is játszva levadászhatják a bűnös mozzanatokat; én azonban úgy gondolom, hogy a végeredmény meglehetősen autentikus lett, legfeljebb mindenki számára tökéletes nem.
 
Ami egyértelműbb előrelépés, az a folyékonyabb kép. Ugyanis a többi régi kalandjátékhoz hasonlóan eléggé akadozós régi grafikával a mozi. Az újjal is az, de jóval kevésbé. Más kérdés, hogy ebbe is bele lehet kötni: a friss grafikával jobban feltűnik az akadás, pláne modernebb játékok – akár a Thimbleweed Park – mellett.
   
De kénytelen vagyok egyetérteni a Zaxx-szal (mármint azon kívül, hogy felújított Monkey Island 3-at ide!): a végeredmény az ismét jelentkező kisebb hibák ellenére is kiváló lett, és ha másért nem, a megpiszkált hangokért érdemes vele kezdeni, a leginkább kőautentikus arcok még mindig választhatják mellé a régi grafikát, amit én már aligha fogok tenni a jövőbeli újrajátszásoknál. Mindenkinek melegen ajánlott ez a remaster, akik úgy vannak vele, mint én, aki bármikor csak az aszfalt illatát érzem, Maureenra gondolok.

Némi kampánymementós Fig-hozsanna után Timék szerencsére rátérnek a lényegre, és már nemcsak dumálnak, hanem meg is mutatják, hogy milyen jól nézne ki az első rész központjául szolgáló Whispering Rocks gyermektábor, ha esélye lenne a játékba kerülésre. Pofás, de a grafika miatt eddig sem aggódtam. Hogy miért muszáj a kötelező kincstári pesszimizmus mellett lélegzetvisszafojtva várni a játékot, ahhoz elég feleleveníteni a zseniális elődöt, most jöhet a videó néhány új képességgel megspékelve.

rwurl=https://youtu.be/bFqZNcMAnFoThx, progabe!

Ha LucasArts-kaland és felújítás, akkor nem másból, mint a Day of the Tentacle-ből vártam ezt a leginkább. Az okok között csak szükséges, de nem elégséges elem a játék zsenialitása. A nehezen (értsd: drágán) beszerezhetősége, és az, hogy két játékot takar egyben, szintén ráerősítettek erre az önös megközelítésemre. Az álom valóra vált, és az első két Monkey Island, valamint a Grim Fandango mellett talán legemblematikusabbnak tekintett LA-móka is megkapta a maga régi-új formáját.


 
Az említettek óta viszont tudjuk: vannak ám buktatók is. A Monkey Islandeket akármennyire is szeretem speciális kezelés után is, főleg az első résznél éreztem úgy, hogy hagy maga után kívánnivalót. A Grim Fandango esetében pedig megjelenése körül rajzó régi ismerős bogarak miatt állt a bál. Annyi év után pedig az ember a pénzéért mindenképpen minél alaposabban összerakott végeredményt vár, pláne egy régi rajongó, aki már nem először nyitja ki a pénztárcáját. Ezek a játékok pedig csúcsminőségű polírozást érdemelnek, semmi mást.
 
De először is retrózzunk egyet azon elveszett lelkek kedvéért, akiknek a Day of the Tentacle nem hangzik többnek, mint holmi Eye of the Beholder spin-off, amiről egyszer hallott már az öregektől, és csak azt sejti, hogy valószínűleg vagy eszik, vagy isszák.
 
Pedig a DotT több mint klasszikus a kalandjátékok között, egy igazi legenda. A saját jogán is, mert bár a Maniac Mansion folytatása, és annak címét integrálva jelent meg, mégis szinte elhalványítja azt. 1993-ban, amikor először a köz kezébe került a játék, igazi vízválasztó volt a stúdió számára, hiszen – bár a floppys verzió sem maradt el – rögvest CD-n is jelent meg, szinkronnal és a kellő grafikai szintlépéssel. Ideértve Peter Chan csúcsra járatott, őrülten stilizált rajzfilmes stílusát, mely abszolút alapozza a hangulatot. Minderre szükség is volt, hiszen ekkor már elkezdtek szinkronra váltani az egyre szépülő riválisok is, az aktuális audiovizuális lécet például a Westwood-féle The Legend of Kyrandia igencsak magasra helyezte.


 
Az MM formulája adja itt is az alapot: el kell menni az őrült, de zseniális tudós világtól messze helyezkedő kúriájába, és onnan megmenteni a rászoruló barátnőt vagy egyéb jó ismerőst. Aztán idővel kiderül, hogy a tét ennél nagyobb, és meg kell mentenünk az egész világot. Ezt az MM az azóta megszokott sémával szemben hét játszható, itt-ott különböző jellemű és adottságú karakterrel, többféleképpen abszolválható végigjátszással, több befejezéssel oldotta meg, és a Sierrára kacsintó zsákutcákkal, halálmódokkal kövezte ki az utunkat. Ugyanis a bolondok háza mániákus lakói maguk sem passzívak, így lefülelhetik a betolakodókat, vagy éppen a mozgásukat kihasználva kell őket kicselezni, ha nem szeretnénk élvezni a vendégszeretetüket. Mindennek erősen leegyszerűsített módját követi folytatás, amely mellőzi a lineáris játékmenetbe nem illeszkedő „avítt nyűgöket”. Egy csekély többlet az általánoshoz képest mégis maradt belőle, a három játszható karakter, ami eredetileg egyébként hat lett volna.


 
Mindez lelombozóan hangozhat, de cserébe más fronton kínál kárpótlást. Az MM legnagyobb baja ugyanis az, hogy relatíve korai grafikus kalandjátékként a szöveges pionírok antitézise: olvasnivaló alig akad benne, az összes párbeszédféleség és egyéb szöveg ráférne egy A4-es oldalra – legfeljebb a betűméret kérdéses. A DotT viszont mindent bevet, rengeteg a duma, és rövid „tőviccek” helyett immár kész dialógusfák vannak. Persze szigorúan semmi komoly, de az egyszeri kalandjátékos nehezen állja meg, hogy ne csipegesse össze az összes humormorzsát. Itt nem vaddisznókat farmolunk, hanem vicces beszólásokat. A másik, hasonlóképp fontos húzás az időutazás, mint koncepció. A három hősünk (Bernard, a geek, Hoagie, a roadie és Laverne, a medika) ugyan végig mindenki kedvenc hétvégi rémlakában és annak udvarán barangol, de pár évszázados különbséggel. Ez pedig a feladványokba új színt hoz, hiszen számos húzásunknál cselekedeteink időbeli utóhatásait kell figyelembe venni, hogy a későbbi korokban profitáljunk belőle. Tévút persze itt sincs, nem tér el a sínpályától a játékunk, humor viszont van bőven.

Amennyire pedig őrült a játék, annyira fairek a puzzle-ök. Nyilván nem nélkülözhetnek némi elmeroggyantságot, mégis, ha rákap az ember az ízére, illetve kicsit is odafigyel, akkor józan paraszti ésszel nem lehet gond, csak annak a hiányával. Ugyanis rengeteg utalás segít bennünket, legyen az vizuális, vagy legyen nem is annyira elrejtve a vélt vagy valós dialógusokban. Arra pedig alig van példa, hogy valami véres kardként körbehordozható, mint boszorkányüldözendő pixelvadászat. A tárgylistában terpeszkedő összegyűjtött javak pedig ugyan kombinálhatók egymással, erre ritkán lesz szükség, és akkor is csak egyértelmű helyzetben. Inkább azon kell kombinálni, hogy adott cuccot melyik hősünk gondjaira bízzuk. A Monkey Island 2 idegbajt okozó nehézségi hullámzása is hiányzik, itt végig kiegyensúlyozottan adagolva kapjuk a feladatokat, amit már csak azért is érezhetünk így, mert megakadás esetén egyszerűen 200-400 évet ugorva átválthatunk egy másik karakterre.


 
Amit viszont nem érdemes várni a játéktól, az a mélyenszántó sztori és a kidolgozott karakterek. Itt az egésznek csak az a lényege, még az alom többi származékához képest is, hogy egy minél nagyobb és szórakoztatóbb ökörség legyen, még ökörebb karakterekkel. És sikerült is ezt a küldetést teljesíteni. Viszont ami igazán lényeges, hogy míg a mai fiatalokat többnyire az Assassin’s Creed tanítja történelemből játszva, addig a DotT megmutatja, hogy hogyan is született valójában az amerikai alkotmány, és ami még fontosabb: tényleg mesteri szinten hasogatott-e meggyfát George Washington? Edukáció, bizony! Na jó, bevallom: egy kicsit annak is kerge, de még mindig sokkal hihetőbb, mint a történelemkönyvek!

Már csak az a kérdés, hogy minderre miért is van szükségünk új formában, amikor a világ egyik legjobb találmányának számító ScummVM tökéletes megoldás volt eddig is a DotT-ra szomjazó igényesebbjének. (Mondjuk a magyarítás legutolsó tapasztalataim szerint likvidálta vele a szinkront a legelejét leszámítva, de efféle húzással már régen próbálkoztam.)
 
A remasternek magának a legszembeötlőbb vívmánya természetesen a grafika. Véleményem szerint ez a legkevésbé fontos. Ugyanis a régi formájában is jól néz ki (melyre egy gomb lenyomásával bármikor átválthatunk, ahogy vissza is), és aki igazán akarja, fel tudja javítani az új verzió nélkül is. Ennek ellenére pofás a hádésített látvány, de a mozgás darabossága így illúziórombolóbb mai szemmel. Ráadásul az ajakmozgás összhangjáról sem igazán lehet beszélni, sőt az alapbeállítás szerinti szövegtempónál még csúszik is a felirat a szinkronhoz képest, ha valaki bő lére ereszti.


 
Jóval fontosabb a hanganyag frissebben csengő mivolta. Az iMUSE-t emuláló zene is kimondottan jobban szól így, bár nehéz elszakadni ugyanazon, szép emlékeket még jobban idéző, de ódonabb hangzású taktusoktól. Nem is kell, tetszés szerint választható az eredeti zene is a beállítások között. Ugyanez a kezelés ráfért a szinkronra is, sőt arra fért csak rá igazán. Mely maradt a régi jól megszokott, ami ugyan nem az LA csúcsa, de korrekt és nosztalgikus érzések kiváltására határozottan alkalmas. Az pedig határozottan jót tett neki, hogy az eredeti, tiszta forrásból most jobb minőségben implementálták. A régi itt viszont nem választható, amit én nem tartok nagy veszteségnek.
 
Az irányítást tekintve szerencsére a második Monkey Island speciális változatát tekintette mintának a Double Fine, így a klasszikus, fél képernyőt kitakaró igés megoldás mellé a modern tárcsás is jár, mellyel csak a valószínűleg érintett opciók közül választhatunk. Ez inkább kényelmi szűkítés, mint csalás vagy butítás, és így végre ki is tölthetjük a kijelzőnket az érdemi játékkal. Néhány lényegtelen pár szavas benyögésről lemaradunk, és ennél többet nem is kell körmölnünk a veszteséglistára. Ami viszont igazán örömteli, hogy immár a régi vagy új grafika is szabadon kombinálható mindkét kezelőfelülettel, tehát testreszabhatóságban sikerült többet nyújtani. A játék így kontrollerrel is remekül irányítható, bármelyik metódust választjuk is. Azt viszont megjegyezném, hogy a háttérben felsejlő Sony-árnyak miatt a natívan támogatott DualShock 4-et tekinti alapértelmezett PC-s gamepadnek is a játék, nem pedig valamely xboxosat, már ami a kijelzett ikonokat érinti. Ennél fájdalmasabb, hogy a különböző látványok közötti váltást a DS4 touchpadjára tették, hiába a sok szabad gomb. A keserű hab a tortán, hogy nálam azzal sem működik, csak billentyűvel. Engem személy még az zavart egy leheletnyit, hogy – szemben a ScummVM-mel és más felfrissített kalandokkal – párbeszéd közben nem lehet menteni, ez pedig az említett dumagrindot kissé megbonyolítja.
 
A szokásos extrák sem maradhatnak el. Ismét lehet koncepcióképeket feloldani a régmúltból, és a steames verzió tulajdonosai az achievementeknek is örvendhetnek, ha éppen attól nedvesednek. Részemről a GOG-os verzióval megúsztam szárazon. A legnagyobb dobás viszont itt is a bekapcsolható kommentár, melyben a játékért felelős főkolomposok csacsognak az egyes helyszíneken, és szerencsére a designereken túl megszólal többek között Peter Chan is, így a vizuális látvány mögötti műhelytitkokba is jobban belehallhatunk. Nagy relevációra természetesen nem kell számítani, de sok érdekesség elhangzik. Többnyire amúgy gombnyomással indítható, mint a Monkey Islandekben, tehát első végigjátszásnál sem feltétlen zavarók – kivéve az intrónál, az outrónál és egy-egy átvezetőnél, ahol beleköphetnek a levesbe. Egy-két esetben pedig lelőhetik az adott képernyő feladványát, bár azok szerintem éppen eléggé adják magukat úgyis, volt, amelyiket már órákkal előbb megoldottam, mint hogy egyáltalán a helyszínre elvergődtem volna.

 
A legfontosabb extra mind közül viszont régibb magánál a játéknál: az eredeti Maniac Mansionről van szó. Némi üröm azért vegyül itt az örömbe. Először is üdvözlendő, hogy a tuningolt PC-s változat került a játékba, de könnyű elszontyolodni azt látva, hogy mennyire elviselt volna egy felújítást az is, hiszen tényleg szinte muzeális műremekről van szó. A hangok különösképpen fájdalmasak, az alkalmanként puffogó PC speaker-dallamok ugyanis 2016-ban kevésbé menők, de franc se tudja, hogy mit hoz a következő retródivathullám. Ennél bosszantóbb, hogy csak egy mentett állás van, ami egy végleges elakadásokkal bíró kalandjátékban elég kellemetlen tud lenni. Halmazati büntetés, hogy ráadásul automatikusan történik a mentés, így a hibáinkat is elmenti, hogy egészen biztosan az orrunk alá dörgölhesse őket. Van persze rá trükk: kilépkedni a DotT-ba, és ott külön helyre menteni. Ez nem túl felhasználóbarát, de erről már tud a support is, és nem zárkózott el a probléma orvoslásától. Itt jegyzendő meg, hogy mivel a két játék sava-borsa egy fájlban található, így ScummVM-be átmásolgatni sem egyszerű. Így vagy úgy, az MM értékes adalék mindenkinek, aki nem fut el fejvesztve, ha meglát egy idősek otthonából megszökött kalandjátékot, de egy teljesen komplett feldolgozást könnyű szívvel el tudnék magam is viselni. Vagy várom addig is a Thimbleweed Parkot.
 
Kiknek ajánlható a Day of the Tentacle Remastered? Először is azoknak, akik játszottak vele már korábban. Az axióma, hogy ők egyúttal rajongók is, tehát hiba lenne kihagyniuk a jobb minőségű újrázást. Másodszor azoknak, akiknek eleddig kimaradt. Mégiscsak történelmi jelentőségű darabról van szó, mely remek belépési pont a kalandjátékok világába, és melyet mellőzni több mint bűn, hiba.

Sok-sok éven át ment a sóhajtozás a régi LucasArts- és Sierra-kalandok után, akárhány fősodraton kívül került darab is jelent meg. 2012 februárájában a Double Fine csapata kapcsolta fel a lámpát az alagút végén: megindították a közösségnél kalapozó Kickstarter-kampányukat, hogy Tim Schafer kalandpápa visszatérhessen a gyökereihez. Mint az köztudott, az említett úriember a műfaj számos lenyűgöző darabjában vállalta a főkolompos szerepét. Nem csoda hát, hogy az 1998-as Grim Fandango utáni visszatérését hangos áhítat fogadta, sőt bankot robbantott a perselyadományokkal, és valóságos crowdfunding-cunamit indított el. Egyre több ígéretes és kevésbé ígéretes projekt be is ért azóta, valóban sikerült rendesen felbolydítani az állóvizet. De hogy sikerült maga, a keresztségben végül a Broken Age nevet kapó vállalkozás? Ugyanis a röpke betekintés kínáló Act I után e héttől immár előétel helyett végre akár a teljes a tortát is bemajszolhatjuk.

Bár aligha a legfontosabb, de a legszemebeötlőbb: a játék igazán szemeket és füleket gyönyörködtetőre sikeredett, a közönségtől beszedett több mint 3 millió dollárból (amit sikerült a kelleténél gyorsabban felemészteni, hogy ne legyen problémamentes a finanszírozás) nem C64-es, NES-es múltidézést kapunk. A látvány – bármennyire is nem techdemó a műfaj – mindig is fontos szerepet töltött be ebben a játékok ezen szegmensében is. A ’90-es évektől klasszikusok egytől egyig szépek, mesések (King’s Quest, The Legend of Kyrandia), elborultak (Sanitarium) vagy éppen stílusosan “grimek” (Grim Fandango) voltak, sőt azok a mai napig, esetükben új értelmet nyer a szépkorúság fogalma. Nyilván megosztó lehet, hogy a Broken Age sem a legszószorosabb értelemben vett klasszikus rajzos megoldást, sem a modern 3D-set nem követi, hanem a saját útját járja, de a finoman stilizált stílusa nálam igenis betalált. A karakterek természetesen izegnek-mozognak, ahogy csak illik, ami egy ilyen statikus játékstílustól el is várható. A mai napig etalon számomra a Sam & Max Hit the Road bizonyos helyszíneken megjelenő megoldásai, amikor vad társunk, Max elszórakozik a környezetével, például a fotocellás ajtóval. A látvány tehát szerencsére ezúttal sem esik akkor szét, ha a karakterek meg mernek mozdulni. Sajnos láttunk már arra példát, hogy festményként szebb egy-egy kalandjáték, mint mozgóképként (lásd I Have No Mouth and I Must Scream, The Whispered World).

Ami az auditív támadást illeti, a melbourne-i filharmornikusok atmoszférafokozó előadására nem lehet panasz, szépen végigkíséri a mesét, bár valószínűleg nem less a leghallgatottabb OST. Nálam sem. A szinkronhangok esetében pedig a veretes névsor egyúttal reprezentatív is a minőséget tekintve. Természetesen nemcsak Elijah Wood, Jennifer Hale, Jack Black vagy Wil Wheaton tesz ki magáért, de például a női főszereplőként megszólaló Masasa Moyo is, akinek a neve talán kevésbé ismerős, noha már szintén jó pár videojátékban (pl. Batman: Arkham Origins, Halo: ODST, Halo Wars, Jade Empire, Skylanders széria) hallatott magáról.

Valamilyen rejtélyes módon sikerült menet közben kifogyni a KS-milliókból

A külsőségek felől persze már az Act I sem hagyott kétségeket, más szempontból viszont nagyon is. A történet felütése ugyanis nagyon érdekesnek bizonyult, és remek lehetőség lebegtetett be egy mélyebb értelmű kalandozásra az egyszeri könnyed mókázás helyett, és mindezt egy egyedi, mondhatni keserédes hangulattal leöntve. A felnőtté válás, a felelősségvállalás, az önfeláldozás témái mind ügyesen kerülnek elő a puttonyból a játék elején, majd a korai csavarok és a bevezető szakasz csúcspontja egyaránt komoly találgatásokat váltott ki. Nem, nem óceánmélységű lélektani boncolgatásról van szó, de a kezdetben benne volt az esély… nos, gyakorlatilag bármire.

Ezt az esélyt azonban sajnos csakhamar sikerült maradéktalanul eljátszani. A folytatásban gyorsan lehullik a lepel a legizgatóbb rejtélyekről, és ezek bizony ruhában sokkal izgatóbbak voltak, mint pucéron. A nyilvánvalóan nem vérkomoly, de látszólag intelligens irányból Schafer belerántotta a szekeret az árokba, és banális vagy debil válaszokat kapunk. Természetesen számos nagy klasszikus utazik direkt marhaságokban, a Broken Age-ben azonban mindez a hangulat felpofozását jelenti, sőt ami azt illeti, még én is érzem egy tenyér nyomát az arcomon. Az említett témák ugyanis megrakadnak ott ahol voltak, aki az Act I-et végigjátszotta, az az értelmes tartalomnak gyakorlatilag már birtokában van. Ez nem azt jelenti, hogy a későbbiekben nem rejt elmésségeket a játék, de ez marad a dumák és alkalmi fricskák szintjén. A debil ökörségek is működhetnének persze, ha valóban viccesek lennének, kevesebb klisével. És persze főleg, ha az egyéves szünet alatt ne talált volna ki bárki jobbat helyettük. Magát a lezárást is megfertőzik a sablonok, legalábbis részemről a stáblistát határozottan nem saját “Ez igen!” felkiáltásom vezette be.

Mindez azért is fájó, mert valaha a kalandjátékok kiemelkedtek történetmesélésben. A Doom sztorija még szó szerint pár mondat volt (hál’Istennek!), az RPG-k is többnyire sokáig a kazamatákban vagy esetleg a kietlen vadonban csúsztak-másztak, hogy vértől iszamosan trónolhassunk a levágott szörnyek tetemcafatjain. A kalandjátékok jelentették a filmszerűséget is, ha léteztek is Dungeon Lair-, Mad Dog McCree- vagy éppen Wing Commander-szerű “filmek” is. És bár nem vagyok korunk “cinematikusságának” feltétel nélküli híve, de azt el kell ismerni, hogy minden más műfaj nagy utat járt be narratívában és játékmenetben is, illetve próbálkozik is összekapcsolni a kettőt. A régi sztártól tehát az sem biztos, hogy maradéktalanul elég, ha régi fényében csillog. Mindenestre jelen esetben nem a régi eszközökre hegyezem a kritikát, azok most is alkalmasak a cél kiszolgálására interaktív filmmé válás nélkül, hanem a forgatókönyv problémáira.

Félreértés ne essék, szerethető meséről van szó, de a roppant eredeti nyitány után maga a főszál annál ötlettelenebb, érdektelenebb lesz. Helyette kapunk más, szintén ígért és elvárt erényeket: humort és karaktereket. Az előbbi inkább a szellemes, mint a röhejes kategóriában utazik, ami szerintem a korábbi Tim Schafer-i munkásságággal a legkevésbé sem áll szemben, és részemről a legkevésbé sem problémás. Nem érik el ugyan az oltáromon kiemelkedő helyet elfoglaló Grim Fandango színvonalát sajnos, de a poénok és a karakterek végig szórakoztatóak maradnak, így aki a – remélhetőeleg jól ismert – stílusból kér még többet, újat, nem marad szórakoztató adag nélkül. Itt jegyzem meg, külön örömteli, hogy bár sok mindent nem lehet külön megvizsgálni, a különböző tárgykombinációk, illetve tárgy-személy kombinációk rengeteg különböző dumát hoznak magukkal, van mit kiprovokálni belőlük.

Az Act I után a legtöbb rajongói kritika a hossz és a feladványok miatt érte a Double Fine-t. Joggal, nem véletlen, hogy a fejlődést ígérő fogadkozások sem maradtak el. Nos, nem is hazudtak. A játék terjedelme összességében a Monkey Islandekéhez vagy a Day of the Tentacle-éhez mérhető, a Full Throttle-nál pedig természetesen hosszabb, tehát akár a hajdani, akár a mai standardnek megfelel.

A puzzle-ök fokozása már kétségesebbnek tűnt, de hát Schafer ne lenne rá képes? Egy darabig fennállt még a kétely, mert ebből a szempontból az Act II pontosan ott vette fel a fonalat, ahol az még tavaly félbeszakadt. Idővel azonban bekeményedik (nagyjából a teljes játék felétől), és egy gyenge közepes szintet elér a kihívás, ami önmagában meg is felelt ide, nem lehet a Monkey Island 2 Mega-Monkey mode-ja vagy a szemetebb Sierra-klasszikusok a követendő minta mindenhol és mindenkor. A problémát a második fél esetében nem a nehézségi szint jelenti, hanem a feladványok frusztráló mivolta. Éppen a némi fejtörést igénylők esetében kell rengeteget le-fel futkosni a képernyők a között. Arra is van példa, hogy hiba vagy az idő letelése esetében lehet újrakezdeni elölről. Pár perc, de fárasztóbb feladványok ezzel könnyen megmételyezik az élményt, és nem kellemes, ha így növekszik a kihívás és a játékidő. A helyzetet emellett tovább ronthatja, hogy aránylag kevés helyszínen játszódik a játék, ha azok változnak is, újra és újra átfutni rajtuk egyre kevésbé izgalmas. Ezen az irányítás gördülékenysége és a karaktereink tempóssága segít, míg az amúgy dicséretes sok humorlehetőség visszaüthet: ha a tárgyak többségét kipróbálval mindenkin farmoljuk a poénokat, akkor értelemszerűen még inkább csak kavargunk, mint gólya végterméke a levegőben. (Persze egy Legend of Kyrandia-féle labirintusfeltérképezés vagy egy “sandbox” Sierra-kaland után akár interaktív filmnek is megélhetjük.) Szerencsére akadnak jobb puzzle-ök is, tényleg sikerült erősíteni ezen a fronton, egyszerűen csak messze van játékmenet szempontjából mind a makulátlantól, mind a klasszikustól a végeredmény.

Tim Schafer veretes életműve - persze a Monkey Islandeket főleg Ron Gilbert vitte, de mint társírók, Dave Grossmannel együtt ők hárman sokat tettek hozzá az ikonhoz

Mit is mondhatnék zárszóul? A csalódottságom most már nem titok, pedig igenis jól szórakoztam. A Broken Age egy korrekt és szerethető játék lett, mely kiváló körítést kapott. Fordítva jobban szeretném, így viszont nálam a 2005-ös Psychonautscal bezárólag szinte csak a tökéletességgel hadakozó schaferi életműben a Brütal Legenddel küzd az utolsó helyért. Persze jó is egy olyan utolsó(előtti) hely, ahol nem mással kiváltható dögunalmas B-kategóriás vagy éppen “profi” szórakoztatóipari termékek között folyik a harc. Egyébként több szempontból is a másik legendás kalandmester, Ron Gilbert Double Fine-nal koprodukcióban elkövetett 2013-as alkotását, a The Cave-et idézi. Ott is kibontatlan marad a jó téma, dadog a játékmenet, mely túlnyomórészt túl könnyed is. Mégis egy szerethető, jó humorú játékról van szó, én például végig is játszottam a biztonság kedvéért hatszor. A Broken Age azonban elektronmikroszkóp alatt született, az elvárások még inkább megroppantották, és még mindig érezni rajta nem kis nyomokban a tabletszökevénységet, ha a büdzsé miatt nagygépes terv is lett a szikrából hamar. Ebből talán érezhető, hogy minden savanyúbb megjegyzés ellenére szerintem még mindig egy szórakoztató kalandot kínál a játék, a schaferizmust kedvelőknek nem érdemes elmeszelni. Mindössze az elvárásokat ajánlott takaréklángon tartani, a játék – talán nem is túlságosan meglepő módon – ugyanis végső soron nagyobbat szólt annak idején a Kickstarteren, mint azt a kijelzőinkön teszi most.