Hozzászólások

Mert az érzelemmentességtől lesz valaki férfias?

Én ilyet nem írtam, és tőled sem vártam a kérdést, bár azt sejtettem, hogy még gond lehet belőle, hogy nem tettem idézőjelbe, vagy nem írtam körül, hogy a hagyományosan férfiasnak és férfiatlannak értékelt mintákról beszéltem. Most komolyan, egymás között kerülném ezt a szintű szőrszálhasogatást, így is akkora a terjedelem, hogy hárman olvassuk a topikot.

Egyébként ez nem feltétlen érzelemmentességről szól, de a mások hibáztatása alapból nem felnőttes. (És most nem a gyereket akartam megbántani.) Az pedig ahogy végigagonizálja a játékokat, az idegesítő tud lenni. És nem azért, mert érzelmes. Ettől szerintem csak jobb karakter Kratos, különben túlzás nélkül csak egy bit maradna. Viszont meglep, hogy a szenvtelen macsósága miatt mögötte csápoló rajongótábora mennyire elmegy emellett.

Az erőszak pornóba illő részletességével csakis a karakter motivációijába, dühhének mélységébe kapnánk belátást? Aligha, hiszen a QTE-knek is megvan a maga fizikalitása: a gombok püffölésén keresztül egyfajta erőpróbáról is van szó, melyek Kratos fizikális megterhelését kívánják szimulálni. Ennek tükrében Kratos maszkulinitásán keresztül kifejezett fizikális erőszak még jobban kitapintható (pun intended).

Egyetértek, de ez azért le tudja butítani helyenként a harcrendszert. Gyakorlatilag az olümposzi istenek hullottak el a legkönnyebben, normál harcban többször haltam meg. Ez a narratíva szempontjából sem szerencsés, de az sem, amikor egy jó harcrendszer csépeléssé válik. Ahogy az X-COM-ban sem szeretnék QTE miatt elbukni egy kört, úgy egy kombógyakós játékban sem szeretem, ha bukom a rendes játékmenetben elért eredményeimet az ehhez hasonló megoldások miatt. De éppen ebből a szempontból lett jobb a GoW 3 az elődjeinél, leszámítva, hogy a végső boss kivételével tényleg könnyűek lettek a nagy harcok.

Értem az alapvető preferenciáidat, csak a borzasztó tág "filmes" eszköztár mentén való kibontása olyan, mintha valaki a "külső nézet" felől fejtené ki az ízlésvilágát, úgy hogy csak fedezéklövöldékkel játszott. :)

Az egészbe ugyancsak terjedelmi okokból nem mentem bele, látod, eltartott egy darabig, amíg az olvasásig és a válaszig eljutottam. Tényleg csak azt tudom hangsúlyozni, hogy nem a filmes eszköztár, hanem annak a trendkövetésért való, saját koncepcióval nem rendelkező alkalmazását kritizálom. Elég széles spektrumon mozognak a kedvenceim, köztük erősen - és szerintem "tévutasan" - filmszerű játékokkal is.

Azt jóval kisebb problémának látom, ha egy mechanikára koncentráló játék kötelező sztorija gyengécske, mint egy olyan játéké, melyben a történet nem alibiből van, hanem éppen az a játék/film életre hívásának az oka. Már persze a csúnya kommerciális megfontolásokon kívül :)

A God of Wart nem kontrasztként hoztam elő, hanem Zaxxra reagálva leírtam róla a véleményemet, hogy szerintem van ott játékmenet a QTE-k ellenére, és a harmadik részben azok is jobbak, emészthetőbbek lettek. Ettől még azok, amik.

A God of War túltolásait és Kratos kritikáját pedig éppen jómagam hoztam fel. Engem meglep, hogy egyikőtök sem dobta be a játék übermacsósága mellett a kevésbé nyilvánvalót: Kratos nem egyszerűen egy 100%-ig férfias egy szenvtelen tömeggyilkos, akit elárultak, hanem egy 100%-ig férfiatlan férfiatlanul vinnyogó emós, aki végighisztizi az összes játékot, mindig másban keresve a hibát, mert őt mindenki elárulja, az nem számít, hogy ő a múltban és a jelenben is átgázol az ártatlanokon (ezeket nemcsak díjazza a játék, de az átvezetőkkel kánonná is teszi). De ha ez szerintetek sem kiemelendő, akkor nem csodálom, hogy a rajongóinak fel sem tűnik, hogy a God of Cryingot irányítják. Mindez amúgy lélekrajz szempontjából maga elnagyoltságával együtt éppenséggel nagyon is rendben van, csak a jogos büntetéseket kapó, szerintem is a Tartaroszba vágandó Kratos nem lesz tőle szimpatikusabb (ami nem baj, csak ezt most leszögeztem).

A filmességet tekintve amúgy nem véletlenül hangsúlyoztam az öncélúságot. Nem azzal van a bajom, ha egy átvezető filmszerű. Azzal sem, ha egy játék interaktív film. Azzal van, amikor ennek a tűzön-vízen át követése sekélyes eredményeket és rossz kompromisszumokat szül. Cage-dzzsel sem lenne bajom, ha a filmjei megütnék a szintet. Lehetne akkor is vitatkozni a műfaj jogosultságán vagy helyén, de ha egy sztoriorientáltnak, mélynek szánt film TY-kategóriás, játékot pedig nem tartalmaz, az rossz irány. Reálisan nézve pedig ritka az a játék, mely nagyon komoly konverzió nélkül megállná így a helyét. A Walking Dead S1-et éppen azért írtam, hogy jelezzem, ott például ezek tudtak működni, a gyengébb QTE-k, a főszál alaposabb megkavarásának hiánya, illetve az AAA-költségvetés hiányának ellenére is. Persze annál is segít a színvonalbeli szintlépés által nyújtott újdonság érzete.

Rossz filmességre jó példa még az Uncharted is, ahol elbeszél egymás mellett a film és a játék. Van egy fedezéklövölde néhány kamu extrával, ami megtöri a harc monotonitását, és visszautal a kalandfilmes narratívára, és van egy könnyed, szórakoztató B-film. A tetteink alapján Nate viszont mégsem a jópofa kalandor, hanem egy Kratos lábujját csiklandozó tömeggyilkos, aki egyébként olykor maga megy önként hadsereget kiirtani, mert sértve érzi magát. A Max Payne 3 ebből a szempontból egy fokkal jobban kapcsolódik a lecsúszott, mindig erőszakhullámba keveredő Maxszel, ahogy arról nemrég ment itt vagy a szomszédban a diskurzus. Az más kérdés, hogy ott a filmet a hosszával, alacsonyabb színvonalával, illetve helyenként az elnyomhatatlanságával sikerült annyival elrontani, hogy engem jobban untasson, és a játék kárára várjon.

És nem, én nem a filmre és játékra kívánom felbontani ezeket a termékeket, és külön értékelni, éppen az a problémám, amikor Frankenstein szörnyén nagyon látszanak ezek a varratok. Márpedig minél nagyobb a filmszerűség, annál erősebbek ezeknek az ellentmondásoknak is az uncanny valley-je. Nem mintha ez mostanában kezdődött volna. Ez pedig áll a direkt filmesebb vonulatra is, amikor Cage gy TY-kategóriás blockbustert próbál interaktív művészfilmnek előadni (a marketingoldalán túl a hübrisze és a kijelölt iránya megmosolyogtató, illetve aggasztó).

Persze azért nem estem kétségbe, ahogy írtam, más újabb alkotásokat még ki sem próbáltam, jönnek point and click kalandok is, mégpedig jók is, tehát ennél kellemetlenebbül érint általánosságban az AAA-szegmens kötelező sztorijainak jellemző bénasága. De összességében szeretnék látni a médium szintjén látni előrelépést, és nem csak jó példákat.

Kik és hol? Én csak a New Vegasnál látok ilyet, de az sose volt GfWL-es, az Steamworksöt használt. A 3-nál csak a felhőmentést írják.

rwurl=https://youtu.be/uopuOnDRlKY

Jó kis átmozgató edzések voltak a Fresh Fabrik-koncertek fénykorukban.

Plusz szerepelt benne Bill Paxton is aki büszkén mondta is, hogy ő az egyetlen szinész akit mindkettő híres földönkívüli szörny kinyírt már :)

Sőt a terminátor is kinyírta. Bár mintha a halálát effektíve nem mutatták volna, de legjobb esetben is nagyon fájt a karakterének a találkozás, amíg Pamela fel nem ébredt az álmából.

Az első rész tetszett, vagy már azzal is így voltál?

Nálam hétfőn frissült magától utoljára, és úgy néz ki, tényleg az okozta. Ma frissítettem manuálisan (ha már automatikusan nem erőltette), és azóta minden rendben van.

Tegnap óta rendszertelen időnként mindig lerak tálcára játék közben. Baromi zavaró. Semmi friss telepítés vagy érdemleges módosítás nem történt, alig pár program fut a háttérben (levelezőkliens, böngésző, tűzfal, ilyesmi). Mindez Win 8.1 64 biten. (Mellesleg 0:00-kor eddig is csinálta, sőt előző újrarakás előtt is, és az előző gépem is, azt sosem tudtam kikapcsolni. A Windows-frissítések mondjuk az alapértelmezetten be vannak kapcsolva.)

Ez talán nem sok támpont, de hátha valakinek van ötlete, mert ezért újrarakni az egész rendszert nincs sok kedvem.

Csak a gyengéknek, akiknek nem megy skillből ;)

Legnehezebb szint? Hm, azt lehet, hogy nem próbáltam, de az már a Duke Nukem 3D-ben - és a Doom 1-2-ben - is végtelenül respawnoló ellenségeket jelentett, szóval csak kooperatívban éltünk vele, ahol mi is újraszülettünk fűbe harapás után.

mert állítólag nagyon jó multiplayere van a játéknak,

Én is állítom. Legalábbis nagyon jó LAN-móka volt mifelénk.

az ellenfelek meg összességükben veszélyesebbek, mint bármelyik korábbi ilyen típusú cuccban.

Nem korábbi, és nem is túl minőségi, hanem későbbi cucc, de Build engine: a NAM-ban és talán főleg a WWII GI-ban még könnyebben lehetett halni.

Igen, könnyebb úgy beszélgetni, segíti a mondanivaló fórumképesebb tömörítését, ha felállít az ember bizonyos relációkat, hiszen a különböző játékok másként forgatják a narratív és mechanikai eszköztárat. Ezáltal még a saját preferenciák is könnyebben felmérhetők, nemhogy másnak mennyivel egyszerűbb így bemutatni, hogy mely sarokkövek mentén alakult ki a nézőpontom. Egyúttal a túlzott objektivizálás helyett így a saját véleményem "objektív" alátámasztása mellett nyilvánvalóvá tudom tenni, hogy a megközelítésem szubjektivitását. Ezért is váltok gyakran egyes szám első személybe: nem örök igazságokat nyilatkoztatok ki, akkor sem, ha igazam van :)

Egyébiránt alapvetően nem arról van szó, hogy a játékmenet számomra az egyetlen, ami számít, de tény, hogy folyamatosan nagyobb fókuszt kapott a "pályafutásom" során. De ha csak ez számítana, nem szeretném a Full Throttle-t, és sok mást sem :)

A játékoktól is alapvetően azt a két dolgot várom el, mint más kulturális/szórakoztatóipari médiumtól: adjon valamit, amitől fejlődhetek, illetve szórakoztasson, lekössön. Az előbbi lehet egy téma új perspektívát kínáló narratív megközelítése (a játékok sajátos eszközei erre már önmagában jó lehetőséget kínálnak), de az is, hogy a mechanika olyan tervezést, döntéseket, problémamegoldást, türelmet, ügyességet, tanulást stb. igényeljen, melytől úgy érzem, hogy a határaimat ki tudom terjeszteni (ez sem csak videojátékokra igaz, hiszen az irl játékok, a sport is alkalmas rá).

És akkor a szórakoztatással mi van? Éppen ez a lényeg. Annyi kulturális terméket hozott már össze az emberiség, ahogy az internetet kinyitva ömlenek a különböző valós és álhírek is tömegével. Egyszerűen marha magas már az ingerküszöb, nem az megy, mint 20 éve, hogy azzal játszottam, amit az internet előtt megkaptam CD-n vagy floppyn. Mert ugye egy ingerszegényebb környezetben biztos ráfanyalodnék újra a búgócsigára, adott esetben kifutnék a moziból a Pathé-mozdony elől. Csak hát a történelem arról is szól, hogy fejlődünk valahová. Fontosak a klasszikusok, viszonyítási pontok lehetnek, akár máig kiválóak. Érdemes lehet őket megidézni vagy átértelmezni, de csak azokat gyártani új köntösben már nem annyira. (Ebből a szempontból is van jelentősége a példálózásnak.)

Ergo nagyon is megszűrik a körülmények, hogy mi szórakoztat. Tény, hogy emellé engem személy szerint a felszínesebb jellemzően produktumok kevésbé is kötnek le hosszú távon. Vagy ha mégis, akkor elhitetem magammal - esetleg másokkal -, hogy kevésbé felszínesek :)

De David Cage játékaira (filmjeire?) inkább a búgócsiga-hasonlat az igaz: ott és akkor jó volt, megvan a maga helye a játéktörténelemben, de n+1. DZS-kategóriás filmet, akkor is nélkülözhetőbbnek tartok, ha azt végig lehet nyomkodni. Kínáljon valami okot a játék vagy az alig létező mechanika, hogy hiányérzetem legyen nélküle! Le vagyok maradva a műfajjal (pl. a Life is Strange-ről fogalmam sincs), melyet éppen Cage hív következetesen interaktív filmnek játék helyett, csak ő nem kritikából, hanem hübriszből. Mindenesetre a Walking Dead első évadja még megtudta ugrani a lécet, amit a Beyond nem. Ha valami ennyire filmes akar lenni játékos helyett, anélkül, hogy jó film lenne, akkor ott probléma van. Guilty pleasure-nek jó volt, ahogy filmekből is fogyasztok időnként thrasht, néha jól esik. Csak próbálom ezeket a helyükön kezelni, és jellemzően összekötöm mással. Sörözéssel, társasággal, kooperatív játékkal (pl. Borderlands), és nem azzal, hogy egy másfél órás közösen végigröhögött film helyett 10 órákra elvonulok magam, amikor pedig végre csak a magam igényeinek kellene megfelelni. (És ezzel nem azt mondom, hogy társaság nélkül csak úgymond magaskultúrát fogyasztok, de tény, hogy ponyvára is sajnálom az időt, és az sem szórakoztat túlságosan.)

Megvannak amúgy magam preferenciái: ártalmasnak tartom a filmesség öncélú előretolását a játékban, mint médiumban. Igen, ahogy a fentieket tekintve is lehetne határvonalakon lamentálni, úgy ebben a tekintetben is, de sok esetben esetlennek és indokolatlannak látom a filmezést.

Akartam írni mást is (főleg a narratíva és a mechanika kapcsolatáról), de terjedelmi szempontból ennyi elég lesz, és most őszintén szólva úgysem vagyok teljesen józan. A játékérákba éppen azért nem megyek bele, mert játszom én mindennel a '80-as évektől napjainkig, és mindenhonnan vannak kedvenceim. A '90-es évek közepe-vége talán közelebb hozzám generációs szempontból, de ez nem mindig látszik a hozzászólásaimon, a jelen párbeszéd előzményei nem erről a korszakról szóltak.

Igen, azok. Régen volt olyan, hogy éjjel negyedóra alatt megoldották a problémámat, többször is. A legutóbb viszont volt náluk egy hét átfutási idő is, szóval nem biztos, hogy azonnal válaszolnak, de az sem, hogy csak soká :)

Szinte rajongtam a Fahrenheitért, amikor a kezembe akadt, annyira újszerűnek éltem meg. De aztán mindez megkopott. A saját preferenciáim is változnak, az elvárásaim is nőttek (többet követelek a médiumtól), de a nóvum is odalett. Ahogy említettem, a Walking Dead szerintem drámaként jobban működik és komolyabban vehető, de a döntések jelentőségében a Heavy Rain mögé tenném, és a QTE-k is az utóbbiban szórakoztatóbbak.

A Beyond egyébként mechanikailag és Jodie halhatatlanságával (Aiden beavatkozásai) jól kiszolgálja a narratívát, csak minek, ha a sztorija sekélyes?

Egyre jobban zavar, hogy a felszínes-popcornos igényeken kívül nem adnak túl sokat, míg egy Braid játékmenetre és sztorira is kiváló, és remekül fűzi össze őket. De 5 óra után a Talos Principle is kiváló ebben.

Költői kérdésekről van szó, mert a God of Waros példálózásból jól látszik, hogy inkább a preferenciáitokat kívánjátok megosztani, mintsem a videojátékok formális tulajdonságait megvitatni.

Azt hiszem, innen kapcsolódva tudok a leginkább kielégítően a válaszolni az utolsó bekezdésedben feltett kérdéseidre. Én elsősorban arra próbáltam, rámutatni, hogy a God of War nem rúghat labdába harcrendszerre a hardcore-abb specialisták ellen, de ettől még szórakoztató a játékmenete, és ha nem lebutított DMC-ként nézzük, hanem akció-kalandosabb DMC-ként, akkor nincs is vele nagy probléma. Örülnék, ha az AAA-felhozatal játékmenetének "komolysága" hozna egy GoW-os átlagot. (Az új GoW ugye szerintem is necces lehet ebből a szempontból, pedig papíron látok benne a fantáziát.)

A tematika, a narratíva régen sokkal jobban befolyásolta az élményemet, kifejezetten merev voltam. Zavart a fantasy és a sci-fi keverése (Quake, Might & Magic), és valószínűleg rosszul lettem volna a japán játékoktól. Manapság ezen könnyebben túllendülök (a Wizardry 8 akkor is királyság, ha a karddal a lángszóró ellen elképzelések badarság benne, de úgysem ez dominál benne, a szó szerint ütős android szerzetes!), és magát a körítést is hajlamos vagyok könnyebben elfogadni.

A Bayonettába is ezért vágtam bele, és végül be is jött ebből a szempontból is, azaz mint beteg őrültség. (A nem japán Ninja Theory Dantéjén viszont még nem tudtam túltenni magam.) A ellenpélda a Vanquish, kevesebb ellenérzéssel ültem le a téma miatt elé, de az nem jött be, viszont a játékmenet miatt nagyon élveztem. Ha a szám ízének jobban megfelelnének a díszletei, újrajátszottam volna? Lehet. De inkább az tartott vissza ettől, hogy féltem feljebb tenni a nehézségi lécet*, és persze vártam PC-re, tehát most már tűkön ülök :)

*Az elsőre elérhető legnehezebb szinten játszottam, ahogy a Bayonettát is, és az utóbbi volt babazsúr. Csajos játék, na :) Persze ez az összevetés nem fair, mert a hack 'n slasheknél jellemző, hogy az igazi komoly szinteknek nem lehet nekifutni elsőre, TPS-eknél ez máshogy skálázódik. De a Vanquishben amúgy sem a kampány a legnehezebb, hanem a challange-ek (azt hiszem, ez a nevük). Mármint én a hírük miatt ki sem próbáltam őket, úgy megtépázta az alapjáték az idegeimet. Majd most.