Hozzászólások

Az már említett nehezítéseken kívül a legnagyobb szívás az, hogy NG+-ban nincsenek figyelmeztető jelzések az ellenfelek fölött, így csak a mozgásukból és az animációikból tudod eldönteni, hogy mit akarnak csinálni.

Érdekes a Witcherben ezt tudta hard, nem kellett hozzá "feltalálni" a New Game Plusot. És ha csak nincs meg a mentett állásom? Tudom, töltsek le egy third-partyt. Azt megértem, ha a karakter továbbvitele miatt van értelme, de ha emiatt előtte casualkodni kell, az nem tetszik.

Mondjuk én az Asylumról és a Cityről is lepattantam az első sarkon hardon, maradt a normal. A DarkSiderst meg szánakozva játszottam végig apocalypticen, hogy mi ez a vicc. Tehát nem annyira a Rocksteadynek szól a beszólás. (A God of War főellenségét is csak valamikor a GoW 3 után nyomtam le egyáltalán normálon, vért izzadva, 99%-ban mázliból, addig csak easyn ment. Szóval én tényleg béna vagyok, ami nem fog ki rajtam, az csak nálam is szánalmasabb. Mint a játékok többsége, melyekben a very easys végigjátszás után unlockolhatod az easyt.)

akkor sok trükk van, amivel ez alá tudsz menni jóval. de úgysem akarsz, mert nem szopatod a saját pujáid..

Gabika lehet, hogy nem, de sok a tróger. Olyannal is találkoztam, akit rendszeresen lecsuktak érte, mert nem volt hajlandó fizetni egy fillért se. És lehetne még sokat mesélni.

Ez erősen szubjektív, lehet az is replay value, ha egyszerűen újrajátszásra ingerel, mert annyira jó. De sokan pedig csak akkor játszanak újra játékokat, ha azt erősen más módon tehetik, más utat bejárva, más végkimenetelt elérve.

Egy 200 órás RPG-t kevésbé szívesen játszanék újra, pláne sok grinddal, ha ugyanazzal partyval kellene nyomulnom, ugyanazokkal a képességekkel, ugyanazokkal a döntésel (ezekkel viszont az ember szíve szerint megtervez fejben az első közben még 5-6 végigjátszást is, persze nyilván akkor, ha a játék tényleg jó). Egy Total War kampányait is kevésbé automatikusan játszanám újra (pláne más stratégia vagy a széria más darabja helyett), ha az összes frakció ugyanazzal a stratégiai lehetőségekkel rendelkezik.

Egy aránylag rövid és pörgős akciójátéknál viszont inkább elég lehet a más nehézségi szint vagy az arzenál addig haynagolt darabjaira való ráfekvés. Mondjuk nem is tudom, hogy egy hagyományos lövöldétől mennyivel érdemes elvárni ettől többet.

Az idő múlását illetően dereng, hogy mintha konkrét utalást is kapott volna, de az biztos, hogy a sürgetettség érzése végig jelen van, legyen szó a főkutató által gyakorolt nyomásról az első részben, vagy az üldözöttség tényéről a folytatásban.

Igen, de a részletek emlékeim szerint nincsenek tisztázva, ez teljesen kidolgozatlan rész, ezért nem tudjuk itt mi sem megfejteni. Mindig is viccesnek találtam amikor sandbox játékokban sürgetnek világba, de azért nyugodtan el lehet menni összegyűjteni a hatszor tíz a huszonharmadikon hódfarkat, adott esetben főküldetés közben is, hiába ketyeg az óra a sztori szerint közben.

elvégre ahogy haladunk a sztoriban előre, azzal arányosan növekszik a szinkronizációs (sztori) csíkunk is.

Mindenhol ez magyaráz mindent, mert Ezio a rendelkezésére álló évek alatt marha sok mindent csinált, Desmondnak más keretek között kell reprodukálni ugyanazokat a "lényegi" eredményeket, hogy tökéletesen megkapja Ezio minden tapasztalatát. Az AC-k (ameddig játszottam velük, én is a Revelationsig jutottam, de annak szinte csak az elejéig) gyengesége, hogy ezek tök lényegtelen csacskaságok, miközben a nyílt világ érdemi és logikus lehetőségeket jóval kevésbé kínál.

Az italok ebbe úgy illeszkednek bele, hogy Ezio világában léteztek, használhatta őket, tehát akkor a szimulált világban nekünk is a rendelkezésünkre állnak. Önmagukban nem növelik a szinkronizációt, csak betöltik a funkciójukat, mint egy fegyver, és ezáltal lehetővé teszik a szinkronizáció biztosítását. Nekem sem hiányozna amúgy a játékból, és nyilván nem is reális (ugye nem fantasyről van szó), de az a hajó már az első szénába ugrással elment.

Az AC1 után évekkel megjelent játékokhoz való hasonlítás már alapból felvetheti, hogy mennyire a tényleges élményedet tükrözi az ajánlásod, másrészt az igencsak soktényezős - ám esetleges merítésű - szempontjaid hasonló megközelítési módot feltételeznek.

Én az AC1-et 20%-ban szerettem, 80-ban nem, de inkább 10-90 az arány (ezt nem kell szó, illetve szám szerint venni). Mármint ha a vele töltött időt nézem, ami nem azt jelenti, hogy a jobb pillanatokért érte meg, vagy elviselhetetlen lett volna a többi, de nem kellett ott és akkor a folytatásokhoz hasonlítanom, hogy így érezzem. Már ha a tényleges élményemet firtatod. (Az más kérdés, hogy más kortárs vagy éppen régebbi akció-kalandok is elverték, és nyilván ha máshoz, jobbhoz szoktam, akkor nehezebben volt megemészthető. Ahogy te sem NES-emulációt vársz az indie-ktől, úgy ha más értelemben is, de én is újat, jobbat, fejlődést várok, nem visszalépést.) Most meg ugye Strato az AC2-vel birkózott, szóval így adta magát, hogy szerintem érdemes-e visszatekinteni.

Intellektuális sci-finek csak alapozást látok az AC1-ben, annak tetszett, de a második résztől ez az ága befuccsolt. Ezért nagyon is releváns a folytatásokat is figyelembe venni, mert azokban teljesedhetett volna ki a prológus után. Most már csak egy majdnem (?) érdekes töredék marad.

csak úgy jött le, hogy úgy tekintesz a játékajánlásra, mintha annak egy minél szélesebb rétegeket megszólító, afféle univerzális útmutatónak kéne lennie.

Lásd fentebb, konkrét személy konkrét helyzetére reagáltam, hogy én nem ajánlanám. Mert ugye a téma feljövetelének ez volt az egyik oka, nem a műkritika. Személy szerint kifejezetten értékelem, ha egy játék nem akar mindenkinek megfelelni, kivéve, ha engem morzsol le :) De ahogy többször írtam, nem tartom annyira erősnek az AC1 "művészi" oldalát, hogy megérdemelje ezt a nagy hangsúlyt, és azóta a széria a elsősorban popcornhabzsolós parkourmúzeumnak élhető meg, ahogy fogalmaztál. De legalább ennek elkezdett működni. Egyszerűen úgy gondolom, hogy erényei ellenére alapvetően populáris játékról van szó, ami nem annyira különleges, hogy 2016-ban megérje hozzá visszatérni. Ugye ha látok egy lapos akciófilmet 1985-ből, arra is mondhatom egymást közt azt, hogy főszabályként kerülendő, mert nincs ok foglalkozni vele. Szóval nem hegyezném ki a kedvelt termékajánló vs műelemzés dichotómiádra.

Szerk.: Este már nem volt időm kellőképpen befejezni az utolsó példámat, de nem is kívánom túlmagyarázni. Mindneestre fontosnak tartom megjegyezni, mert az eddig az én hibámból aligha mehetett át, hogy annak, akit a téma és a széria érdekel nem tartom ajánlhatatlannak az AC1-nek, csak fontosnak tartom kiemelni a problémáit, hogy utána ne álljon bosszút még az unokáimon is. Másrészt ha valaki eleve a második résszel kezdett, és ott nem volt odáig koncepciótól, nem hiszem, hogy az első rész Animus-élményben annyival többet nyújt, hogy ezt áthidalja (ez már kicist ismétlés, de kispórolnék a félreérétsek miatti kört). Nyilván vannak kivételek, mint mondjuk te is.

Az sem baj, ha teljesen mást fejleszt. Kíváncsi leszek, ez a tankos dolog meg így éppen annyira borzasztóan hangzik, mint amennyire érthetetlen volt videókon. Pedig sokan mondják, hogy csak a játék egy része, de ha lecserélték rá a bossfightok tekintélyes részét, az nem jó :(

Ryse: Son of Rome 5 dollárért

Nem is rossz ajánlat, ráadásul 3 dolláros költekezés fölött eleve jár egy Deadly Premonition is. Már ha valakit lázba hoznak ezek.

Bevallom, egy tíz másodpercig én is úgy értelmeztem, hogy felesben kellene megosztani Jodával a kulcsot. Aztán rájöttem, hogy csak direkt kétértelműen fogalmazott az édes szívem, hogy jól becsapjon. Én sem csinálhattam volna szebben.

De a színházhoz hasonlóan hány másik médium operál különböző elemek elnagyolásával?

Irreveláns, az AC esetében az elnagyoltságnak nincs funkciója. Lusta design, mely annyira kényelmetlenné tudja tenni a játékot, akárcsak ha állnod kéne a színházban nézőként. Művészi szándékok nélkül, spórolás okán.

Ami semmiképp sem jelenti azt, hogy a készítői szándék felülírná az értelmezésünket, hiszen miért kéne ismernem a készítő életútját a mű pontos értelmezéséhez? Furcsállom is, hogy erre hivatkozol, hiszen az AC "közepes játékkezdeményként" való leírásával te is minősítesz, a széria későbbi részei illetve más élmények alapján.

Ha el akarom helyezni az "életműben" (legyen az a széria maga, a Ubi-játékok a sandboxok stb.) akkor azért érdekes, hogy milyen fejlesztői szándékok húzódtak, miért és hogyan fejlődött. Pláne ha ez meghatározza, hogy mennyire tartom élvezhetőnek az adott játékot, és miért találom ajánlhatónak vagy kerülendőnek olyan számára, aki bele tud unni az efféle mókákba.

Jelen esetben elsősorban arra kívántam rámutatni, hogy a játék dicsérete nálad egy műelemzős élvezeten alapszik (a Rambo 2-t is lehet elemezgetni persze), nem a designon vagy a fejlesztők ambiciózus ötletein (bár vannak benne jó dolgok). Ha azt akarom átélni, hogy értelmetlen, ködös célok érdekében becserkészek és legyilkolok bossokat, akkor egy Shadow of the Colossus mellett nem rúg labdába ez a játék. De lehetne felemlegetni a Spec Ops: The Line-t, sőt a még CoD4-nek is vannak megfelelő részei. Az sokkal alkalmasabb az említett érzések átadására, mint ez a C-játékmenettel megvert C-film.

Az viszont mindenképpen figyelemreméltó, hogy kiegészítetted a saját szád íze szerint a lore-t, mely igazolja az első AC gyengeségeit, és mivel ebbe nem illik bele szerinted, hogy évszázadokon át fejlődtek, és más környezetben új eszközöket is kényszerülnek bevetni, alapul szolgál a későbbi részek leszólására. Mintha normatíve elvárnád az "elnagyolást" is.

A harc nehézségi mentén megfogalmazott véleményeddel pedig teljesen figyelmen kívül hagyod a játék által prezentált kontextust, vagyis hogy Altair egy félisten, bocs, Master Assassin. Viszont a harcrendszer így is türelemre, kivárásra tanít, mivel egyrészt a nagy parasztlengők csak 4-5, vagy még több suhintásra iktatják ki az ellenfelet, másrészt teljesen nyitva hagyjuk magunkat vele a többi ellenfélnek.

Jól mondod, félisten, akár képregényjáték is lehetne. Ez engem önmagában is zavar, de ez legyen az én bajom. Amit írsz a türelemre tanításról, az a legtöbb valós idejű akciójátékra igaz. Valójában a hagyományos parry-riposte kombóval, itt lehet kezdettől fogva a leggyorsabban gyilkolni. Ha csak a Diablóval és a Fable-lel játszottam volna előtte, akkor biztos máshogy élném meg, így a relációk miatt nem ez volt az első, ami eszembe ötlött, hiszen ezzel az erővel majd' minden játékban megkapnám ugyanezt, tehát ezért biztos nem ajánlanám éppen az AC-t. És szerintem igenis jól lehetett érvényesülni a játék korábbi szakaszaiban is. Mivel ügyes nem vagyok, más magyarázatot nem tudok találni a könnyű sikereimre.

Továbbá a mechanika elemek kiismerése hiúságra, "terminátorkodásra" is sarkalhatja a játékost, ami a játék elején a karakterünk vesztéhez vezetett.

Nemcsak a kiismerés, a gyengén megvalósított lopakodás is eltaszít a sunnyogósabb megoldásoktól. Tehát ha az ember unja a rossz játékot, és szabadulna tőle, akkor hiú? Minél rosszabb játékokat kell tehát csinálni! Mármint komolyan, ez a narratíva sem szokatlan, elég tipikus, hogy elveszítjük az erőnk egy részét büntetésből vagy egyéb okokból. De ebből nem kell következnie a többinek, azok nem szükséges elemek, hanem a játék gyengeségei (számomra mindenképp, mert nem tudtam miattuk igazán élvezni).

Amit írsz az érdekes megközelítés, de úgy gondolom, hogy egy komolyabb játékban sokkal jobban működött, mint itt a buta standard játékmenet ráállítása pár narratív mankóra. Nyilván elfogadom, hogy nálad így csomagban átadta a szükséges érzéseket, de amellett, hogy nálam kevésnek találtatott, 2016-ban nagyon nagy fenntartásokkal ajánlanám csak bárkinek. Mert nem akarom, hogy utána megverjenek.

@Zaxx

Zoo-nak persze annyiban igaza van, hogy harcolva is könnyű őket megcsinálni, na de a komoly sunnyogós játékost ez nem érdekli, helyette inkább keresi az elmés megoldásokat.

Na jó, de amikor valami logikátlan ökörség vagy bug miatt lebuksz, az meg azonnal elmenti? Gabalyoghatsz az idegesítő menüben, hogy elölről kezdhesd a küldetést, és még fél kilométert is versenyezz hozzá a tetőfelügyelőkkel.

Ugye ha nem találja az ember közepesnek sem a lopakodós mechanikát (vagy mondjuk úgy, hogy a komoly sunnyogós játékos komolyan vehetetlen sunnyogós játéknak éli meg az AC-t), akkor nem sok kedve van vele kínlódni sem, hiába lehet kihozni jó dolgokat is.

A gyilkosságokat követő párbeszédek pedig a játék fénypontjait jelentik, mesterien jól vannak megírva.

Azok tetszettek, ha vicces részei is az absztrakciónak, hogy a testőrei gyűrűjében megölt ellenséget hallgatod egy fél óráig, mielőtt elmenekülsz. Később már ezek is csak hagyományból megírt részeknek tűnt, ahová a közhelyszótárból kivágtak pár okosságot. Az olaszból meg pár olasz szót.

Azért ír spoilerben, hogy én véletlenül se tudjam meg, ki az a Prince. Fogalmam sincs, csak már minden topikban írjátok, hogy meghalt.

No, megyek Facebookra részvétet nyilvánítani, mindjárt itt vagyok.

Én arra gondoltam, hogy várost váltva haladva a sztoriban mindig ugyanazt a koncentrikus kört kellett lefutni a következő áldozat körül: az ismétlődő, száz méter széles körvonalakkal berajzolt mellékküldetés-típusok közül X darabot teljesíteni. Az általad írt hatásokhoz én egyáltalán nem tartom szükségesnek, hogy ennyire erőltetetten oldják meg. Ez persze az eredetileg szájról szájra terjedő, később lejegyzett lovagi költeményeknél érthető, ahol segíti a memorizálást. Itt kevésbé.

Márpedig egy reduktív krédó nevében elkövetett gyilkosságok sorozatának miért kéne élvezetesnek vagy változatosnak lenniük?

Hogy ne unjam a játékot, mert ahhoz kicsit hosszú, hogy végigásítozzam efféle elképesztően magas művészi megfontolások kedvéért.

Az orgyilkosságok milyenségéből pedig nem sokat adott át, hiszen a lopakodás és a tényleg ravasz opciók gyengék voltak vagy hiányoztak, terminátorkodva pedig - az egyébként béna harcrendszer keretein belül - városokat ki lehetett irtani gond nélkül, és a játékosok jó részét erre lökték, mert joggal feltételezzük, hogy a legkisebb ellenállást követik (vessük ezt össze egy Thieffel). Magyarán nekem már ott egy orgyilkosnak nevezett szuperhős "paprikajancsi" volt, legfeljebb szűkösebb volt az eszköztára, mint később.

Amit írsz, az egy közepes játékkezdeménybe való belemagyarázásnak tűnik. Aztán lehet, hogy tényleg ez volt a szándék, de akkor nem sült el jól. Ha hasonló megközelítésű orgyilkosszemszöget szeretnék megtapasztalni, akkor biztosan valami fejlettebb médiumhoz fordulnék, de legalábbis egy épkézláb játékhoz, nem egy unalmas torzszülötthöz. (Az a mechanika, "amin keresztül kommunikál", nem jó, recseg-ropog, bántja a fület. Jobb, ha hozzám sem szól.)

Mondjuk ennek ellenére elvoltam vele, mert a sci-fi felütés éppannyira tetszett, mint a régi korok megidézése, és valóban működött az Abstergo-koncepció, de aztán a jelen kori részből a folytatásokban - ameddig jutottam, a Revelationst hamar letettem, utána a 3-ban meg ugye már elvileg nyugvópontra jut - nem hoztak ki olyasmit, ami érdekelt volna.

Altair valódi orgyilkos jellemével amúgy nem volt bajom. Bár érdekes volt Eziónál, hogy tényleg a születésétől követjük a karaktert (és mondjuk így érthető, hogy nem egy kész, morózus orgyilkost kaptunk), de ő tényleg jellemileg is csak egy menő digó csődör szuperhős lett, ami előtt a játékosok milliói leborultak. Ami egy akciójátékhoz rendben volt, de amúgy túlértékelt.

Nem véletlenül reagáltam arra, amit idéztem. Éppen az egyéni tetszésindextől elvonatkoztatva (bár a sajátommal a megállapításom praktikus módon egybevág :) egyértelmű, hogy melyik Alien számít klasszikusnak (aminek nincs köze ahhoz, hogy más stílusúak, illetve annyiban igen, hogy így lehetett más irányban is fejlődni). Nem hiszem, hogy vitatárgya lehet, hogy az első rész, mint sci-fi is, mint horror is, mint szörnyfilm is meghatározó klasszikus lett. Az Aliens meg egy más folytatás lett, de az éra egyik legnagyobbat szóló akciófilmje, az első igazi női akcióhőssel, aki még röhejesbe sem ment át, és máig üt (bónusznak meg még ott van Vasquez is :). Ezek akkor bealáztak mindent, ami előtte volt, és jó sokáig előre, a mainstream szinten sok újat és finomságot hozva.

És a 3-4? Megint mások lettek, én megint szeretek őket a maguk helyén, de nem tettek már hozzá egyik zsánerhez sem rendkívülit. Frankó volt a börtönkoncepció? Az! És a kalózcsapat? Naná! De azért ez nem ugyanaz. Eleve négy nagyon neves rendezőről van szó, akik közül kettőnél a pályájuk ékkövének számít a xenomorphos film, a másik kettőnél meg kegyetlenül nem. Fincher le is öntené alienvérrel Jodát, ha felhozná előtte egy rajongói találkozón a filmet.

Szóval én most klasszikus alatt nem azt értettem, amit kölökként láttam, frankó volt, és ezért klasszikus. Mert az elég szerencsétlen szóhasználat lenne.

Egyébként az is egy érdekes kérdés lehet, hogy hány filmsorozat van, ahol a harmadik-negyedik rész klasszikus tud lenni. Ahol van ilyen, azok nem annyira stúdió által berendelt, esetleg többféle verzióból összefércelt folytatások, hanem szerzői koncepció mentén haladó ciklusok - jellemzően nem szorosan vagy egyáltalán nem összefüggő sztorival, karakterekkel. Persze lehet, hogy mindjárt jön valaki, hogy gyerekként naponta kétszer megnézte a Police Academy 5-öt, mekkora klasszikus, de arra én inkább nem reagálnék ;)

Így jártam az Bolygó neve: Halállal is, ott pont akkor lestünk öcsémmel (apám későn szólt, hogy szemet becsukni), amikor megtalálták a fészket és éppen kigyütt' az élijen a gazdatestekből :D

Az nekem is nagy gyerekkori élmény volt! Akkor még volt részem horrorélményben, most meg már semmi. Régen minden jobb volt!

Mondjuk Bane - bizonyos okokból - egy büdös nagy nulla volt Rocksteadynél, így az Originsban elég volt a kötelező minimumot hozni egy óriási hullámhegyhez.

Játékmenetben van pár újdonság, de inkább átszabtak más korábbi képességeket, illetve átskinezték a bossfightokat. Nem csodálom, ha az AK-ban legalább nem ezzel próbálkoztak :)

Ami engem engem zavart, azok a különböző szintlépős dolgok benne, főleg, amikor sztorihoz kötöttek, és ha túljutottál abban egy bizonyos szinten, akkor a predator vonalon nem léphetsz előre. Még akkor sem, ha korábban teljesítetted, de még az előző feladat volt a soros.

Remélem is, hogy a hírekkel ellentétben a WB Montreal nem Superman játékot kalapál, hanem a stílusukhoz sokkal jobban illő és az Origins végén belengetett Suicide Squadon rabszolgázik.

Azért nem lenne baj, ha a komfortzónájukból kilépve valami frissebben dolgoznának, de én bármelyikre vevő leszek, ha jó lesz (a port is).

Elég ritkán tűnnek el kommentek. Moderáció ritkán szükséges, és dupla sincs sűrűn. Én ilyenkor mindig figyelek, hogy jön-e közben válasz, illetve melyikre. Szóval nem erről lehet szó, de nálam egyébként sem létezik a probléma.

Mostanában Vivaldiból (Opera helyett próbálgatom pár hónapja) és Firefoxból RW-zek. Chrome-ból csak pénzért csinálnám.

@lefty

Mi lehet közös benned és psishockban?

Elhatárolódom, nincs olyan!

Inkább az az érdekes, hogy különböző böngészőkből miért tér el brianaspirinnél ugyanannak a kommentnek a sorszáma. (Szerk.: Bejelentkezéstől függhet, ahogy nézem.)