Hozzászólások
Elsődleges fülek
A Telltale-től inkább a hagyományosabb kalandjátékaikat ismerem. A Quantic Dream viszont nagy csalódást okozott nekem a fejlődési ívét tekintve.
A Fahrenheit nagyon rendben volt, mert igenis újszerűen filmszerű minőségben sikerült tálalnia a történetet, és mivel meg lehetett halni, néha még oda is kellett figyelni, mint friss élmény során az természetes, pedig az ember lelkesen küdzött a bizonyítékok eltüntetésével, hogy aztán megkereshesse őket másik karakterrel. A Heavy Rain a még több karakterrel, a halál ellenére is foyltatódó történettel, a változatosabb kimenetelekkel ezt még tovább fokozta (a plothole-okat pláne), ha már addigra egyértelműbb volt - az amúgy vállalt, sőt reklámozott - tény: részben filmről van szó. A Beyond: Two Soulsból viszont szinte kiirtották a játékos kötttségeket, pár minimális döntésen kívül bármit csinálsz, végigrugdos ugyanazon a sztorivonalon a "játék". Ez óriási csalódás volt számomra, ha nem is volt rossz az erősen hatásvadász élmény.
Szóval nekem ezek után már nagyon hiányzott a valódi gondolkodásra késztetés, mert az a stílussal való kisebb ismerkedés után már eltűnt, ahogy az újdonság ereje is. A Telltale lehet, hogy ügyesebben csinálja, és biztosan jól fogok szórakozni, de vannak kétségeim azt illetően, hogy ezt szeretném főszabályként állítani a kalandjátékok elé.
Egyébként is voltak más végletek: a Puzzle Agent túlságosan is puzzle-gyűjteményt hatott játáék helyett, de a Machinariumot is így éltem meg. Egy hagyományosabb LA-kalandjáték azért inkább a sztorira és a poénokra koncentrál, ha az elgondolkodtató akadályok bőséggel jelen is vannak. Bizonyos értelemben a Maniac Mansion még "játékabb" is a mozgásszabadsággal, a többféle megoldási lehetőséggel, sőt kimenetellel, míg ugye történetben, párbeszédekben végletesen egyszerű. Ugye, a Day of the Tentacle-höz elég kézenfekvő hasonlítani.
A point 'n click kalandjátékok formuláját azért is tartom működésnek kevés változatosság mellett, mert inkább olyan keret, mint a papír és a tinta, a lényeg, a történet (és annak humora) ettől még éppúgy cserélődhet, mint a feladványok. Persze fejlődés itt is kell, és nyilván stílustól, fejlesztőtől függően eltolódhatnak az arányok.
A kattintgatást viszont nem érzem önmagában játékmeneten kívülinek, hiszen ezen az alapon stratégiák sorába is beleköthetnénk, főleg az ügyességet szintén nem igénylő körökre osztottakba vagy grand strategykbe. Egyszerűen a reflexek helyett mást kíván a játékostól.
Az immerzió már keményebb dió, de az sem mindig egyértelmű. Egy Jagged Alliance-ben például éppen a számszerűsítés, a szabályok, a nézet adja meg azt a kontrollérzetet, hogy valóban egy valóban diverzifikált képeségekkel és egyéniséggel megáldott egyénekből álló zsoldoscsapat vezérének érezze magát a játékos. =És ezzel a szerepjátékélményt is emgtámogatta, nem csaka stratégiásat.) A puzzle-orientáltabb (valós idejű) Commandosban vagy (körökre osztott) Incubationben megint más és más eszköztár segít összehozni a beleélést. Abban amúgy egyetértek, hogy a JA2 esetében a makromenedzsment túlzásokba tudott esni, emiatt gyakran döcögősebbnek hat, mint a JA1, a lineáris JA:DG, illetve akár a magasabb szintet szervesebben a játékba belefűző régi X-COM.
Én az RPG-nél pedig még mindig nem nagyon látom az igazán jó példákat, átmeneti emgoldásokat, majdnem jó próbálékozásokat esetleg. Az Alpha Protocol óriási kedvencem, és a karakterfejlesztés számos kreatív megoldást is bemutatott, de mások egyszerűen debilen jöttek ki, a harc megvalósítása pedig legalábbis határeset. Azt meg eleve nem hiszem, hogy élből ki kellene dobni a taktikus csapatalapú harcot, ami ezen az úton nem képzelhető el egykönnyen. Power playre rámenni szerepjátszás helyett pedig szerintem bármelyik ösvényen rámehet, ideális esetben pedig nem kötelező. Szeretem az akció-RPG-ket is, hiszen a kedvenceim közül többen is idetartoznak, de nem érzem azt, hogy természetszerűleg az evolúció magasabb fokán állnak az ódonabb csapásokat követőknél.
Annak fényében, hogy olyannyira csak ötlet maradt, hogy nem is akart igazi befejezés lenni, elég nagy trollkodás bedobni egy cliffhangert. Pláne, hogy 1991 óta is csak lógunk, mint Wally. Én a gilbertiánus megoldásokban inkább poént látok, mint kőkemény és nagyon mély művészi koncepciót. A The Cave is erről szólt, lennének látszólag okos alapok, de az szinte mind csak skicc, humor az egész, mélység nincs. Persze ettől még szórakoztató.
Egyébként inkább fárasztónak éltem meg az
Jó az nekünk, ha a Bethesda dialógusokat ír?
Nem mondom, hogy nem számít, de azokról azért le lehet maradni, ha nincs az ember gépközelben, nekem is sikerült már. Emellett hízik a steames felhasználóbázis, és ha éppen a korábbi ingyenessége vagy olcsósága miatt rákaptak a haverok, az egy jó ok a beugrásra.
Nem semmi, de szinte nehéz elhinni, hogy mondjuk az L4D2 még ma is képes lehet 1,5 millió dollárnyi bevételt hozni egy hónap alatt. Talán a Valve nem szorul rá, hogy Kickstarteren kalapozzon a Half-Life 3-ra.
Én bírom a QD/TTG-féle interaktív filmes irányt, de csak módjával, elég baj lenne, ha még több kalandjáték járná ezt az utat. Már a Sam & Max Save the World is könnyedebb és töredezettebb élmény volt, mint a Hit the Road, ha jóféle és vicces is, pedig az még klasszikusabb vonalat képviseli. Újításokra szükség van, de a játékmenet és az immerzió szembeállításának nem feltétlen örülök, pedig a hagyományos és az új irány szerinti szétválás erről szól. (Perszen régen is voltak interaktív filmek, de nem kívánom bonyolítani, másrészt a Telltale példáján látszik a váltás.)
RPG-knél is bízom benne, hogy egy hagyományosabb, keményvonalasabb, "valódi" játékmenetet tartalmazó úton is lehet továbbfejlődni. Egyszerűen a modernebb próbálkozások között alig találni valóban jónak nevezhető harcrendszert és karakterfejlesztést. Olybá tűnik, az ebből a szempontból a maga egyszerű, de nagyszerű útját hajdan megkezdő Piranha Bytes sem tud ezekkel már évek óta mit kezdeni. Az időtényező persze nem mellékes, de jó az, ha nem (csak) butításokkal jár.
Én inkább azt mondanám, hogy mivel a sandbox akció-kaland az új FPS, azok értelemszerűen nem párórás élmények, hiszen már csak a verseny miatt is telenyomják - nem ritkánt persze repetitív - tartalommal a szép létszámmal rendelkező csapatok.
Ennek ellenére egy Wizardry 8 szerintem játékidőre erősen más kategória, mint mondjuk egy Assassin's Creed vagy inFamous (mert az általad említetteket nem ismerem még, de ugye te is többéves trendről beszélsz). Az FPS, TPS, nem sandbox akció-kaland, platformer, kalandjáték műfajok pedig továbbra is 7-15 óra körül mozognak főszabályként, az indie próbálkozásokat leszámítva. Egyébként ezeket a százalékokat mindig fenntartásokkal kezelem, hiszen éppen a nagyobb nyílt játékokban általában minden vacak unalmas összegyűjtése kellene a 100%-hoz. (Az meg egy más kérdés, hogy a sok kaszt és a döntések miatt egy RPG-nek hány végigjátszás kellene hozzá, anélkül, hogy erőltetten maxolná az ember.) Nekem még nem sikeróült egyikkel sem 100 órákat eltöltenem, pedig alapos szoktam lenni, az inFamous 1-2-nél sem álltam a meg a platináig és a kényszeres kétszeres végigjátszásig.
A régebbi vágású játékokkal sokaknak az is gondja lehet mai gyomorral, hogy a kevés a duma és a cselekmény a rengeteg, túlságosan is hasonló és/vagy lassú harchoz képest. Na nem mintha a nagy modern műfajok feltétlenül fantasztikus változatossággal rendelkeznének. Ráadásul egy RPG-nél mindig úgy érzem, hogy idő kell neki, kevésbé alkalmas egyórás etapokban való teljesítésre.
Van igazság abban, amit írsz, de én azért még látom teljesen érvénytelennek ezeket az aggodalmakat. Persze nem szabad miattuk hihagyni a jó RPG-ket, ez egyértelmű.
Esetleg Equilibrium, ha valakinek a Mátrix begyütt, akkor ez is tetszhet.
Nem is tudom, minél többször látom (négy megtekintésnél járok) annál távolabb kerülök tőle. Stílusos kis sci-fi akció viszonylag kis pénzből, de nagyon messze van az időtálló klasszikustól. A sztori alapvonalai ütnének, de hát az annyira eredeti, mint az Pocavataré, amúgy történetileg csak gyengébb és hatásvadászabb az eredetiknél, a jobb adaptációknál, utánérzéseknél. Bár a Truffaut-féle Fahrenheit 451-ért sem vagyok oda, de egyre kevésbé vagyok biztos, hogy akár azzal szemben is ajánlanám. Persze akciófilmnek mindenképp jobb, ez a nagy előnye neki.
Szerintem a Wizardry 8 azért letisztította annyira a formulát, hogy 1000 óra beletolása nélkül is játszható legyen, és közepes szinten nem is vészes, ha kiismerte az ember, de cserébe a karakterfejlesztés és a harcrendszer eszméletlenül ütős (Fallout, Baldur's Gate? ugyan már!). Nagyon méltó kései hattyúdal lett, ha a harcok még így is vállalhatatlan mennyiségűek tudnak lenni, és a kelleténél hosszabbak is.
Mellesleg a 6-7-8-nak nem sok köze van az elődökhöz, és ha egy összefüggő trilógiát is alkotnak, élvezhető a legutolsó rész magában is. Van benne gadgeteer! Egyik legjobb kaszt, amit csak cRPG-ben láttam.
Lord of Xulimára kíváncsi bagyok, hogy mit tud, erősen Wizardry-utódnak tűnik a császkálás izometrikus mivolta ellenére is.
A Gene Deitch- és a Chuck Jones-éra nagyon gáz volt, de utána még voltak jók. Persze nem azok, amikor kölykösítették őket.
Premierdátumok alapján állítottam össze a sorrendet.
@brianaspirin
Csak ehhez még ki kell ötölni, hogy mi alapján szortírozzunk, elég sok film említésre került, nem látottakat pedig necces pofára kihagyni :)
Nekem a The Thing is jobban tetszett. Bár nagyon jó és olvasásra ajánlott az eredeti, de a film eltérő befejezése ütősebb, és a carpenteri hangulatteremtés komoly plusz. Az Apocalypse Now pedig ugye egy jelentősen eltérő adaptáció, szintén klasszikus kisregényből készült még klasszikusabb film. Egyiknél sem mondanám mondjuk, hogy nem érteném meg, ha vlaaki mégis a könyvre szavazna.
Egyébként olyan filmek is könyv alapján készültek, mint a Rambo (bár ez könyvben állítólag még inkább dráma), a Die Hard vagy a Jaws. De mondhatnám a kevésbé klasszikus, de aranyos malackodást, a Babe-et is. Ezeket viszont nem olvastam. Sok film meg annyira, hogy nehéz elképzelni, a könyv még jobb lehet :)
Ugyanakkor talán szerencsésebb lenne egyszerre egy kategóriára rámenni. Hogy konstruktív is legyek, íme egy saját lista példának:
Mad Max 2: The Road Warrior (1981)
First Blood (1982)
48 Hrs. (1982)
The Terminator (1984)
Beverly Hills Cop (1984)
Aliens (1986)
Lethal Weapon (1987)
Predator (1987)
Robocop (1987)
Die Hard (1988)
Lethal Weapon 2 (1989)
Tango & Cash (1989)
Total Recall (1990)
Terminator 2: Judgment Day (1991)
Point Break (1991)
The Last Boy Scout (1991)
Hard Boiled (1992)
True Lies (1994)
Bad Boys (1995)
Die Hard: With a Vengeance (1995)
The Rock (1996)
The Matrix (1999)
The Matrix Reloaded (2003)
Kill Bill (2003)
Kill Bill: Vol. 2 (2004)
The Bourne Ultimatum (2007)
Rambo (2008)
Bevallom, nálam Bay két régi filmje és a Point Break is másodvonal, a Tango és Cash is inkább a gyermekkori élmények és a magyar sziknron miatt ütős rip-off. Vannak amúgy más filmek is a listák, melyek dumáikkal és nem akciójelenteikkel ütnek, de humor és a stílus is a műfaj szerves része. Ennek ellenére műfajon belül ezek ajánlhatók. Lehagytam a Commandót vagy a Rambo 2-t, és a Bourne-trilógiából csak a hamradik filmet szerepeltettem, ez vitatható. Kérdéses lehetne az Indiana Jonesok szerpeltetése, hiszen az első és a harmadik rész vitathatlanul beférne, ha más stílus.
Várok tehát minden javaslatot a formátumra, a szűkítésre, bővítésre. Időközben frissítettem a nyitóhozzászólást is, hogy az is legalább kicsivel informatívabb legyen, erre korábban nem volt időm.
Már volt itt, csak most átmenetileg eltávozott. Más néven visszajön, nyugi.
Biztos, hogy nem Ripla vagy?
Név szerint amúgy Dregnarr (pontos nick: dregnarr1), tudtommal nem regisztrált még ide. Pedig jól jönne egy újabb teleregény, mehetne a főoldalra is folytatásokban.
Topik a témának. Már tegnap jött az ihlet (annak idején is jók voltaka műfajonkénti ajánlók, mint Ninja szamurájfilmjei), hosszabb topiknyitóra nem volt időm, mert dolgozom, de addig se menjen százfelé.
Persze, mindegyikben van ökörség, de a Begins nálam másodjára sem omlott össze ezek alatt, sőt a trilógiában megszerezte nálam az első helyet, melyről a korábbi nekifutás során orrhosszal lemaradt. A TDKR viszont nálam már-már önmagát kérdőjelezte meg. Nem mondom, hogy rossz film, vagy nem volt szórakoztató, és nekem a befejezéssel nem volt bajom (abba az irányba mutatott a film), de messze a leggyengébb nálam a három közül, pláne harmadjára. Igazság szerint a TDK után folytatni se lett volna muszáj. Ja, és a Beginshez való közelítése sem csípte a szememet.
Űreposz! :D
2001-ben azért nem sok játék keverte a filmszerű kampányt FPS-ekben változatos járműves csatákkal földön és levegőben (az Operation Flashpoint nyilván nagyon más volt, emellett rétegjáték). Mindezt jó irányítás (járművekre gondolok, a legtöbb FPS-ben kínosan kezelhető szerencsétlenkedést jelentettek - lásd NOLF) és AI mellett, korrekt fegyverekkel. Visszahozva emellett az akkoriban kihalóban lévő co-opot, és áttörő FPS-multit produkálva konzolon (az N64-es hullámhegyek elismerése mellett). Mellesleg az afféle átkos újítások, mint az auto-healing itt még elég jól működött. A Halo 2 meg ugyanez kicsit átszabva, de a több szemszöget felvonultató kampány és talán a legjobb dual-wield FPS-ben sem volt utolsó, a kihívás drasztikus emelése mellett.
Hogy azóta mit tud, azzal én sem vagyok tisztában, de látom a kezdeti jelentőségét. Pedig nem szeretem a világát, a sztorija sem érdekel, és a játékmenet sem az én kenyerem. Életem legvontatottabb FPS-élményei közé tartoznak a brutális újrahasznosítással, backtrackkel, Flooddal, a jobb pillanatok mellett persze.
Egyszer azért megnézném már, hogy a Halo 3-tól fölfelé tudnának bármi nekem valót, de annyira nem izgatnak. (Megjegyzem, szerintem a Sony Halója a gyalogosmechanikát tekintve nem a CoD-osabb KZ, hanem a Resistance, és az sem a szívem csücske.)
@RE@L
Metal Gear Solidtól miért esnek hanyatt sokan? FIFA N+1-től? stb...
Az MGS a játékipar japánosított Mega 64-e. Bár ez éppen nem magyarázat semmire :)
Olyan biztos nem volt, mert az nem volt hülyeségtornádó.
A Contact előtt terveztem elolvasni a regényt, azért halogatom jó ideje (Barry Lyndon dettó). A második előtt pedig korábbi westerneket pótolnék.
A fentebb említettek közül nekem megvolt a Jurassic Park (első szülőmentes moziélmény, 130 Ft-os jegyárral, minden más filmnél 120 volt a plafon addig) és a Mátrix is.
Az nem is volt nagy szám, egy egyedi ízt nélkülöző amerikanizált thriller. Mert ugye egy pár évvel korábbi - egész jó - norvég film remake-je.
A Dark Knight Rises is hatalmas lejtmenet volt, az Interstellart viszont még nem néztem meg. A többi filmje viszont erősen tetszett.
Igen, tényleg ajánlott az is, de a Memento után már jóval kisebbet fog ütni szerintem, ha nem is ugyanaz a formula.
Ja egy kicsit olyan ez az egész, mint ha az lenne a kérdés, hogy mely divatfilmet nem láttad, amit márpedig nagyon illett volna a helyi geekek szerint.
Melyik klasszikus film(ek)et nem láttad?
De azért válaszolok a kérdésre.
The Godfather: Part II (csak az első részt láttam)
A Jó, a Rossz és a Csúf
The Lord of the Rings: The Fellowship of the Ring (iszogatás közben háttérben végigment egyszer - a folytatásokat láttam)
One Flew Over the Cuckoo's Nest (tulajdonképpen csak csak az első 20 percről maradtam le, a többit láttam, és tetszett is)
It's a Wonderful Life
Volt egyszer egy vadnyugat
Interstellar
Saving Private Ryan
American History X
Chihiro szellemországban
City Lights (lehet, hogy gyerekként láttam, de Chaplin más filmjeivel szemben ezt nem tudom címről beazonosítani)
Intouchables
Modern Times (lásd City Lights)
Whiplash
The Pianist
Sunset Blvd.
Tovább nem mentem, mert ez így is rengeteg.
Nem láttam viszont a Dollár-trilógia első két darabját sem (éppen ma megjöttek amúgy Blu-rayen, szóval rövidesen pótolom őket) vagy Kubricktól a Barry Lyndont (valamint a pár éve már nézhető minőségben elérhető Fear and Desire maradt ki, de az aligha klasszikus). Kuroszavától eleve csak A hét szamurájt és a Testőrt láttam, Bergmantól, Fellinitől is csak öt-öt filmet láttam, Tarkovszkijtől pedig kizárólag az Andrej Rubljovot. Hitchcock legfontosabbjai megvoltak, elég sok mindent láttam tőle, de pár kevésbé ismert darab még hátra van. Tehát van tőlük is mit pótolni, márpedig rendezőzsenikről van szó.
Túl hosszú és megerőltető lenne amúgy mindent összeszedni.
@KMZ
Tőled meg ezek a maródiak :) Mondjuk maganmtól a nagyjuk eszembe sem jutna klasszikusként, nyilván azért, mert nem ismerem őket.
Diploma előtt
Excalibur
Dinner with André
Rettenthetetlen
Roger Nyúl a pácban
Kapcsolat
Interjú a vámpírral
Merlin HD Samneilles
Fellowship of the Ring (ezt már kifejtettem fentebb)
Parfüm
Jagten
Closer
Only lovers left alive
Wild Tales
Én Sergio Leone westernfilmjei közül csak a Terence Hill-eset láttam. Ezt próbáld überelni!
A Heroes V-tel én se nagyon, de van benne valami Ghost Mode, amikor az ellenfél köre alatt szellemalakban lehet tevénykedni, én arra gondoltam. De talán van benne más is, nem tudom.
A Total Warvab viszont nem volt régen ilyesmi, sokáig még multis kampány se, csak valós idejű csaták. A Shogun 2-ben viszont már egy csomó mindenet lehet csinálni az ellenfél köre alatt: építkezni, egységeket, gyártani, fejlesztgetni, képességpontokat elsoztani, gazdaságot belőni és persze leskelődni. Mozogni seregekkel, ügynökökkel vagy diplomáciázni viszont nem lehet, de a partner valós idejű csatáiba be lehet szállni, hogy ne csak malmozz, amíg ő gyak. Így össze lehet dolgozni vagy éppen szívatni egymást.
A mutató névmást az általad leírtakra értettem. Kimaradt eddig a Laser Squad Nemesis és a Frozen Synapse, csak tudom, hogy lehet bennük egyszerre lépkedni. Más próbálkozások, mint a Heroes V-é vagy a Total Waré viszont inkább hagyományosak, ha próbálnak is elfoglaltságot adni, amíg a másik köre van.
Ez igaz, de ugyanez áll a Star Warsra is ;) Ettől függetlenül ott és akkor ütős fordulatnak számított, ami kitalálható volt, mert nem semmiből előrántott debilség volt. (Lásd Saw, bár az éppen kitalálható volt, csak annyira próbálták cáfolni, hogy sikerült baromságnak beállítani.)
Akkor ez afféle phase-based harcrendszer, mint a Wizardryban, csak kevésbé lecövekelt egységekkel? Abban nagyon frankó volt, hiszen Sir-Tech, de a mozgást azt különkellett irányítani, ha menekülni vagy üldözni kellett.
Nem mondom, hogy kitalálhatatlan lett volna akár frissiben is, de mai szemmel nagyon máshogy néz ez ki, hiszen szinte popkulturális közhely lett belőle (azt nem tudom, hogy másban volt-e hasonló formában előbb, de a Se7en óta divat). Azóta a különböző limonádé krimisorozatokban éppen olyan kötelező elem egyszer elsütni, mint a 12 Angry Ment idéző epizódot, csak kimerül néhány képkockában, míg mondjuk a Godfather "ágyjelenete" ritkábban kerül elő, mert - mondjuk így - túl egyedi :) De említhetném a vígjátékokat és az Én vagyok az apádat parodizálását/parafrazálását is.
Tehát a modern RPG-kben nem jó a harc, de cserébe kevesebb és gyorsabb? :) A Mass Effectnél az első rész esetében rémes, utána már jobb, de csak a maga borzasztóan trendkövető fedezéklövölde módján, és a csapattársak terelgetésével együtt is nehéz taktikus összecsapásnak megélni ezeket dara helyett. Kérdés, hogy akarjuk-e, de a körítés éppen nem azt sugallja, hogy végigdoomozni kellene a játékot, tehát ellentmondást itt is érzek, a könnyedség is tud elvenni az immerzióból. A filmes kontrollellenes narrítva szintén, pláne amikor olyan megoldásokkal operál, amilyenek már egy filmben jó pár éve kínosnak számítanának, és a Dragon Ballt idézik. Mellesleg azt sem mondanám, hogy kevés a harc, hiszen a játék (ugyanúgy) végiglőtt (szinte ugyanolyan cső) folyosók sorából áll, csak közte sokat lehet beszélni is.
Alpavetően a kevesebb, de változatosabb és mélyebb harcot támogatom, a modernebb játékokban a régiekhez hasonlóan érvényesülő főszabály helyett, mely a töltelékek halmozásáról szól. Ez egy Doomban okés, mert az rövidebb, maga a pálya felépítése mindig ad újdonságot, és tényleg pörgős, de ez egy RPG-ben ritkán működik.
Ami a kalandjátékokat illeti, már maga a LucasArts is a sztorira koncentrálás és a zsákutcák, sierrás "őrületek" kinyesegetésével lopta be magát sokak szívébe, szóval ezen az úton (kompromisszumos? etalon? egyszerűen csak a maga idejében természetszerűleg sorra kerülő?) állomásként foghatók fel a játékaik. (Az antitézis meg a Legend of Kyrandia volt, mely mechanikailag olyan megoldásokat vegyített ebbe a képletbe, amilyeneket talán még a Sierra is csak jóval régebben mert.)
Én is nagyon bírtam a Samorost 1-2-t, de azért ezek tényleg minden értelemben flashjátékok. Azb a baj az interaktív filmes témával, hogy idővel elmúlik az újdonság varázsa, megnő az ember ingerküszöbe, és elkezdi az ember a valódi jó filmekhez hasonlítani őket. És ekkor már a játékmenetbe menekülne az ember. De éppen a Telltale utóbbu munkásságát nem ismerem eléggé (a minap mondjuk felmarkoltam cakumpakk az egészet, szóval rajta leszek), szóval nem akarom leszólni, a Walking Deadjüktől pedig még mindig azt várom, hogy fél kézzel nyomja le a képregényt vagy a képregényt :)
Miért, ő David Coppola? :) Egyébként ez az előző gondoaltomhoz éppen kapcsolódik: interaktivitás nélkül kellően B ahhoz a látszólag magától kissé elszállt Cage, hogy Hollywoodban nem várnék tőle semmit. Persze azért vevő leszek a következő "játékára" is, mindegyik jó élmény volt, csak jóval óvatosabb vagyok már.