Hozzászólások
Elsődleges fülek
Ha vki win10 update során nem rakná telepítéskor ahci-be az alaplapot, mert pl. érdeklődés teljes hiányában hozzám hasonlóan a létezéséről se tudott, míg nem szólt neki a Samsung Magician, hát így lehet rávenni széfmódból indítva, hogy ne félelje el a bútot, hanem telepjtse inkább közben ami hiányzik:
Némi magyarázat, de számomra még így sem teljesen világos, milyen is ez élőben:
http://www.gamespot.com/articles/atlas-reactor-is-xcom-with-simultaneous...
wow. na ez az a film ami zsenialisnak tunik ugy tema feldolgozas, aktualitas mint szineszi jatek teren-de nem fogom megnezni pont ezert. mar a trailer is tul "szivszorongato" volt.
node pont ezaz. lehet az en logikam a kifacsart, de hogy egyszeru peldaval eljek-miert fizessek egy bicikliert amit labbal kell hajtani, ha ugyis megkapom ingyen, mikor mar pedal is lesz rajta. raadasul, ahogy te is irtad tultelitett a piac, hatmillio cucc van ami mar elkeszult es ugyanugy el lehet vele szorakozni mar most.
en spec a honap veget varom nagyon, hogy a wildstar-t kiprobaljam.:) addig talan belenezek a GW2-be, ha lessz idom.
Amorphis - Under The Red Clouds
rwurl=http://shop.napalmrecords.com/media/catalog/product/cache/1/image/500x50...
https://play.spotify.com/album/483FjIrPjCZ7UFJ8Ey2MaV
Riverside - Love, Fear and the Time Machine
rwurl=http://www.angrymetalguy.com/wp-content/uploads/2015/08/Riverside-Love-F...
https://play.spotify.com/album/49oZauhzslU6hGcGleD5Fk
60/20 az éppen = 3. Csak úgy szólok...
A legjobb Pokémon-játék. Egyszer majd arra is rájövök, hogyan és mivel tudok élve elkapni egy medvét!
Joda, az nálam is úgy zajlott.
Ki mondta hogy az atlag jatekos nem anyici/apuci penzbol gazdalkodik? Vagy hogy eleve egy nyugati arazasokhoz kepest barmifele jelentos osszeg lenne? :) 20dolcsi az egy large pizza ara, es ennyi.
Ebben az esetben meg 1 fene hogy mire megy el, inkabb ezert fizetnek mert ez erdekli oket, es most erdekli oket, mintsem hogy megvarjak majd hogy egyszer ingyenes legyen vagy hogy jobban kipofozzak.
Ezert tud mukodni a beta tesztelesert akar felar kerese is, es az early access program is. Az emberek boldogan fizetnek felkesz termekekert is, mert mar most jatszhatnak vele, kesobb lehet siman nem fogja oket mar erdekelni, hanem egy ujabb jatekkal lesznek el.
Ennyire tultelitett a piac, es ez az egyik effektusa.
Naponta egy rakat uj cim jon ki amelyek kozul valogathatnak, szemben azzal hogy egy ket evtizede evente lehet par cim kozul valogathattak csak.
nekem a H1Z1 a titok tovabbra is. miert fizet egy rakat ember a beta teszterkedes lehetosegejert egy olyan gamera ami ingyenes lesz, raadasul rengetegen lehuztak a rivjukban?:-/
Finoman csomagolt Coors sörreklám az egész szösszenet btw.
Az ajtón be nem férő egója csak azt fejejti el hogy az internetet meg a youtube-ot használja arra hogy egyáltalán eljuttassa az emberekhez a műveit, miközben folyamatosan becsmérli a modern technológiákat. :)
Amúgy btw senkit sem érdekel a tehetsége, ezért is vannak 12en a világon, azokból is 11en vén nyugdíjas pasik már. Teljesen feleslegesen fecsérli ineffektív kőkorszaki technológiákra az idejét. Amit csinál azt egységekkel gyorsabban és jobban megcsinálják a modern calligraphy melósok milliói, programokkal, és bárkinek eljuttathatják ezek után pillanatokon belül a világon.
Van egy szó azokra az emberekre akik direkt azért nem használnak valamit, hogy folyamatosan simogassák az egójukat és beszóljanak a világnak ahol teljesen elterjedt és értelemszerűen effektíven törtet előre már: Hipster.
Megőrülök annyira rohadt jó ez a játék. Igyekeztem egy side opshoz és hirtelen elkezdődött egy másik epizód. :D Rossz helyen (vagy éppen jón) voltam rossz időben. Viszont damn, milyen isteni volt. A küldetés is meg utána a videó, áááá. Kész vagyok tőle, nagyon bejött.
damoqles írta: Máskülönben piszok nehéz nem észrevenni, hogy manapság (sőt, immár hosszú évek óta) egyre gyengébb lábakon áll ez az "azért nem játszom crpg-kkel, mert a többi műfajhoz képest aránytalanul időigényes maratonok"
kifomagyarázat. Satöbbilistázás helyett két friss példa: hétfő óta fejenként 14 órát nyomtam mind a Mad Maxbe, mind a Phantom Painbe – az előbbi most áll 21%-on, az utóbbi kemény 7%-on. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy beleforgatott idő ügyében "rosszabbul" álltam ennél pl. az egyébként extra hosszú Wasteland 2-vel, a Shadowrunok pedig ezekhez képest kifejezetten villámtapasztalatok a maguk 12-23 órás átlaghosszukkal.
Tudok én is példát mondani. A Batman: Arkham Cityt és a Just Cause 2-t is végigjátszottam 24-24 óra alatt. Az előzőt kétszer, két különböző nehézségi fokon, az utóbbit pedig 50%-os teljesítésig, ami a sztorin és az értelmes küldetéseken bőven túlmutat. A Witcher első részébe a gyerek születése körül beletettem kábé másfélszer ennyit, és még mindig a második felvonás végénél tartok. A játék azóta is pihen, mert bár érdekel, hogy merre kanyarodik tovább a történet, egyszerűen nem azt a játékot választom, amikor fél-egy órára a gép elé keveredek. Mire újra felvenném a szálat, kibogoznám, hol és hova tartottam épp, majd útnak indulva lekaszabolnék pár, a küldetés szempontjából lényegtelen, de mégis akadályozó ellent, amihez még a harcot is újra meg kell tanulnom/szoknom, addigra a rendelkezésre álló idő kábé el is szaladt.
Ha csak 1-2 órás blokkokban tud az ember játszani, felértékelődnek az egyszerűbb, azonnal folytatható és nem túl hosszú játékok. Az összetettebb, nyitott világú RPG-k nem épp ilyenek.
Az általad felhozott Shadowrun Returnst nem sorolnám ezek közé, de az nálam más miatt került pihenőpályára. Belekezdtem, mondván, hogy úgysem hosszú, de az első 4-5 helyszín után valahogy nem leletem élvezetet sem a csőkalandban, sem a taktikát szinte teljességgel nélkülöző harcban. Azóta a Witcher sorsán osztozva várja, hogy folytassam. Tudnék haladni vele akár félórás etapokban is, mert nem veszi nagyon igénybe az ember memóriáját felidézni az irányítást és a sztorit, és a két aktuális küldetés közül is könnyen rájövök, hogy melyik a főszál és melyik a mellék. Egy hét alatt talán végeznék is vele, de nem ad számomra olyan szintű élményt, mint mondjuk Dohival Terrariázni egyet, kiengedni a gőzt Pandora banditáit és őshonos élővilágát irtva a Borderlands 2-ben, vagy továbbgördíteni valamelyik drámai Telltale történetet néhány újabb "nincs jó választás" jellegű döntéssel.
Nálam kábé ez a sztori. Hasonló okokból a filmnézési szokásom is szinte teljesen átállt a nagyfilmekről a sorozatokra. Idén talán két filmet láttam moziban eddig, és van még egy-két maroknyi a gépen "majd egyszer" címkével, de a régebbieket már elkezdtem letörölgetni, hogy legyen hely a merevlemezen...
Gigabyte Z170-D3H alaplap 38k
Intel i5-6600K proci 75k
Raijintek Themis evo hűtő 11k
2x8GB Crucial DDR4-2133 CL14 ram 33k
Crucial MX200 250GB SSD 30k
Seagate ST300VX000 3TB HDD (7200RPM/64MB) 26k
Asus R9 290 DC2 OC 4GB VGA 87k
XFX TS 550W Bronze táp 20k
Összesen kb 320 rugó volt.
A Telltale-től inkább a hagyományosabb kalandjátékaikat ismerem. A Quantic Dream viszont nagy csalódást okozott nekem a fejlődési ívét tekintve.
A Fahrenheit nagyon rendben volt, mert igenis újszerűen filmszerű minőségben sikerült tálalnia a történetet, és mivel meg lehetett halni, néha még oda is kellett figyelni, mint friss élmény során az természetes, pedig az ember lelkesen küdzött a bizonyítékok eltüntetésével, hogy aztán megkereshesse őket másik karakterrel. A Heavy Rain a még több karakterrel, a halál ellenére is foyltatódó történettel, a változatosabb kimenetelekkel ezt még tovább fokozta (a plothole-okat pláne), ha már addigra egyértelműbb volt - az amúgy vállalt, sőt reklámozott - tény: részben filmről van szó. A Beyond: Two Soulsból viszont szinte kiirtották a játékos kötttségeket, pár minimális döntésen kívül bármit csinálsz, végigrugdos ugyanazon a sztorivonalon a "játék". Ez óriási csalódás volt számomra, ha nem is volt rossz az erősen hatásvadász élmény.
Szóval nekem ezek után már nagyon hiányzott a valódi gondolkodásra késztetés, mert az a stílussal való kisebb ismerkedés után már eltűnt, ahogy az újdonság ereje is. A Telltale lehet, hogy ügyesebben csinálja, és biztosan jól fogok szórakozni, de vannak kétségeim azt illetően, hogy ezt szeretném főszabályként állítani a kalandjátékok elé.
Egyébként is voltak más végletek: a Puzzle Agent túlságosan is puzzle-gyűjteményt hatott játáék helyett, de a Machinariumot is így éltem meg. Egy hagyományosabb LA-kalandjáték azért inkább a sztorira és a poénokra koncentrál, ha az elgondolkodtató akadályok bőséggel jelen is vannak. Bizonyos értelemben a Maniac Mansion még "játékabb" is a mozgásszabadsággal, a többféle megoldási lehetőséggel, sőt kimenetellel, míg ugye történetben, párbeszédekben végletesen egyszerű. Ugye, a Day of the Tentacle-höz elég kézenfekvő hasonlítani.
A point 'n click kalandjátékok formuláját azért is tartom működésnek kevés változatosság mellett, mert inkább olyan keret, mint a papír és a tinta, a lényeg, a történet (és annak humora) ettől még éppúgy cserélődhet, mint a feladványok. Persze fejlődés itt is kell, és nyilván stílustól, fejlesztőtől függően eltolódhatnak az arányok.
A kattintgatást viszont nem érzem önmagában játékmeneten kívülinek, hiszen ezen az alapon stratégiák sorába is beleköthetnénk, főleg az ügyességet szintén nem igénylő körökre osztottakba vagy grand strategykbe. Egyszerűen a reflexek helyett mást kíván a játékostól.
Az immerzió már keményebb dió, de az sem mindig egyértelmű. Egy Jagged Alliance-ben például éppen a számszerűsítés, a szabályok, a nézet adja meg azt a kontrollérzetet, hogy valóban egy valóban diverzifikált képeségekkel és egyéniséggel megáldott egyénekből álló zsoldoscsapat vezérének érezze magát a játékos. =És ezzel a szerepjátékélményt is emgtámogatta, nem csaka stratégiásat.) A puzzle-orientáltabb (valós idejű) Commandosban vagy (körökre osztott) Incubationben megint más és más eszköztár segít összehozni a beleélést. Abban amúgy egyetértek, hogy a JA2 esetében a makromenedzsment túlzásokba tudott esni, emiatt gyakran döcögősebbnek hat, mint a JA1, a lineáris JA:DG, illetve akár a magasabb szintet szervesebben a játékba belefűző régi X-COM.
Én az RPG-nél pedig még mindig nem nagyon látom az igazán jó példákat, átmeneti emgoldásokat, majdnem jó próbálékozásokat esetleg. Az Alpha Protocol óriási kedvencem, és a karakterfejlesztés számos kreatív megoldást is bemutatott, de mások egyszerűen debilen jöttek ki, a harc megvalósítása pedig legalábbis határeset. Azt meg eleve nem hiszem, hogy élből ki kellene dobni a taktikus csapatalapú harcot, ami ezen az úton nem képzelhető el egykönnyen. Power playre rámenni szerepjátszás helyett pedig szerintem bármelyik ösvényen rámehet, ideális esetben pedig nem kötelező. Szeretem az akció-RPG-ket is, hiszen a kedvenceim közül többen is idetartoznak, de nem érzem azt, hogy természetszerűleg az evolúció magasabb fokán állnak az ódonabb csapásokat követőknél.
rwurl=https://www.youtube.com/watch?v=I53HDr0-Qew
szerk: ah vótmá. Damn you!
Annak fényében, hogy olyannyira csak ötlet maradt, hogy nem is akart igazi befejezés lenni, elég nagy trollkodás bedobni egy cliffhangert. Pláne, hogy 1991 óta is csak lógunk, mint Wally. Én a gilbertiánus megoldásokban inkább poént látok, mint kőkemény és nagyon mély művészi koncepciót. A The Cave is erről szólt, lennének látszólag okos alapok, de az szinte mind csak skicc, humor az egész, mélység nincs. Persze ettől még szórakoztató.
Egyébként inkább fárasztónak éltem meg az
A feléig bírtam egy szuszra. Elértem az egy napra rendelt körmondatok határát. Holnap nekifutok a második felének. :)
Egyelőre nem formálódik generál API, illetve éppen ők azok, akik csinálják :)
És itt a Valve és a Facebook elsősorban nem a pénzügyi háttér miatt van előnyben, hanem a 3 év összpontosított R&D-ből és éles tesztelésből származó know-how halmaz miatt.
Gyúrós minimal techno miszket keresek. Ahol nem pofáznak bele miszkelés közben és viszonylag homogén a tempó... Youtubeon még nem sikerült olyat találnom amiben nem akartak valami hülye "játékot" belerakni.
Én imádom a MI2 befejezését: az ötletet, hogy a játék világa csak egy szüleit a vidámparkban elhagyott gyerek fantáziájának terméke, LeChuck pedig valójában az őt állandóan csesztető bátyja (mellesleg kiválóan magyarázza a modern kalózvilágot is az italautomatáival és egyéb hülyeségeivel). Gilbert igazán beírta magát ezzel a kb. arthouse-os kikacsintással a törikönyvekbe nálam, még akkor is, ha a világ legviccesebb játékának végén talán nem illett volna ennyire lehúzni a játékost lelkileg. :D
Ma egy éve született a kiscsaj... Hihetetlen, hogy milyen gyorsan eltelt az idő :)
Lesz valami generál API ezekhez, vagy mindenki hegeszti a sajátját? Mert az utóbbival az ilyen garázsvállalkozások halálra is vannak itélve kb.
A garázsvállalkozást nem kell szó szerint érteni, de a fészbukk vagy a valve pénzügyi hátterével gondolom nem nagyon tud más versenyezni (a sony-t nem sorolnám ide, mert az övék ps4-es cucc, ezért nem konkurencia.
Szurkolok minden versenyzőnek, de a kéz- és fejkövetéssel együtt a Valve és az Oculus mérföldekkel ez előtt jár. Nem érzek késztetést a beszerzésre.
Kicsit brute forcenak érzem a dolgot, igyekeznek a legtöbb számértékben lepipálni azt, amit ismernek a riválisokról, de lényegi fejlesztést nem tudnak felmutatni, sőt, követésben visszább vannak.
A Jagged Alliance 2-t én is inkább pozitív példaként hoztam, ahol az [in-game] laptopon keresztüli interakció és a felső nézet is értelmet nyer a narratíva függvényében. Ugyanez a számtalan fantasy környezetben játszódó izometrikus társáról nem feltétlen mondható el, vagy legalábbis a távolról szemlélendő, inkább fejtörőnek ható összecsapások nem segítettek a játék által kitűzött érzések elérésben. Azaz a dialógusokon keresztül egy sárkányokkal és mágiával tűzdelt epikus küldetésben vettem részt, míg az időm nagy részében puzzle-öztem, vagy épp a számszerűsített képességek optimalizálásával mazsoláztam. Ez az aránytalanság ugye jórészt a műfaj múltjához vezethető vissza, vagyis hogy a kezdeti cRPG-k az asztali társaikat próbálták szimulálni, több-kevesebb sikerrel. Az innen történő "evolúció" elég rögös utakat járt be, már ami a játékok belső logikáját, kohézióját illeti. Márpedig nálam ez a szempont az egyik legfontosabb: azaz mennyire jár sikerrel a játék a saját maga által kitűzött cél/érzés elérésében.
A Mass Effect széria is absztrakción keresztül intézte a csapattagok irányítását, de harc közben is minimális időt vett igénybe, ezáltal nem kirántva a harc hevéből, továbbá a narratíva szempontjából is teljesen megállta a helyét, hogy utasításokat adsz a társaidnak. A nemrég végigjátszott Of Orcs And Men-ben is az időlassítós harc is jól szimulálta a narratívában felvonultatott karakterek interakcióját, ahol a közös ritmust siker koronázta. Illetve a szerepkörök különbözőségében a képességeken túl a váll mögüli nézet is nagyban segített, azaz hogy egy gomb nyomásra váltott a kamera térdmagasságról toronymagasságba ezzel is éreztetve az ork és a goblin közötti különbséget.
Az izometrikus nézetből operáló fantasy RPG-khez hasonlóan a kalandjátékokkal is jórészt az a "gondom", hogy az elődökből merítenek, anélkül hogy mérlegelnék, miért működött az adott módszer/mechanika az ottani kontextusban. Például a pixelvadászat egy thrillerben, nyomozásnál maximálisan megállja a helyét, ahogy az is könnyebben benyelhető, hogy az űrlények logikája mentén miért érződnek fejtörőnek a számukra leghétköznapibb mozdulatok (mégha ezutóbbi az amnéziához hasonlóan közel sem a legelegánsabb megoldás).
Ez nem azt jelenti, hogy az adott fejtörők sorozatát és a vele párhuzamosan futó sztorit ne élvezném, de sokszor üti a kettő egymást, azaz hiába sütnek el tök jó poénokat, ha a köztes időszakban a teljes pályát újra és újra be kell járnom pixelek után vadászva, vagy a megoldást épp egy macskaszőrből rögtönzött bajusz jelenti.
***
A konkrét példákra kitérve: a Beyonddal még nem játszottam, de látatlanban is osztom a véleményed Cage munkásságát illetően (a játék, nem játék megközelítést leszámítva). A Fahrenheitet például be sem merem vallani, hogy hányszor játszottam végig, annyira bejött a baromi látványos cinematográfia, és QTE-k, amik a képernyőn látottak szerint funkcionáltak. Az utolsó harmados lejtmenet miatt elsőre fanyalogtam, viszont idővel teliszájas vigyorral követtem a tetős mátrixolást és a blődebbnél blődebb furdolatokkal tűzdelt full-kreténbe fordulást. A név persze kötelez, hiszen termékeny Nicolas barátunkkal osztozik a Cage családnéven, és igazából David Cage-nek szakmát kéne váltania, mert ezzel a lendülettel simán tudná hozni az évi 2-3 Hollywooodot majmoló B-kategóriás krémfesztivált.
A Machinarium szerintem elég jól szimbolizázta egy tapasztalatlan fiatal nagyvárosba tévedését, ahol elveszettnek éreztük magunkat, és szinte minden idegennek hatott. És a korábbi játékaikoz hasonlóan itt is imádtam a non-verbális kommunikációt, viszont a játék felépítését illetően jogos a kritika, és talán egyben azt is jól szemlélteti, hogy miért fontos a körítés, a fejtörők kontextusa. A klasszikus [Lucasarts féle] point 'n clickeknél jellemzően a dialógusokon, tárgyak kombináciáján és pixelvadászaton keresztül megoldandó fejtörőkkel zsonglőrködtek, hogy kellően változatosnak hasson az élmény. De csakis a puzzle elemek ütemezését tekintve is könnyen tudott borulni a mutatvány, ha elakadtunk, hiszen számtalan puzzle egymásra épült, ami a megoldás megtalálásakor sem kevés backtrackinget eredményezett.
Emiatt is hatott elég frissnek a Samorost 2 és a Botanicula, amiért inkább az audio-vizuális élményre koncentráltak a fejtörök helyett. Hasonlóképp a Telltale karakterközpontú történetmeséléséihez (Walking Dead és társai). A tisztánlátás végett: nem az ezekben felvonultatott módszerek felé használom a kacsacsőrt, mint követendő példák, hanem a belső kohéziót, játékmenet-narratíva harmóniáját tekintve tartom ezeket kiemelkedőbbeknek.