A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #30: A közelgő vihar: Ultramar ébredése
Fórum:
Tizenegyezer évvel a történetünk előtt, amikor a Császár megalkotta az Ősatyákat, az ő félisteni gyermekeit, hogy azok az Ember Birodalmának hadvezérei és vezetői legyenek, olyan – az egész Galaxist átfogó – állam élére szánta őket, amit az ész, értelem, logika, felvilágosodás, és haladás fénye ragyog be. Szigorúan leszámolt a vallással, babonasággal, boszorkánysággal, és ezt követelte meg az Ősatyáktól is. Valamennyien minden képzeletet felülmúló harcosok voltak, és mentális képességeik is messze túlhaladták a halandókét, de még az emberfeletti Űrgárdistákét is, akik az ő genetikai anyaguk felhasználásával jöttek létre. Minden Ősatya kitűnt valamiben még testvérei közül is. Roboute Guiliman, akinek génjeiből az Ultragárdisták megszülettek, a Galaxis legnagyobb államférfije lett. Géniuszi politikai, kereskedelmi, logisztikai és hadvezéri készsége tette lehetővé, hogy saját birodalmat építsen ki a galaxis keleti peremvidékén, Ultramar néven. Ezt az ötszáz világot számláló társadalmat pontosan a fenti felvilágosult eszmék jegyében hozta létre, és olyan jó munkát végzett, hogy tizenegyezer évvel később – a Hórusz-lázadás, a Káosz, a tiranidák, és számtalan más pusztító vész után – még mindíg pislákolt valami a régi fényből. Miután Guilimant halálosan megsebezte árulóvá lett testvére, az azóta Slaanesh Démonhercegévé vált Fulgrim pokoli pengéje, fiai, az Ultragárdisták sztázisba helyezték haldokló Ősatyjukat. Hatalmas, királyi alakja azóta is Macragge, Ultramar központja legvédettebb helyén, a legnagyobb erőd legmélyén mered a sztázis időtlenségébe dermedten is fenséges tekintetével az elé zarándokló Ultragárdistákra.
Roboute Guilliman
Eddig a Warhammer 40K történelme. És itt jön képbe a Közelgő vihar trilógia, amit sajnos az eddigieknél számottevően szerényebb képességű írók alkottak meg. Az első két könyvben lejátszódó eseményeket még sikerült úgy-ahogy mentenem és az előző cikkekben olyan módon leírnom, MINTHA a logika, és a 40K esszenciájául szolgáló sötét hangulat és pátosz alakítaná őket. Ennél a harmadik kötetnél szakadt el a cérna. Bocsássa meg nekem a nyájas olvasó, de ezt az elbeszélést képtelen vagyok az eddigi hangnemben tolmácsolni. Ha időnként úgy tűnne, hogy gúnyos, cinikus, netán dühös lennék a kötetben történtekkel kapcsolatban, az nem a véletlen műve lesz.
A második könyv, „Biel-tan végzete” ott ért véget, hogy az Ynnarik, Yvraine, a halál és újjászületés ébredező elda istenének prófétája vezetésével némileg feszült szövetséget kötöttek Cadia túlélő hőseivel. Köztük Belisarius Cawl Archmagossal, a mérhetetlenül öreg techpappal, akinek valamilyen kolosszálisan fontos teendője volt Ultramarban, összefüggésben a magával hordozott hatalmas önjáró ládával, ami egy, vagy több meg nem nevezett titkos technológiai ereklyét hordozott. Úgy tűnt, a jövő útjait fürkésző eldák is Ultramarban látták a szövetség sorsát folytatódni, így az egész kompánia, az eldák Hiperhálójának útjain át, a hajdani Ötszáz Világ felé vette az irányt. Ez a könyv ott kezdődik, amikor megérkeztek.
Az Ultragárdisták protektorátusának egyik bolygóján léptek ki egy hiperháló portálon, és azonnal Káosz erőkbe botlottak. Ultramar a Rontó Hatalmak ostroma alatt állt. Megjelenésük teljesen készületlenül érte az ellenséget, akit rövid úton elsöpörtek. Immár szabaddá vált az út az Ultragárdisták erődje felé, de Yvraine rámutatott: a Császár hívei aligha látnák szívesen az eldákat birodalmukban. Az Ynnarik erői visszatértek hát a hiperhálóba, hogy saját népüknek segítsenek az elkövetkező harcokban. Yvraine és a Vizarkh maradtak csak a csapattal.
Tekintve hogy többek közt az álcáiról és beszivárgóiról híres Alfa légióval harcoltak éppen, az Ultragárdisták helyében én még így is kissé szkeptikus lettem volna, amikor a kapuk előtt megjelenik egy ilyen vegyes csapat, de ebben a történetben nem gondolkoznak ennyit: beengedték őket, majd míg többségük ott maradt a további hadmozdulatokban segédkezni, vezetőiket Macraggera szállították. Tették mindezt azért, mert Belisarius Cawl kifejtette: Ultramar urával van beszéde, akinek a küldetésében jár.
Ultramar Ötszáz Világának maradéka
Macragge maga állt a Káosz erők érdeklődésének homlokterében, mint ilyet, ezt a bolygót támadták a legjobban. A könyv nem fáraszt minket olyan piszlicsáré részletekkel, mint hogy hőseink ennek ellenére hogyan jutottak át az Ultragárdisták legfőbb erődjébe – mindenesetre megtették, majd, ha már Cawl Ultramar urára hivatkozott, Marneus Calgar, a rend főnöke színe elé vezették őket. Az ősz hős kissé meglepődött a feltételezésen, hogy ő bármiféle küldetést is adott volna a techpapnak, és egyébként is más dolga volt, tekintve hogy ostrom alatt álltak. Cawl egy gyors körmondattal tovább rontott a helyzeten: ő Ultramar urának a küldetésében jár, nem az altisztjeiének, úgyhogy most már ne húzzák tovább az idejét és vigyék végre Guillimanhez! Ezen a ponton talán érthető, hogy le akarták lőni. Többek között Tigurius, az Ultragárdisták vezető Könyvtárosa közbenjárása miatt nem tették: ő arra utaló jeleket látott a jövőben, mely szerint ezek az új jövevények kulcsfontosságú szerepet játszanak a Káosz elleni küzdelemben. Calgar nagy nehezen beleegyezett, hogy meghallgassa, mit is akar az oly sok ideje sztázisba dermedt Ősatyától a techpap. Mint amaz elmondta, Roboute Guilliman tízezer éve két feladatot bízott rá, és az első szerint olyan páncélt kellett szerkesszen neki, ami életben tartja a legpokolibb küzdelemben is. Ezt hozta most el – apró késéssel ugyan, de a megvalósítást hangyányit megnehezítette, hogy az ősatya félig meg talált boldogulni közben. De semmi baj, megvan végre a technológia, a páncélt csak rá kell adni, és felkel.
Ezen a ponton a fegyelmükről híres Ultragárdisták is erőteljesen agitált hangulatba kerültek*, de Yvraine gyorsan tovább rontotta a helyzetet, amikor hozzátette: ő pedig azért kell, mert ő végzi a dolog újjáélesztős részét, amihez persze előbb be kéne fejeznie az Ősatyának a meghalást. Hogy ezen a ponton hogyan nem ölték meg őket mind, az utólag már nem igazán világos, de Tigurius közbenjárására Calgar végül beleegyezett, hogy a kis csapat egy teljes század gárdista őrizetében bebocsátást nyerjen a szentek szentjébe.
*Az ultrákon kívül én magam is felettébb agitálttá váltam. Ezek szerint a techpapnak volt a zsebében egy ősatyafeltámasztó kézi készülék, és azzal ő ahelyett hogy rohant volna Ultramarra, egyenesen besétált a Káosz ostromolta Cadiai kapu mértani közepébe. Ilyen fokú ostobaságra hirtelen nem is tudnék hasonlatot mondani.
Ezalatt Macragge erődjei ostrom alatt álltak
Mindenesetre a szentek szentjébe, a hajdani Ötszáz Világ legvédettebb zugába érve, annak rendje és módja szerint megtámadta őket a Káosz. Felteszem, ők is szerfelett meglepődhettek, hogy hogyan kerültek ide (én pedig egészen biztosan), de ha egyszer az írók Guilliman feltámadásák élethalálharc közepén képzelték el, nem volt más választásuk, jönniük kellett! Természetesen mondanom sem kell, már ÉPPEN győzött volna túlerejük az Ultrák és hőseink felett, amikor Cawl Vasember módjára magától kinyíló, és Guillimanra épülő páncélja befejezte a csomagolást, Yvraine pedig egy gyors mozdulattal kivégezte a létfenntartó berendezést és engedte, hogy Ynnead megtegye amit tennie kell. (Egyszer szeretnék látni egy olyan sztorit amiben az életmentő műtétet elhalasztják, mert harc van, ehhez meg nyugalom és steril körülmények kellenek… de hagyjuk is.)
Na, de folytatom… Roboute Guilliman, az Ultragárdisták Ősatyja, a Császár gyermeke felébredt. A harc egy pillanatra megállt. Mindenki a sugárzóan karizmatikus óriást nézte, aki pedig nem igazán értette a helyzetet.
Mert hát ugye, itt valami harc van. Egyfelől egy adag nagyon furcsa páncélos, de egyértelműen Ultra színeket viselő gárdista harcol az A oldalon, tehát neki illene lépéseket tenni B ellen, akik ilyen fura tüskés… izé… gárdisták. (Amikor ő lepihent, a Káoszhoz pártolt árulókat még a légióik színe alapján lehetett főleg megkülönböztetni a lojálisaktól, a Fekete Légió pedig még vagy ezer évig tervben sem volt.) Másfelől viszont nem egyértelmű a dolog, mert a lojális(?) oldalon is számos ismeretlen elemet, ráadásul boszorkányokat is lát, márpedig a pszi-használatot a császár szigorúan megtiltotta.
Egy segítőkész Khorne berserker leegyszerűsítette neki az egyenletet, és a nyaka felé sújtott egy démon-fejszével. A Káoszgárdista nem hogy meghalt, de NAGYON meghalt. Az Ősatya nem tétovázott tovább, hanem felkapta a Császár hajdani kardját, ami anno Guillimanre szállt, és most szerfelett kényelmes módon pont kéznél volt (?), és igen rövid úton feldarabolta valamennyi támadót, fellelkesült hívei segítségével. Néha tartott egy rövid szünetet, például nem ölte meg Tiguriust és a jelenlévő Szürke Lovagokat sem (látta hogy pszit használnak, de visszafogta a kardját, mert feltűnt neki, hogy a Káosz ellen).
Barokkos festmény a frissen felébredt Guilliman és hívei küzdelméről a Fekete Légióval
Miután ilyen jól bemelegített, és megtudta híveitől, hogy egész Ultramar támadás alatt áll (mondjuk szerintem erre magától is rájött így, hogy a mértani közepén harcolt éppen), meg is kérte a jelenlévőket, hogy ugyan vezessék már a parancsnoki terembe. Mivel jó politikus volt, nem átvette a parancsnokságot, hanem mélyen meghajolt Calgar előtt, és tisztelettel elkérte. Természetesen nem merült fel nemleges válasz. Mármost az Ultragárdisták fejlett taktikai érzékükről és gyorsan adaptálódó stratégiáikról ismeretesek. Guilliman hamar megmutatta a Káosznak, kitől is tanulták ezeket. Elég annyi, hogy vezetése alatt néhány óra alatt az erőd, két nap múlva pedig a bolygó is szabad volt.
Ekkor végre némi lélegzethez jutott. Magához hívta a jelenlevő, számára többségében ismeretlen frakciók vezetőit, és elmeséltette velük, együtt és külön-külön is, mi is történt az elmúlt évezredek alatt, illetve milyen a Birodalom jelenlegi helyzete. Amikor az utolsó kihallgatással is végzett, mosolygott, bólogatott, majd privát termeibe vonult egyes egyedül – mint mondotta, elmélkedni. Bezárta maga mögött az ajtókat, megbizonyosodott róla hogy senki sem hallhatja, és elkezdte csendben verni a fejét a falba.
Vallási bigottéria. Elnyomás. Babona. Technológiai hanyatlás. És mindez az Istencsászár nevében… Guilliman pontosan emlékezett rá, amikor a Császár porig romboltatta velük Monarchia világát, afelett érzett haragjában, hogy ott őt, szigorú tilalma ellenére, istenként kezdték tisztelni. Voltaképpen ezzel kezdődött az egész Hórusz-lázadás. Hogy örülne Hórusz ha ezt most látná…
Az ősatya nem örült annak, amivé az Impérium lett
Végül összeszedte magát. Ezek a gárdisták, akik most harcoltak az oldalán, semmit sem tudhatnak az egykori Impériumról. Nem világít nekik a Császár értelmének fénye, és nem ismerhetnek más világot, mint ezt a romlott, dekadens, összeomló tetemet, ami a Birodalomból megmaradt. Mégsem kételkednek, mégsem hátrálnak, jottányit sem engednek a Káosz és a többi ellenség folyamatos támadásának. Ha ők kitartanak, van még remény az egész emberiségnek is. Ő pedig tenni fog róla, hogy a reményből bizonyosság legyen. Ráncba szedi az Impériumot, az ellenségeit pedig a Galaxison túlra űzi!
Miután visszatért, összegyűjtötte erőit, és azonnal elkezdte Ultramar visszafoglalását. Márpedig a Káosz hamar meg kellett tanulja, hogy Ultramar alatt ő nem azt a nyamvadt huszonegynéhány bolygót érti. Az Ultragárdisták és az Impériumból lassan odagyűlő egyéb erők segítségével rendszert rendszer után csatolt vissza protektorátusához, és felkészült rá, hogy ha itt végzett, elinduljon Terrára, és rendet tegyen az egész Impériumban.
Ezalatt a Galaxis képe alaposan megváltozott. A félisteni Ősatya ébredésére a Rontó Erők valamennyien felfigyeltek. Mind szervezkedni kezdtek, hogy megrontsák, megöljék, vagy félrevezessék Guillimant. Aktivitásuk az egész galaxisban hullámokat vetettek az Immatériumban. Magnus rituáléja, majd Eldradé, a Cadiai kapu összeomlása, Ynnead születése, és most ez… már nem is tudom hanyadszor hangzik el ezekben a könyvekben, hogy valami hullámokat vetett az Immatériumban. Nem is csoda, ha kissé felkavarodott a gyomra. Nemsokára csak abban a szektorban nem tombolt egy warpvihar, amelyikben egyszerre volt kettő vagy több.
A Négy Rontó Hatalom közül először Slaanesh tette próbára Guillimant. Egy bolygókormányzó, latba vetve befolyását, hatalmas diadalmenetet szervezett neki. Az ősatya eleinte hallani sem akart róla, de sorra járultak elé a katonatisztek és civil vezetők, és addig győzködték a dolog morált javító hatásáról, hogy belement. A diadalmenet csúcsán, ahogy tökéletes díszlépésben menetelő gárdistái között vitte őt egy roppant emelvény, a kormányzó arany koronát helyezett a homlokára.
Az Ultragárdisták felvonulása
Őt pedig látomások rohanták meg. Ez a diadal csak a kezdet! Elfoglalja a szomszédos rendszereket is, majd azok szomszédait! Letöri a Káosz ellenállását, és az összes többi fajét! Legyőzi magukat a Rontó Hatalmakat! Ezek után letaszítja atyját az arany trónusról, a helyére ül és az egész galaxis uraként istenként fogják imádni… Iszonyodva tépte le a fejéről a koronát, előrántotta lángoló kardját, és egyetlen sebes mozdulattal vágta ketté, illetve vele együtt az álnok kormányzót is – aki bő ruhái alatt bizarr mutánsnak bizonyult. Nyakában egy amulettet rejtett, amin most egy száj nyílt ki, és árulóvá lett testvére, Fulgrim hangján szólalt meg. Reméli – mondta –, hogy Guilliman tetszését lelte ebben a kis ajándékban. Elismerése, hogy ellen tudott állni a kísértő varázsnak, amelynek azelőtt oly sokan nem, de azért így is jól fog majd szórakozni: hiszen az Ultragárdisták atyja mostantól egyetlen sikerének sem örülhet többé anélkül, hogy ne keresné magán Slaanesh rontását.
A következő Nurgle volt a sorban. Ahogy az Ősatya tábornokaira bízta az Ultramar körüli harcokat, hogy a Terra felé való áttörést szervezze, bizarr járvány ütötte fel a fejét az Ultrák mellett harcoló halandó katonák között. Guilliman, szívén viselvén népe sorsát, azonnal a fertőzött területre látogatott. Csoda történt. A katonák, akik szemüket őrá emelték, meggyógyultak, és hálaimákat rebegtek az Istencsászárnak (ettől Guillimannak még mindig tikkelt a szemöldöke, de Celestine és a többiek egyfolytában győzködték róla, mennyire fontos és elválaszthatatlan része a jelen Impériumának ez a vallás). Megkérték, látogasson el más fertőzött alakulatokhoz is, és valóban, amerre járt, a katonák meggyógyultak – máshol viszont újabb és újabb ragály tört ki. Egy idő után már semmi másra sem maradt ideje, mint hogy egyik beteg alakulattól a másikhoz rohangáljon, hogy meggyógyulhassanak – lassan erőt vett volna rajta a kétségbeesés, hogy így már soha nem hagyja el Ultramart. Aztán a Szürke Lovagokkal tanácskozva, megvilágosodott: neki magának soha nem volt semmilyen varázsereje, pláne nem olyan, ami betegséget gyógyít. Nurgle és hívei csapdája ez, hogy tétlenségre, és kétségbeesésre, e két, uruknak oly kedves dologra kárhoztassák; ők azok, akik ott, ahol jelen van, átmenetileg visszavonják a dögvész istenének kétes értékű áldását az áldozatokról.
Eldöntötte, hogy nem marad tovább. Megindítja expedícióját Terra felé.
Mielőtt távozott volna, Yvraine elköszönt tőle, és visszatért az eldákhoz, hogy tovább terjessze Ynnead hitét. Előtte azonban lelkére kötötte Guillimannek: soha többé ne vegye le Cawl páncélját. Nem mintha ez felmerülne… gyakorlatilag rá van heggesztve… de ne is próbálkozzon.
A többiek – Cawl, Celestine, Amalrich marsall, a Szürke Lovagok vezetője (aki újonan bevezetett nevesített hős kéne legyen de annyira semmilyen karakter, hogy nem is részletezném), Greyfax inkvizítor, és a többi, és a többi – mind vele tartottak, ahogy számos csatahajó, romboló, cirkáló, több rendből való gárdisták, illetve nem elhanyagolható mennyiségű hadsereg, tankok, lovagok... Számottevő haderő.
Gyülekezik Roboute Guilliman flottája
Tzeentch támadása volt a következő. A flotta már azelőtt is szembesült vele, hogy az Immatérium immár az egész galaxisban forrong, amikor azonban a Maelström, a Rettegés Szeméhez hasonló hatalmas, állandó vihar közelébe értek, minden figyelmeztetés nélkül irtózatos vihar rontott rájuk. Nem volt más választásuk, mint azonnal kilépni a Warpból. Odakint azonban Tzeentch csatahajók roppant flottája várta őket. Csapda! Guilliman furcsa jelenést látott az ellenséges flotta élén: Tizca, árulóvá lett Magnus testvérének anyabolygója egyik hatalmas piramisát. Valóban Magnus volt az. Varázslói és Tzeentch démonai erejével hatalmas varázst bocsátott a védelmét épphogy megszervező Guilliman egész flottájára, és egyszerűen behajította őket a Maelström közepébe. (Oké, én értem hogy Magnus nem gyerekzsúrokban fellépő bűvész szintjén varázsol, és volt már példa hasonló teljesítményre tőle, de eddig úgy volt, hogy ahhoz évezredekig tartó szervezés és rituálék kellettek, most meg egy célzott warpvihar, majd elteleportál egy egész flottát...? Mindegy, ne akadjunk fenn ezen, lesz ez még rosszabb is.)
Mint a fogékonyabbak már rájöttek, a Maelström belsejében lenni rossz. Guilliman is így gondolta, ezért minden szembejövő démonbolygót megtámadott a flottával, és térképeket, feljegyzéseket próbált zsákmányolni az ott honos Káosz erőktől. Több ígéretes leletre is bukkant, de azok mind Tzeentch egy fődémona gúnyos üzenetének bizonyultak, egyenesen neki címezve. Kudarcot vall majd, olvashatta rajtuk, ahogyan annak idején kudarcot vallott, amikor nem volt atya mellett, amikor azt megölte Hórusz. Romlást hoz majd minden hívére és az egész Impériumra.
A Sorsszövő, Tzeentch egyik legfőbb démona
A negyedik-ötödik ilyen levélkénél Guilliman már kissé ideges kezdett lenni. Aztán egyszer csak egy újabb fajta üzenetet kapott: egy elda árnyképe jelent meg előtte egy rövid időre, és tájékozódási pontokat hadart el neki. Mivel a lehetőségekből kifogyott, követni kezdte hát ezt az útmutatást. A flotta valóban eltalált így egy, a Maelström szélére vezető, relatíve stabil térszelethez. Azonban kiderült, hogy a Vörös Martalócok káoszgárdistáinak teljes ereje itt honolt, akik az ezen az útvonalon menekülő hajók elfogásából éltek. Láncokkal összekötött aknákkal zárták el a járat egész szélességét (...gratulálok nekik, melós lehetett, nem két-három kilométerről beszélünk...), és amikor a flotta ezen fennakadt, rajtaütöttek. Hamarosan partraszálltak a hajók fedélzetére, és a rengeteg Káoszgárdista számos Tzeentch démonnal kiegészülve, megszorongatta Guillimant és szövetségeseit. Az ősatya a Tzeentch erőket vezető fődémonra támadt, ám ekkor kiderült: ez a lény hagyta neki a kétségbeejtő üzeneteket, minden az ő tervének megfelelően történt. Az üzenetekkel elültetett kételyt kihasználva béklyóba vonta Guilliman elméjét, aki tehetetlenül összeroskadt. Hívei, látván, hogy a démon a kezében tartja az Ősatya életét, megadták magukat.
Mármint hogy letették a fegyvert. Aki meg nem, azt lefegyverezték, és ELFOGTÁK. Mármint hogy Űrgárdistákat. Űr"HaláligHarcolunk"FuckinGárdistákat! És. Egy. ŐSATYÁT! ÉLVE!!!
Miután végeztem a könyv megtaposásával és leporoltam, tapasztalhattam, hogy a foglyokat a Vörös Martalócok támaszpontjára, egy Feketekő-erődbe vitték, amit Abaddontól kaptak ajándékba. Két könyvvel ezelőtt már tisztáztuk, hogy ezek közül az utolsó volt az, ami Cadiánál megsemmisült, és amúgy sem igazán hiszem, hogy ezeket csak úgy osztogatnák szotyi helyett, de ezen a ponton már semmin sem lepődtem meg.
Az erődben bezárták őket egy rakás cellába, és közeli csarnokokba rekesztették el a fegyvereiket. Meg a páncéljukat. Meg a tankokat, meg a Birodalmi Lovagokat. Igazán hanyag eljárás volt részükről, hogy nem tettek még oda néhány tucat ciklontorpedót is, mondjuk mindjárt a börtön mellé.
Scottnak igaza van ám...
Természetesen nem sokkal ezután támadás vonta el a Vörös Martalócok és a Tzeentch démonok figyelmét is. A következő próbatétel Khorne részéről érkezett. Becsületére legyen mondva, hogy ő nem koholt ilyen operettbe illő tervet, nem is szőtt olyan cselt mint Nurgle vagy Slaanesh, ő egyszerűen csak Guilliman koponyáját akarta. Démonai, gárdistái összemérték erejüket, hogy kiválasszák, kinek jut az e célból elinduló horda vezetésének dicső feladata. A hatalmas démon, Skarbrand nyert. Őt egy könyvvel ezelőtt akkor láttuk utoljára, amikor olvadt tócsát csináltak egymással Khaine avatárjával, és az ilyesmi után évek, évtizedek, sőt évszázadok is el szoktak telni, mielőtt egy démon újra megtestesül, de Skarbrand úgy látszik nem kapta meg az erről szóló körlevelet.
Addig is, amíg Tzeentch és a Martalócok összecsaptak a Khorne hordával, az erőd mélyén megnyílt egy elfeledett Hiperháló portál. A már unalomig ismert Deus Ex Árnyszövő lépett át rajta – és maga a hírhedt Cypher!
A rejtélyes Cypher, hátán a még rejtélyesebb karddal
Ez a bejelentés nagyobb súllyal bírna, ha mondjuk leírták volna, ki is ő és hogy került ide, de nem baj ez: Cypher – ha ebben a könyvben feleslegesen is szerepel – egyébként olyan jó karakter, hogy majd úgyis írok róla egy méltóbb cikket.
Ők és embereik (eldáik) csendben ártalmatlanná tették a cellák őreit. Az egyiknél Cypher megtalálta az amulettet, ami a cellákat lezáró varázst nyitotta. Az Árnyszövő bonyolult táncba kezdett: bűbája letörte Guilliman mágikus béklyóit. Cypher megállt Guilliman cellája előtt, és felmutatta neki az amulettet. Az ősatya felmérte a helyzetet. Ez az ismeretlen gárdista, aki El'Jonson testvére Sötét Angyalaiéhoz hasonlatos páncélt visel, hátán pedig egy gyanúsan ismerős pallost, kezében tartja szabadulása kulcsát. Tartja, de nem használja. Tehát valamit szeretne a szabadságáért cserébe. Mint megtudta, Cypher azt kéri, vigye magával Terrára, sőt egyenesen atyja színe elé.
Guilliman felismerte a hátán a Polipon Kívül Minden Mást Megölő Kardot. Mivel pedig a császár nem polip, az visz téged elé, öcsém, akinek három anyja van – gondolta magában. Hangosan viszont rövid alkudozás után beleegyezett az ismeretlen feltételeibe, az pedig megnyitotta a cellát. Kiengedték a teljes kompániát, és visszaszerezték teljes arzenáljukat, amit olyan szerencsésen éppen a szomszédba csomagoltak el fogláraik.
Az Árnyszövő, akiben Guilliman felismerte a Maelströmből való kiutat megmutató jelenést, ezúttal is kijáratot mutatott. Navigátoraikat elragadták a Vörös Martalócok, így hajóiknak nem vehették hasznát, de a hiperháló portál nyitva állt. Előtte azonban még egy próbatétel várt rájuk. Skarbrand utolérte és hátbatámadta az éppen a hiperhálóba átkelő oszlopukat. Amalrich marsall szembeszállt vele, és elpusztult: a démon cafatokra tépte, egyedül pallosa maradt belőle, amit a szörnyeteg mellkasába döfött. Guilliman személyesen kelt birokra a pokoli lénnyel. Ahogy összecsapott vele, őrjöngő düh és ölni vágyás fogta el. Egyre inkább a támadásra koncentrált, és mind kevésbé és kevésbé védekezett. Mielőtt a vesztét okozta volna ez a vérgőzös őrjöngés, feleszmélt. Khorne kísértése volt ez. Megacélozta magát, és gondosan kimért csapások védelmében taktikai visszavonulásba kezdett, mivel társai addigra már átkeltek a portálon. Eltaszította magától a démont, és ahogy az megint felé ugrott, robbanólövedéket küldött a mellkasába ágyazódott pallosba, szilánkokra robbantva azt. Skarbrand megtántorodott a szörnyű sebesüléstől és aláhullott a hídról, amin küzdöttek, Guilliman pedig átlépett a kapun, ami bezárult mögötte.
Skarbrand és Guilliman küzdelme
Odaát az Árnyszövő először egyenesen Terra felé vezette őket a Hiperhálóban. Kisvártatva azonban a felderítők figyelmesek lettek rá, hogy Rubric gárdisták járnak mögöttük. Guilliman áruló testvére, Magnus kezét érezte csapatmozgásaik mögött. Feltételezte, hogy a cselszövő démon-ősatya Terrára akar lecsapni őket követve. Szót váltott hát az Árnyszövővel, és megtudta tőle, hogy van egy egy másik járat is a rendszerbe, ami Lunára, Terra holdjára vezet. Gyorsan irányt váltottak.
Lunán egy mélységes kráterben bukkantak ki, amit réges-régi űrcsatákból származó hajóroncsok szegélyeztek. Ekkor már a Tzeentch-hívők nyílt támadása alatt jártak. Az élőholt Rubric gárdisták tökéletes összhangban menetelve ontották rájuk a halált, ahogy kinyomultak utánuk a portálból. Míg Cawl vészjelzést adott le minden Császárhű erőnek a rendszerben, Guiliman a kráter peremére vezényelte erőit, ebből a védett pozícióből zúdítva zárótüzet az ellenségre, akik meghátráltak. Ekkor azonban apokaliptikus erejű mágikus támadás és megidézett démonok özöne tudatta, hogy maga Magnus is beszállt a harcba. Mint szél a száraz leveleket, úgy szórta szét az ellenállást. Guilliman, hogy időt nyerjen, párbajra hívta. Szemmel követhetetlen volt a sebeség amivel rárontott, Titánokat döntött volna romba az erő amivel lesújtott rá. Magnus démoni hatalmával azonban nem versenyezhetett. A démonherceg, aki csatahajókat tudott összemorzsolni telekinetikus erejével, egyszerűen felkapta egykori testvérét, és elemi erővel egy csatahajó roncsához vágta. Guilliman fedélzetet fedélzet után szakított át, mígnem a megviselt roncs összeomlott, és maga alá temette. Hívei rémülten nézték, ahogy eltűnik több tonna törmelék alatt. Aztán a roncs megmozdult. Maga Magnus is döbbenten nézte, ahogyan újabb és újabb darabok hullanak le róla, míg végül egy sérült, de főképp rendkívül dühös Roboute Guilliman emelkedik ki közülük. A Vörös Küklopsz nem játszott tovább. Leggyilkosabb varázslatait idézte meg, hogy eltörölje őt a hold színéről.
Magnus, varázslói, és démonai összecsapnak Guillimannal és gárdistáival
Ekkor azonban csapatszállítók kezdtek záporozni körülöttük. Az aranyszínű járművek az Astra Telepathica felségjelzését viselték – és magáét az Istencsászárét! Cawl vészjelzésére a Császár titáni testőrei, az Adeptus Custodes gárdisták fölé magasodó harcosai jöttek el, és velük a Néma nővérek, az anti-pszionikus titkos rend harcos leányai. Roboute Guilliman annyira ravasz stratéga volt, hogy rávette a Games Workshopot, írják át a hivatalos anyagot, és ne a Császár palotájában, hanem itt, a holdon legyen a támaszpontjuk… Nagy szerencséje volt ez az Ősatyának, mert a Nővéreken, és környezetükön nem fogott még Magnus hatalma sem. Hogy varázslattal nem tehette, a feldühödött démonherceg irtóztató fizikai erejével tizedelte hát meg támadói sorait. Az Árnyszövő jelet adott Guillimannek: szorítsa a portál felé a Vörös Küklopszot! A titáni harcban az Ultragárdisták atyja végül visszakényszerítette ellenfelét a kapuhoz, és áttaszajtotta rajta, az Árnyszövő pedig bűbájos módon ráomlasztotta a kaput, csapdába ejtve Magnust a Hiperháló beomlott végződésében. (Úgy látszik, a Néma nővérek képessége szerencsés módon csak Magnusra hatott, az Árnyszövőre nem...) Valóban így lehetett, mert az elda ezzel el is illant (ami szép teljesítmény így az Adeptus Custodes és a Néma nővérek, valamint egy köbkilométer Ultragárdista mértani közepén).
Egy Néma Nővér
Guilliman pedig kisvártatva végre megérkezett Terrára. Hatalmas tömeg fogadta, ahogy különböző potentátok körében végigjárta a Császár palotájához vezető zarándokutat. Lelkes milliók éljeneztek, ahogy magának az Istencsászárnak a fia járt közöttük, a feje felett pedig az Élő Szent szállt. Maga Guilliman jóval kevésbé volt lelkes. Amikor utoljára járt Terrán, a bolygó a robbanásszerű fejlődés, az értelem, és a tudomány tüzében égett. Amit most látott, az a dekadencia, a bigottéria, és az öncélú bürokrácia posványa volt. A zarándokúton alkalma nyílt szót váltani Belisarius Cawlal, aki megnyugtatta: a másik küldetést, amit oly sok éve rábízott, szintén végrehajtotta. Kérésére a techpap el is indult a Marsra. Hasonlóképpen Celestine is távozott a Sororitas, Greyfax pedig az Inkvizíció székházába. Guilliman, megérkezvén a Császár szentélyéhez, bebocsáttatást nyert. Ekkor villámgyorsan lefogatta Cyphert; az őrülten rángatódzó gárdistát az Adeptus Custodes olyan cellába zárta, amiből még soha senki nem szökött meg. Neki másfél óra alatt sikerült...
Szent Terra sokat változott amióta az ősatya utoljára látta
Guilliman fél napot töltött a Császár színe előtt. Amikor visszatért, kifejezéstelen arccal annyit nyilatkozott: mindent megtudott, amire szüksége volt.
Ahogy egyszer már korábban is a történelemben, újra felvette az Imperium Lord Protektora címet. Összehívta Terra Lordjait, és mindjárt ki is rúgta egy részüket, másokat egyenesen elfogatott. Hosszú heteken át osztotta az új utasításokat. Hatásukra az Imperium lassú gépezetéről kissé lepergett a rozsda – a roppant mechanizmus mozgásba lendült, hogy felvegye a harcot a Káosz immár mindenütt előretörő fenyegetésével…
…és a Közelgő vihar trilógia itt véget is ért.
A sorozat korábbi részei:
