Spiders

A Spiders 2012-es játékában, az Of Orcs and Menben ismerte meg a közönség Styxet, a szabadszájú goblin orgyilkost. Azt szokták mondani, hogy egy karaktert tisztelni ugyan az erényeiért, de szeretni csakis a hibáiért lehet. Nos, Styx figurája biztosra ment, mert erényekben nem bővelkedik ugyan, de alattomos, bosszúálló, mocskosszájú, látszólag minden erkölcsi tartástól mentes – és egyszerűen imádnivaló. Az Of Orcs and Menben sok minden kiderült a kezdetben kizárólag a pénz által motivált orgyilkosnak tűnő goblinról. Azon felül, hogy meglepően összetett egyéniség, megtudtuk, hogy sokkal-sokkal öregebb, mint a többi ember vagy ork.

Erre az információra (és a többire, amiket nem árulok el itt, a játék közben sokkal jobban esik megszerezni őket) alapozva adta ki – immár a Cyanide – 2014-ben a Styx: Master of Shadowst. Az előző akció-RPG-vel szemben ez fajtiszta lopakodós játék lett, ami Styx eredettörténetét meséli el – természetesen, ahogy az a karakterhez illik, egy grandiózus betöréses lopás közben. Goblinunk nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy ellopja a világból minden mágia forrását… de hogy hogyan, miért, és hogy sikerül-e neki, ezt megint csak meghagynám játék közbeni felfedezésre. Érdemes, a történet okos, csavaros és nagyon hangulatos.

Most pedig 2017 márciusában megjelent a Styx, Shards of Darkness, szintén a Cyanide gondozásában. Ebben kedvenc goblinunk sorsát már hosszú évekkel a Master of Shadows eseményei után követhetjük, természetesen egy újabb svindli kapcsán, ami kicsiben indul, de messzemenő következményekkel jár.

Ahogyan a MoS, ez a játék is lopakodós. Styx kedvenc kése ugyan számtalan ember (...ork, goblin, törp...) gigáján éleződött, de mint jó orgyilkos, kerüli a direkt konfrontációt. Ha szemtől szemben harcolunk, valamit csúnyán elrontottunk, és bár egy-egy ellenfelet olykor még  így is legyőzhetünk, kettő vagy több ellenfél, vagy páncélt viselő melákok ellen esélyünk sincs. Többnyire nem is a gyilkolás a célunk, illetve bónusz pontokat zsebelhetünk be, ha értelmes lények elpusztítása nélkül fejezünk be egy pályát. (Az esetenkénti megölendő célpontok nem számítanak. Aki magára vonja Styx haragját, nem lehet túl értelmes...)

Styx mestere a sompolygásnak, kis termete révén el tud bújni ládákban, kosarakban, de még lefolyókban is, nagyszerűen mászik és ugrik. Szüksége is van rá, mert a pályák kilencven százalékán úgy kell majd keresztülhaladnunk, hogy lehetőleg senki se vegyen észre. 

Ezen felül gyakorlott orgyilkos: ha hátulról, esetleg felülről támadhat, a páncélozatlan ellenfeleket rövid úton el tudja intézni. Továbbá számos segédeszközt hord magánál, dobótűktől álkulcsokon és csapdákon át a fáklyák, gyertyák lángjának messziről való kioltását szolgáló homoklabdákig. 

Kelléktára nem korlátozódik evilági eszközökre: Styx nem csak az egyetlen intelligens példány a goblinok között, aki beszélni, sőt olvasni, írni (...hamisítani) is tud, de az egyetlen, akinek varázsereje van. Képes néhány másodpercre láthatatlanná válni, és rövid időre életre hívhatja a saját klónját is. Ez a kevéske varázslat később további lehetőségeket nyit majd meg, ahogy a pályák teljesítése során szerzett tapasztalati pontokból hosszabb, vagy a fizikai hatásoktól is részben védő láthatatlanságot vásárlunk, vagy megtanulunk helyet cserélni a klónunkkal, akit megtanulunk messzire hajítani, stb.

Végül pedig segítségünkre van maga a környezet. Súlyos kandeláberek várják, hogy az óvatlanul alásétáló vagy valahogyan odacsalt őrök fejére eshessenek. Az óvatlanul tárolt savas hordók nekigurulhatnak az őrposztoknak. A többi őrt riasztó kolomp szerkezete fatális véletlen, és persze Styx zsenije által halálos csapdává változhat. Olykor a kihallgatott beszélgetésekből megtudott terhelő információk juthatnak egy-egy célszemély haragosához, egy Styx álltal odacsúsztatott üzetet formájában. Katonák mérgeződhetnek meg ételtől vagy italtól, amibe Styx nem túl egészséges köpete keveredett.

A pályák felépítése ötletes. Míg kiváló, függőlegesen és vízszintesen is nagy kiterjedésű játszóteret kínálnak goblinunknak, megtartják az illúziót, hogy eredetileg valamilyen valódi funkcióval jöttek létre. A csempészfalu mocskos és düledezett, a (fekete) kereskedelmi kikötő rumszagú tengerésztanya, a sötét elfek városa elegáns és ijesztő (a nyilvános részek, a többi inkább ijesztő és beteg...). Mindenhol találni rejtett zugokat, kis titkokat, kihallgatható beszélgetéseket, amelyek hozzáadnak a történethez, vagy plusz lehetőségeket nyitnak meg. Így szerezhetünk például egyszer receptet egy szagosítóhoz, ami elfedi a jelenlétünket az érzékeny orrú törpök elől, de így juthatunk láthatatlanságot fejlesztő köpenyhez is. Alapanyagok is hevernek szanaszét a pályákon, amiket összegyűjtve a munkaasztaloknál csapdákat, álkulcsokat, életerő-italt stb. gyárthatunk – egy részükhöz előbb tapasztalati pontokból meg kell venni a receptet. 

Szükség is lesz a helyismeretre, és minden egyéb trükkre is. Még a legalacsonyabb nehézségi fokozaton is gyakran fogjuk látni meghalni goblinunkat, hogy aztán kis videókon jól lehordjon minket emiatt, választékos sértésekkel és popkulturális utalásokkal… Az egész játékra jellemző, hogy Styx kiszólogat a játékosnak, illetve hogy fájdalmastól zseniálisig terjedő viccekkel tereli el saját figyelmét a körülötte zajló disznóságokról. 

Méltó folytatása lett véleményem szerint ez a Styx-sagának. Szép volt, Cyanide, várom a folytatást! Különösen a cliffhangerszerű befejezés után, mert meggyőződésem, hogy ha képesek itt abbahagyni a sorozatot, Styx meglátogatja őket... Tudja hol laknak, ezt meg is említi egyszer egy különösen nehéz pálya kapcsán :-)

Előre kell bocsássam, hogy a cikk nem lesz elfogulatlan: régóta szívem csücskei a Spiders nevű francia játékfejlesztő cég akció-szerepjátékai. Nem kell tripla-A kategóriás, Witcher3 – Skyrim trónfosztó csodákra gondolni, de kellemes időtöltést nyújtanak, és a helyén van úgy a hangulatuk, mint a játékrendszerük. Mindegyikre jellemző, hogy minimális eszközökből építkeznek, messze-messze ne várjunk tőlük hatalmas szabadon bejárható területre vagy sokfelé ágazó történetre, annál inkább izgalmas harc-, fejlődés- és felszerelésrendszerre, illetve meglepően hangulatos történetre.
Valamennyien erősen harcorientáltak. Ennek megfelelően hosszú-hosszú talentfák tartoznak a harchoz, amikkel sokféleképpen testreszabhatjuk a küzdési stílusunkat. A másik, ami kivétel nélkül mindegyikben jelen van, az a felszerelési rendszer: a zsákmányolt és vásárolt felszerelési tárgyakat számtalan módon tuningolhatjuk, az idevágó jártasságunk szintjétől és a rendelkezésre álló nyersanyagoktól függően.
Ugyan mindben van mindíg legalább egy társunk is a harcban, de ezek a brilliáns Styx kivételével korlátozott mértékben járulnak hozzá a győzelemhez, a küzdelem oroszlánrésze ránk marad.

 

Ez volt az első játékuk amihez szerencsém volt, és azóta is az egyik kedvencem. Ennek nem kis részben oka a szabadszájú goblin orgyilkos karakter, Styx, akit először ehhez a játékukhoz találtak ki (ekkor még csak másodhegedűsnek), és aki számomra minden idők egyik leghangulatosabb számítógépes játékszereplője.
Itt két főhőst irányítunk. Arkail, a Mészáros, a hatalmas termetű ork berzerker, irdatlan testi erejével és leküzdhetetlen szívósságával a lehető legközvetlenebb módon veti magát a harcba, talentjeit is ebbe az irányba fejleszthetjük. Homlokegyenest ellenkező Styx hozzáállása, aki amíg csak lehet, lopakodva, a magányos ellenfeleket hátbaszúrva egyengeti kettőjük útját, és ha minden kötél szakad, elugrál, kitér és dobótőrökkel, méreggel operál.
 

Mint a többiben, a Spiders ezen játékában is nagyon behatárolt a cselekvési szabadság, a helyszínek korlátozottak, az azok közötti választási lehetőség is erősen kötött (a többi játékukra is jellemző, hogy kevés helyszínből álló hubokban kell oda – vissza – megint oda – megint vissza futkosni és harcolni), és az irányítás is hagy maga után kívánni valót... Mégis működik. A játékstílus nagyszerűen támasztja alá a történetet és a karakterek egyéniségét, a történet pedig hangulatos, különösen a két karakter magára találása és a nagyon különböző, ezért eleinte kutya-macska páros buddy-cop filmeket megszégyenítő összecsiszolódása. Ha játszanál vele, légy türelmes: gyakran meg fogsz halni, és nem egyszer a játék hibájából…

A Silk engine láthatóan fejlődött eddigre, és a Spiders emberei is megtanultak szőni vele. Az irányítás reaktívabb. A látvány szebb – lenne, ha az előző játék mesés helyszíneit nem váltaná fel a posztapokaliptikus Mars. A rozsdás rom az kérem ronda marad, ha nagyon szépen renderelik is :-) Kialakult az innentől mindenhol használt talent-szentháromság. A hárítok-és-ütök harcos sok HP-val és jó védekezéssel éli túl a harcot. Az elugrok-és hátbaszúrok orgyilkos, aki harc előtt oson és meglep, nehezen viseli ha megütik, de mocskos trükkök és status effectek sorát vonultatja fel, az ellenfelek őszinte bánatára. Végül a történet valamilyen mérsékelten meglepő fordulata által hozzáférhetővé váló mágia, ami többnyire inkább hasznos kiegészítője a másik kettőnek, a sebzést növelve, és távolsági opciókat vagy AOE-t nyújtva. E játéktól kezdve kötelező továbbá folyamatos elugrálással végigpiruettezni a csatát: legyen bár akármilyen nagy harcos a főhős, sokkal hosszabb a várható élettartama ha nem állja a pofont, hanem nincs ott mire adják! Ebben a játékban – bár egyáltalán nem kellemetlen – nem annyira a történet maradt meg bennem, mint inkább a rendszer. Nagyon sokféle és nagyon erős felszerelést szerkeszthetünk, ezekkel, és a talentekkel a játék végső tíz százalékán már szinte megállás nélkül végig lehetett szaladni. Itt vezették be a jó-gonosz rendszert is, cselekedeteinktől függően kapunk vagy vesztünk karma pontokat, amelyek befolyásolják, hogy kedvelnek vagy félnek-e minket az emberek, és bizonyos választási lehetőségeket nyítnak meg vagy zárnak be előttünk. Itt először lehet más történetszálat választani, ami egészen figyelemreméltó mértékben változtatja meg a történet végét is – mégsem hagyott akkora nyomot bennem. Talán azért, mert, a szépen megírt epilógus dacára, így is lezáratlannak tűnik. Egészen a Technomancerig persze. Maguk a karakterek… nos, a főhős karizmatikus, de inkább narrátora a történetnek mint hús-vér szereplője lenne, a többiek pedig... nem sok vizet zavarnak, Innocence kivételével, de ő sem kap Oscart. Annál inkább az Összeomlás utáni Mars világa – nem is csoda hogy visszatértek hozzá később.
 

A Spiders megint tovább fényezte a motort, a megvalósításra nincs is panasz, de megint alapjában véve visszataszító helyszíneket jelenítenek meg vele – okkal, mert ez a legsötétebb hangulatú játékuk. Ami nem fagyott, az halott, ami az sem, az gyanús hogy az lesz, és ami már halott, az nem marad veszteg, hanem megtámad! Strapás világ, szó se róla. A főhős bokorugró zsoldoslegénykeként kezdi a történetet, hogy aztán meglepően gyorsan küzdje fel magát chuck norrisi magasságokba. Szüksége is lesz rá, mert az ellenfelek halálosabbak, a védekezés kevésbé hatékony, a tárgyak kevésbé túlfejleszthetőek, a harc sokkal nehezebb. (A végső csatát gyengébb idegzetűek nézzék inkább meg youtube-on, mert élesben nekilátni törött billentyűzetet eredményezhet.) A mágiát, és a belső konfliktust a hősünkbe költözött démon szállítja, a varázslás itt is inkább kiegészítésnek hasznos mint elsődleges harcmodornak. A történet sötét, döntések vannak, de különösebben fontos elágazás nincs a játék végéig, ahol megint csak a keserű és a keserédes árnyalatai közül válogathatunk – ez egy ilyen dark fantasy, itt kérem tessék meghalni, lehetőleg esőben! Ezzel együtt magával ragadó, és a zene is hangulatosra sikerült. A főszereplő számomra érdektelen volt, mint ahogy a másodhegedűsök is, kivéve Mathrast – ő valami isteni pofa! Sajnos lehetetlen róla spoilerek nélkül írni, de higgyétek el hogy fenomenális. A „legjobb Spiders karakter” versenyben azonban csak második lehet, mert az első természetesen:

Igen, tudom, ez nem a Spiders játéka, nem is illik a felsorolásba, de Styxről szól (sőt az ő eredettörténete), úgyhogy ha röviden is, de meg kell említenem! Kedvenc goblinom az általam játszott leghangulatosabb lopakodós játékot szállítja. A játéktechnikáról, grafikáról a fenti videó jó képet ad, a történet olyan csavaros mint Styx esze, és végig ő maga narrálja, a maga keresetlen, szabadszájú stílusában. Élmény.

A holnapi részben pedig a 2016-os The Technomancert vesézem ki: 
http://www.rewired.hu/content/technomancer-0