Topikok

A Piscina IV-en történtek után senki sem kételkedett többé abban, amit Sebastian Yarrick komisszár, Armageddon hőse már jó ideje hangoztatott: Ghazghkull Mag Uruk Thraka, az elmúlt tízezer év legnagyobb és legveszedelmesebb ork hadura nem vesztette el az elsöprő stratégiai fontosságú Armageddon bolygóért vívott küzdelmet, hanem még el sem kezdte igazán. A Golgotha rendszer kiirtott törp lakossága, az eltűnt birodalmi flottillák, az elnémult állomások, a porig rombolt Piscina IV, és a romok között tornyosuló roppant üzenet az elpusztított istengép tetemén – az ork hadúr komolyan gondolta, amit Yarricknak üzent: minden eddiginél nagyobb WAAAGH!-al támad Armageddonra, gyűjtsön hát a komisszár sereget, mert nagy harcot akar! 

Armageddon nem eshetett el. Ha az orkok beveszik, megnyílik számukra az út Terra felé – márpedig az Impérium előbb áldozza fel valamennyi katonáját, mint hogy veszélynek tegye ki az Arany Trónust! Szokás szerint számtalan fronton vívtak háborút: a tiranida kaptárflotta, a Tau terjeszkedés a Damoklész-öbölben, a Káosz fenyegetése a Cadia-kapunál és még folytathatnánk a sort – a rendszer védelme tehát nem kaphatott abszolút prioritást, de a galaxis legnagyobb birodalma ezúttal bizony nem spórolt a véderővel.

A bolygóján élő, legendává lett Yarrick komisszár, és a mögé egy emberként felsorakozott lakosság pedig már az előző háború óta képezte magát az orkok elleni hadviselésben. Ez nem kizárólag az ő döntésük volt. Bár az ork seregeket megverték, nem elhanyagolható mennyiségű zöldbőrű menekült el az emberek számára lakhatatlan hamupusztákra, és az Armageddon Prime és Secundus „kontinensét” elválasztó, szinte áthatolhatatlan, veszélyes lények tömkelege által lakott dzsungelbe. Részint ezek az ork veteránok, részint az azóta kikelt friss, primitív orkok (az orkok spórával szaporodnak, ezért igen nehéz kiirtani őket, mert ha megölsz egyet, gyakorlatilag szét is szórod számtalan másik spóráit), folyamatosan fennálló veszélyt jelentettek a lakosságra. Yarrick megtanulta a leckét Ghazghkulltól: folyamatosan edzette ezen orkok ellen, illetve rajtuk katonáit. A híres Armageddoni Acéllégiók minden katonája ismerte a gyalogos közorkok erősségeit és gyengéit, a nagy háború veteránjaitól pedig az ork hadigépezetekéit is. Specializált haderő nevelődött ki a dzsungelben rejtőzködő kommandorkok elleni harcra. Ezek a zöldbőrűek a sűrű és veszedelmes rengetegben nagyszerűen elrejtőztek az átlagos katonák ellencsapásai elől, ám az Armageddoni Orkvadászok dzsungelharcosai éppen az ő becserkészésükben jeleskedtek. A veteránok csupán egyetlen orktól féltek: Snikrot, minden Kommandorkok főnöke a rémtörténetek szerint még az ő soraikon is észrevétlenül surrant át, hogy Vöröskoponyás elit orkjaival néma csendben, egyesével vágja át a torkukat, majd vérükkel az ő álcázófestékük groteszk paródiáját mázolja a fejére – innen kapták a nevüket.

Megerősítették a kaptárvárosok falait, immár a nagy háborúban megismert roppant ork Gigász harci gépek ellen méretezték őket – kivéve Hádészét. Yarrick, aki jól ismerte az orkok észjárását, tudta, ugyanúgy képesek gyűlölni egy tárgyat vagy helyet, ahogy egy élő ellenfelet. Biztosra vette hogy a város, ami Ghazghkull vereségét okozta, szörnyű bosszúra számíthat, ezért kiüríttette és aláaknáztatta azt. Szerte a bolygón, és körülötte az űrben roppant légvédelmi makroütegeket szereltek fel az ork partraszálló egységekkel szemben. A szektort védő flottát úgy létszámában, mint a csatahajók méretét és felszereltségét tekintve is jelentősen megerősítették. Az idősödő Yarrick a védelem minden apró momentumát személyesen kísérte figyelemmel. A bolygó moráljára gyakorolt hatását Terra urai is elismerték, sőt felhasználták. Az Adeptus Mechanicus egy csatabárkáján egy egész hadosztályt küldtek Golgothára, hogy az orkoktól hemzsegő bolygóról visszaszerezzék legendás tankját, az Önérzet Erődjét. A tank roncsát egy Főmérnork alakította személyes csatavagonjává, amiből hordáját vezette, és bizony nem adta könnyen, de az expedíció végül elfoglalta azt. Armageddonra visszafelé jövet a Mechanicus techpapjai visszaadták a híres jármű régi fényét. A nagy háború ereklyéivel övezték fel, és újraszentelték az Istencsászár nevében: a sokat szenvedett bolygó lakói kilométerekről látták, hogy hősük tart feléjük, és ahogyan a Birodalom vezetői előre látták, ez sokat használt a harci morálnak.
Aki Terra ellen tör, még a végsőkig eltökélt halandó katonáknál is sokkal nagyobb ellenségeket szerez magának. Csatasorba álltak a Collegio Titannica felhőkarcolónyi istengépei, roppant lábaik körül az Adeptus Mechanicus kibernetizált légiói meneteltek. Nemcsak Terrát védték: Mars titka volt, hogy a veszélybe került bolygó ősi, szent hadigépek titkos nyughelye.

Eljöttek a halandó, de emberfeletti hittől fűtött, a Gárdistákéhoz hasonló szent keramitvértben, felszentelt fegyverekkel harcoló szüzekből álló Adepta Sororitas, a Harcos Nővérek rendjének leányai. A bolygó legrégebbi településén, Helsreachben állt a Császár Felemelkedésének roppant Katedrálisa: a Nővérek egy kis csoportjának otthona volt, és ők felkészültek rá, hogy tűzzel és megszentelt robbanólövedékekkel purgálják ki a megátalkodott lényeket, akik megszentségtelenítenék azt jelenlétükkel. 
Az Istencsászár elküldte halálos angyalait is. Mivel a támadást az űrből várták, a legnagyobb számban a Fekete Templomosok képviseltették magukat: ennek, az egyik legősibb gárdista rendnek nem egy bolygó, hanem egy hatalmas csatahajókolostor, az Örökös Kereszteshadjárat szolgált bázisául, amelyet gárdista csatabárkák flottája kísért. Helbrecht Főmarsall, a rend főnöke személyesen vezette a flottát, és hajóin felül számtalan templomosát is elhozta. Szinte valamennyien a csatahajókon maradtak, készen rá, hogy ha kell, az ork űrjárművek fedélzetén harcoljanak. Mindössze száz válogatott önkéntest küldött a felszínre, Helsreach város védőit segítendő. E százak vezére Merek Grimaldus volt, akit a Fekete Templomosok nemrég emeltek a káplán, az Istencsászárnak felkent harcos-pap tisztjére.

 
Számos másik rend is válaszolt a hívásra, ők a felszíni küzdelemre készülődtek, de még nem végeztek erőik mustrálásával. Legnagyobb számban a Szalamandrák indultak útnak, magának a rendfőnöknek a vezetésével. Megérkezésük azonban még váratott magára.

Amikor a flotta tisztjei megkapták az első jelzéseket az előretolt augur-állomásokról a közeledő ork űrjárművekről, az első reakciója szinte mindnek az volt, hogy ellenőriztette a műszereket. Hellbrecht marsall és a démonhajókkal, nekron csillagpusztítókkal való harcokban edződött gárdistái voltak az egyetlenek, akik elhitték a gépeknek: az Impérium roppant flottája apró pöttyé vált a holoképeken a közelítő ellenség egész rendszert elborító felhőjében. Soha ennyi ork űrtákolmányt, hajtóművekkel felszerelt aszteroidát, harcra fogott űrmonstrumot, indokolatlan rétegekben felpáncélozott, fogakkal teli állkapocsmotívumokkal éktelenkedő ork cirkálót nem látott még együtt az Impérium. A marsall parancsaira helyreállt a rend, és a flotta acélhálót vont Armageddon és a támadók közé. Titáni erejű zárótűzbe borították az ork járművek röppályáját. A csatabárkák gigászi Nova ágyúi tucatnyi rombolóval, két-három cirkálóval is végeztek lövésenként. A közelebb érők lézer- és makroágyútűzben fürödtek, és sorra hamvadtak el. A roncsok fedezékében azonban egyre közelebb jutott a gigászi ork áradat zöme. A kiégett hajók törmeléke nekizúdult a blokádnak, közvetlenül mögöttük fürge ork cirkálók cikáztak, melyek mintha csak roppant orrpáncélból és megannyi hajtóműből álltak volna. Ezek egyenesen nekihajtottak a birodalmi hajóknak, melyek pajzsai szikrázva adták meg magukat – a következő becsapódás pedig gyakran végzetes volt. Helyenként furcsa ork ágyúk szedték áldozataikat. Ghazghkull magához édesgette azt a főmérnorkot, aki az ön- és közveszélyes SokkTámadóÁgyú feltalálójának vallotta magát. Ez az őrült eszköz alagutat nyitott az Immatériumon át a célpont belsejébe, amin át pszichopata feltalálója rémült snotlingeket lövellt annak testébe. 
 

Nazdreg ug Urdgrub teleport-technológiában jártas mérnorkjai számos katasztrofális, de számukra roppant szórakoztató kísérlet, és Ghazghkull folyamatos ütlegei árán továbbfejlesztették ezt a találmányt, és most működésbe hozták a legnagyobb ork hajókon, hogy lyukat üssenek vele a blokádon. Az orkoknak más meglepetések is voltak a tarsolyukban: kisebb aszteroidákat, sőt egész kisbolygókat cipeltek magukkal vonósugarakkal, melyeket most a meggyengült pontok irányába hajítottak.
Helbrecht marsall, és a birodalmi admirálisok hősies helytállásának volt köszönhető, hogy a flotta nem semmisült meg ott és akkor. Kitértek a legbizarrabb lövedékek miriádja elől, és miközben annyi ork tákolmánnyal végeztek ahánnyal csak tudtak, biztonságosabb pozícióba menekítették a csatahajókat. Nekik köszönhetően a rendszer nem maradt magára, de az orkok útja megnyílt a bolygó felé.
Yarrick nem spórolt a bolygóvédelmi plazma-és makroütegek felállításával, és ezek, valamint a légierő most véres rendet vágtak az ork leszállóegységek között. Ghazghkull célzott hadmozdulatokkal válaszolt: az ütegekre koncentrálta partraszállóit, és ahol sikerült elfoglalni, a kommandorkok az emberek saját légiereje és bolygóvédelmi platformjai ellen fordították azokat. A felszínre azonban még így is kevés ork jutott el. Ekkor a hadúr aszteroidákkal kezdett bombázni.
Az ork bolygóközi hadviselés sajátos eszköze a – az orkokra jellemzően nem túlbonyolított nevű - Kő. A Kő gyakorlatilag egy nagyobb, üreges aszteroida, az egyik végén hajtóművekkel, a belsejében pedig botcsinálta erőtérgenerátorral, ami ork mércével mérve többé-kevésbé életre alkalmasan tartja a Kő bendőjét az űrben, a benne utazó orkok számára.
Amikor az aszteroidák a lakott területeket és a védelmi ütegeket elhibázva csapódtak be (némelyik egyenesen másik kontinensen!), a védők ezt – nem teljesen alaptalanul – a híresen pontatlan ork célzásnak tudták be. Ezek azonban Kövek voltak, és belsejükből hamarosan előtört az orkok becsapódást túlélő része. Az első meglepetést kihasználva elnémítottak néhány légvédelmi állást, és az orkok elkezdték megvetni a lábukat ezeken a területeken. A hadsereg azonnal reagált, előrenyomult e pozíciók felé, hogy kifüstölje azokat.
Ghazghkull azonban újabb meglepetéssel szolgált. A Kövek belseje jeladót rejtett, melyekhez a mérnorkok betájolták a Piscina IV bevételekor kipróbált teleportjaikat. A hatalmas sziklák belseje csakhamar végeléthatatlan hadoszlopokban kezdte ontani az orkokat, a legkisebb snotlingtól a leghatalmasabb Squiggothig, egyszemélyes harci motoroktól a húsz emelet magas Gigászokig. Ezen fellelkesülve beszálltak a harcba a dzsungelben rejtőző, és a hamupusztákon vándorló törzsek is. Nemsokára sereg sereg ellen, Titán Gigász ellen küzdött. A bolygó ismét lángba és vérbe borult.

Elsőként Acheron Kaptárváros bukott el, ám nem az ork seregek csapásai alatt, hanem árulás következtében. Herman von Strab, a volt bolygókormányzó, akit az előző háborúban árulónak nyilvánítottak milliónyi áldozattal járó katasztrofális viselkedése miatt, lepaktált az orkokkal. Az emberek nyelvét megtanult Kommandorkokkal szövetkezett, bevezette őket a városba, és átadta nekik a kulcsokat – majd kikiáltotta magát helytartónak. Ezek a rendkívül dörzsölt orkok hagyták játszani a bazári majmot: az idegesítő emberkét elviselni kis ár volt az ölükbe hullott városért.
Yarrick elsápadt a dühtől amikor meghallotta a hírt. Elrendelte az aljas áruló kivégzését, bármilyen mélyen bújjon is az orkok háta mögé. A Tizenharmadik Büntetőlégió (becenevén az UtsóEsély) elítéltekből szervezett egységének fegyőr/parancsnoka, Schaeffer ezredes önként vállalta a küldetést. Halálraítéltjei jó részének Acheron lett a sírja, de a maradék kegyelmet kapott, amikor sikerrel kivégezték von Strabot. Az orkok persze ettől még nem adták fel a várost, mégis egész Armageddon személyes elégtételnek érezte ami történt.
 

A többi város is sorra került ork ostromzár alá. Nem így Hádész. Yarrick jól látta előre: Ghazghkull rettentően utálta ezt a helyet, nem is vesződött a bevételével, hanem egy direkt erre a célra magukkal vontatott aszteroidával egyetlen óriási krátert csináltatott belőle. Más városokra több-kevesebb ork, és birodalmi haderő jutott, a harc a falak alatt, és az őket körülvevő síkon dúlt: Helsreachet azonban, ami a Viharóceán partján állt, a szárazföld felől teljesen körülzárták az orkok, így külső segítségre nem számíthatott.
A várost az Acéllégió szárazföldi és légi egységei mellett az Invigilata légió titánjai is őrizték. A védelmet, száz Fekete Templomos élén, Merek Grimaldus káplán vezette. A Titánok ottléte is az ő vezéri képességeit dícsérte: a Mars parancsa nem az volt, hogy az istengépek itt állomásozzanak, ám a káplán a szidalmak, a dícséret, a parancs, és a megalázkodás elegyével rávette vezetőjüket, Zarha Mancion Princeps majorist a maradásra.
Amikor a végeláthatatlan ork áradat elözönlötte Helsreach környékét a látóhatáron túlig, és az Acéllégió katonái között eluralkodott a rettegés, Grimaldus olyan beszédet mondott (felváltva intézve szavait a katonákhoz és az orkokhoz), ami azóta legenda az Impériumban.

Grimaldus valójában nem táplált illúziókat Helsreach helyzetét illetően. Bár káplánnak fiatal volt, számos háborúban érdemelte ki a címet, és ránézésre fel tudta mérni az esélyeiket: a város el van zárva az erősítéstől, az ellenség erői pedig már most elegendőek hozzá, hogy megfelelő vezetés alatt letörjék az ellenálást. Azt pedig pontosan tudta, hogy az orkok száma csak gyarapodni fog. Ő annyit tehet, hogy kihozza a maximumot a szorongatott Helsreachből. Száz Gárdistája jelenlétével erősíti a morált, és ott lesz majd mindig, ahol a legveszélyesebb a harc. Illetve nem száz, csak kilencvenkilenc, mert Jurisian testvér, a Mars legjobb Magosai által kiképzett Techgárdista-mesterük, az engedélyével titkos küldetésre indult az Adeptus Mechanicus egy ősi fegyvere után kutatni 
A küzdelem azonnal elkezdődött. Az Acéllégió pilótáinak jelentése szerint az orkok magukkal hozott alkatrészekből légibázist kezdtek kiépíteni egy jól védett völgyben. A vezérkar ellenezte, Grimaldus azonban végül mégis engedélyt adott a pilótáknak, hogy életveszélyes támadást indítsanak az ork légvédelem tüzében. A város légiereje gyakorlatilag ott veszett, de jó cserét csináltak: az orkok légitámogatás nélkül láttak neki az ostromnak.
A templomos vezért aggasztotta a kaptárvárost átszelő hatalmas sugárutak helyzete. Ezek, ahogy a vezérkar látta, nagyon hasznosak a város erőinek gyors mozgósításában. A káplán azonban, bár a védőkkel nem osztotta meg nézeteit, nem remélte hogy a falak két hétnél tovább kitarthatnak. Fejben a városon belüli hadviselést tervezte, és érezte, hogy az orkok éppoly könnyedén nyomulnak majd előre a széles útvonalakon, ahogyan most az ő tankjaik közlekednek. Torlaszokat, aknazárakat készíttetett elő. Egész negyedeket aknáztatott alá azokon a pontokon, ahol a legkézenfekvőbb lenne a Gigászok betörése.
A védők harci szelleme töretlen volt. Hetekig állták az orkok egy percre sem lankadó rohamát, a roppan falakhoz szinte rámpa vezetett az ellenség tetemeiből. Az orkok azonban csak lelkesebbek lettek a kemény ellenállástól. Eljött az idő, amikor – ahogy Grimaldus előre látta – fel kellett adniuk az első védelmi vonalat. Az Invigilata titánok zárótüzétől fedezve visszavonultak a káplán által előkészíttetett pontokra, és kráterré ágyúzták az előrenyomuló orkok alatt az elhagyott állásokat.
A Templomosok pihenés nélkül harcoltak. Ha az orkok valahol rést ütöttek a védelmen, rohamozó hordájuk velük találta magát szemben. Grimaldus ott állt mindig a résben, kápláni tisztjének jelképe, a szent Crozius kalapács minden csapása erőtérkisüléssel robbant a célpont testébe, amitől az orkok széles rendben repültek szét körülötte. Mellette harcolt a Császár Bajnoka, a Fekete Templomosok hagyománya szerint mindig a különítmény legjobb vívója, a rend alapítása óta bajnokról bajnokra szálló szent Fekete Pallossal. Ahol a Crozius kalapács széthajította az ellenfelet, ott a sötét delejjel vibráló pallos keresztülszaladt rajtuk, akár forró kés a vajon. A Templomosok páncélja, rendjük fehérrel díszes feketéje helyett, gyakran iszamos, zöld volt a rárakódott rengeteg orkvértől.

Bármiennyire helytálltak is azonban a Gárdisták, az Acéllégió, ahogyan a káplán előre látta, hátrálni kényszerült a sugárutakon. Az ellenség megvetette a lábát a városban. A vezérkar csodálta Grimaldus zsenijét, aki az előre elkészített városi védelmi állásokkal pontosan ott tartóztatta fel, és ott engedte csapdába szaladni az orkokat, ahol hetekkel azelőtt megtervezte. Az ork roham azonban erőre kapott: újabb törzsek csatlakoztak az ostromlókhoz. A két legveszélyeztetettebb ponton a Templomosok, és a Titánok siettek a katonák segítségére.
Az új orkok ravasz Tankvadászokat hoztak magukkal. Ezek kinézték maguknak a Vihar Hírnökét, Zarcha pinceps Imperátor osztályú istengépét. Az elfoglalt toronyházakból minden oldalról tüzet zúdítottak rá, elefántot kínzó bögölyrajként bőszítve a roppant hadigépet. Rendszeres időközönként pedig ágyútűz kopogtatta jégesőként a Vihar Hírnöke pajzsait. Zarcha kettős harcot vívott: kifelé az orkokat pusztította, befelé uralmát próbálta megőrizni az ősi Titán egyre inkább háborgó gépszelleme felett. Az orkok végül célt értek: Zarcha elméjének ellenállását elsöpörve az istengép átvette saját irányítását, és teljes sebességgel kínzói közé dübörgött, mnden fegyveréből folyamatosan tüzelve, míg fedezete lemaradt mögötte.
Nem Grimaldus volt az egyetlen, aki ismerte a hatalmas hadi gépek aláaknázott terepre csalásának taktikáját. Pontosan ilyen csapdát állítottak itt a Tankvadász orkok: amint, széles ösvényt olvasztva maga körül, a Titán a célterületre ért, működésbe hozták bombáikat. A kataklizmatikus erejű robbanássorozat porig rombolta a negyedet: az Imperátor pajzsai ellenálltak neki, de a lökéshullámtól a gép dőlni kezdett. A térdre rogyó óriást diadalmas üvöltéssel lepték el az orkok, és a harc hamarosan a belsejében folytatódott.
Grimaldus csapatával a megrogyott Imperátor tetején landolt. Itt ódon katedrális állt, amelyben a Császár ideje óta nem járt a Titánlégiók személyzetén kívül senki. A helyzet súlyossága rányomta bélyegét a templomosok moráljára, azonban odabent olyan jelet kaptak, amitől minden kétely elszállt belőlük. Az ősi szentély belsejében nem másnak, mint Rogal Dornnak, a Templomosok Ősatyjának hatalmas szobra állt, amit úgy mintáztak meg, hogy pont a belépő gárdistákra nézett, fegyverét pedig az ellenség irányába emelte.

A Templomosok döbbent csendben hulltak térdre, pár rövid pillanatig a körülöttük kopogó fegyvertűzre fittyet hányva imádkoztak, majd felkeltek, és üdvözült arccal rontottak az orkokra. Az Istencsászár szent örömmel harcoló angyalai elől rémülten menekültek az orkok, és az istengép hamarosan szabad volt. Zarcha azonban még mindíg kétségbeesetten küzdött a gép szellemével. Amit Grimaldus tett, példátlan a titánok történelmében. A Fekete Hám, a Gárdisták biointerfésze segítségével rácsatlakozott a princeps major irányítótartályára, és dörgő hangon parancsba adta az Istencsászár nevében a Vihar Hírnökének: amíg vagy ő, vagy a Császár ellenségei életben vannak, princepsével harcolni fog ellenük! A káplánt kissé megviselte az idegrendszerét túlterhelő kapcsolódás, de a titánok onnantól azonnal engedelmeskedtek.

A város helyzete kétségbbejtő volt, de a védők állták a sarat. A munkások között azonban felütötte a fejét egy lázító, aki megadást követelt: Grimaldus személyesen látogatta meg, magával hozta a főtérre, a vezérkar és a lakosság előtt megismételtette vele a mondókáját, majd válasz helyett ballal a levegőbe emelte, és amíg aznapi parancsait kiosztotta, lassan összemorzsolta a koponyáját. A munkások többsége pedig személyesen vert agyon bárkit, aki újra megadásról mert beszélni. Azok, akiknek legtöbb rokona, szerette végezte az orkok fegyverein vagy gyomrában, a káplán elé járultak: kegyeskedjék felfegyverezni őket, mert harcolni szeretnének. A vezérkar megosztott volt a kérdésben: minden fegyveresre szükség volt, de munkásokra szintúgy. Grimaldus a többséget beengedte a seregbe, tapasztalt katonák mellé osztva őket. Bár a harcban bőven a katonák tudására szorultak, hamarosan nagy hasznát vették az újoncok a dokkok munkásaiként szerzett helyismeretének.

Talán emlékszünk rá, hogy egyes Kövek a szomszédos, kietlen kontinenseken landoltak. Ezek emberi életre épphogy csak alkalmasak voltak, a szívós orkokat azonban ez nem zavarta. Mérnorkokat és hadianyagot hoztak magukkal, és flottát kezdtek építeni. A teleportereken át özönlő utánpótlással csakhamar számottevő mennyiségű csapatszállító tengeralattjáró telt meg. Ezek támadása övön aluli ütésként érte a Viharóceán partján álló kaptárvárosokat. Tempestus városának ez a csapás megadta a kegyelemdöfést, Helsreach azonban, bár megrogyott, még kitartott.

Ekkor érkezett meg a bolygóra a Szalamandrák gárdista rendje. Számos rendház, és maga a rend főnöke is Armageddon segítségére sietett. Előre kiválasztott, stratégiai fontosságú pontokon landoltak, csapást mérve a leszállóterületen lévő orkokra, majd egyesítve erőiket Yarrick seregével és a titán légiókkal. A bolygóhoz érve értesültek Helsreach szorongatott helyzetéről, ezért egyik osztagukat vezérük eredeti célja helyett az ostromlott városba irányította. Leszállóegységeik az ork gyalogság közepén landoltak, és rendjük „A csata tüzébe, a háború üllőjére!” csatakiáltását harsogva, rájuk jellemző módon tűzbe borították a zöldbőrűeket. Az ork támadás megtört, Grimaldus katonái egy rövid időre fellélegezhettek. A Szalamandrák nem maradhattak, vezérüknek minden gárdistájára szüksége volt más csatákban, Helsreach azonban így is hálaimát mondott a segítségükért.

Néhány napig a harc a védők javára fordult: a Szalamandrák távozása után a dokkmunkásból lett önkéntes katonák segítségével visszavették a dokkok nagy részét, és több másik fronton is kisebb területeket nyertek, vagy legalább megtartották az addigiakat.
Ekkor azonban rengeni kezdett a föld.

Stygia városa Helsreach-hez hasonlóan hősiesen védekezett az ork áradattal szemben. Az ostromot itt azonban Főmérnorkok vezették, és miután a védők még néhány Gigász támadását is visszaverték, nekiláttak, hogy megépítsék minden Gigászok öregapját. Egész elfoglalt városok gyártókapacitását használták fel hozzá. Az Istenzúzó valóságos mozgó fémhegy lett. Elpusztított Titánok és szupernehéz páncélosok tetemeiből tákolták össze, és felszerelték minden fegyverrel amit csak ki tudtak találni vagy el tudtak rabolni – márpedig az orkok ezen a téren rendkívül találékonyak. Stygia védelme összeomlott a brutális gépezet csapásai alatt. Lelkes legénysége vérszemet kapott, és Helsreach felé dübörgött vele.

Zarcha princepset, ahogy a Vihar Hírnökét is alaposan megviselte a folyamatos küzdelem. Még így is korábban észlelték azonban másoknál a szokatlanul erős jelet: valamilyen új ellenség tart a város felé. Két kisebb, de mozgékony Titánját küldte felderíteni. Egyiküket egyetlen sorozattal kivégezte a gépszörny, a másiknak sikerült addig életben maradnia, amíg jelentést tudott küldeni a fenyegetésről.
 

Hamarosan a védők is érezni kezdték, ahogyan a város alapjai remegni kezdtek a hatalmas monstrum közeledtétől.  Zarcha a falak romjai előtt csapott össze vele. Az Istenzúzó sorra lőtte, tépte cafatokra kisebb istengépeit, és a Vihar Hírnökének is szörnyű sebeket okozott. A princeps elvesztette irányítását fő ágyúja felett: az Annihilátor üteg utolsó lövése alig súrolta ellenfelét, ami közelharci távolságba dübörgött, és egszerűen letépte azt az Imperátor titánról. Zarcha már csak annyit tudott tenni, hogy gépe maradék végtagját mélyen ellenfele testébe döfte, majd a Vihar Hírnöke és legénysége eleget tett Grimaldus parancsának: életüket áldozták az Istencsászár ellenségei elleni harcban.
Az ork gigász is megsérült, de ha bicegve is, immár akadálytalanul tört előre a városba. Orkokon és birodalmi épületeken egyaránt keresztültaposott, ahogy egész negyedeken élte ki vezetői vérszomját.

Jurisian testvér, a Templomosok legjobb Techgárdistája ez alatt sikerrel teljesítette küldetését. Ráakadt a Mars titkos fegyverére, amelyet még a második Armageddoni háború előtt zártak el a bolygón. Hetekbe telt, de áttörte a nyughelyét őrző gépszellemek ellenállását. Megküzdött az ősi harci géppel, amit az illetéktelen behatolók ellen hagytak a szentélyben. Behatolt a fegyver, Oberon irányítórendszerébe, és részlegesen akaratához kötötte. Az ősi gépszellem harcolt ellene, mert nem volt sem ideje, sem személyzete a régi techrítusokkal feléleszteni – a Gépisten kultusza szemében ez szentségsértéssel ért fel. A másfél kilométeres jármű nem is engedelmeskedett neki teljes egészében, de mozgásra tudta bírni, és számításai szerint egy-két lövést képesnek kellett lennie leadni vele. Ez pedig roppant jelentőséggel bírt. Oberon ütege ugyanis egy Nova ágyú volt, amit jobbára az űrflotta szokott használni kisebb rombolók flottilláinak elhamvasztására, vagy hatalmas csatahajók kivégzésére.

Elndult Helsreach felé. Gyalogos orkok és lépegetők kisebb csapataiba ütközve egyszerűen eltiporta őket. Hamarosan azonban az Adeptus Mechanicus néhány kisebb titánja vette körül. Szentségtörőnek nevezték, és felszólították, hogy azonnal adja át az ereklyének számító gépezetet. Jurisian testvér azonosította magát. Mind a Mars tudósainak, mind a Templomosoknak magas rangú tagjaként felette áll – mondta – e vádnak. Oberont nem állt módjában a megfelelő szent rítusokkal felébreszteni, és teljes legénységgel ellátni, mert az Omnissiah ellenségei nem várták meg, ahogy ezt a hasztalan időhúzást sem! A Mechanicus princepsei nem értettek egyet vele: a szent gépezetet kellően fel kell szerelni, és csatlakozni vele Yarrick erőihez, ahol a legnagyobb hasznát veszik. Jurisian végül megelégelte a szócsatát. Közölte: ha meg akarják állítani, nyissanak tüzet Oberonra, vagy tartsanak vele és segítsenek. Ő azonban elindult Helsreach felé, mert parancsnokának ott van rá szüksége. A titánok követték.

Hogy hogyan és milyen áldozatok árán kötötték le a princepsek az Istenzúzó figyelmét, és csalogatták megfelelő pozícióba, hogy Oberon kivégezhesse – a város szempontjából nem számít. Jurisiannak viszont ezután már egyet kellett értenie a Titánok parancsnokával: Helsreach már nem tartható. Oberon fegyvere itt immáron hasztalan, a légiók mellett harcolva azonban stratégiai fontosságú lehet. Grimaldus üzenetében, miután megköszönte a Techgárdista segítségét, felmentette a parancs alól, ami hozzá kötötte. A megmaradt princepsekkel elindult arra, ahol Yarrick koncentrálta erőit.

A védők immár az utolsó állásaikra vonultak vissza. Grimaldus Templomosai nagy részét elveszítette. A Fekete Pallos fájdalmasan gyakran cserélt gazdát, ahogy az előző Bajnok halála után újabb és újabb gárdista emelte fel, hogy átvegye a helyét. Maga Grimaldus már nem fekete páncélban harcolt: annyi találat érte, hogy rendje feketéje alól mindenhol kilátszott vértjén a nyers keramit ezüstszürkéje. Az Acéllégiók és az önkéntesek sorait megtizedelték az orkok. Tankjaik jó része füstölgő roncs volt valahol a város romjai közt.
Helsreach közepén állt a Császár Felemelkedésének katedrálisa. A lakók szerint az első telepesek itt értek földet, hogy meghódítsák a bolygót az Istencsászár számára, és a roppant szentély az első űrhajók anyagából épült. Az Adepta Sororitas harcos apácáinak egy kisebb csoportja szent esküt tett rá, hogy amíg élnek, nem hagyják el a katedrálist, és nem engedik, hogy idegen lények szentségtelenítsék meg. Grimaldus ide vonult vissza maradék emberével. A harcos szüzek meséltek neki a katedrális ereklyéiről, és megvédésére tett fogadalmukról: ő csatlakozott hozzájuk, és letette az ő esküjüket is. A főnöknőjük nagyra értékelte a gesztust, és a káplánnak adományozta szent ereklyéjét: egy rózsafüzért, melynek egy gyöngyét a legenda szerint maga a Császár áldotta meg. Az összes többi katona is imádkozott, és felkészültek a végső harcra.

Az orkok körülvették az óriási épületet. Egyik Nobjuk igen beszédes nemzetközi jelzésekkel tudatta, mi vár a védőkre, ha szembeszállnak velük. Grimaldus hátat fordított neki, és szokatlanul tömören szólt a bajtársaihoz: „E szentély méltó sírhely. Megvédem, vagy itt nyugszom majd.”
Kezdetét vette az öldöklés. Az apácák lángszórókkal tartották távol az orkokat, a katonák lézerpuskákkal, a templomosok pedig robbanólövedékekkel tizedelték őket – azok azonban egyre csak jöttek. Egy idő után már nem a padlón, hanem hullák vastag rétegén harcoltak tovább. Az orkok lövései hatalmas darabokat téptek ki a katedrális testéből. A katonák létszáma maroknyira apadt. A harcos nővérek mind elhullottak: nem hátráltak meg az ork horda elől. Grimaldus, amikor utolsó testvére is elesett, maga vette kézbe a fekete pallost: egyik kezében azzal, másikban szent kalapácsával vágott rendet a támadók között, míg az orkok tömege lassan bezárult körülötte.
Dramaturgiailag itt lett volna helyes, hogy csoda történjen. Egy lelkesítő történetben ekkor érkezett volna a felmentő sereg. Nem történt ilyen. Az utolsó néhány katonát Grimaldus oldalán érte a halál, a katedrális pedig megroskadt az orkok tüze alatt, és maga alá temette a káplánt, ellenfelei jó részével együtt. 

Nem sokkal ezután beköszöntött a Tűz évszaka. Armageddonon forró, mérgező szelek söpörtek végig, amiket még az orkok sem bírtak a szabadban elviselni. Visszavonultak az általuk elfoglalt erősségekbe. A pusztákra, és Helsreach törmelékké rombolt városára is átmeneti csend borult.

Yarrick, a sereg vezérkara, a flotta és a Gárdisták főnökei lélegzethez jutva haditanácsot tartottak, hogy felmérjék a harc állását. Az Impérium erői folyamatosan érkeztek a bolygó megsegítésére; először tucatnyi, majd csaknem ötven rendszerből újoncoztak ebbe a háborúba.  A nagyok mellett immár tíz kisebb Gárdista rend, és a Mars három Titán légiója szállt be a küzdelembe. Helbrecht marsall a Templomosok flottáján túl számos, a küzdelem kezdete óta ide átirányított csatahajóval vívott folyamatos tusát az űrben az egyre csak özönlő ork erőkkel. A hatalmas küzdelem hírére egyre messzebbről, számtalan rendszerből érkeztek orkok a WAAAGHba. Ghazkhull Mag Uruk Thraka a jelek szerint elfoglalta a bolygó jó ötven százalékát. Érthetetlen módon azonban nem egybefüggő, jól tartható területeket szerzett. A flotta tisztjei azon morfondíroztak: vajon orbitális bombázástól tart, ezért hagy életben körülvett birodalmi pozíciókat? Netán az Impérium moráljára szándékozik csapást mérni, ezért végez ki egyes ellenfeleket, és hagy érintetlenül másokat? – vetette fel a Szalamandrák egyik kapitánya. Yarrick feszülten figyelte a beszámolókat, és ahogy megértette a helyzetet, lassan elsápadt a dühtől. Acélkarmos kezével az asztalra csapott. Az ork hadúr sosem akarta elpusztítani őket! Minden pontosan a tervei szerint alakul! Véget nem érő háborúba akarta taszítani az Impériumot, amibe folyamatosan áramlanak az orkok, hogy a világ, de legalábbis az Impérium végéig harcolhassanak! Nekik pedig nem maradt más választásuk, mint hogy partnerei legyenek a játszmában. Armageddon nem eshet el. Az orkok, akiknek a háború nem eszköz, hanem lételem, elérték a céljukat.
 

Ghazghkull pontosan olyan elégedett volt magával, ahogy azt a dühöngő Yarrick elképzelte. Élvezettel irányította seregeit, és ahol csak tudott, személyesen is szórakozott egy kicsit, szétcsapva a legnagyobb ellenfelek között, de olykor futni hagyva a legerősebbeket, hogy később még jobb harcot nyújthassanak csapatainak. Egy idő után viszont nem tudta felhőtlenül élvezni a helyzetet. A négy méteresre nőtt batár nagy orkot egyre erősebb fejfájás kínozta. Őrült Professzork Grotsnik kezdett aggódni, hogy a növekedést nem követő adamantium koponyafedél a baj forrása, a Waaagh Prófétája viszont határozottan állította, hogy Gork és Mork készül beszélni vele, és a jelek szerint minden eddiginél nagyobb látomást próbálnak mutatni neki. A Damoklész-öböltől Armageddonig minden ork elhitte, hogy az ikeristenségek személyesen irányítják őt: márpedig az orkok látens, kollektív pszionikus ereje következtében amiben minden ork hisz, az gyakran úgy is lesz. Összegyűjtötte legfontosabb főnökeit, és valamennyi sámánt, akit csak tudott, majd a legnagyobb ork űrmonstrumon, a Roncsolóson eltávolodott Armageddontól. A fejfájás egyre jobban kínozta, és szemei zöld szikrákat vetettek, ami a sámánok szerint vagy egy csúnya durraggyanás előjele volt, vagy azé, hogy jó nyomon jár.
Yarrick kémei jelentették a monstrum mozgását. A bosszúszomjas hős személyes őrségével, és minden nélkülözhető hajóval Ghazghkull után vetette magát. Vele tartott maga Helbrecht marsall is, az Örökös Kereszteshadjárat fedélzetén, Gárdista csatabárkák kíséretében. A Kísértet-öbölnél érték utol a Roncsolóst.
A monstrum akkora volt, hogy az üldöző flotta teljes térfogatát meghaladta, az Impérium erői azonban nem törődtek ezzel. Valamennyien harcedzett veteránok voltak, olyan csatahajókon, amik száz csatát álltak az orkok, a templomosok esetében pedig még nagyobb borzalmak ellen is. Tökéletesen összehangolt támadásuk a Birodalom olajozott hadigépezetének hideg pontosságát vegyítette az Istencsászár ellenségeivel szemben érzett szent dühvel. Gazghkull Thraka ezúttal megkapja tőlük méltó büntetését!
Az ork főnökök hiába várták haduruk megszokott ravasz tanácsait. A Waagh! prófétája a csata kezdete óta csak a fejét verte a falakba, némán üvöltve, ordító szájából hang helyett zöldes fény ömlött. A sámánok mind köré gyűltek, szemük fennakadt, remegni kezdtek, és zöld kisülésk táncoltak körülöttük.
Ahogy a monstrum testét birodalmi sortűz sortűz után tépázta meg, Ghazghkull körül egyszer csak üvölteni kezdtek a sámánok. Túlvilági, dörgő hangon, kórusban szóltak szájukkal a hadúrhoz az orkok iker-istenei. Egyesítenie kell az orkokat! Még több, még nagyobb WAAAGH!-t kell, több helyen vezetnie! Borítsa el a Galaxist az ork áradat, Gork és Mork ilyen harcban leli kedvét!
A sámánok feje sorra felrobbant, és hatalmas zöld lökéshullám áradt szét belőlük. Keresztülsöpört az orkokon, akik harci üvöltéssel kísérték, az embereken, akik fájdalomtól kétrét görnyedve markolták tőle koponyájukat, és szétszórta a hajóikat. Majd egy utolsó zöld lobbanással a Roncsolós eltűnt: elnyelte a warp.

Yarrick és szövetségesei komor hangulatban tértek vissza Armageddonra. Az öreg hős elfogadta végzetét: ha nem is éli meg a napot, amikor Armageddon szabad lesz, soha nem adja fel a harcot. Amit az orkok elfoglalnak, visszaveszi, amit lerombolnak, felépíti majd. Munkások és katonák seregével tért meg Helsreach romjai közé, hogy felmérje, érdemes-e a bolygó legrégebbi városát megpróbálni újjáépíteni, és hogy lerója kegyeletét az egy hónapja elesett erősség hősi halált halt védői előtt. Amikor a katedrális romjaihoz értek ez utóbbi célból, az Istencsászár csodát tett. A romok alól a borzalmasan sebesült Grimaldus káplán vonszolta elő magát: jobbjában szent kalapácsa, baljában rendje ősi kardja, a nyakában a harcos nővérek ereklyéje. A rózsafüzér közepén lévő "gyöngyszemen" pedig valóban a császár áldása: saját kezével alkotta meg Terrán tízezer éve ezt az apró generátort, melynek áthatolhatatlan erőtere megóvta Helsreach hősét a ráomló roppant épület alatt.
Nem volt többé kérdés, újjáépítik-e a várost. Armageddon, sőt Terra is egy emberként mozdult meg az ügy érdekében. Grimaldus néhány hónap múlva már az új katedrális előtt tüzelte beszédével a halottaiból feltámadt település helyőrségét: mögötte szervitorok hordozták a leomlott szentély, Armageddon lakói hősiességének örök emléke ereklyéit. 

Ghazghkull pedig tette tovább, amihez legjobban értett. Gork és Mork egy másik ork hadúr flottája közepén vetette ki monstrumját az Immatériumból. Mielőtt a flotta ura feleszmélt volna, Thraka már a hajóján volt: irgalmatlanul elverte az orkjait, még jobban magát a hadurat, és átvette a parancsnokságot. Ismét számolatlanul áradtak trófearúdja alá az orkok, mert tudták, a Próféta csakis a legnagyobb harcba vezetheti őket.
Nem kellett csalódniuk. Emlékszünk még Kryptman Inkvizítorra? Az ő kétes értékű ötlete volt a tiranida Leviatán kaptárflottát az Octariusi ork birodalomba csalni, hogy a két xenó faj lekösse egymást. Le is kötötte, azonban a tiranidák minden elpusztított ork világ biomasszájával erősebbek lettek, az orkok pedig messziről özönlöttek a harcba, és veteránjaik hatalmasra nőttek a kiadós csata-diétán. A tiranida kaptártudat kérlelhetetlen intelligenciája végül lassan-lassan fogást talált az orkok kaotikus „stratégiáján”, és szorítani kezdte őket.
Orruk bolygón, ami ekkor a háború frontja volt, a közös tudat minden eddiginél hatalmasabb rémeket, és az istengépekkel vetekedő biotitánokat vetett be. A legnagyobb Nobok is orkjukra akadtak bennük, és soraik lassan hátrálni kényszerültek.

A tiranidák azonban egyszer csak megtorpantak. A rendszer körül a közös tudat Warpba vetett árnyékát megzavarta valami… zöld?! Ott, ahol az óriási fenevadak legnagyobb számban csoportosultak, teleportoktól kezdett sisteregni a levegő. Az első jelenés, ami kisüléseik között megtestesült, maga Ghazghkull volt, kedvenc verőlegényeinek társaságában. Páncéljában immár méterekkel a többi ork fölé tornyosuló alakja a legközelebbi szörnyeteghez dübörgött, és gyomorforgató reccsenés hangjától kísérve péppé fejelte a koponyáját! Meg sem állt, hanem rögvest egy biotitánnak rontott. A szörnyeteg azonban egyszerűen elnyelte őt.
Az orkok rémült döbbenettel nézték végig, ahogy a hadurak hadura elesik. Mielőtt azonban elurakodhatott volna rajtuk a rettegés, a felhőkarcolónyi lény remegni, majd vonaglani kezdett, végül összeroskadt: a belsejéből pedig Ghazghkull Thraka tépte-vágta ki magát. Csontrepesztő erejű csatakiáltását valamennyi ork átvette, és a dörgő WAAAGH! el sem hallgatott, amíg az utolsó tiranida is el nem pusztult az Orruk rendszerben. Az orkok prófétája megérkezett, és elhozta a háborút a Kaptártudathoz!

Így ér véget a harmadik, utolsó Armageddoni háború krónikája – magának a háborúnak azonban soha nem lesz vége, amíg akad katona az Impériumban vagy közork a végtelen Waaagh!-ban.

Ez a negyvenedik évezred, és a csillagok közt nem lelsz békét, csak örökké tartó küzdelmet, mészárlást, és vérszomjas istenek kacaját. 



A sorozat korábbi részei: Tartalomjegyzék