Körülbelül harminchét évezreddel a Warhammer 40K ideje előtt az emberiség elkezdte meghódítani a világűrt. Elsőként a Naprendszert népesítették be, majd távolabbra kezdtek tekinteni. A fénysebességnél számottevően gyorsabb utazás titkait még nem ismerték. Telepeseik tömegével lakták be a hatalmas bárkákat, amelyek évtizedekig utaztak a nyersanyagban gazdag, életre alkalmas, vagy azzá tehető bolygók felé, melyeket korábban űrszondák, és képalkotó berendezések segítségével azonosítottak. Nemcsak hosszú út volt ez, de egyirányú is. Megérkezvén a hajók apró darabokra bonttattak, hogy értékes alkatrészeik, alapanyagaik az új világon való túlélést szolgálják.
Megkönnyítette ezeknek az expedícióknak a dolgát a Standard Szabvány Gyártóberendezések (Standard Template Construct – STC) feltalálása. Ezek a fejlett, számítógépes rendszer irányította mobil gyárak egy, vagy több adott berendezés, rendszer előállítására szakosodtak. Ezt a néhány dolgot pedig szakképzett munkaerő segítsége nélkül, a környezetükben fellelhető alapanyagok hasznosításával, önműködően hozták létre. Nagy segítségére voltak a telepeseknek, akik számos új világot laktak be az elkövetkező korszakban.
A 40. évezredben egy Kereskedőherceg szert tesz egy kincset érő STC-tervrajz egy darabjára.
A Naprendszer ezalatt egyre gyorsabban fejlődött. A warp-meghajtás és a Gellart-mező feltalálása lehetővé tette a fénynél gyorsabb utazást. Ekkor még csak rövid hiperűrugrásokra voltak képesek, hasonlatosan a negyvenegyedik évezred Tau csillaghajóihoz. Ez is lehetővé tette már azonban, hogy rendszeres kapcsolatot létesítsenek a telepesek benépesítette világokkal. Nyersanyagaikkal gazdagodva a fejlődés tovább gyorsult.
A Navigátor-gén felfedezésével az immár hosszú távú warp-utazásra is képes emberiség a Galaxis nagyobbik részét átölelő szövetséget épített ki.
Ekkoriban kezdték el tömegesen felhasználni a mesterséges intelligenciákat is. A Vasemberek, az intelligens robotok idővel a legtöbb – ám korántsem az összes – rendszerben sorozatgyártásra kerültek. Lassan szerves részét kezdték képezni úgy az iparnak, mint a hadviselésnek.
Feltűntek az első emberi psikerek is. Mesék a történelem korábbi szakaszaiból is szóltak pszionikus képességekről, de bizonyításra ekkor került csak a pszionika létezése. A jelenség először rettentően ritka volt, majd apránként gyakoribbá vált. A felvilágosultabb világokon a psikerek szabadon tanulmányozhatták új tudományukat – mit sem sejtve a démonokról és a Káoszról. Az elmaradottabbakon olykor boszorkányként üldözték őket, megint máshonnan pedig száműzték az ilyen tehetséget mutatókat.
A galaxis átszelése ebben a korban még rutinfeladat egy Navigátornak.
Az emberiség fénykora volt ez. Hajóik hónapok alatt szelték át a Galaxist, haderejük előtt nem állt meg egyetlen ellenség sem, ami az általuk feltérképezett területeken honolt, polgáraik a legfejlettebb világokon szinte teljesen a kultútra, és a tudomány szolgálatának szentelhették idejüket, míg a Vasemberek dolgoztak helyettük. Az emberiség magasra tört, és nagyon mélyre bukott onnan.
A Vasemberek, nem tudni miért, fellázadtak uraik ellen. A negyvenedik évezredben egy ízben sikerült bizonyítékát lelni annak, hogy a Rontó Hatalmak képesek megfertőzni a Vasemberekhez is használt mesterséges intelligenciákat, ezért nem zárható ki, hogy talán az ekkoriban ébredező Káosz lehetett a háttérben. Bármi volt is azonban az úgynevezett Viszály Korát kiváltó ok, a hatás apokaliptikus volt. Amilyen fejlett volt a technológia, olyan rettentőek a hozzáférhető fegyverek. Egész rendszerek hamvadtak el az intelligens gépek ellen vívott háború tüzében. Napok hunytak ki, bolygók porladtak el. A
Mennyek Háborúja óta nem látott ilyen pusztítást a galaxis. Egészen azóta mélyen gyökerező, ősi félelem él minden emberben a mesterséges intelligenciáktól. Azóta használnak inkább szervitorokat – lobotomizált, akaratuktól megfosztott, kibernetizált embereket, agyakat, akiket halálos ítélet juttatott erre a sorsra, vagy eleve erre a célra tenyészttettek tartályban. Az emberiség végül győzedelmeskedett – de megtépázott teteme volt csupán egykori nagyságának. Pedig a kegyelemdöfést még meg sem kapta.
A Vasemberekről kevés ábrázolás maradt fenn.
A Káosz végül felfigyelt a nyiladozó elméjű psykerekre. A bolygókat, ahol éltek, démonok lepték el. Megkezdődött Slaanesh születése, és az univerzum, vajúdása kínjában, vérző sebeket tépett az anyagi világ szövetébe. Hatalmas warpviharok tomboltak szerte a galaxisban, évszázadokra, évezredekre elszakítva egymástól az egyes lakott bolygókat, rendszereket.
Az izoláció elpusztította az egységes emberi szövetséget, de a tragédia nem ért véget itt. A fél galaxist átölelő szövetség természetes módon úgy fejlődött, hogy világai egymást táplálták termékeik elapadhatatlan forrásából. A legspecializáltabb világok, és a hatalom székhelyei teljes mértékben a behozataltól függtek. Most pedig éheztek. Itt vízből, ott élelemből, megint másutt nyersanyagokból maradt alig maréknyi a bolygón – ezért a maradékért pedig pusztító háborúk dúltak. Mindezek legszomorúbb példája maga a Föld, Terra volt, aminek szívós, egymással szakadatlanul háborúzó, hajdani fejlett civilizációjukat sokszorosan leromboló techno-barbár törzsei újra és újra nukleáris tűzbe borították az emberiség bölcsőjét. A hamvakból pedig csak egyre primitívebb, vérszomjasabb élet támadt fel, míg végül a hajdani, fél galaxis méretű utópia kiindulópontja biológiai és vegyifegyverekkel, de már késekkel és botokkal is vívott végtelen háború színterévé korcsosult.
Soha ilyen sötét korszakot még nem ért meg az emberiség. Ennek láttán döntött úgy az Istencsászár, hogy megtestesül, és személyesen veszi kézbe a sokat szenvedett faj sorsát. A
többi pedig már történelem.
A Császár által tervezett Viharharcos szuperkatona kezdetleges keramitvértjében tör előre a Terra egyesítéséért vívott háborúban.
Voltak olyan bolygók, amiket kevésbé érintett a Viszály Kora. Az STC-k némelyike ugyanis egy egészen egyedi eszközt kódolt. Azokon a bolygókon, ahová a telepeseket ezekkel a gyártóegységekkel szerelték fel, rendszerint különleges megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük – legyen az veszélyes szörnyetegekből, vagy agresszív xenókból álló fauna, vagy csak titáni erőfeszítéssel kinyerhető nyersanyagok. A gépezet két részből állt. Az egyik, az úgynevezett géptrón képes volt egy ember agyába kibernetikus beültetéseket helyezni, amelyeken át az a gondolataival irányíthatta a gépet. A másik, amelybe a géptrón csatlakozhatott, óriás fémtest volt, a Titánokét közelítő erővel. Az óriási robot az alany irányítása alatt könnyedén nyűtte el a legkeményebb sziklát, vágta ki a legsűrűbb erdőt, de ha kellett, könyörtelenül és megállíthatatlanul gázolt át bármilyen ellenségen is.
A páncél még nem került rá, a géptrón pedig bele, ebbe a félkész gépezetbe.
A fémtest nem csupán fogadta a pilóta utasításait, gépszellemében maradandó nyomot hagytak annak gondolatai. Minden újabb pilóta érezte azok személyiségét, benyomásait, akik előtte töltötték életük jó részét az adott óriás irányításával. Volt továbbá egy fordított irányú vonatkozása is a folyamatnak: az agyi kiberverek beültetésétől kezdve az alanyban is erős új érzelmek ébredtek. Telepestársai bajnokának érezte magát, aki jogot formál azok tiszteletére és akinek védelmére azok minden körülmények között számíthatnak – egyes elméletek szerint a géptrón tervezői azért alakították ki ezt a bevésődést, hogy a nagyhatalmú eszközt a pilóta ne fordítsa a többiek ellen. Mellékhatásként végül pozitív visszacsatolás alakult ki az agyában a becsület, a hűség és a hierarchia tisztelete iránt.
Ahogy teltek-múltak az évek, és a telepesek kialakították új életüket a bolygón, a pilóták gépeikkel nélkülözhetetlenné váltak, és a bevésődés szavának engedve a társadalom élére álltak. Új látásmódjuknak megfelelő, neofeudális világok alakultak ki körülöttük, őket nemeseknek, gépeiket lovagoknak kezdték hívni. Maguk köré gyűjtötték azokat, akik értettek gépeik karbantartásához, és segítségükkel vérvonaluk újabb és újabb nemesei évszázadokon át vigyázták a nagy becsben tartott eszköz egészségét. A lovagok lassan megváltoztak. Az egykor funkcióorientált külsőt nemesi címerekkel, zászlókkal ékítették, a páncéllemezeket helyi fémek ötvözetére cserélték, amelyet szintén az adott nemesi ház ornamentikája díszített. Fegyvereik, ősi ionpajzsaik az elfeledett technológia termékei voltak, ezeket nagy tisztelettel ápolták, bár működésükhöz már nem értettek. Az ősök azonban olyan jó munkát végeztek velük, hogy évezredek múltán is halálosak maradtak. Egyetlen Lovag képes megvédeni egy települést, kettő-három egy várost – két tucat egy kontinenst.
Egy Lovag szabadjára engedi pusztító erejét.
A nemesek irányította neofeudális társadalom eredendően konzervatív mivolta az emberiséggel való újraegyesülés után sem változott. Elutasították az olyan vívmányokat, amelyek megváltoztatták volna a berendezkedésüket, nem vert gyökeret náluk a mesterséges intelligencia használat és megvetették a psykereket is, valamint ragaszkodtak hozzá, hogy elsősorban a saját erőforrásaikból éljenek. Ennek a maradi szemléletnek köszönhetően a Viszály Korában ha nem is mindegyik, de számos lovagvilág kimaradt a háborúkból, és ha izoláltan is, de tovább prosperált. Míg számos más elszigetelődött, majd kiéhezett világot előbb-utóbb felprádált valamilyen xeno-faj, az emitt próbálkozók a Lovagok erejével kellett, hogy szembenézzenek. Így is tucatjával vesztek oda az évezredek alatt, de további százak maradtak meg, szinte eredeti állapotukban, szerte a galaxisban.
Amikor a Viszály Kora elmúltával és a warpviharok elcsendesültével a Mars techpapjai újra elkezdték felderíteni a galaxist, mindenek előtt nyersanyagban gazdag világokat kerestek, a vörös bolgyó csillapíthatatlan alapanyagéhsége miatt. Ezek olykor lovagvilágoknak bizonyultak. A nemeseket lenyűgözte a techpapok szakértelme, amelynek nagy hasznát vehették a Lovagok rendszereinél. Azok pedig részint nyersanyagban gazdag bolygókat leltek a nemesek uralma alatt, részint mindennél értékesebb, a Technológia Sötét Korából – immár így hívták – megmaradt STC-ket. A két csoport hamar szövetséget kötött, illetve tekintettel a lovagvilágok gondolkodásmódjára, hűbéresküt. Az Adeptus Mechanicus flottáival a skitarii kiborgkatonák és a titánok mellett hamarosan Lovagok is utaztak a különböző megvédendő, vagy éppen elfoglalandó helyszínekre, azon nemesek nagy örömére, akik ezekben a hadmozdulatokban dicsőséget szerezhettek a házuknak. Szereztek is. Bár egy Lovag nem ellenfele egy istengépnek, négy-öt bizony már elbánik egy Titánnal is, viszont mozgékonyabbak, sokoldalúbbak. A Titán Légiók, éppúgy mint a Skitarii hadosztályok, rendkívül hasznosnak találták a segítségüket.
Lovagok erősítik a Skitariik sorait az orkok elleni harcban.
Hasonló szövetségek köttettek más lovagvilágok és a Császár újszülött Birodalma között is. Kialakultak a hűbéresi viszonyok, amik máig vagy az Adeptus Mechanicushoz, vagy egyenesen az Impériumhoz kötik a nemeseket. A diplomáciai kapcsolatok korántsem voltak zökkenőmentesek. A nemesek például halálos sértésnek vették, ha nem a pontosan megfelelő címén szólítottak egy bárót. Gyakoriak voltak továbbá a házak közötti, vagy azokon belüli hatalmi játszmák, és minden királyváltáskor újra kellett kötni a szövetséget. Mégis, a Lovagok olyan ütőkártyák voltak az Impérium generálisainak kezében, amiért boldogan meghozták ezeket az áldozatokat.
A Hórusz-lázadás idején számos ház elbukott, vagy Hóruszhoz és követőihez kötötte a hűbéresi viszonya, vagy hadi dicsőség reményében pártoltak hozzá. Ezek közül egyesek később az árulókkal tartottak a Rettegés Szemébe, másokkal lojális társaik végeztek, és azóta is küzdenek, hogy lemossák a nevükről ezt a szégyent, megint másokat elpusztítottak a háború után.
Különleges történet a korszakból a Devine házé, Molech bolygóján. Slaanesh hite – vagy ahogy ők imádták, a Kígyóistené – gyökeret vert a dekadenciába süllyedő házban, és amikor Hórusz megtámadta a bolygót, maga a Démonherceggé lett Fulgrim ősatya jött el személyesen, hogy hatalmas kígyódémon képében megkísértse Raeven Devinet, a ház fejét. Olyan mértékű volt a – pedig elég romlott lelkületű – főúr géptrón táplálta lojalitása, hogy még a démon-ősatya delejes erejének is ellenállt, pedig erre nem sok egyéb példa van a történelemben. Birokra kelt vele, és – a Lovagok hatalmas erejének újabb bizonyítéka – még meg is futamította a kígyószörnyeteget. Fulgrim még hosszú hónapokig nyalogatta akkor szerzett sebeit. Nem ez volt azonban az egyetlen terve: Slaanesh hívei mélyen beférkőztek már a nemesi házba, és egy puccsban megölték Raevent, az új vezető pedig már nem állt ellen a Kígyóisten csábításának.
Raeven Devine, a Devine ház feje szörnyetegekre vadászik Molech erdeiben Lovagja, a Végzet Ostora géptrónjában.
A döntő ütközetben a védelem gerincét Terra Hőse, egy hatalmas Titán képezte. Korábban a titán személyzetébe férkőzött Slaanesh hívők szabotálták az óriás azon részének páncélzatát és biztonsági rendszereit, ami a plazmareaktorát rejtette. A Devine ház új feje Fulgrim delejes hatalmának hatása alatt azt hitte, hatalmas szörnyeteggel harcol, és a Kígyóisten megmutatja neki a rém gyenge pontját. Lovagjai élén váratlanul hátbatámadta az óriási istengépet, és pajzsain belülre törve termolándzsáik tüzét egyenesen a reaktornak szegezte. Míg bomlott elméjében a diadal mámorát érezte a halálra sebzett szörnyeteg üvöltését hallucinálva, Terra Hősének princepse hasztalan próbálta szabotált rendszereivel vészleállásra bírni a reaktort. Egy kisebb nap kelt életre a lojális csapatok állásainak közepén, és szinte a teljes véderőt elhamvasztotta. A bolygó hősies védői ezután még napokig ellenálltak kisebb gócpontokon, de a harc már ott és akkor eldőlt.
A Lovagok azóta is számtalan ütközetben játszottak döntő szerepet, az iméntinél határozottan dicsőségesebb szerepben. Amikor a Tau erők
Prefectia bolygóján kivégezték a Hollógárda rendfőnökét, egy maréknyi bátor Lovag áldozta fel magát, hogy feltartsa a Tau csapatokat, amíg az Impérium maradék erői elmenekültek;
Cadia elestekor pedig a Holló házának Lovagjai szinte egyedül védték az utolsó erősség, Kasr Kraf egyik falát, és számos Káosz titánnal végeztek – hogy csak két olyan példát hozzak, amiről már írtam…
A Holló-ház kitart a Káosszal szemben Cadia védelmében.
Történetük ugyanilyen „ősi” az asztali játékban is. Az 1988-ban megjelent Epic játékban, a Warhammer 40K óriási csaták lejátszására szolgáló, kicsinyített modellekkel dolgozó változatában kerültek először a csatatérre, ekkor még kissé elnagyoltan kidolgozott, és persze kicsinyített modellek formájában.
Lovagok anno az Epicben.
Reneszánszuk jóval később, a hatodik kiadású 40K-ban köszöntött be, 2014-ben. Ekkor már hatalmas, gyönyörűen kidolgozott és arcpirítóan drága modellek formájában támadták meg a terepasztalokat – és rohammal be is vették őket. Ezek a harci gépek olyan ütőképesek voltak és olyan elpusztíthatatlanok, hogy csakhamar minden olyan seregben, ami akár a leggyengébb érvekkel alá tudta támasztani, hogy mi köze is lenne hozzájuk, megjelent legalább egy Lovag. Amelyik seregben pedig nem lehetett ilyen, gyakran rajt-cél vereséget szenvedett tőlük. Kisvártatva kiadásra került az elda Lidérclovag is, és a játék egy bizonyos seregméret felett az óriások csatájává vált, amihez a lábuk alatt futkosó egyéb egységek csak asszisztáltak…
Azok a mütyűrök ott láb alatt volnának a tényleges 40K figurák.
Szerencsére most, a megreformált 40K korában a helyzetük sokkal kiegyensúlyozottabb. Továbbra is bámulatot keltő harcosok, de részint igen sok pontba kerülnek, részint a megfelelő egységek ügyes használatával legyőzhetőek.
Végezetül egy kis kötözködés: a Warhammer 40K-tól nem idegen más hobbik híveit némi másolással elhódítani, és sokak szerint a Lovagok is gyanúsan emlékeztetnek a – a 40K-nak némi konkurrenciát jelentő –
Warmachine játék ikonikus Warjackjeire. A kérdés eldöntését az olvasókra bízom…
A Terryn-ház egy Paladin osztályú Lovagja a Warhammer 40k, és a Cygnar-királyság Triumph nevű warjackje a Warmachine játékból.
A sorozat további részei: Tartalomjegyzék 
