SZÓLOK ELŐRE,
hogy nem szeretek a Hórusz lázadással foglalkozni. Nem is értek hozzá annyira mint a 40K-hoz, és ha van olyan téma, amiről nem lehet úgy írni, hogy tetszen mindenkinek, akkor ez az. Amiről ma szó lesz, arról is sok ellentmondásos forrás található és még több féle tüzes vélemény, hát még a többiről... A jövőben nem is tervezek több ezzel foglalkozó cikket, ebbe a nyúlfarknyiba itt végül azért egyeztem bele, mert:
1) Orkok;
2) megkértetek rá, hogy írjak erről a konkrét dologról;
3) ez technikailag még nem a Hórusz lázadás.
És akkor csapjunk is az orkok közé!
A harmincadik évezredben Gorro bolygója egyetlen hatalmas roncstelep volt: kánaán a lakosságát képező orkok számára. Vezető Mérnorkjaik üregesre bányászták a planétát, és a fémből újra és újra átépítették, míg már nem is emlékeztetett valódi bolygóra. Számottevő ork haderőt láttak el bizarr, tákolt, de meglepően hatékony fegyvereikkel, némelyikük működési elvének megfejtése az Impérium tudósain is kifogott. Ez hátráltatta a Galaxis visszahódítására vezetett Nagy Kereszteshadjáratot, és a Császár úgy rendelkezett: Gorronak pusztulnia kell. A sok-sok réteg bizarr fémpáncélba burkolt égitest, és a körülötte rajzó számolatlan ork űrjármű ellenállt a célra először odaküldött flotta támadásának, amely súlyos veszteségeket szenvedett.
Az ork hajók szedett-vedett külsejüket meghazudtolóan veszélyesek.
A Császár úgy határozott, nem pazarolja tovább sem az időt, sem a flottát: ő maga pusztítja el Gorrót. Hűséges fiával, Hórusz Lupercal Ősatyával az oldalán, akit emberfeletti taktikai és stratégiai érzéke okán a Hadak Urának is hívtak, a fémégitest belsejébe teleportált. Hórusz oldalán harcoltak a Holdfarkasok, saját űrgárdista légiója, a Császárt pedig az Adeptus Custodes arany páncélba burkolt óriásai követték, mindőjük egy-egy osztag Gárdistával ért fel. Gorro gazdái azonban nem akármilyen orkok voltak, évtizedek csatáin nőttek hatalmasra, Mérnorkjaik pedig veszélyes fegyverekkel és bionikus beültetésekel övezték fel őket. Egy különösen véres összecsapás során Hórusz kétségbeesetten tapasztalta, hogy csapatát elszakítják a Császártól, aki nemsokára már egyedül harcolt, tömegével pusztítva a zöldbőrűeket. Ahogy a százával rárontó orkok lekötötték, hátulról egy gigászi ork hadúr ragadta meg a Császárt. Energiapajzsa már korábban kisült a mérnorkok MegaPuskáinak számolatlanul záporozó lövései alatt, és bár nem létezett a galaxisban jobb páncél a Császár arany vértjénél, a gigászi lény most olyan szorításba vonta, ami alatt még ez is engedni kezdett. Hórusz rémülten igyekezett atyja segítségére sietni, de az orkok egyszerűen túl sokan voltak.
A Császár energiapajzsa kihunyt, és hiába ölte százával az orkokat, ezrek álltak a helyükre.
Lupercalnak hirtelen eszébe jutott Reillis ostroma. Ellenségeik rejett alagutakon mögéjük kerültek, támadásuk meglepetésként érte Hóruszt, aki vértje nélkül védekezett, míg emberei sorra hullottak körülötte. A Császár mellette harcolt, párosuk lassan vonult vissza a biztonságosabb állások irányába, mígnem Hóruszt plazmalövedék találta el. A pusztító energia nem hogy egy halandót, de egy tankot is elpusztított volna – a félisteni Ősatya súlyos sebesültként rogyott a földre, de még élt. Emberei sürgették a Császárt: a pozíció nem tartható, vissza kell vonulnia! Az Emberiség ura azonban arra utasította őket, hátráljanak tovább nélküle, és küldjenek erősítést, ha majd lehetőségük nyílik rá. Egyedül állt meg Hórusz felett, szembenézett az ellenséges sereggel. Tekintete arany fényben izzott, tüzes pallosán magasra csaptak a lángok, és míg a felmentés meg nem érkezett, egyetlen teremtett lélek sem jutott a sérült Lupercal közelébe.
Hóruszt új erővel töltötte el az emlék. Véres rendet vágva az orkok között, a Császár mellé küzdötte magát, és energiakarmaival egyetlen csapással lemetszette a hatalmas ork karjait. A Holdfarkasok körülvették őket, és immár a Császárral karöltve elpusztították a maradék orkokat.
Hórusz a Császár oldalán küzd Gorrón.
A bolygó sorsát a Császár technikai zsenije pecsételte meg: a mérnorkok egyik hatalmas reaktorában elemi erejű implóziót idézett elő, és miután elteleportáltak, az égitest kiürült pléhdobozként horpadt össze.
Telt-múlt az idő, a Nagy Hadjárat a Galaxis egyre nagyobb részét hódította meg, a Császár oldalán már ott harcol valamennyi gyermeke, Gárdista légióik élén. Mindőjük közül kitűnt Hórusz, aki még az ő félisteni társaságukban is az első volt. Sem ő, sem a Császár nem felejtette el Gorrót, és többé nem becsülték alá az orkok jelentette fenyegetést. Amikor elérkezett az ideje, Hóruszra bízta hát a galaxis legveszélyesebb xeno tömörülésének, az Ullanori Ork birodalomnak a megsemmisítését, ahogyan az Impérium erre szánt, elképesztően hatalmas haderejét is. Százezer űrgárdista, nyolcmillió halandó katona, számolatlanul sok Titán, ezer és ezer hadihajó, és egyéb kisegítő erők is Lupercal parancsára vártak, hogy szembeszálljanak a legnagyobb ork sereggel, amit az emberiség valaha látott – egészen a
harmadik Armageddoni háborúig... Az ork zóna központja tucatnyi hajdan emberi világ volt, melyek lakosságát rabszolgaságba taszították az orkok. Hórusz a külső bolygók megtámadására utasította az Ultragárdista és a Fehér sebhelyek légióit, flottájukat és kisegítő haderejüket. Ahogy tervezte, az orkok heves ellentámadása védtelenül hagyta a központi bolygót. Itt csapott le Lupercal a fő erőivel.
A Holdfarkasok egy gárdistája.
A teljes Holdfarkas légiót bevetette, valamint száz titánt, és kétmillió katonát. Maga a Császár az emberi rabszolgákat szabadította fel a felszínen, és vezette az orkok ellen. De még mindez a csapás is részben elterelés volt, a Holdfarkasok elitje ugyanis az ork uralkodó, Urrlak Urruk palotaerődjére csapott le. Leszállóegységeik egyenesen a védművekre juttatták őket, míg légierejük újabb és újabb hadigépeket szállított az általuk szabaddá tett területekre. Amikor szinte minden ork a falakon küzdött, az erőd központi tornyában szikrázni kezdett a levegő: a Hadak Ura személyesen teleportált az ork vezér közelébe, elit Justaerin terminátoraival.
Míg a legtöbb terminátor a vezér segítségére siető orkokat tartotta vissza, Hórusz és elit őrsége, leghűségesebb embere, Ezékiel Abaddon vezetésével, összecsapott a legnagyobbakkal a főnökük tróntermében. Negyven hatalmas Nob, Ogrynok, és maga a gigászi Urrlak Urruk vetette rájuk magát. Lupercal áttört a Nobokon, és személyesen vívott meg a főorkkal. Az ork hatalmas volt, száz csata veteránja, fatörzsnyi végtagjainak eleve is számottevő erejét a doktorkok bizarr beültetései sokszorozták meg – de Hórusznak így sem volt ellenfele. Rövid párbajban megnyomorította Urrukot, felkapta roppant testét, és a torony erkélyére szaladva lehajította az orkjai közé. Urrlak Urruk pályafutása zöld floccanásban ért véget, alattvalói morálja pedig látványosan megtört.
Amikor visszatért a trónterembe, mindössze egyetlen Justaerint talált életben. A zöld vér borította Ezékiel Abaddon ork hullák hegyén állt, és Hórusz parancsát várta.
Hórusz Lupercal, a Császár fiai között az első. Jobbján a hűséges Abaddon.
Hórusz terve bevált, a hadjárat az ork erők lefejezésével rövidesen végetért. A Császár hatalmas diadalmenetet rendelt el fiai, és legfőképpen Hórusz dicsőségére. Az Impérium hadainak élére állította őt, példátlan hatalmat helyezve a kezébe. Rábízta a Galaxis maradékának meghódítását, és fiai megdöbbenésére bejelentette, hogy ő maga nem tart már velük. Visszatér – mondotta – Terrára, hogy más tervek megvalósításán dolgozzon, ám megtagadta, hogy válaszoljon az ezekre vonatkozó kérdésekre. Ez a diadalmenet volt a Császár eljövetelének csúcspontja és ez az elzárkózás, valamint titkolódzás volt az egyik mag, amiből a Hórusz lázadás később szárba szökkent...
De ez már egy másik történet, amit nem én fogok elmesélni.
Az Ősatyák az Ullanori diadalmeneten.
