Ha LucasArts-kaland és felújítás, akkor nem másból, mint a
Day of the Tentacle-ből vártam ezt a leginkább. Az okok között csak szükséges, de nem elégséges elem a játék zsenialitása. A nehezen (értsd: drágán) beszerezhetősége, és az, hogy két játékot takar egyben, szintén ráerősítettek erre az önös megközelítésemre. Az álom valóra vált, és az
első két Monkey Island, valamint a
Grim Fandango mellett talán legemblematikusabbnak tekintett LA-móka is megkapta a maga régi-új formáját.
Az említettek óta viszont tudjuk: vannak ám buktatók is. A Monkey Islandeket akármennyire is szeretem speciális kezelés után is, főleg az első résznél éreztem úgy, hogy hagy maga után kívánnivalót. A Grim Fandango esetében pedig megjelenése körül rajzó régi ismerős bogarak miatt állt a bál. Annyi év után pedig az ember a pénzéért mindenképpen minél alaposabban összerakott végeredményt vár, pláne egy régi rajongó, aki már nem először nyitja ki a pénztárcáját. Ezek a játékok pedig csúcsminőségű polírozást érdemelnek, semmi mást.
De először is retrózzunk egyet azon elveszett lelkek kedvéért, akiknek a Day of the Tentacle nem hangzik többnek, mint holmi Eye of the Beholder spin-off, amiről egyszer hallott már az öregektől, és csak azt sejti, hogy valószínűleg vagy eszik, vagy isszák.
Pedig a DotT több mint klasszikus a kalandjátékok között, egy igazi legenda. A saját jogán is, mert bár a
Maniac Mansion folytatása, és annak címét integrálva jelent meg, mégis szinte elhalványítja azt. 1993-ban, amikor először a köz kezébe került a játék, igazi vízválasztó volt a stúdió számára, hiszen – bár a floppys verzió sem maradt el – rögvest CD-n is jelent meg, szinkronnal és a kellő grafikai szintlépéssel. Ideértve Peter Chan csúcsra járatott, őrülten stilizált rajzfilmes stílusát, mely abszolút alapozza a hangulatot. Minderre szükség is volt, hiszen ekkor már elkezdtek szinkronra váltani az egyre szépülő riválisok is, az aktuális audiovizuális lécet például a Westwood-féle
The Legend of Kyrandia igencsak magasra helyezte.
Az MM formulája adja itt is az alapot: el kell menni az őrült, de zseniális tudós világtól messze helyezkedő kúriájába, és onnan megmenteni a rászoruló barátnőt vagy egyéb jó ismerőst. Aztán idővel kiderül, hogy a tét ennél nagyobb, és meg kell mentenünk az egész világot. Ezt az MM az azóta megszokott sémával szemben hét játszható, itt-ott különböző jellemű és adottságú karakterrel, többféleképpen abszolválható végigjátszással, több befejezéssel oldotta meg, és a Sierrára kacsintó zsákutcákkal, halálmódokkal kövezte ki az utunkat. Ugyanis a bolondok háza mániákus lakói maguk sem passzívak, így lefülelhetik a betolakodókat, vagy éppen a mozgásukat kihasználva kell őket kicselezni, ha nem szeretnénk élvezni a vendégszeretetüket. Mindennek erősen leegyszerűsített módját követi folytatás, amely mellőzi a lineáris játékmenetbe nem illeszkedő „avítt nyűgöket”. Egy csekély többlet az általánoshoz képest mégis maradt belőle, a három játszható karakter, ami eredetileg egyébként hat lett volna.
Mindez lelombozóan hangozhat, de cserébe más fronton kínál kárpótlást. Az MM legnagyobb baja ugyanis az, hogy relatíve korai grafikus kalandjátékként a szöveges pionírok antitézise: olvasnivaló alig akad benne, az összes párbeszédféleség és egyéb szöveg ráférne egy A4-es oldalra – legfeljebb a betűméret kérdéses. A DotT viszont mindent bevet, rengeteg a duma, és rövid „tőviccek” helyett immár kész dialógusfák vannak. Persze szigorúan semmi komoly, de az egyszeri kalandjátékos nehezen állja meg, hogy ne csipegesse össze az összes humormorzsát. Itt nem vaddisznókat farmolunk, hanem vicces beszólásokat. A másik, hasonlóképp fontos húzás az időutazás, mint koncepció. A három hősünk (Bernard, a geek, Hoagie, a roadie és Laverne, a medika) ugyan végig mindenki kedvenc hétvégi rémlakában és annak udvarán barangol, de pár évszázados különbséggel. Ez pedig a feladványokba új színt hoz, hiszen számos húzásunknál cselekedeteink időbeli utóhatásait kell figyelembe venni, hogy a későbbi korokban profitáljunk belőle. Tévút persze itt sincs, nem tér el a sínpályától a játékunk, humor viszont van bőven.
Amennyire pedig őrült a játék, annyira fairek a puzzle-ök. Nyilván nem nélkülözhetnek némi elmeroggyantságot, mégis, ha rákap az ember az ízére, illetve kicsit is odafigyel, akkor józan paraszti ésszel nem lehet gond, csak annak a hiányával. Ugyanis rengeteg utalás segít bennünket, legyen az vizuális, vagy legyen nem is annyira elrejtve a vélt vagy valós dialógusokban. Arra pedig alig van példa, hogy valami véres kardként körbehordozható, mint boszorkányüldözendő pixelvadászat. A tárgylistában terpeszkedő összegyűjtött javak pedig ugyan kombinálhatók egymással, erre ritkán lesz szükség, és akkor is csak egyértelmű helyzetben. Inkább azon kell kombinálni, hogy adott cuccot melyik hősünk gondjaira bízzuk. A Monkey Island 2 idegbajt okozó nehézségi hullámzása is hiányzik, itt végig kiegyensúlyozottan adagolva kapjuk a feladatokat, amit már csak azért is érezhetünk így, mert megakadás esetén egyszerűen 200-400 évet ugorva átválthatunk egy másik karakterre.
Amit viszont nem érdemes várni a játéktól, az a mélyenszántó sztori és a kidolgozott karakterek. Itt az egésznek csak az a lényege, még az alom többi származékához képest is, hogy egy minél nagyobb és szórakoztatóbb ökörség legyen, még ökörebb karakterekkel. És sikerült is ezt a küldetést teljesíteni. Viszont ami igazán lényeges, hogy míg a mai fiatalokat többnyire az Assassin’s Creed tanítja történelemből játszva, addig a DotT megmutatja, hogy hogyan is született valójában az amerikai alkotmány, és ami még fontosabb: tényleg mesteri szinten hasogatott-e meggyfát George Washington? Edukáció, bizony! Na jó, bevallom: egy kicsit annak is kerge, de még mindig sokkal hihetőbb, mint a történelemkönyvek!
Már csak az a kérdés, hogy minderre miért is van szükségünk új formában, amikor a világ egyik legjobb találmányának számító ScummVM tökéletes megoldás volt eddig is a DotT-ra szomjazó igényesebbjének. (Mondjuk a magyarítás legutolsó tapasztalataim szerint likvidálta vele a szinkront a legelejét leszámítva, de efféle húzással már régen próbálkoztam.)
A remasternek magának a legszembeötlőbb vívmánya természetesen a grafika. Véleményem szerint ez a legkevésbé fontos. Ugyanis a régi formájában is jól néz ki (melyre egy gomb lenyomásával bármikor átválthatunk, ahogy vissza is), és aki igazán akarja, fel tudja javítani az új verzió nélkül is. Ennek ellenére pofás a hádésített látvány, de a mozgás darabossága így illúziórombolóbb mai szemmel. Ráadásul az ajakmozgás összhangjáról sem igazán lehet beszélni, sőt az alapbeállítás szerinti szövegtempónál még csúszik is a felirat a szinkronhoz képest, ha valaki bő lére ereszti.
Jóval fontosabb a hanganyag frissebben csengő mivolta. Az iMUSE-t emuláló zene is kimondottan jobban szól így, bár nehéz elszakadni ugyanazon, szép emlékeket még jobban idéző, de ódonabb hangzású taktusoktól. Nem is kell, tetszés szerint választható az eredeti zene is a beállítások között. Ugyanez a kezelés ráfért a szinkronra is, sőt arra fért csak rá igazán. Mely maradt a régi jól megszokott, ami ugyan nem az LA csúcsa, de korrekt és nosztalgikus érzések kiváltására határozottan alkalmas. Az pedig határozottan jót tett neki, hogy az eredeti, tiszta forrásból most jobb minőségben implementálták. A régi itt viszont nem választható, amit én nem tartok nagy veszteségnek.
Az irányítást tekintve szerencsére a második Monkey Island speciális változatát tekintette mintának a Double Fine, így a klasszikus, fél képernyőt kitakaró igés megoldás mellé a modern tárcsás is jár, mellyel csak a valószínűleg érintett opciók közül választhatunk. Ez inkább kényelmi szűkítés, mint csalás vagy butítás, és így végre ki is tölthetjük a kijelzőnket az érdemi játékkal. Néhány lényegtelen pár szavas benyögésről lemaradunk, és ennél többet nem is kell körmölnünk a veszteséglistára. Ami viszont igazán örömteli, hogy immár a régi vagy új grafika is szabadon kombinálható mindkét kezelőfelülettel, tehát testreszabhatóságban sikerült többet nyújtani. A játék így kontrollerrel is remekül irányítható, bármelyik metódust választjuk is. Azt viszont megjegyezném, hogy a háttérben felsejlő Sony-árnyak miatt a natívan támogatott DualShock 4-et tekinti alapértelmezett PC-s gamepadnek is a játék, nem pedig valamely xboxosat, már ami a kijelzett ikonokat érinti. Ennél fájdalmasabb, hogy a különböző látványok közötti váltást a DS4 touchpadjára tették, hiába a sok szabad gomb. A keserű hab a tortán, hogy nálam azzal sem működik, csak billentyűvel. Engem személy még az zavart egy leheletnyit, hogy – szemben a ScummVM-mel és más felfrissített kalandokkal – párbeszéd közben nem lehet menteni, ez pedig az említett dumagrindot kissé megbonyolítja.
A szokásos extrák sem maradhatnak el. Ismét lehet koncepcióképeket feloldani a régmúltból, és a steames verzió tulajdonosai az achievementeknek is örvendhetnek, ha éppen attól nedvesednek. Részemről a GOG-os verzióval megúsztam szárazon. A legnagyobb dobás viszont itt is a bekapcsolható kommentár, melyben a játékért felelős főkolomposok csacsognak az egyes helyszíneken, és szerencsére a designereken túl megszólal többek között Peter Chan is, így a vizuális látvány mögötti műhelytitkokba is jobban belehallhatunk. Nagy relevációra természetesen nem kell számítani, de sok érdekesség elhangzik. Többnyire amúgy gombnyomással indítható, mint a Monkey Islandekben, tehát első végigjátszásnál sem feltétlen zavarók – kivéve az intrónál, az outrónál és egy-egy átvezetőnél, ahol beleköphetnek a levesbe. Egy-két esetben pedig lelőhetik az adott képernyő feladványát, bár azok szerintem éppen eléggé adják magukat úgyis, volt, amelyiket már órákkal előbb megoldottam, mint hogy egyáltalán a helyszínre elvergődtem volna.
A legfontosabb extra mind közül viszont régibb magánál a játéknál: az eredeti Maniac Mansionről van szó. Némi üröm azért vegyül itt az örömbe. Először is üdvözlendő, hogy a tuningolt PC-s változat került a játékba, de könnyű elszontyolodni azt látva, hogy mennyire elviselt volna egy felújítást az is, hiszen tényleg szinte muzeális műremekről van szó. A hangok különösképpen fájdalmasak, az alkalmanként puffogó PC speaker-dallamok ugyanis 2016-ban kevésbé menők, de franc se tudja, hogy mit hoz a következő retródivathullám. Ennél bosszantóbb, hogy csak egy mentett állás van, ami egy végleges elakadásokkal bíró kalandjátékban elég kellemetlen tud lenni. Halmazati büntetés, hogy ráadásul automatikusan történik a mentés, így a hibáinkat is elmenti, hogy egészen biztosan az orrunk alá dörgölhesse őket. Van persze rá trükk: kilépkedni a DotT-ba, és ott külön helyre menteni. Ez nem túl felhasználóbarát, de erről
már tud a support is, és nem zárkózott el a probléma orvoslásától. Itt jegyzendő meg, hogy mivel a két játék sava-borsa egy fájlban található, így ScummVM-be átmásolgatni sem egyszerű. Így vagy úgy, az MM értékes adalék mindenkinek, aki nem fut el fejvesztve, ha meglát egy idősek otthonából megszökött kalandjátékot, de egy teljesen komplett feldolgozást könnyű szívvel el tudnék magam is viselni. Vagy várom addig is a
Thimbleweed Parkot.
Kiknek ajánlható a Day of the Tentacle Remastered? Először is azoknak, akik játszottak vele már korábban. Az axióma, hogy ők egyúttal rajongók is, tehát hiba lenne kihagyniuk a jobb minőségű újrázást. Másodszor azoknak, akiknek eleddig kimaradt. Mégiscsak történelmi jelentőségű darabról van szó, mely remek belépési pont a kalandjátékok világába, és melyet mellőzni több mint bűn, hiba.
