A Capcom játékaiban mindig volt egy kis egészséges pózörködés: a picit ciki, de mindig hibátlan hajjal – na meg a valósághű maximumnál is tökéletesebb mellekkel és fenekekkel – megáldott menőzés átitatja a kiadó teljes életművét, és én biztos vagyok venne, hogy sokan kifejezetten emiatt kedvelik a Street Fightert, a Resident Evilt vagy jelen dropunk tárgyát, a
Devil May Cry-t. Van abban valami sajátos, ahogyan a Capcom japán szemüvegen keresztül akar reflektálni a nyugati popkultúra szemfényvesztésére, de pont a szemüveg miatt mindig túltolja a dolgot, és valahogy így lesz a végeredmény mégis jellegzetesen „japános”.
A tévhittel ellentétben nemcsak a grafikáról van itt szó, hanem a játékaik zenéjéről, hangeffektjeiről is: a Street Fighter harmadik és negyedik része nem lenne ugyanaz a technós dallamvilág nélkül, ahogyan a Resident Evilt is más érzés lenne elindítani úgy, hogy a Start gomb lenyomásakor nem olvassa fel egy keménykedős hang az aktuális epizód címét (most egy kicsit süsd lesz a szemedet, Resident Evil 7). A Devil May Cry még ezeken is túllő azzal, hogy az egyedfejlődésben utolsó franchise-ként egyesíti az előbbi fogásokat, zeneként meg valami egészen sokkoló műfajhibridet hoz be az egyenletbe, ahol akár egy számon belül is megférhet egymással a metál, a technó és a lebegős j-pop.
A 2013-as reboot, a DmC: Devil May Cry ezt egy kicsit tompítani és modernizálni szerette volna, így a szokásos őrület helyett műfajban a drum n' basst, a dubstepet és az aggrotechet, zeneszerzőnek pedig Noisiát és Combichristot választotta. A végeredmény elég badass lett (elég csak a
Pull the Pin vagy a
Devil's Dalliance című számokba belehallgatni), az egyedi íz viszont elveszett... ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, fel lett áldozva a hallgathatóság oltárán.
A rajongóknak nem jött be dolog, ráadásul a DmC eladásai sem verdesték az égi kapukat, így a
Devil May Cry 5-tel a Capcomnál ismét szippantottak egy csík kokaint, belenéztek a tükörbe, kihámozták, mit látnak benne a nyugati kultúrából... és valahogyan ötvözték a metálhangzást a német Brooklyn Bounce-szal. Beköszöntött a
Devil Trigger, hölgyeim és uraim, sőt, még egy elég vad klip is készült hozzá:
rwurl=
https://www.youtube.com/watch?v=8k6GC5NtuAg
Érdekes módon a szám alkotóiként két amerikait,
Casey Edwardsot (Wolfenstein: The Old Blood, The Division) és
Ali Edwardsot (Killer Instinct 2013) üdvözölhetünk, a végeredmény mégis annyira capcomos, hogy tökéletesen sikerül visszahoznia a régi DMC-feelinget. Simán ott van a
The Time Has Come vagy a
Devil's Never Cry szintjén.
Természetesen ez már a fanok tetszését is elnyerte, szóval máris meg lehet belőle hallgatni Little V Mills zúzós kis metál remixét:
rwurl=
https://www.youtube.com/watch?v=pZJqWFXCDEg
Jó látni, hogy a Resident Evil 7 után a Capcom a DMC-vel is igyekszik visszanyerni saját identitását. Talán rájöttek arra, hogy egy japán cég a nemzetközi piacon is azzal tud sikeres lenni, ha „japános” dolgokat csinál?
