Páran említettétek, hogy szívesen látnátok tisztábban a kérdésben. Nyilván nem tudok száz százalékig pontosan elmondani itt mindent a fájdalom/lázcsillapítókról, de remélem érthető lesz így, és jobban megvilágítja, mik ezek, mire jók, és mik a veszélyeik.

Először is, úgy beállítani a gyógyszert, hogy ezt beveszed és attól lemegy a lázad, kábé annyira fedi a valóságot, mint a csavarkulcsra azt mondani, hogy ezzel hozzáérsz az autóhoz és megjavul.
Ezzel szemben a legtöbb gyógyszer receptor-elven működik. A fájdalom/lázcsillapítóknál ez azt jelenti, hogy nekik igazából nem a fájdalommal meg a lázzal van dolguk, hanem a Cox Józsival.

A Józsi egy faék egyszerű agyú, de roppant lelkes betanított munkás. Az orvosok meg gyógyszerészek ciklooxigenáz enzimnek hívják, de ő ezt nem érti, ő Józsi, neki egyszer beleverték abba a kőkemény tojásfejébe, hogy ha olyan alkatrészt lát, amire kiképezték, azt ő kérem megheggeszti, ha esik, ha fúj. Ha a ciklooxigenáz a ilyen anyagokkal találkozik, abból prosztanoidokat fog csinálni, mese nincs. Józsi máshoz nem ért, de ebből nem enged. Ráadásul Józsi mindenhol ott van, a gyomorban, az agyban, a vérben, satöbbi, mindenhol más és más célból karikásít. Mi lesz Józsi áldásos tevékenységének a következménye, mit csinálnak a cuccok amiket gyárt? 
-védik a gyomorfalat a savtól (tömény sósav van a gyomorban, ezek és más hasonlók nélkül komoly gondok lennének)
-szerepet játszanak a gyulladásban (ne felejtsük el hogy a gyulladás, a fájdalom, és a láz eredendően nem bug hanem feature)
-a véralvadásban
-érzékenyebbé teszik a fájdalomérző receptorokat a fájdalommal szemben 
-megemelik a testhőmérsékletet láznál.

És akkor most térjünk rá hogy mit is csinálnak a láz/fájdalomcsillapítók: a leggyakoribb csoportjuk részben vagy teljesen, átmenetileg vagy végleg leállítja Józsit. Mindenhol. Nem ám csak a fejedben vagy a lábujjadban! Nem létezik tehát olyan, hogy csak fejfájáscsillapító... Ezek a ciklooxigenáz-gátlók avagy nemszteroid gyulladásgátlók, NSAID-ok. 
Ők egyszerre 
-csökkentik a fájdalmat, 
-a lázat (szintén nem létezik olyan hogy csak lázcsillapító...),
-a gyulladást, 
-a véralvadást, 
-és bántják a gyomorfalat. 
Utóbbit annál inkább, mert rendszerint savas molekulák, ha nem is annyira mint a gyomorsav. Éppen ezért viszont a gyomorsavban nem válnak szét protonra és egyébre, ahogy az jól nevelt savhoz szokás, mert ott ők nem sav a környezethez képest, hanem lófütty és esti fény. Ebben az állapotban viszont átjárható a számukra a gyomorfal sejtjeinek a membránja, be is szivárognak beléjük. És mi nincs a sejtekben? Sósav. Így odabent már faszán savként tudnak viselkedni. Ledobják a protont, és így bizony már nem tudnak átkelni a sejtfalon (ezt a szitut hívják protoncsapdának). Szépen bent szorulnak, egyre többen. Ha nagy dózist vett be a delikvens, faszán savas lesz tőlük a sejt belseje, és lebomlik, ami ugye nem tesz jót a gyomorfalnak (főleg hogy Józsi híján eleve kevésbé védi bevonat is).

Ami a véralvadást illeti, itt érdekes, hogy van olyan közöttük (főleg az aszpirin), ami nem átmenetileg, hanem végleg állítja le a ciklooxigenázt. Máshol ez nem nagy cucc, mert termelődik új, a vérlemezkékben viszont nem: így amíg le nem cserélődik a vér vérlemezke készlete, egyfolytában gátolt lesz az alvadás (kábé fél-egy nap). Ezen felül a vérben ezek a fájdalom/lázcsillapítók egy bizonyos fehérjéhez kötve utaznak, ami azért érdekes, mert ezen a buszon ők versengenek a helyekért, és van hogy ha ők utaznak rajta, akkor más nem olyan mértékben, mint ha ők nem lennének ott.
Mellesleg túl sokáig és/vagy túl nagy dózisban nem barátai a májnak, vesének sem.

Ezért aztán logikus, hogy ilyen NSAID nem jó választás olyan embernek, akinek fekélye, refluxa, stb. van, vagy aki erős véralvadásgátlót szed. A kumarin típusúakkal (Syncumar, Marfarin stb) egyenesen halálosan veszélyes együtt szedni. Kumarinokkal gyakorlatilag nem gyógyulnak be a protoncsapda okozta icipici sebek a gyomorban, tovább borul az amúgy is leamortizált véralvadás, ráadásul a kumarinokat leszorítják a fehérje-buszról az NSAIDok, így többszörösére emelve az aktív koncentrációjukat a vérben - gondolom nem kell magyaráznom, hogy az nem jó... Figyeljünk oda erre olyan rokonunknál, aki kumarint szed, mert az orvosok nagyon gyakran nem figyelnek :-P Van hogy beleszámolják az alvadási faktorba mindezt, és azért írnak mellé NSAIDot is mert beleférhet, de többnyire egyszerűen nem veszik észre :-P

Nem minden fájdalom/lázcsillapító NSAID. 

Az amidazofének (Algopyrin, paracetamol, és társaik) nem abajgatják Józsit, így nem ártanak a gyomornak és a véralvadásnak, lehet őket fekélyesnek meg kumarinosnak is szedni. Cserébe hadilábon áll velük a máj, a túladagolásuk vagy évekig szedésük kicsinálhatja. Ja igen, és a gyulladással nem kezdenek semmit, csak a fájdalommal és a lázzal.

A morfinszármazékok sem, ők még a lázzal sem, de a fájdalmat kicsinálják. Konkrétan a fájdalominger nem terjed, ha hatnak. Viszont kemény narkók. Van viszont átmenet: a tramadolin nagyon erős fájdalomcsillapító hatóanyag maradt, de nem narkó. Azért itt is lehetnek gondok, ahogy a morfium, úgy ez is légzésbénító, ha sokat kap a páciens (sőt ennél nem is kell nagyon sok hozzá). Szóval aki túlnyomta, vagy érzékeny rá, megfulladhat tőle :-P Szokták paracetamollal adni, hogy kevesebb kelljen.

Aztán ugye ha az NSAIDok neve úgy kezdődik hogy nemszteroid, akkor vannak szteroidok is. Ezekről érdemben beszélni nagyon hosszú történet lenne, ezért agyon egyszerűsítve: 
Ezek fájdalomra, lázra nem hatnak, nagyon-nagyon erős gyulladáscsökkentők, de mint minden hormon, száz olyan dolgot is csinálnak mellé, amit nem akartál. Kezdjük ott, hogy azért gyulladáscsökkentők, mert az immunválaszt állítják le (a gyulladás az immunrendszer válasza lenne valamilyen támadásra). Mégpedig gyorsan és drasztikusan. Ezért az orvosok, főleg külsőleg,  sajnos imádják. Két-három nap maximum és a tünetet elfújták, volt-nincs, a páciens meg ódákat zeng a csodadoktorról. Ismétlem, a tünet szűnt meg. Immunválasz híján az ok viszont legtöbbször súlyosbodott, és a szteroid elhagyása után pár nappal rosszabb lesz mint előtte volt :-P Indokolt lehet olyankor, amikor pont az immunitás a baj, sokizületi gyulladás, ekcéma (ha nincs mellé fertőzés, mert ugye nem akarunk épnek tűnő bőrt csordultig tele immunhiány okán zavartalanul csámcsogó bacival/gombával), satöbbi. Mellékhatása akkor is lesz dögivel, főleg ha sokáig (több mint két hét) használják. Némelyik mellékhatás nem is jön elő azonnal csak hónapok múlva... szóval ésszel.

Az Araneus-térséget a Technológia Sötét Korában, nagyjából a huszonöt-huszonhatodik évezred táján lakta be az emberiség. Bányászatra és ipari termelésre épülő kolóniákat hoztak létre a Sol rendszerhez relatíve közel található, hat rendszerből álló területen. Mint kiderült, a rendszereket ismeretlen eredetű warp-kapuk kötötték össze, amik lehetővé tették, hogy a lassan önállóan is űrjáró technológiát kiépítő rendszerek kapcsolatban maradjanak egymással. Az Istencsászár eljövetelének idejére az Araneus-térség techno-nemesi házak uralta birodalom volt, amely kölcsönösen mit sem tudott egymásról az Ember Birodalmával. Ez a Császár Nagy Kereszteshadjáratának vége felé változott meg. Az Impérium egy kisebb, nem különösebben felfegyverzett flotillája, miután eltévedt a warpban, véletlenül a techno-nemesek egyik félreeső protektorátusa közelében lépett vissza az anyagi világba. Mielőtt még újabb warp-ugrást hajthattak volna végre, a kis hajókat támadás érte. Kibernetizált katonák szálltak át rájuk, és csakhamar elfoglalták őket: ám asztropatáik eddigre üzenetet tudtak küldeni minderről a Sol rendszerbe.

Terra küldöttséget menesztett az újonan felfedezett emberi csoportosuláshoz. Olvasóim tudják, hogy az Ember Birodalma ekkor ereje teljében volt, és javában foglalta el az egész Galaxis valamennyi emberlakta, vagy emberi életre alkalmas világát. Araneus nemesei viszont csak annyit tudtak, hogy őket, akik több ezer éve uralkodnak az általuk ismert rendszerek felett, megkereste valami önjelölt uralkodó, akinek az első találkozáskor különösebb erőfeszítés nélkül foglalták el a hajóit. Meghallgatták a követek javaslatát, mely szerint térjenek meg a Császár kebelére, leplezetlenül kinevették a követeket, majd miután visszanyerték komolyságukat, ők is ajánlatot tettek: ha behódol, és adót fizet, ez a Császár teljes jogú tagja lehet Araneusnak, és élvezheti az ő fejlett technikájuk, és a velük való kereskedelem előnyeit.

A Császár olyannyira méltányolta ezt a nagyvonalú ajánlatot, hogy mindjárt bőkezű ajándékkal válaszolt, a Hetedik Gárdista Légió és kisegítő erői képében. Hashin Yonnad parancsnok, híres hadvezér, és számos hadjárat hőse, a rend teljes harminckilencedik házának élén látott neki a térség pacifikálásának. Flottája Tallarnnál gyülekezett. Az Öklök húszezer gárdistáját millió és millió halandó katona, sok ezer hadihajó, titánok, és skitarii hadosztályok támogatták. Hashin Yonnad keményebb diókat is feltört már kisebb haderővel, és bár óvatosan, átgondoltan nyomult előre, bizony két hónap múltán a körülzárt központi rendszer kivételével a teljes Araneus-térség az övé volt. A maradék techno-nemes vezetők készek voltak a megadásra.

Ekkor azonban minden résztvevő fél számára váratlan dolog történt. A warp-kapu rendszer beszakadt, és a kapukból valami ismeretlen dolog áramlott ki. Valamennyi rendszert támadás érte, mégpedig azonosítatatlan xeno forrásból. Az Öklöket és szövetségeseiket elsöpörte a példátlanul ádáz támadás. Hashin Yonnad fogcsikorgatva úgy döntött: a rendszerek többségét sorsára hagyja, hogy a maradékot esélye legyen megvédeni. Ez a veterán parancsnok minden tudását latba vetve lassította le az idegen áradatot, de megállítani még ő sem tudta. Amikor végül már csak a központi bolygót tartották, vállvetve a maradék techno-nemes sereggel, végül úgy látta, nem kockáztathatja meg, hogy ez az ismeretlen ellenség továbbterjedjen. Inváziója kezdetén minden eshetőségre készen aláaknázta a warp-kapukat, és most működésbe hozta a tölteteket, elvágva magát minden segítségtől, de talán csapdába ejtve itt az idegeneket. Meglepő módon azonban a kapuk megsemmisülésével a támadók egyszerűen eltűntek. 

Sem Hashin Yonnad, sem az Araneusiak, de még Terra lordjai sem értették a dolgot - a Császár pedig nem kommentálta. Mindenesetre, bár a központi rendszer túlélte a kettős inváziót, a térség többi világa teljesen romba dőlt. Maga Araneus Prime is árnyéka volt egykori önmagának. Az egész bolygót beborító város üszkös rom volt csupán, mely felett mérges égéstermékek köde örvénylett. Mindössze kaptárvárosainak viharvert tornyai emelkedtek ki többé-kevésbé épen a pusztaságból, fentről tekintve a félhalott világra. Ekkor kezdték azon a néven emlegetni, amelyen máig hírhedt: az élőholt bolygó, Necromunda.

Funkciója nem változott számottevően. Az Impérium azóta is ugyanúgy ipari termelésre használja, és az eltelt évezredek alatt szárazra facsarták valamennyi nyersanyagforrását. Manapság így a régi korok hulladékát éli fel: a törmelékből jut alapanyagokhoz, és olykor értékes, régi technológiához. A bolygó felszínét mérges ipari hamu borítja, mely felett ugyancsak korrozív gázokkal terhes szél fúj. A légkör mérgező része fölé magasodnak a hatalmas kaptár-tornyok, melyeket megerősített vasutak kötnek össze - ezek időnként visszaverik a hamupusztákhoz alkalmazkodott mutáns hordák támadásait. A lakosság túlnyomó része azonban a tornyokban él. Létszámuk messze-messze túlhaladja azt, amit a bolygó el tudna tartani, szükségleteiket bolygóközi importból fedezik Necromunda urai. A vezető nemesi házak a tornyok felső emeletein tanyáznak: ők friss levegőt szívnak, valódi ételt esznek, és olykor még az égboltot is látják. A kisebb házaknak, lejjebb, már csak újrahasznosított élelem és levegő jut, kisebb és rosszabb minőségű élettér, őalattuk az ipari és kereskedelmi rész helyzete még rosszabb - de ők még így is abszolút luxusnak élik ezt meg, mert tudják, hogy még ők is a torony felső részében laknak, viszonylagos biztonságban, rendben, és többé-kevésbé biztos a napi betevő falatjuk. Az alsóbb részek azonban egyre régebbiek, állapotuk egyre rosszabb. Omladozó fémbarlagok szövevényén folyik át a felső szintek ipari szennyvize, felette agyonhasznált levegő kavarog. Potenciális nyersanyagforrásnak is tekinthető, halálosan veszélyes elhagyott iparterületekért, vagy csak egy falat újrahasznosított élelemért csapnak itt össze az alsóbb szintek lakói, akik a túlélésért mind valamelyik Ház bandáihoz csapódnak. A sikeresebb bandák több évig is túlélnek, a még sikeresebbek felszerelik magukat legyőzött ellenfeleik eszközeiből, és pénzzé tett javaik ellenértékéből. Némelyikük még a Háza figyelmét is felkelti, és nagy ritkán feljebb jutnak a ranglétrán, ezáltal a kaptár-toronyban is. Többségük azonban fiatalon meghal valahol egy elhagyatott folyosón, egy golyó, lézerlövedék, valamilyen ipari mérgezés, az omladozó fémlabirintusban bekövetkező baleset, vagy valamilyen fertőzés következtében.

A legnagyobb, és legfontosabb kaptártorony a Primus torony, ismertebb nevén a Palatinus. Utóbbi nevét onnan kapta, hogy a csúcsán ékeskedik a Helmawr ház palota-komplexuma. Innen uralja világát a bolygó kormányzója, Lord Gerontius Helmawr. Számtalan fiatalító kezelés és kibernetikus beültetések következtében immáron hosszú évszázadok óta Necromunda teljhatalmú ura ő. Mindaddig, amíg a Dézsmát időben beszolgáltatja, bírja az Impérium támogatását, és hogy ez mekkora túlerőt jelent, azt Necromundán soha nem fogják elfelejteni. Cserébe részt ád Terrának a még mindíg hatalmas termelőkapacitásból, ami a rendelkezésére áll, sőt, ezt túl is tudja teljesíteni: a többi terméke értékesítéséből komoly vagyona, befolyása van Impérium szerte. Ezen felül fejadót is fizet: a kaptárok lakosságának egy bizonyos százaléka a birodalmi sereget erősíti. Egyfelől a sereg a lehető legjobb emberanyagot követeli, másfelől a katonák életszínvonala messze túlhaladja az átlagos kaptárlakóét, így ők maguk is logikusnak tartják, hogy vetélkedni kelljen ezért a magas tisztségért. Ezért aztán az újoncok rendszerint Lord Helmawr saját seregéből kerülnek ki. Ezt kifelé bolygóvédelmi alakulatnak nevezik, odahaza azonban csak Pókoknak vagy Csúcslakóknak hívják őket. Valójában ez a legnagyobb és legerősebb banda, akik hosszú generációk óta tartják uralkodó pozíciójukat, ezáltal szavatolva Lord Helmawr kegyét. Ő rendet tarttat velük a kaptártoronyban, cserébe a magasabb emeleteken szállásolja őket, jobb ellátmányt, fegyvereket, és kibernetikus beültetéseket biztosít nekik. A Pókok hűsége így megkérdőjelezhetetlen, ütőképességük pedig - saját jól felfogott érdekükben - igazolja rémisztő hírnevüket.

A legfelsőbb emeleteken találhatóak továbbá az űrkikötők, melyek szintén Lord Helmawr kezében vannak, ezáltal szavatolva űrszállítási monopóliumát - uralmának egy újabb eszközét. Egy kivétellel. Itt található ugyanis az Öklök rendjének egyik kolostorerődje, amely nem csak a bolygó védelmét szavatolja, de a bandaháborúk gyorsította természetes szelekciót kihasználva a rend toborzóhelye is. Ha egy bandatag igazi csúcsragadozójává válik a kaptárnak, olykor emlékeztetőt kap róla, hogy még mindíg csak halandó: az Öklök felderítői levadásszák, és elragadják az erődbe, hogy gárdista-jelöltet faragjanak belőle.
Vaskos fallakon és ellenőrzött kapukon túl, lejjebb, de még mindíg a csúcs közelében tanyáznak a főnemesi házak. Ezek gyakorlatilag semmit sem termelnek, tevékenységük szinte száz százalékban a hatalom öncélú hajszolására illetve megtartására irányul, házasságok, szerődések, manipuláció, politika, és hasonló szép eszközök útján. Valamennyien versengenek Lord Helmawr kegyéért: akire a lord rámosolyog, már a puszta presztízs okán értékes szerődéseket szerezhet, míg akiről csupán a pletyka elterjed, hogy elfordult volna tőle, arra a többi ház máris éhes cápaként veti rá magát. Példa rájuk a hírhedt Ulanti ház.
Újabb fal mögött, és újabb néhány mérfölddel lejjebb már a kisebb házak birodalma húzódik. Ezek alattvalói végzik a tényleges termelést, mindegyikük más és más specializált szektor mestere. Olyan régóta van ez így, hogy mára már ránézésre is különöznek egymástól, alkata, kiállása, no meg persze jellegzetes öltözéke és díszei messziről elárulják valakiről, melyik házhoz tartozik. Mindőjük saját fegyveres erejeként használja a nekik felesküdött bandákat, és úgy politikai-gazdasági, mint titokban fegyveres harcot is folytatnak egymással területekért, erőforrásokért, illetve a régi sérelmek okán. 

A Cawdor ház a Vezeklés Szektájának erőssége. Ennek tanai szerint az Istencsászár meghasonlott az emberiség bűneitől, ezért folyamatos vezekléssel kell őt engesztelni, hogy haragját elkerüljük. Aki pedig nem tesz így, ne adj Istencsászár nem osztaná a szekta tanait, az eretnek, akit ki kell purgálni, mielőtt még rájuk hívná az Ő haragját. A szekta más házak hívei között is jelen van, de a Cawdor házban hivatalos vallás, továbbá előszeretettel támogatják a hittérítőket mások területein is, különösen ha azok az adott térség urai ellen prédikálnak. Érthető módon ez nem javítja a ház kapcsolatát a többivel. Tanaik értelmében arcukat nem mutatják meg idegeneknek, így ijesztő mintájú maszkokat, és csukját hordanak. Hivatalosan nem tagja a háznak, de támogatásukat élvezi Klovis, a Megváltó, ez a hírhedten fanatikus, erőszakos, és hatékony szektavezér.

A Delaque ház közeli kapcsolatot ápol Lord Gerontiuséval, és nem csupán termékeikel látják el, de információval is. Ők ugyanis kémek. Minden házban, sőt, minden üzemegységben megvannak az embereik, semmi sem történhet a tudtuk nélkül. Hírnevüket megjelenésük is alátámasztja. Hagyományosan sötét területeikhez igazodott, fényérzékeny szemeiket sötét szemüveg, vagy implantok védik, hosszú kabátjaik számtalan zsebében fegyverek és csempészáruk lapulnak. Bőrük sápadt, fejük kopasz, hangjuk rekedt, suttogó.  

Állítólag az Escher ház vegyipari monopóliumának kellemetlen melékhatása, hogy az Escher férfiak csökevényes roncsok. A házat így teljes egészében nők irányítják. Ádázak, rátermettek, és büszkék, és nagyon rosszul viselik ha valaki lenézi a nőket - ez nem használ a hagyományosan macsó Goliath házzal való kapcsolatuknak. Kedvez viszont az Orlock házzal valónak, akikkel nem hivatalos szövetségesek. Bár az Ulani ház szülötte, de technikailag mégis inkább Escher híresség Őrült Donna, az alsó kaptár hírhedt nőstényördöge.

A Goliath ház területein az élet nehezebb, mint a többi házén, amire ők büszkék. Szemükben a szívósság, de főleg a nyers erő, és a termet mindennél fontosabb, lenézik a nyiszlett okostónikat, és bizonyos mértékben a nőket is. Felpumpált fizikumú nehézfiúik duzzadó izmaikat amennyire csak lehet közszemlére teszik, modern barbárként mutatkoznak, és legtöbbször viselkednek is. Punktaréj, tüskés bőrpántok, láncok jellemzik öltözéküket, míg gladiátorvermeik és életre-halálra vívott párbajaik sokat elárulnak társadalmukról.

Az Orlock ház a vasról híres, amelyet a területüket képező salakvermekből nyernek ki. Ebben a salakban még mindíg van annyi érc, amivel el tudják látni kohóikat, és azok termékeiből élnek. A salak kitermelése időtlen idők óta zajlik, így előfordult már, hogy kaptárrengéshez, helyi omlásokhoz vezetett, az így keletkezett hatalmas üregek okán. Hagyományosan nagy gavallérok a nőkkel szemben, és igen jó kapcsolatot ápolnak az Escher házzal. Nem így a Delaque-al. Hoszzú ideig amazok szállítottak ugyanis a főnemes Ulanti háznak, ám aztán Orlock pénzen bérelt bandák felrobbantottak jópár stratégiai fontosságú vezetéket a kaptár alsó szintjein. Ezek Delaque gyárakat tápláltak addig, és kiesésükkel a ház nem volt képes betartani szerződéses vállalását, az Orlock pedig a helyükre léphetett. Ez hosszú-hosszú ellenségeskedéshez vezetett, melynek során jóval később Delaque orgyilkos végzett Lord Hagen Orlockkal is. A hidegháború azóta is csak fokozódik.

A Van Saar ház gyártja a legjobb minőségű termékeket. Busás összeget ér bármi, amit az ő mesterembereik készítettek. Nem csoda hát, hogy a ház igen vagyonos. Végrehajtóikat könnyű felismerni teshezálló kezeslábasukról, amelyek védik viselőjüket az extrém környezeti hatásoktól, és jelzik is azokat - előfordul például olyan példány, amelynek egy része elszíneződik, ha mérgező a levegő, így viselője és társai időben észreveszik azt. A ház tagjai jellemzően igen komoly, már-már sótlan emberek, akik mély tiszteletben tartják a rendet, rendszert, hierarchiát. A Van Saarhoz hűséges férfiak között divat az ápolt szakáll. Hozzáértésük okán a Birodalmi Sereg előszeretettel sorozza be a ház tagjait technikusnak.

A negyvenedik évezred közepe táján lezajlott Drypus incidens jól szemlélteti, hogyan is zajlik a politikai élet a házak és bandáik között: A már említett értékes Ulanti szerződés irányába, mint láttuk, megnyitotta az Orlock ház útját a már tárgyalt szabotázs. Ám, bár a szerződéshez tartozó erőforrások és területek jó része tulajdonjogilag az Ulanti ház birtokában volt, és a Delaque ház csak használhatta azokat a szerződés okán, mégsem voltak hajlandóak átadni őket a szerződéssel együtt. A területeket lezárták, aláaknázták, vagy blokád alatt tartották. Ez nyilván nem tett jót az eleve feszült helyzetnek. 
Mármost az Orlock ház saját erőből is meg tudta volna oldani a nyersanyagok utánpótlását, nem rendelkeztek azonban a szükséges üzem-és robbanóanyaggal, már csak azért sem, mert ezek folyását elapasztotta a Delaque blokád. Az akkori Orlock vezető, Második Lord Ammonus Orlock tucatnyi bandát küldött hát, tulajdon fia vezetésével, hogy átvegyék az uralmat a Drypus forrás felett, ami üzemanyagban gazdag volt. A Delaque ház visszavonulni kényszerült, de tettek róla, hogy ha az övék nem lehet a forrás, más se termelhessen ott. Felgyújtották az üzemanyagot, felrobbantva ezáltal az egész forrást. Számtalan Orlock bandatag és még több munkás veszett oda.

Ezt már a kormányzó sem hagyhatta szó nélkül. A Helmawr ház érdekei azonban ekkoriban számos helyen egyeztek a Delaqueéival, ami kényes helyzetbe hozta. Nyíltan elítélte hát a házat, és minden szerződést megsemmisítettek kettejük között, titokban azonban éppen hogy támogatásáról biztosította, és a kieső bevételeket meghaladó összegeket ígért, ha a Helmawrok nem hivatalos kémei lesznek. Ugyanakkor szankciókkal sújtotta az Orlock házat is - újabb gesztus a Delaque felé. Mivel, úgymond, nem tudtak rendet tartani a bandáik között, száműzette velük a forráson rajtaütő Orlock erők maréknyi túlélőjét. Ezek között volt Kagil Orlock is, a ház fejének örököse, így nem csoda, hogy vonakodott eleget tenni az ítéletnek - Lord Helmawr (Gerontius őse) azonban tudatta velük, hogy ez az Ulanti szerződés megvonásával járna. Lord Ammonous háza nem bírta volna el az annyi vér árán kicsikart paktum elvesztését, így nehéz szívvel engedett a nyomásnak.
A Delaque és Orlock házak kapcsolata azóta is egyre feszültebb, míg az előbbi és a Helmawr házé azóta is szoros, bár titkos. Az Ulanti ház pedig mit sem törődik vele hogy hányan haltak meg értük, és óramű pontosan behajtja a szerződésében szereplő javakat.

A bolygóról újoncozott katonák is híresek.
A nemesi házak, különösen az Ulanti, híres tiszetket adtak az Impériumnak: Hito Ulanti főhadnagy például nem kisebb személynek, mint Lord Solar Machariusnak, az Impérium szentjének volt a jobb keze.
Ami pedig a közkatonákat illeti, a seregbe Necromundáról besorozott bandák már eleve összeszokott osztagokat alkotnak, és ezt a hasznos köteléket a sereg sem szokta széttépni. Más bakáknál gyakrabban rendelkeznek kibernetikus beültetésekkel, általában megbízhatóan értenek számos közelharci-és távolsági fegyverhez, és elvitathatatlan a városi harcban szerzett tapasztalatuk, így kiképzésük, és a számukra kiválasztott célpontok is építenek erre. A Necromundai Regimentek katonáinak többsége a Pókok közül kerül a seregbe, és előszeretettel tetováltatnak arcukra pók jelet, ezért a leginkább illusztris nyolcadik regimentjük is a Necromundai Pókok néven híresült el.

A Nyolcadik hősiességéről számos történet szól ugyan, ám sajnálatos módon ezek szinte mind a halálukkal, és az újraalapításukkal végződnek. 
Lord Solar Macharius halála után erői között polgárháború tört ki, és a császárhű oldal katonái vissza kényszerültek vonulni Deucalion bolygójáról. A támadókat sajnos az Alfa légió beszivárgói segítették, így átcsúsztak a részben árulónak bizonyult bolygóvédelmi erőkön, és ágyúik bombázni kezdték a sereget éppen amikor a legsebezhetőbb volt: amikor felszállásra vártak a csapatszállítóikban. Raevan Mortz ezredes és a Pókók nélkül az egész hadsereg ott pusztult volna: ő azonban, miután elesett felettesétől átvette a parancsnokságot, kitört a Nyolcadikkal a kikötőből, és a sűrűn beépített bolygó számukra otthonos felszínén az ellenséges tüzérség ellen vezette a Necromundaiakat. Öngyilkos akciója elnémította annyi időre az ágyúkat, hogy a sereg többi része fel tudjon szállni, köztük Solon hadúrral, a császárhű erők fővezérével, aki hosszú idő után megnyerte a polgárháborút.
Hasonlóan felemelő, de szomorú szerepet töltöttek be a Cicatrix Maledictum kitörése utáni időszakban is. A Mordia közelében található Stygius bolygót, amit hősiesen tartottak árulókkal és démonokkal szemben, elnyelte a warp, elemésztve szinte a teljes Nyolcadig regimentet.

Ahogyan ezután az Immatérium áradása elvágta a híres-hírhedt bolygót a külvilágtól, megingott Lord Gerontius pozíciója is. Ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy a potentát immár nem számíthat Terra erejére, a házak azonnal áskálódni kezdtek ellene, és a Helmawr ház csakhamar háborúban állt - mindíg másokkal, ahogyan a vén róka Gerontius ígéretekkel, fenyegetésekkel, manipulációval egymás ellen fordította, maga mellé állította, vagy csak hamis célpontok ellen irányította vélt és valós ellenfeleit. A Pókok bevetése, és az, hogy az Öklök gárdistái a kormányzó mellett álltak, bizony megfontolandóvá tette a Helmawr ház nyílt megtámadását, és a lord éveket nyert, de a végtelenségig ő sem tudta elodázni az összecsapást. Minőség tekintetében mindenképpen a kormányzónál volt az erőfölény, a kaptárvárosok lakossága azonban olyan elsöprő mennyiségű bandának adott otthont, ami idővel áttörte az ellenállást, és a Palatinus legfelsőbb szintjeire kényszerítette őket. Mielőtt azonban végleg szorult volna a hurok, végül hírét vették, hogy Lord Protektor Roboute Guilliman a rendszer felé tart seregével. Necromunda lakóiban soha el nem halványuló nyomot hagyott az a bizonyos ősi eset, amikor uraik ujjat húztak az Impériummal. A lázadás úgy szűnt meg, mintha soha el sem kezdődött volna. Lord Gerontius szokásos körmönfontsággal szabott ki büntetéseket, vagy éppen hagyta függőben őket, hadd féljenek tovább. Megérdemelt, és meg nem érdemelt, de stratégiailag előnyös jutalmakat osztott. Nemeseket végeztetett ki, vagy ami még rosszabb, fosztott meg vagyonuktól és vetette a többi martalékául, míg másokat előnyösebb helyzetbe hozott. Szerződéseket vont meg és kötött újra. Munkálkodása eredményeként visszaállt a sok száz évig megszokott, kipróbált status quo: a Lord Protektor már a megszokott állapotában találta a híres-hírhedt bolygót, amikor megérkezett.

A cikk az új Necromunda megjelenése előtt íródott, így könnyen lehet, hogy a benne írtak néhány hónap múlva elavulnak, de legfeljebb majd írok még egyet :-)

További 40K cikkek

Ahogy a régi mondás tartja, a dzsungelben minden ehető – te is! Catachan dzsungel borította világán ez sokszorosan igaz: az ember, még a negyvenedik évezred technológiájával felszerelt ember is nagyon közel helyezkedik el a tápláléklánc legaljához. Más „tisztességes” Halálvilágokon legalább „csak” az atmoszféra, a hőmérséklet, vagy az óriásragadozók, esetleg a rendszeresen portyázó xenók próbálják elpusztítani az odatévedőket. Catachanon minden. A növények szemmel látható sebességgel nőnek, szinte mindegyikük mérgező, savas és/vagy húsevő. A gombák és zuzmók maró anyagai lebontják a habarcsot, elporlasztják a téglát és a követ, elkorrodálják a fémet. Az állatok egy része hatalmasra, elképesztően pusztító erejűre és rettentő ádázra nő, mint a hírhedt Catachan Ördög, ez a tiranidákra emlékeztető rémálom.
 

Mások egészen aprók, és mire észrevennék őket, mérgük már rég végzett áldozataikkal. A Szögesdrót-folyondár levelet nem, csak kétféle függeléket növeszt: hosszú, leheletfinom csillószőröket, amik megérzik a szerencsétlen állatot vagy embert, aki hozzájuk ér, na meg csaknem méteres, gyémántkemény tüskéket, amelyek felnyársalják azt. A Catachan Ugatóbéka az egész galaxis legmérgezőbb élőlénye: paradox módon saját halálát is okozza védekező rendszere, amely ha az állat megsérül – például mert egy óvatlan ember rátapos – iszonyatos erejű toxint lövell a levegőbe, ami akár egy kilométeres körzetben is kiirt minden állatot. Még a gázmaszkokat és a páncélok tömítéseit is átrágja. Nem szorul különösebb magyarázatra a beszélő nevű Repülő mocsári mamba, vagy a Catachan agyevő dudva…

Egy szó mint száz, ez a világ az egyik első az Impérium Halálvilágainak listáján. Amilyen könyörtelen a bolygó, olyan szívós a lakossága. A Catachan nép a betelepülés óta eltelt több tízezer év alatt alkalmazkodott az embertelen körülményekhez. Jó egy fejjel magasabbak az átlagnál, elképesztően izmosak, bőrük vastag és cserzett, májuk pedig gyorsabban bontja le a mérgeket mint a nyugalmazott Ciaphas Cain-é a felvizezett Amasecet. Legtöbbjüket három éves kora előtt felfalja valami. Akit nem, azt gyakorlati okokból előbb lőni tanítják meg, és csak aztán járni... A felnőtt Catachanoknak nincs párja az Impériumban lopakodásban: nem csak az ellenfél, de még a növényzet elől is megtanulnak elrejtőzni. Utolérhetetlenek a szörnyek elleni harcban, hiszen másképp nem is érhetnék meg a nagykorúságot - mindezt úgy, hogy minimális zajt csapnak harc közben. Egy szó mint száz, az átlag Catachan közel két méter magas, mérhetetlenül izmos, szívós, élethalálharcok által megedzett kommandós. Ennél már csak az asszonyaik keményebbek, ők ugyanis túlélés közben a gyerekekre is vigyáznak…

Településeik erődök, amik körül folyamatosan irtják a sebesen visszanövő növényzetet, részint hogy legyen terük rálőni a közeledő vadállatokra, részint maguk a veszélyes növények miatt.
Talán nem is kell magyarázni, hogy a catachan nép miért értékes portéka az Impérium seregei szemében. A Catachan Dzsungelharcos regimentek tradícionálisan vörös fejpántot viselnek, utalván ezzel a vér-esküre, amit a hadtestük szolgálatába lépve tesznek. Legbecsesebb tárgyuk a catachan kés, ez a híres, egyik felén fogazott túlélő penge. 

Mesterei a cselvetésnek, és a csapdaállításnak – egészen primitív mérgezett karóktól és hurkoktól a melta-aknákig és plazmagránátokig mindent felhasználnak az óvatlan ellenség megtizedelésére. A legellenségesebb környezettől, a legrémisztőbb szörnyektől sem riadnak vissza – ami azt illeti, a legtöbb xeno harcizóna vakáció a számukra az otthoni körülményekhez képest. Okoz azonban némi problémát, hogy szocializációjukból adódóan nehezen engedelmeskednek az olyan parancsnoknak, aki nem bizonyította előttük, hogy éppoly rátermett mint ők – az ilyen pedig igen ritka! A catachan regimentekhez beosztott komisszárok, ha a máshol bevett megfélemlítő taktikával próbálják őket engedelmességre bírni, gyakran egyszerűen eltűnnek...
Volt azonban egy, akinek sikerült kivívnia a tiszteletüket, sőt, az ő nevéhez fűződik a leghíresebb, az Ördögök néven is ismert Második Catachan Regiment mai formájának kialakítása. Greiss komisszár-ezredes számára – Armageddon szülötte lévén – nem volt éppen idegen a harctéri élet, a Második legénységéhez képest azonban kisfiúnak számított; jó egy fejjel alacsonyabb és véznább termete miatt így is nevezték a háta mögött. Ő azonban nem adta fel. Megismerte katonái gondolkodásmódját, együtt evett, menetelt, és harcolt velük, az első vonalból vezette őket, és azok végül elfogadták vezérüknek.

Gazdagabbak is lettek az armageddoni férfiú tapasztalataival. Bevezette a regimentnél a Kiméra harcjárművek használatát, mozgékonyabbá téve a Másodikat a többi catachan egységnél. Meggyőzte bajtársait, hogy fogadják be maguk közé az ogrynokat. Ezeket a tompa eszű óriásokat addig nem tartották olyan sokra a dzsungelharcosok mint más hadtestek, de Greiss összebékítette őket, és irányítása alatt számos ogrynt kiképeztek a saját harcmodorukra, majd később nagy sikerrel vetették be ezeket a vegyes egységeket. Mára minden catachan regimentben feltűnően sok ogryn harcol. Greiss fedezte fel közülük a negyvenegyedik évezredben talán a leghíresebbet, Nork Deddogot is. 
Az egykedvű óriás a komisszár testőre lett, és számtalanszor megmentette az ő és bajtársai életét. Leghíresebb haditettére akkor került sor, amikor az ellenség kilőtte Greiss Kiméráját. Deddog leszakította a harcképtelenné vált páncélozott csapatszállító oldalát, majd a vállára dobta a súlyosan megsérült komisszárt. Az ellenséges tűz miatt, mint ernyőt az eső ellen, maguk fölé emelte a fél Kimérát, és ily módon sztoikus nyugalommal kisétált a golyózáporból. Nork Deddog azóta fényes karriert futott be, mint a sereg legkeresettebb testőre.
 

Greiss azonban nem sokáig vezette már a Második Catachan Regimentet. Bátorságát többé egy catachan sem kérdőjelezte meg, de egyszerűen nem volt olyan szívós, mint emberei és ogrynjai, és sok-sok harctéri sebesülés és bionikus beültetés után vissza kellett vonulnia. Helyét aztán egyik legjobb altisztje vette át.

A Második hőse Harken őrmester is, aki még honfitársaihoz képest is óriás termetű – magasabb, mint egyes Gárdisták páncélban! Bajtársai szerint „Ő a legkeményebb groxb***ó az egész hadosztályban. Az az ember üvegszilánkokat eszik, és gránátokat sz**ik!” A Tiranida háborúkban történt, hogy nehéz bolteres osztagán Ravener szörnyetegek ütöttek rajta. Tudni való, hogy a nehéz boltert csak szervópáncélos Gárdisták tudják egyedül kezelni, a halandó katonák állványon, tüzérségi fegyverként használják, minimum három fős osztagokban. Egy tüzér, egy lőszer-adogató és egy kisegítő. A két rém azonnal széttépte az utóbbiakat, Harken viszont az egyik hátára vetette magát, medveölelésbe fogta a lény első pár végtagját és azt, ami a gerince lett volna – már ha a földi anatómia szabályai érvényesek lettek volna rá. Bárhogy próbálta is lerázni magáról a katonát, a szorítás egyre csak erősödött, és végül a lény egyszerűen kettétört egy émelyítő reccsenés kíséretében. Harken akkor egyszerűen felkapta az állványról a gazdátlanná vált nehéz boltert, és ementálivá lyuggatta a maradék ravenert. Azóta is egyedül használja az eszközt: véleménye szerint ha kézifegyverként is tudja használni, minek vesződjön a sallangokkal?

„Acélkarú” Straken Greiss egykori altisztje volt. Egy alkalommal eldákon ütöttek rajta Miral halálos dzsungeleiben, amikor megtámadta őt egy ott honos, hatalmas Földicápa. A szörnyeteg borzasztó sebeket okozott neki, többek között leharapta a jobb karját, de Straken megölte őt, mégpedig anélkül, hogy akár egyetlen hangot is kiadott volna közben – mindezt azért, hogy nehogy felfedje a pozíciójukat! Ha ez nem lenne még elég, a legenda szerint úgy végzett a Földicápával, hogy átharapta a torkát… Csak az eldák halála után kaphatott orvosi ellátást, a szanitécek elborzadtak a sérülései láttán. Straken acélszín, erőteljes bionikus protézist kapott jobb kar gyanánt, és csaknem teljes jobb bordaívét is fémre cserélték. Ekkor kapta bajtársaitól az azóta is büszkén viselt becenevét. Hősiességéért előléptették, és amikor Greiss visszavonult, ő vette át a Második Catachan Regiment vezetését.

Már az ő vezetése alá tartozott az illusztris regiment, amikor Grax hadúr WAAAGH!ja elözönlötte a Ryza rendszert. A Másodikat vetették be Dulma'lin világának megtisztítására. Az Acélkarú embereivel beszivárgott a barlangrendszerbe, ahol az orkok zöme és vezérkara is tanyát vert. Napokig észrevétlenül vadásztak a zöldbőrűekre, míg végül ork nobok egy csoportjának squigkutyái ráakadtak a szagukra. Öldöklő küzdelem kezdődött, melyben Straken egy tomboló Squiggoth elé rántotta az orkok főnökét. A szörny mindkettőjüket megtaposta, az orkot meg is ölte, Straken viszont, ha súlyos sérülten is, de élve mászott ki alóla, amikor szörnyek lemészárlásában igen rutinos bajtársai végeztek a monstrummal. 

Működésbe hozták az elmúlt napokban elhelyezett robbanótölteteket, és míg ők elmenekültek, a barlangrendszer az ork sereg fejére omlott. Straken maradék jobb bordáit, tüdeje egy részét, és bal szemét is bionikus beültetéskre kellett cserélni. Haditettük közvetlen oka volt a bolygó visszafoglalásának, a babérokat mégis egy bizonyos Osh'Preen nevű potentát aratta le, aki egyszerűen jobban helyezkedett a parancsnokság alfelének vonatkozásában. Ráadásul vette a bátorságot, hogy ne csak eltussolja a catachanok döntő szerepét a győzelemben, de egyenesen elmarasztaló jelentést írjon róluk, amiben „mosdatlan, barbár primitíveknek” festette le őket, akik „alig különbek az orkoknál”. Ő lett a bolygó új kormányzója is.

Nem bizonyult azonban túl jó vezetőnek, kizsákmányolta, elnyomta a lakosságot, ráadásul uralma alatt virágzott a kábítószerkereskedelem és a prostitúció is, melyekből busás hasznot húzott. A végsőkig kizsigerelt, narkós, prostitúcióra kényszerített tömegek Slaanesh-hez fordultak, és idővel a teljes lakosság, a Káosz támogatásával, felkelt a kormányzó ellen. A sors iróniája, hogy Osh'Preen vészjelzését egyedül Straken regimentje fogta időben, akik abban az időben egy közeli hadszintéren állomásoztak. Az ezredes jelentése szerint az adás szörnyen zajos volt, és mire sikerült kihámozni, miről is szól, a kormányzón már nem lehetett segíteni. Roppant pech…

Catachan bolygója a legtöbb inváziós hadsereget különösebb segítség nélkül megsemmisíti flórája és faunája okán. Amikor azonban az Éjurak káoszgárdistái a bolygóra támadtak, vezérük, Lord Ratathrax felkészülten érkezett. Orbitális bombázással felperzselte a körülöttük növő dzsungelt, majd ízzé-porrá lövette az erődvárosokat. Amikor azonban partra szállt, hogy a légiója által kedvelt módon saját kezűleg mészárolja le a túlélőket, a bombázás után maradt toxikus mocsárban – amelyet már néhány óra alatt elkezdtek visszahódítani a hihetetlenül szívós ragadozó növények és állatok – már ott lapultak az Ördögök. Straken egy Szögesdrót-folyondár jókora darbjával a kezében kúszott Ratathrax mögé. Kisvártatava bekövetkezett amire várt: a környező vegetáció virulens spórái tönkretették a szervópáncél szűrőit, és a Káosz lord levette a sisakját…
…a többi Káoszgárdista halála sem volt dicsőbb, és a zavarbaejtő sebességgel újranövő dzsungel hamarosan még a keramitot is megemésztette a vértjeikből.

Se szeri, se száma a catachan hadosztályok, és a híres Ördögök hőstetteinek. 
Egy regimentjük a tiranida háborúkban hét évig harcolt a Koralkal-VIII bolygót megtámadó idegenekkel. Különös módját fejlesztették ki a xenók elleni harcnak: legyilkolt tiranidák toxinjaival kenték be magukat, így a xenók nem érzékelték őket. Általában a Lictorok vadásznak nesztelenül a Kaptártudat ellenségeire: most ők voltak az áldozat. Kivágott feromonzsákjaikat csalétekül vetve terelték a dzsungelharcosok a xenókat szűk, jól belőhető kanyonokba, aláaknázott tisztásokra... Tevékenységük következtében a bolygó felszabadult, a regimentet pedig két teljes évig karanténban tartották, mielőtt máshová helyezték volna, annyira átitatódtak a mindenki más számára halálos tiranida mérgekkel.

De kitüntették magukat többek között a Tau ellen indított Megtorló hadműveletben, az Armageddonon dúló végtelen harcban és a galaxis száz és száz más hadszínterén. Egy főmérnork hadúr akkora becsben tartja őket mint méltó ellenfeleket, hogy Taposóira és más óriás hadigépeire vörös fejkendőt köttet, ezzel jelezve, milyen ádázul harcolnak…
Egy szó mint száz: alig volt olyan ellenfél a Galaxisban, ami megtörte volna ezeket a legendás harcosokat egészen addig, amíg a negyvenegyedik évezred végén galaxisszerte át nem szakadt az anyagi világot a pokoltól elválasztó gát...

Erről viszont már egy másik alkalommal fogok mesélni.


(…nem lenne viszont teljes a történet, ha nem említeném meg itt IS minden idők leghíresebb catachan kommandósát, az egyszemélyes hadsereget, akitől még a tulajdon feljebbvalói is félnek. Aki szinte soha sem szólal meg, aki kifejezéstelen arccal, mozdulatlanul ül bevetések között, hogy aztán ahogy megkapta a parancsot köddé váljon, és lemészárolt ellenséges főnökök fejeivel térjen vissza. A 40K Chuck Norrisát, SLY MARBOt! )

Valamikor 2003 táján jelent meg az azóta rendkívül népszerűvé vált terepasztalos Warmachine játék, és 2006 körül testvére, a Hordes. Ezek azóta egy nagy játékká álltak össze, rajongótáboruk pedig folyamatosan nő, olyannyira, hogy jelen pillanatban a Star Wars asztali űrcsata játéka és a Warhammer 40K után a harmadik legnagyobb a világon. 

A játék térhódításának fényében, és tudván, mekkora népszerűséget hozott a 40K-nak is a vele foglalkozó számítógépes szcéna, nem meglepő, hogy a tulajdonos Privateer megpróbálkozott egy Warmachine PC-játék piacra dobásával is. A project nem haladt zökkenőmentesen: bár már 2009-ban nekiláttak a harci gépek hegesztésének, 2013-ban mégis Kickstarter kampányba kellett kezdjenek, hogy ne legyenek kénytelenek hat év munkáját feladni. A rajongók támogatása kézzelfogható volt: egy évvel és közel 1,6 millió dollárral később a játék early-accessbe került, 2014 végére pedig teljes értékű játékként is hozzáférhetővé vált, majd újabb és újabb DLC-frakciókkal gazdagodott a Steamen. Igen stílszerű, hogy ott steampunk, fantasy létére... 
 

A továbbiakban elég sokat fogok írni az asztali játék világáról, biztosan lesz olyan akinek túl sokat is, ezért kattintással már innen elérhető a cikk PC-játékkal foglalkozó része.

A Warmachine/Hordes egy Immoren nevű steampunk fantasy világban játszódó, terepasztalos harci játék. A játékosok kisebb csapatokat irányítanak, élükön valamilyen varázslóval: egy gőzgép és mágia mozgatta hadigépeket életre keltő Csatamágussal, vagy egy hatalmas harci szörnyetegeket uraló Boszorkánymesterrel.

Csapatuk egyik tengelye a fenti nagyfiúk lesznek. Ahogyan a fő karakterek hatalma átjárja őket, ezek a hadigépek, illetve harci szörnyek elképesztő teljesítményre képesek. Már önmagukban túlélik a halandó emberek számára halálos sebek tucatjait, és képesek akkorát ütni, lőni (…köpni, varázsolni), ami elegendő egy kisebb épület lerombolásához. Ez a teljesítmény pedig megsokszorozódik egy gyakorlott mágus irányítása alatt.
A másik tengely gyakorlatilag mindenki más. Közkatonák, kisegítő varázslók, lovagok, zombik, mágikus lebegő kövek… rettentő sok és sokféle egység áll rendelkezésre, még az eleve igen sokszínű nagyfiúkhoz képest is. Ne becsüljük alá őket: egy csupa nagyfiúból álló csapat könnyen szenvedhet csúfos vereséget a sokszoros létszámfölényben lévő gyalogok hordájával szemben, se szeri, se száma továbbá azoknak a hasznos egységeknek, akik értékes bónuszokat adnak a nagyoknak, vagy éppen fordítva.
A játék megnyerhető különböző stratégiai célok teljesítésével szerezhető pontok gyűjtésével, vagy az ellenvél varázslójának elpusztításával: Csatamágus, vagy Boszorkánymester nélkül a csoport azonnal összeomlik. A különböző (frakciónként is sokféle) varázslók abból a szempontból is kulcsfigurák, hogy változatos varázslataikon túl mindnek van egy nagyon erős egyszer használatos képessége is, mindezek pedig  nagyban befolyásolják, milyen csapatot érdemes építeni köréjük.


A teljesség igénye nélkül ejtsünk pár szót a főbb frakciókról.
 

Az egymással is folyton torzsalkodó Vaskirályságok mindegyike birtokolja a gőzgólemek létrehozásának, és mágiával életre keltésének technológiáját. Seregeiket tehát Csatamágusok vezetik, irányításuk alatt pedig ilyen harci gépek is menetelnek – de ezzel szinte véget is ér közöttük a hasonlóság.

A Warma/Hordes jófiúi többek közt az első háborús hátultöltős puskás, lövészároktöltelék gyalogság, a sokoldalú könnyű és nehéz harci gépek, a lovagok, és a pisztolyos varázsmesterlövészek fura keveréke. Mindehhez hozzá jön még némi villámmánia (a lovagok kardja ráz, a tech-varázslóik villámot szórnak, a pisztolyhőseik a mennydörgés erejét idézik a töltényeikre…), és egy a világra alapvetően nem jellemző, szinte árnyalatlanul pozitív erkölcsi hozzáállás (a rossz fiúik is maximum Han Solo szintjéig „süllyednek”). Igaz, ha azokat kérdezzük, akiknek a volt földjein Cygnar jelenleg áll, lehet hogy kevésbé pozitív képet kapunk… Sokféle játékban jók, de a távolsági harcban különösen. Érdekes még a villám-mechanizmusuk: az eltalált ellenfélről a villám tovább pattanhat másokra, még ha ők – fedezék okán, vagy más módon – védettek is voltak az eredeti támadással szemben.

Ez a katonaállam valóságos orosz sztereotípia gyűjtemény. Színük a vörös, az Anyaföldért (és a cár anyuskáért) harcoló csatamágusaik többnyire a tél erejét hívják segítségül, gyalogságuk usankát és szőrmebundát hord, mellettük maffiózók és orgyilkosaik harcolnak, de előfordulnak közöttük medvék és orosz pásztorkutyák is… Nehéz harci gépeik roppant erősek, könnyűeket viszont egyáltalán nem használnak – cserébe rendelkeznek egy gőzpáncél technológiával, és az ebbe bújtatott elit katonáik érezhetően szívósabbak a mezei bakáknál. Egymással bajtársiasak, Khadorért egészen hősies áldozatokra készek, másokkal szemben azonban bármilyen eszköz megfelelő, bármlyen eskü megszeghető, és bármilyen gazság megengedett a szemükben… Hadigépeik rendszerint az üllő, amin az ellenfél megtörik, gyalogságuk pedig a kalapács, ami lecsap rájuk (főleg az idegesítően halálos Kayazy Orgyilkosok és a sereg Özvegycsináló mesterlövészei). A szűkszavú tömeggyilkos Orsus Zoktavir – ismertebb nevén a Mészáros – pedig a játék talán legkeményebb csatamágusa.

Öld az eretneket, égesd a mutánst, purgáld a tisztátalant! Ismerős ez a szöveg valahonnan? Nos, amit a 40K Impériuma a Császár nevében, vagy Torquemada vagy Amalric Istenében helyesnek tart, azt nagyjából a kiválasztottak Hierarchája is. Felettébb kedvelik a tüzet és az azzal kapcsolatos fegyvereket, varázslatokat, és még a csata közben is fontosnak tartják folyamatosan hirdetni Menoth isten iránti elhivatottságukat (szemben az ellenséggel, aki nyilván megátalkodott eretnek). Templomos lovagok, flagellánsok, papok menetelnek harci gépeik mellett. Az egyes egységek tűz- és szent varázslatai, és egymást fanatizmusra serkentő zsoltárai, szöges ösztökéi összetett, és hatékony módokon emelik az egész sereg erejét; a stratégiájuk rendszerint erre épít. Azt hiszem, a mentalitásukat szükségtelen tovább ecsetelnem, bár azt azért hozzátenném, a lovagjaik két kereszterefeszítés és pogrom között adakoznak a szegényeknek és felkarolják az árvákat is, és szentül meg vannak győződve abszolút erkölcsi fölényükről.

E sötét szigetbirodalom népe gyakorlatilag élőholt, nekromanta, kalóz, vasszörnyeteg, vagy élőholt nekromanta kalóz-vasszörny… Csatamágusaik rendkívül erősek. Legjellemzőbb egységeik elsőre nem tűnnek veszélyesnek, de nagyon sokan tudnak lenni, és szinte mindegyikük mérgez, átkoz, sorvaszt, vagy feltámad miután megölték. Ebből nagyjából el lehet képzelni a világhoz való hozzáállásukat is. Annyit tennék még hozzá, hogy névleg Toruk Sárkányurat szolgálják, aki úgy gondolja, hogy a halottak sokkal szebbek az élőknél, ezért azon igyekszik, hogy az utóbbiak inkább az előbbiekre hasonlítsanak. Névleg szolgálják őt, mert valójában mindig csak saját magukat.

Elf-Kaida. Avagy egy, az elfek zöme által terrorszervezetnek tartott szakadár csoport, melynek elf orgyilkosokból és fejlett varázsgépekből álló sejtjei varázslókat ölnek. Teszik ezt pedig azért, mert (nem száz százalékig alaptalan) elképzelésük szerint azok mágiahasználata öli meg lassan az elfek egyik legfőbb, és a Bosszú hozzáállásával szöges ellentétben jóságos, békés istenét, Scryah-t. Varázsgépeik, a Myrmidonok rendkívül megbízhatóak és idegesítő trükköket tudnak, gyalogságuk pedig specialistája a varázshasználók, így az ellenség vezére kiiktatásának is.

Ennek a fogaskerék-seregnek szinte nincsenek közkatonái, kisebb-nagyobb hadigépeik egyetlen óramű pontos gépezetet alkotnak a csatatéren, és ugyanilyen precíz irányítást igényelnek a remélhetőleg igen tapasztalt játékostól. Külön-külön nem annyira erősek, de ha pontos, átgondolt terv szerint mozdul meg, az Eggyéválás arcpirító túlerőt tud felmutatni bármilyen más frakcióval szemben. Például ha minden feltétel teljesül, minden hadigépük egymás után újra felhasználja a csapat összes Fókuszát ugyanabban a körben... Tagjai gépimádók, akik szerint a felemelkedés egyetlen módja lelküket gépekbe plántálni. Cyrisst, a logika istenét imádják, akiről az a sanda gyanúm, hogy egy mesterséges intelligencia steampunk megfelelője.

Roppant egyszerű: minden más. Nagyon vegyes csapat, bércsatamágusoktól trónját követelő, bukott Cygnar hercegig mindenféle ember, lény, és hadigép előfordul közöttük… Önmagukban, de bizonyos mértékig más frakciók részeként is felvonultathatók.

A többé-kevésbé civilizált Vaskirályságokon túl a mágia által átjárt vadonok, sivatagok, és mocsarak világában, de még a tengerben is szörnyetegek élnek. És köszönik, nem kérnek az emberekből. Maximum enni. Némelyikük társadalma sokkal régebbi mint az embereké, ami azonban a legkisebb mértékben sem szavatolja azt, hogy kulturált, békés csoportról lenne szó. Sereglistáik hasonlítanak a Warmachine listákra, amennyiben egy varázsló, több kisebb-nagyobb nagyfiú, és a kisegítő személyzet alkotják. Ám míg a Csatamágusokat elsősorban varázserejük, a Fókusz limitáltsága határolja be, a Boszorkánymesterekét, a Harci dühöt, szinte a végtelenségig lehet fokozni. Ekkor azonban a varázslót belülről emészti el a megvadult mágia, míg szörnyetegei vak ámokfutásba kezdenek… Célszerűbb tehát egyensúlyra törekedni.

A különböző trollok eredetileg egymástól külön éltek a nekik megfelelő élőhelyeken, azon belül pedig klánokba szerveződtek. Az ember térnyerése azonban lassan pusztulással fenyegette őket. A klánok idővel meglátták ezt a veszélyt, és elkezdték egyesíteni erőiket. Ha hadba vonulnak, az apró törpetrollok mellett (akik felderítők és íjászok) nagyon szívós valódi trollok vonulnak, akik bőrén kevésbé fog a fegyver mint az emberén, jóval több sebet is viselnek el, és nagy, izmos karjuk nagyobb fegyverekkel üt, messzebb és erősebben hajítja el a dárdát. Varázslataik óvják és gyógyítják őket, és hátráltatják az ellenfelet. Még nekik is fölébük tornyosulnak a vadtrollok, akik bár valódi szörnyetegek (ha őrizetlenül maradnak, vagy éppen olyanjuk van a csata hevében, embert is esznek), bátran kiállhatnak ökölpárbajra egy harci géppel. Ha pedig igazán nagy a baj, a sámánok felébresztik a földet: előjönnek a gleccserekből, a sziklából, a tenger alól a Föld Királyai, ezek az elképesztően hatalmas trollok. A frakció taktikája többnyire az ellenfél túlélésén alapul, lévén hogy szívósak, és sokféle védekező trükkjük van – de azért elég nagyot tudnak ütni, és az ellenféltől zsákmányolt (...és kézi lőfegyverként használt :-) ) ágyúkkal, varázslattal, stb. lőni is.

A Kört druidák alkotják. Szemükben az ember (és a többi faj) veszélyt jelent a természetre, hiszen kivágja az erdőt, megmérgezi a folyót… Erre a legjobb gyógyír szerintük az elkövetők feláldozása. Kis számú csoport ez, ami viszont néhány igazán erős szörnyeteg (farkasemberek, kőgólemek) mellett a természetet is segítségül hívja. Fák nőnek ki hirtelen a talajból, szent kövek tűnnek el egy tisztásról és tűnnek fel másutt, és a közöttük feszülő mágikus erővonalak mentén az ellenség elgyengül, megvakul, eltéved, majd a semmiből hátbatámadják a druidák és szörnyetegeik… Ennek a frakciónak nem kenyere szemtől szemben harcolni, viszont minden eszköze megvan hozzá, hogy ne ott legyen, ahol az ellenfelei gondolták, és hogy megbéklyózza, illetve egyesével hátbatámadja őket.

 

Ez a harcias faj úgy véli, az egyetlen valamirevaló jog az erősebb joga. Kasztrendszerben élnek, és a kaszton belüli előmenetel módja náluk a feljebbvaló legyőzése (nem kifejezetten harcban, hanem a feladatuk kiemelkedő végzésében). Keletről érkeztek a fenti frakciók közé, és szándékukban áll tovább hódítani nyugat felé. Ebben az elhatározásukban többek közt hatalmas, páncélos, elefántemberszerű Titánok, másfél embernyi szamurájpáncélos-kardos Küklopszok és maga a szintén páncélos, szintén szörny (összeöltöztek, na...), de emberszabású skorne katonaság van segítségükre. A koncepciójuk roppant egyszerű: villámgyorsan lerohanni az ellenfelet és nagyon sokat sebezni bele. Elsőre úgy tűnhet hogy a nagy szörnyeik túl lassúak ehhez, de mivel rengeteg egymást gyorsító és sebzéshez segítő hatásuk van, ez a probléma merőben elméleti.

A Métely is egy Sárkányúr, és ő sem kedvesebb a Cryxet vezetőnél. Az őt szolgáló sötét elfek és ogárok, és a saját véréből, valamint legyőzött ellenfeleik húsából torz szörnyetegeket teremtett, és átadta kiválasztottjainak az eljárás kulcsát (hatalmas üstökben főznek meg és sötét mégiával itatnak át számos áldozatot, mígnem végül kimászik az üstből VALAMI…). A nyugtalanító mértékben terjeszkedő Légió seregei egy sötét elf boszorkánymester mellett többnyire kevés sötét elf orgyilkosból, és sok kisebb-nagyobb, néha óriási sárkányfattyból áll (olykor egy Földkirály vagy más óriás is jut az üstbe...). Mozgékonyak (jellemzően át tudnak mozogni akadályok és ellenfelek fölött, nem hatnak rájuk a lassító hatások, stb), jól pozícionálva hatalmasat sebeznek, jól lőnek (fújnak, köpnek, stb), de relatíve könnyen halnak.

Nemrég még itt is volt egy, a Zsoldosokhoz hasonló vegyes lista (steampunk vaddisznóemberekkel és más érdekességekkel), de pár hónapja önálló sereggé nőtték ki magukat belőle a krokodilok. Igen, két lábra egyenesedett, eszköz- és fegyverhasználó, emberáldozó, woodoo és azték hangulatú krokodilok….

A játék a Warmachine-re korlátozódik, a Hordes szörnyei elvétve jelennek meg benne, és akkor is szinte mindíg csak NPCként. A Tactics asztali Warmachinehez hasonló, de több lényeges dologban mégis eltérő körökre osztott stratégia.
Csata előtt összeállítjuk a csapatunkat. A varázsló személyén itt is sok minden múlik, illetve a halála itt is a játék végét jelenti. Óvjuk tehát a fontos embert mindenképpen!
A lista külön hadigép- és sima pontokból építhető . Ha az előbbieket nem használjuk ki teljesen, több kisegítő személyzetre futja.
A hadigépek is más-más szerepre alkalmasak. Például a cygnar frakció Ironcladje nagyon szívós, kizárólag közelharcra alkalmas, viszont abban nagyon erős, ellenben lassú és nehezen fér oda bármihez, lévén nagyon nagy. Szintén tőlük a Charger kisebb, kevesebb sebet bír, tud közelharcolni is, de nem túl jó benne, viszont mozgékony, és pompás távolsági fegyver, elsősorban a gyalogság ellen.
A kisegítők is sokféle célt szolgálnak. Van amelyik üt, van amelyik lő: itt hívnám fel a figyelmet a nagyon fontos Kombinált lövés, illetve ütés képességre, amellyel több aprónépet egy célpontra uszítva meglepően hatékony támadást intézhetünk ellene még akkor is, ha egyesével meg se tudták volna karcolni! Mások bónuszokat adnak a csapatnak, vagy hátráltatják az ellenfelet…

Gyakran érdemes kevés, de hatékony gépezetet és sok kisegítőt hozni, már csak a Fókusz végessége miatt is.
Csatamágusunk ezen erőforrása ugyanis szinte mindenhez kelleni fog amit ő, vagy a gépei tenni szándékoznak. Minden harci kör elején, az irányítási fázisban el kell osztanunk a Fókuszt a mágus és a gépek között, ezzel máris megtervezve a kört. Az a gép, aki nem kapott fókuszt az irányítási fázisban, akár mert nem adtunk neki, akár mert túl messze volt és nem is kaphatott, nem fog tudni futni, és persze nem is használhat fókuszt. Ha azonban van neki, extra támadásokat vehet érte, megnövelheti egy támadás találati esélyét, és/vagy a sebzését is. Könnyű elképzelni, menyivel hatékonyabb az a Charger, aki három fókuszból egyért megemeli a lövése sebzését, majd egyért még egyszer tüzel, és annak is, mint az, aki fókusz híján csak egyetlen golyót tudott útjára indítani, abból is csak nyamvadtat…
Mindezeket a csatamágusunk is megteheti, ezen felül varázslatait is fókuszból fizeti. Tartalékolni nem kell, a következő kör elején visszakapjuk mind.

Az osztogatás után jön a tényleges kör. Egyesével lépünk az egységeinkkel, és akivel egyszer megmozdultunk, arra többször visszatérni nem lehet, tehát amit csak lehet, egyszerre kell kihozni belőlük. Az egységek általában futhatnak (a mozgásuk kétszereséig) – de ekkor a körük véget is ér, néhány fajta különleges akció kivételével. A végén még elfordulhatnak valamerre, ez fontos a hátbatámadhatóság stb. miatt. Mozoghatnak a mozgásuk egyszereséig, akár több pici lépésben is hogy kikerüljenek valamit, és közben többször is forgolódhatnak. Ha nem mozdultak, vagy ha mozogtak de nem futottak, támadhatnak is. Vagy lőni, vagy ütni lehet, mindkettőt nem, hiába van esetleg két féle fegyverük – közelharcban pedig csak üthetünk. Ha tehát az ellenfél odasunnyogott egy közkatonával a Defender nehéz tüzérségi hadigépünk arcába, célszerű valakivel eltávolítani azt a bakát mielőtt a Defendert aktiválnánk, különben arra fog elmenni a köre, hogy egy ütéssel kilapítja az értéktelen egységet, aztán vége, hiába van a hatalmas ágyúja csőre töltve…
Egyes egységeknek vannak különleges akciói is, ezek igen változatosak, a villám-idézéstől az ellenséges lövés esélyét rontó füstbombán át az átokszórásig. 
Ha mindenki lépett, természetesen az ellenfél köre jön, amíg le nem győztük stratégiai pontokban, nem teljesítettünk valamilyen feladatot az adott pályán, vagy jobblétre nem szenderült valamelyik csatamágus.
Ahogyan az asztali játékban, itt is rengeteg faktor járul az egyszerű bábu-tologatáshoz: a magaslati pozícióból vagy hátbatámadásból származó előnyök, az ellépő ellenfélre leadott soron kívüli támadás, a „minden bábu egyszerre cselekedhet, nem hagyhatja félbe” helyzetben rejlő taktikai lehetőségek, satöbbi, satöbbi. És akkor még szó sem esett a rengeteg féle egységről és azok még változatosabb képességeiről. Ez a gazdag taktikai tárház, ami ugyebár a Warmachine/Hordes érdeme, a játékmenet igazi erőssége.

 

Igazából azonban az egész játék összes előnye a WarmaHordes. A frakciók, az egységek hangulatos mivolta, a grafika koncepciója (csodálatos a stílus, a megjelenítés viszont bizony hagy kívánnivalót maga után), a hangulatos steampunk és fantasy helyszínek (megint csak nagyszerű dizájn, jó/közepes kivitelezés), a hangulatos kis single player történetszál erősebb ötletei – egyszóval ami jó ebben a játékban, az mind onnan származik. Nem baj ez persze, nem is lehet vádolni ezzel - hiszen éppen ez volt a cél! - de azért legyünk tisztában a hiányosságokkal, mielőtt megvásárolnánk.
Az irányítás pedig fapados, nem kifejezetten magától értetődő. Megszokható, használható, de roppant zavaró, ha az egységünk nem azt csinálja amire utasítottuk, mert az irányítás félreérthető (vagy, néha, nagyon is érthetően rossz…).
Fontos eltérés az asztali játéktól, hogy a hadigépek által elviselhető sok-sok sebzés nem oszlik szét alrendszerekre, tehát hiába amortizáltuk le kétharmad részben azt a böszme nagy gőzmonstrumot, teljes kapacitással üzemel. (A terepasztalon, attól függően hogy mit találtunk el, mondjuk remegő bal karral, csökkent mozgással és fele annyi Fókusszal tenné mindezt.)
Ezen felül a közkatonák nem osztagokban működnek hanem egyesével. Továbbá valóságos HPgyárak az eredetijükhöz képest. Az asztalon 1, azaz egy HP-s egységek itt nyolc, sőt, tizenöt ponttal szaladgálnak, amit picit megnövelt sebzés kompenzál – a rendszer többé-kevésbé kiegyensúlyozott, de nagyon megváltozik a stratégia, hiszen a mezei bakák akár azt is túlélhetik, ha háromszor is meglövik puskával, ami eredetileg nem szokásuk…

Pozitívum viszont, hogy rengeteg javítás jött ki hozzá. (Külön kiemelném, hogy -hála Menothnak!- most már csata közben is lehet menteni. Elég stresszes volt a tizedik körben elveszteni a warcasterünket...) Kisebb új tartalmak, DLC formájában újabb frakciók is megjelentek, egy új kampány is készülődik, és már tervezik az azt követőt is. A Tactics a mai napig élvezi a készítők figyelmét. 

Összességében ajánlom mindenkinek, aki szereti az összetett, körökre osztott taktikázást, és nem ajánlom annak, aki 2018-as grafikájú, vagy tökéletes irányítású játékot, neadjisten gyorsan pörgő akciólövöldét keres.