Újszülöttnek a régi herceg is új
Számomra a Prince of Persia története már azelőtt elkezdődött, hogy találkozhattam volna magával a herceggel. Jordan Mechner zsenialitását ugyanis az első, Zaxx által már említett játékán, az 1984-es Karatekán keresztül ismertem meg még Commodore 64-en. Nem egyszerűen bunyós játékról van szó, hanem a PoP – hívjuk csak így, okkal bizalmas a viszonyunk – nulladik részéről. Ami ismerős az első felvonásból, az ugyanis már itt beköszöntött, mondhatni nemcsak rám, de a játékiparra is, mert egy nagyon friss és különleges játék volt a maga idejében, mai szemmel pedig annak is gyanúsan ismerősnek hangozhat, aki csak a későbbi remekművel ismerkedett meg.
A Karatekában szerelmes herceg(féleség) helyett fiatal harcművészként kell megmentenünk szívünk hölgyét az őt fogva tartó nagyon gonosz hadúrtól, akinek pribékjeit annak rendje és módja szerint le kell karatéjoznunk a végső összecsapás előtt. Mindezt a kor bunyós játékaitól eltérően lassabb, a PoP-ot megelőlegező harcrendszerrel, a kor szintjén elképesztően kinéző és reálisnak ható animációkkal. A harcok között oda kell figyelni, hogy időben átfussunk a lezúgó rácsos ajtók alatt. Bár a téma még keletebbi, a varázsos ázsiai hangulat és a játékok világában addig csak hébe-hóba megjelenő átvezetők itt is ugyanúgy jelen vannak. (Az ázsiai hangulatnál nehéz nem megemlíteni, hogy az amerikai borítón persze a pozitív japán karakterek mind fehérek és szőkék, és a játékban is fehér hajúak, ahogy akkoriban illett. Na, ebben sem esett messze Perzsia almája a fájától.) Bevallom, végigjátszani sosem sikerült, hiszen azt már akkor is nehezen viseltem, ha halál esetén a legelejéről kell kezdeni az egész játékot. Ennek ellenére gyermekkorom különleges élménye volt, mely azóta is velem maradt.
Jómagamnak viszont egészen 2013-ig a szemem elé sem került a PoP, amikor is vettem a fáradtságot, és DOSBoxot izzítva nekiálltam pótolni e nagy műveltségi hiányomat. Mit is mondhatnék, órákon át csak kínlódtam vele, hogy magámévá tudjam tenni az irányítását és a játék elvi alapjait, de ott tartottam, hogy hiába volt régen minden jobb, ezt most már mindörökre a vitrinben kéne hagyni. Aztán mégis nekifutottam újra én és hercegem, valahogyan sikerült átlendülnöm a holtponton, és onnantól, hogy ráéreztem, egyszerűen beleestem a játékba.
Mindez éppen azért is sikerült, ami miatt a Karatekánál is hajdanán: Mechner a már említett alapokra építkezett nagyszerűen, elsősorban ugrabugrával és feladványokkal bővítve a formulát, melyben a mai szemmel egyszerűnek ható harc is szerves része maradt az egésznek. A platforming a maga valószerű mozdulataival, mely szerint meg lehet kapaszkodni, elrugaszkodni a szakadék szélén pedig szokatlan módon nem a sarkunk hegyiről volt érdemes, valóságos relevációszámba ment. Újdonságaival és eszköztárával nemcsak az ún. cinematikus platformerek ágát hívta életre, olyan klasszikus képviselőkkel, mint az inkább akció-kaland Another World vagy a Blackthorne, de a megoldásait részben végül a Mario-vonal is hasznosította. A 3D-forradalom idején pedig a Tomb Raider (1996) nemcsak a mechanikai elveket vette át, de a billentyűkiosztást vagy a szinte éppen csak dimenzióbővítésen átesett karókat is a vendégmarasztaló vermek mélyén.
Szóval ahogy belejöttem, szívesen kezdtem újra a már teljesített pályákat is, hogy jobban abszolválva őket ne okozhasson gondot a szintidő. Amikor pedig – ahogy utólag olvasgatva megtudtam – az egyik legnehezebb hírében álló szakaszon elsőre villámgyorsan átszaladtam, az nagyobb sikerélményt adott, mint a szintén abban az évben játszott Demon’s Soulsban a legjobb pillanataim. Az meg, hogy a végső összecsapás után rögtön egymás után kétszer is sikerült banális módon, diadalomittasan megöletni magamat, és ennek ellenére nem törtem ketté a merevlemezt, szintén azt mutatja, hogy rám is tudott hatni a Mechner-mese.
Félreértés ne essék, nem áltatom magamat: a PoP nem az a klasszikus darab, amely elé le lehet ültetni a mai fiatalokat, mert egy más világ terméke. Sőt, a mai veteránokat se feltétlen. De a zseni és a játéktörténelem még mindig ott van benne, és akinek van hozzá affinitása, és rászánja az energiát, annak ezt máig képes meghálálni. Úgy gondolom, fogja még nekem is.
Zoo
|
