…és akkor köpni-nyelni nem tudtunk a második rész végén. Valahol itt tartottam. Vagy valami ilyesmi. Sokat kellett várni, amíg megtölt a Monkey Islandet sújtó átok, és 1997-ben Guybrush végre diadalmasan új révbe hajózhatott. Bár a hajózhatott talán túlzás, de szerintem lényegtelen, hogy dodzsemről, katamaránról vagy repülőgép-hordozó anyahajóról van szó. Annál többet nyom a latban, hogy a komikus triász megbomlása némiképp új irányt adott a szériának. (Tudniillik Ron Gilbert és Dave Grossman 1995-ben elhagyta a fedélzetet, hogy megalapítsa a Humongous Entertainmentet, Tim Schafer viszont besegített a projektbe.)
Vagy inkább régit. Persze a Jonathan Ackley és Larry Ahern duója által levezényelt, és elsősorban Bill Tiller díszletezte új epizód az eltelt 6 évnek hála szinte automatikusan nagy fejlődésen ment át, legalábbis ami a felszínt illeti. A jó öreg SCUMM motor ugyanis megmaradt Ron bátyóból is, hogy egy utolsó dicsőséges kört fussanak vele. A látvány bizony olyan, hogy alacsony felbontás ide, 4:3-as képarány oda, én bizony a saját tíz ujjamon túl egy kraken csápbegyét is megnyalogatnám még most 2015-ben is. Más szóval: a The Curse of Monkey Island a valaha volt egyik legszebb videojáték, annyira káprázatos, hogy még a kevésbé rokonszenves irányba elvitt fizimiskájú karakterek tetszenek, egy igazi rajzfilm lett. Persze a tilleri hátterek elég statikusak mai 3D-s szemünknek, de ezt hajlamos vagyok megbocsátani, és csak annyi retorzió érinti részemről a játékot miatta, hogy most felfüggesztem a látványt érintő ömlengést, legalábbis megpróbálom.
De hiába nyomom ki akár a saját szemeimet is, nehéz elmenni amellett, ahogy a CoMI zeng. Igen, első osztályú minőség volt a maga korában. Ma már persze megkaptuk az elődök speciális változataihoz is a hagyománytisztelő szinkront, de amikor először szegezett a játék a székbe, akkor legfeljebb csak epedezni lehetett egy beszélő Guybrush után. Szóval a hangszínészet a korát tekintve remek, megkockáztatom, még jobb is az előző részekénél, már csak azért is, mert gyárilag velük készült, és Dominic Armato ifjabb hangja is még jobban áll neki. Nemkülönben dicsérni tudom a zenét is, bár itt az első részt megidéző, és egyébként is szépen csengő dallamok már az alapelvárást képezték, ha nem MIDI-ről váltott az egyszeri kalandor.
A fejlődés szintén nem maradhatott el az irányítást tekintve sem. A klasszikus igés rendszert már a Sam & Max Hit the Roaddal dobta a LucasArts 1993-ban, rá két évre pedig a Full Throttle-ben Schafer mesterék megalkották a szerintem definitív kalandjáték-irányítási metódust. Gyakorlatilag ennek enyhén módosított változatát kaptuk itt is kézhez, illetve csőrhöz, ahogy a kényelmesen előhozható, de a valós igényeket lefedő opciótárból válogathatunk. Mivel már az előző részekben sem éreztem a korábbi rendszer minden szegletig való kihasználását, így úgy vélem, nem járt vezéráldozattal ez a modernizálás, a vámon és a réven is csak nyertünk. Emellett számomra további öröm, hogy végre a képernyőkön a következő desztinációra duplán kattintva azonnal végbe megy a helyszínváltás, nem is értem, hogy ezt a vívmányt miért nem vették át a speciálisékhoz.
Ezeken a területeken azonban könnyű volt előrelépni, sokkal izgalmasabb kérdés, hogy a történet látszólag kútba ejtett fonalát miként sikerült felvenni. Azt, hogy az eredeti tervek szerint a valódi harmadik rész miről szólt volna, talán még maga Gilbert sem tudja biztosan, hiszen végül is nem állt neki valóban a játéknak, ha voltak is ötletei. Egy biztos, Ahernék kénytelenek voltak saját kútfőből dolgozni, és a sztori terén nagyon is konzervatívak maradtak. Az új és tagadhatatlanul mókás történet mellett a kontinuitásra éppen csak annyit szántak, hogy a részek kapcsolódjanak, a történtekre kapjunk valami szedett-vedett, nem túl eredeti magyarázatot, a világot érintő komolyabb következményeket pedig mindenáron negligálják. Az óvatoskodás minden hátránya ellenére talán jobb így, hogy nem próbáltak beleerőltetni valami nagyobb ívű elképzelést. Arról pedig sosem volt szó, hogy teljesen komolyan kellett volna a MI2 végét, tehát jól tették, hogy erre a hullámvasútra nem ültek fel. Maga a sztori ismét vicces és szórakoztató, tömve a Lucastól, pardon, a LucasArtstól joggal elvárható ökörségektől.
Szembeötlő viszont, hogy az említett folytatólagosság és a kötelező mennyiségű visszautaláson túl kerülnek elő az ismerős helyzetek, gyanúsan ismerős a mű szerkezete. Néhol már-már remake-szagot érezni, és itt elsősorban az első részre gondolok. Ezt mégis könnyű megbocsátani. Nemcsak azért, mert az igazán jók még a papagájként ismétlést is elbírják egy darabig, hanem azért is, mert – filmes analógiát idevuduzva – a végeredmény inkább a Terminátor 2-t idézi, mint annak halovány folytatásait. James Cameron ugyanis eredeti klasszikusának egy, ha lehet még fantasztikusabb darabbal igyekezett a nyomába érni, és az újra elsütött jelenetek szinte egytől egyig még jobban sikerültek. Itt ez talán túlzás, de a végeredmény több mint kielégítő. Személy szerint az új legénység tagjait legalább annyira kedvelem, a toborzásuk pedig talán még jobban is bejött. A visszatérő, inzultusokra építő „harcrendszer” is a topon van. Némileg könnyít rajta, hogy ezúttal a keménységet nem csupán mímelni, de rímelni is kell. A lényeg viszont, hogy a humorfaktor most is ott van, és kapunk cserébe mulatságos, rímelő kamuopciókat is. A végjáték eddig sem volt elnyújtott a szériában, de a hevenyészetten odadobott magyarázatok mellett talán itt hat a kívánatostól leginkább rövidnek, ha ez az első rész ismeretében furán is hangozhat. Ezzel együtt én mindig is túlzónak éreztem az ezt illető kritikákat (pláne az egész játék teljesen szabványos hosszát rövidnek beállítókat), de tény, hogy LeChuck bosszúja tartalmasabb végső csapást hozott.
Amiről eddig szemérmesen hallgattam, pedig az előző felvonást dicsértem miatta, az a karakterek jellemfejlődése. Ha valahol, itt bosszantó az új alkotók pipogyasága és vissza-/ballépései. Guybrush szakáll-, vagy legalábbis sörtevesztése talán akaratlanul is találó szimbóluma ennek. Főhősünket ugyanis nemhogy érintetlenül hagyják a legutóbbi események, de visszakanyarodik az első részhez, szinte csak annyival van előrébb, amennyit a történtek konstatálása önmagában mindenképpen megkíván. Kevés ez és kissé csalódás, akármennyire is kedvelem a karaktert. Elaine pedig, ha eddig értékeltem, hogy nem egy megmentendő naiva, hát jellemileg most sem az, de mégis sikerül őt méltatlan szituációkba sodornia lovagjának és az íróknak. És akkor még a nyitójelenetről nem is ejtettem szót, ahol szellemességét és bátorságát illetően stimmelt, de Guybrush irányában már elvetette a sulykot. Na, mindegy, belefér ez, leginkább ízlés dolga.
Minden füstölgésem ellenére végig szórakoztattak a szereplők, csak azért, mert nem elég gilbertiánus a szellemiség, egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy egy pallóról levessem magam. Ráadásul van ellenpont is, a friss és ropogós karakter, Murray ugyanis gondoskodik a tömény apokaliptikus humorról. Az alkotók érzésem szerint azt is jól eltalálták, hogy ne használják túl a szándékoltan repetitív dumájú kollégánkat, de mégis előkerüljön, ha egy kis extra adag mosolyt és nevetést még elbír a játék és a játékos.
A játékmenet maga a szokásos mászkálás a helyszínek között, beszélgetés a szembejövőkkel, eltulajdonítása mindennek, ami nincs leszögezve, és annak még inkább, ami le van. Aztán pedig lehet kombinálni a konkrét céllal rendelkező tárgyakat és a szokásos vörös heringeket. Maguk a feladványok hozzák a szokásos elmebeteg módon logikus szintet, Mega-Monkey Mode-ban kellemes kihívás a játék, de nem olyan nehéz, mint az elődje, és nem is kell három sziget között egyfolytában le-fel mászkálnunk, ami azt méretileg oly eposzivá tette sokak emlékezetében. Annyiban is bővült a játék, hogy itt tobzódik igazán a széria és a LucasArts védjegye: a szinte minden eshetőségre elsütött szórakoztató megjegyzések tárháza. Próbáltam zollstockkal méregetni, de végül tételes feljegyzések híján csak a szavamat tudom adni: az első két amatőrebb részt sikerült messze meghaladni ebben, és természetesen a párbeszédek jellemző pszeudoelágazásai is megmaradtak.
A The Curse of Monkey Island tehát nem az elképzelhető legautentikusabb, és pláne nem cselekményben, jellemekben előrelépő folytatás, egyszerűen csak a következő felvonás, mely a LucasArts kalandjátékaira amúgy nem jellemző futószalagról lepattant, kielégítendő a rajongói igényeket. Hiába azonban Gilbert hiánya, a kiváló produkciós szint, a remek humor, az összességében még mindig igenis jó sztori miatt minden hendikep ellenére részemről kérdés nélkül vésem be a műfaj arany oldalaira Guybrush harmadik kalandjának a címét is. Legkomolyabb szívfájdalmam tehát inkább az, hogy nincs eléggé előtérben a játék, pedig hogy megérdemelne egy 1080p-s, legálisan megvásárolható feldolgozást! Említettem, gyönyörű a mostani állapotában is, és a ScummVM tényleg a kalandjátékos legjobb barátja, de én már csak ilyen telhetetlen vagyok. És bizony, ez a játék sem egy egyszerűen speciális újrázást érdemelne, hanem jóval inkább egy tökéletest.
Az előző részhez erre tessék: RetroWiRED: Mit adott nekünk a Monkey Island – hát a speciális változatai?
