Ez kurva jó volt, néhány kikötéssel ugyan, de kurva jó volt. Alapvetően survival horror, ami erősen emlékeztet a Resident Evil 7-re és a 4-re, de meg van spékelve egy adag egyéb játékelemmel, amelyek miatt rokona a Condemned, a Scorn és a Bioshock is, sőt, valamiért még Bethesdás zárfeltörés is van.
Mindennek ellenére vagy mindezért élménynek szerintem tök egyedi elsősorban azért, mert lineárisabb egy Resinél, ezt a linearitást viszont főleg arra használja, hogy változatosságot vigyen a játékmenetbe. Pl. egy órányit túlélő horrorozol, utána sztorimesélősen fejtörőket oldasz meg a Hellraiser labirintusában, majd egy nyíltabb helyszínen survival horror komplexebb feladatokkal, megint egy kis fejtörőzés, esetleg sztorizós sétálgatós rész, a játék közepétől fokozatosan az intenzívebb akció irányába tolva az egészet. Frankó, főleg a játék által kitalált speciális kocka miatt, amivel tüzet dobálhatsz, éles tárgyakat hajigálhatsz vagy kampós láncokkal tépheted szét a bőrödre pályázókat.
Ami magát a Hellraiser adaptációt illeti, ott meg simán Robocop Rogue City minőségű cuccot sikerült összehozni, egyszerűen autentikusnak hat az egész. A cenobite-ok nem egyszerű szörnyek, a filmekhez hasonlóan követik a saját szabályaikat és beteg racionalitásukat, szóval inkább alkudozni kell velük és pl. obviously nincs Pinhead bossfight és más hasonló olcsón gamey, a filmekhez nem passzoló húzás. A történet egy elcseszett párkapcsolatról szól, a filmekből ismerős "vissza kell hoznom a barátnőmet emberáldozatokkal" tematika tökéletes keret egy videójátékhoz különösebb csavarintások nélkül is, Doug Bradley meg hozza a kötelezőt Pinheadként, szóval minden egyben van.
Két dolgot kell ugyanakkor elfogadni: a harc egy kicsit kaotikus tud lenni a néha furán működő hit detection, a szituácitótól függően hasznos vagy haszontalan melee harc és a gyenge stealth rendszer miatt. Szerintem tökre passzol egy survival horrorhoz, de kicsit "szlávjank" hatást kelt.
A másik gond, hogy a balansz nem túl logikus. A demót normal fokozaton vittem végig egérrel, de kurva könnyűnek hatott, szóval a teljes játéknak hardon álltam neki kontrollerrel, aim assist nélkül. Ez remek döntés volt, abszolút jónak éreztem a sebzéseket és végig kevés lőszerem volt. Egy baj van csak: hardon már nincs auto save, save pointról save pointra kell menni, amik néhol elég ritkásak. Emiatt többször előfordult, hogy hosszabb részeket kellett ismételnem vagy ennek elkerülése végett backtrackelni a legutóbbi mentéshez.
Egyébként meg a rohadt életbe, hogy egy szerb fejlesztésű játékról van szó, tehát barbár szomszédaink le tudnak hozni egy ilyen játékot, mi viszont nem. 😅 Fuck! 🫠
Szerk: Ja és amúgy a szexuális tartalom és az erőszak nem öncélú és nincs is eltolva a játék az igazán extrém szintekig, gondolom így sikerült az M rating.
Hát kezdeném azzal, hogy ez egy elemeiben nagyon jó játék, ami az elején egyáltalán nem érződik Castlevaniának, de aztán szépen-lassan nagyon az lesz. Konkrétan kicsit elmérték a kezdést, ami miatt egyszerűen rohadtul furcsának tűnik az elején minden. Egyrészt a Rogue Prince of Persiához hasonlóan az Evil Empire most is a saját szájízének megfelelően rakta össze a mechanikákat, amiket elsőre bizony szokni kell és az alapvető dolgokon túl totál nem emlékeztetnek a Castlevaniára. Jobb kifejezést nem találva kurvára franciának hat az egész: ott a francia fejlesztő kicsit PoP-ra hajazó játékmenete, mellette meg a párizsi helyszínt nyomják fullban az ember arcába. Van Notre Dame, van Jeanne d'Arc bossfight, vannak katakombák, koszfészkek, a város is pont úgy lángol, mint a valóságban, de Drakula vár az sehol bazmeg.
Aztán néhány óra elteltével egyszercsak lesz vár, jönnek az ismerős elemek, felcsendül a remekül trapesített Bloody Tears és MEGÉRKEZIK a játék és a Castlevania hangulat. Onnantól meg nincs is megállás, folyamatosan jönnek az ismerős elemek keverve az újdonságokkal, és a végén egyértelműen azzal az érzéssel álltam fel, hogy egy olyan epizód született, ami sikerrel ötvözi a klasszikus Castlevania és a metroidvania epizódok elemeit, de egy-két csúnya hiányossággal.
Pl. az nagyon fájt, hogy jelentősen Hollow Knightosították a játék RPG elemeit, miközben a Castlevaniának volt egy teljesen jól működő fejlődésrendszere. A Symphony of the Nightban és társaiban magadra kaphattál mindenféle statnövelő öltözéket és kiegészítőt, egy csomó hülye fegyvert, volt pénz és árus egy rakás cuccal, a szintlépéssel pedig nőtt a HP-d, a sebzésed meg úgy minden statod. A Belmont's Curse-ben ehhez képest a szintlépés jelentősen butított (mindössze a sebzés és az armor nő 1 ponttal) úgy, hogy igazából csak a játék utolsó harmadára jelent érezhető pluszt az, hogy magadra kaptad a maximális 99 szintet. HP és mana növeléshez secreteket kell találni, pénz és árus nincs, és mindössze ott a 3 slotod a Hollow Knightból, amikbe reliceket aggathatsz. Gyászos.
A relicek ráadásul nem valami érdekesek, nehéz jó kis buildeket összerakni és egy csomó olyan dolog hiányzik, aminek egy Castlevaniában tök egyértelműen léteznie kéne. Pl. nincs kifejezetten olyan relic, ami mondjuk csökkentené a különböző sebzéseket, mint pl. az égést. Ehelyett furcsa hülyeségek vannak, hogy mit tudom parry után 30%-kal többet sebzel 5 másodpercig, 60%-kal nő a defense-ed 4 másodpercig, miután megütöttek vagy elölről 60%-kal kevesebb sebzést kapsz, hátulról viszont 100%-kal többet. Az egyszerű, célravezető dolgok helyett kicsit túl sok az ilyen elcseszett kis szar stateffekt, amikkel limitáltan lehet csak jókat hülyéskedni.
Viszont sokféle fegyver van és mindegyikkel jól el lehet hadakozni, bár szerintem az ostor messze a legjobb. Baromi okosan gondolták át azzal, hogy a vége, ahol "csattan" nagyobbat sebez, ráadásul 8 féle irányba lehet vele ütni, szóval super fun. A 7 féle fegyvertípus mindegyikéhez van valami kis tech, amit lehet masterelgetni, a legendary kategóriás cuccok meg még pluszban hozzáraknak ezekhez a mechanikákhoz. Összességében a harc is nagyon erős, hiszen van parryzés meg egy másodlagos ostor, amivel a pályákon lehet lengedezni, az ellent meg speckó ütésekkel baszkurálni. A subweaponok eltűntek, vannak viszont helyettük arcanák, amikből van vagy 15 féle és valahol félúton vannak a sima subweaponok és az item crashek között, jól használva a többségük hatalmasat tud sebezni vagy valami nagyon hasznos és Castlevaniás képességet tud (időlassítás, teleport, stb.).
A pályadizájn meg amazing, simán a legjobbak között van amiatt, hogy egyszerűen hagy bolyongani. Nincs objective marker, helyette nyomokat kell gyűjteni a pályákon, amik alapján be lehet azonosítani, hogy merre és hogyan kell keresni a bossokat. Emiatt van olyan is persze, hogy céltalanul kell egy kicsit bolyongani, mire irányba rak egy jó clue, de megéri. A felfedezgetés meg önmagában is baromi szórakoztató tud lenni, mert a pályák jelentős részén valamilyen egyedi dolog segíti vagy akadályozza a tájékozódást és majdnem mindegyik rejt valamilyen agyéldobós titkot is. A tükrök, a tükrök például nagyon fontosak, holy shit.
És ami a trú negatívumokat illeti háááát, bizonyos elemei eléggé el vannak baszva ennek a játéknak. Pl. a másodlagos, platformozáshoz is használatos ostor, az Arcane Whip borzasztó érzékeny az analóg célzásra, ami miatt elég pontosan kell vele becélozni a gyűrűket és az irányokat is, amerre lengedezni szeretnél. Kb. 20 órát beleraktam a játékba, mire úgy éreztem, hogy értem a használatát és a skillem is megvan hozzá, de a 100%-olt játék legvégéig előfordult, hogy elcsesztem néha. Ez pedig baj, mert sokat kell használni és abszolút alap a platformozáshoz, ami ebben a részben btw Prince of Persia Lost Crown szintű nehézségű.
A fast travel rendszer meg egészen borzalmas, simán az egyik legrosszabb megoldás, amit láttam metroidvaniában. Lassú használni és rendesen unlockolni is, 100%-osan hasznos sosem lesz, a fele meg tulajdonképpen egy baromi bonyolult secret. Utóbbi baromi érdekes és a játék egyik legemlékezetesebb része, de simán el tudom képzelni, hogy lesznek, akiket halálba idegesít és borzasztóan sok progress mögé rejti el egy olyan fícsör használhatóságát, ami tulajdonképpen alap kéne hogy legyen minden modern játékban. Őszintén szólva én megpeccselném ebben a formában és leválasztanám a fast travelről, mert semmit sem ad hozzá az, hogy kapcsolódik hozzá.
Ami a "fura" dolgokat illeti, a balansz is kicsit wtf. A bossfightok jelentős része mechanikailag remek, de kiegyensúlyozottságban kicsit el lettek mérve itt-ott. Emiatt néhány bunyó kurva nehéz, másokon meg elsőre túl vagy. Kicsit ilyen volt a többi metroidvaniás Castlevania is, de itt a limitáltabb fejlődésrendszer ezt át tudná hidalni, mégsem teszi valamiért.
Összességében fasza, néha idegesítő tud lenni a nehezebb platforming részeknél a whip miatt, a fast travel meg átgondolásra szorul, but it's good and it's Castlevania. A PoP Lost Crown meg jobb nála sok szempontból (oké pályadizájnban nem), ami fura onnan nézve, hogy a Castlevania a zsáner egyik névadó atyaúristene.
Wtf, ez a kickstartolt, első ránézésre a Dark Souls pixel art változatának látszó játék valójában egy mestermű. Nem gondoltam volna, hogy ennyire a képernyő elé szegez, de valami egészen egyedi élmény egy őrült és őrülten jól kidolgozott világgal.
Pedig tényleg úgy indul, mint egy 2d-s Dark Souls: lassú, kevés mechanikát mozgató, de taktikus harc, ami durván bünteti a hibákat és ott a szokásos bonfire + estus flask (itt bile flask) biznisz is. De aztán viszonylag gyorsan kiderül, hogy a Blasphemous legalább annyira platformer is, mint amennyire souls, ugyanakkor érdekes módon a címke ellenére szerintem nem metroidvania. Ennek az az oka, hogy itt igazából nincsen olyan helyszín, aminek az elérhetősége valamilyen képesség kioldásával lehetséges, a továbbjutás a bossok legyalulásához kapcsolódik. Ezt a korlátot leszámítva minden pálya bejárható az alap mozgásrepertoárral, a kioldható egyéb cuccok tulajdonképpen extra platformokat adnak az opcionális tartalomhoz.
A dolog előnye a szabadság, a hátulütője meg az, hogy a játék teljesen nyugodtan soulsosan indirekt mellékküldetések mögé rejtheti az unlockolható képességeket, szóval ha valamire nem jössz rá, akkor az egész végigjátszás alatt csak vágyakozva nézed a számodra elérhetetlen pályarészeket. A dolgok kitalálását sajnos kicsit megnehezíti az, hogy van a játékhoz 3 dlc, amik az első végigjátszásba ugyan nem igazán zavarnak be (az egyik szeparált, a másik kettő meg new game pluson releváns), de egy adag quest item elérhető belőlük, ez pedig pont annyira zsúfolja az inventory-t, hogy megkavarja a dedukciót. Emiatt néznem is kellett egy-két tippet, mire kisilabizáltam, mi is kell az egyik befejezés előcsalásához.
Mechanikailag, pályatervezésben és pacingben az utóbbi apróságot leszámítva minden klappol, viszont a világ és a kissé absztrakt, mégis érthető cselekmény az, ami megkoronázza az élményt. A Blasphemous központi eleme a vallás, azon belül is a kereszténység spanyolajkú, mélyen bűntudatra és bűnhődésre építő ága. Custodia világában mindenki durván vallásos, mindenki tiszteli és féli a Grievous Miracle névre hallgató formátlan, de tettei révén megnyilvánuló istent, vakbuzgóságukban a hívek pedig imádják eretneknek titulálni vagy kiátkozni egymást is. Sok a totál őrült NPC, a Miracle csodatételei pedig úgy nyilvánulnak meg, hogy pl. egy, a közeli elítéltek szenvedését átvenni igyekvő apáca testén azt eltorzító és soha be nem gyógyuló sebeket teremt, örök szenvedésre ítélve őt ezzel.
A főhős sem kívülálló, hanem egy fura vallási szekta utolsó tagja, aki némasági fogadalmával és tetteivel akarja meggyónni vélt vagy valós, de leginkább eredendőnek érződő bűneit. A célja nem is a Miracle elpusztítása, hanem istene "megnyugtatása" a bűnbánó, ugyanakkor baromi sok embert a túlvilágra juttató, brutális zarándoklattal. És ez az egész valami kurva jól van elmesélve a mindenféle tárgyleírásokban és egyéb lore elemekben.
A grafika pixeles retro 2d, de valami hihetetlenül igényesen megcsinálva, az meg külön plusz, hogy az átvezető animációk is megtartják a pixel art stílust és gyönyörűek, mint egy régi Lucasarts kalandjátékban (pl. a Full Throttle ugrott be róla). Sajnos a második részben már inkább animés videók vannak és bár azok is szépek, elütnek a játék többi részétől.
Én pont tegnap futottam bele a helyi boltban egy PS5 leárazásba. Vettem is egy új kontrollert, mert a régi már erősen halódik.
Már vagy 2 hónapja kapcsoltam be utoljára a PS5-öt de most a GTA6 megjelenését követően ismét jön a napi nyüstölés és nem akarok a félholt kontrollel nekivágni a most kövthető ki tudja hány száz órának.
- Na akkor most mi lesz? Megadod magad, vagy pedig megnyomom ezt a gombot és kis Stacey-t csak zárt koporsóban lehet majd eltemetni?
- Úgysem mered!
- Ki? Én? A gonosz?" :)
(Bomb Queen)
volt egy mission, amikor előre be nem jelentett módon az egyik küldiből rögtön átment a másikba és nem lehetett közte visszamenni a bázisra, így a csapatom már eléggé leharcolt volt, aztán kiszoptam. felidegesített úgyhogy letöröltem :D
Ha már felhoztad a kontrollert, az valószínűleg a szokásosnál is ajánlottabb hozzá, mert elvileg borzasztó a billentyűzetes irányítás. Van egy elem, ami miatt sokat fikázzák a Bloodstained crossover DLC-t (tárgyak és ellenfelek megfelelő ütlegelésével is lehet "ugrani", amit az alapjátékban sosem kötelező csinálni, de a DLC-ben igen), mert hogy baromi nehéz megcsinálni. Na, szerintem az mind keyboardon nyomta, mert nekem semmi gondom nem volt vele kontrolleren.
Azóta nekiálltam a new game plusnak is és a két DLC miatt az is nagyon érdekes. Meg lehet változtatni a sztori egy részét, van egy adag új boss, új befejezés, de a legjobb, hogy az első Dark Soulshoz hasonlóan teljesen más élmény úgy nyomni, hogy ismered a térképet és megvan minden képességed. Folyamatosan úgy érzem, hogy széthekkelem a pályát, de aztán mindig kiderül, hogy számított rá a játék. :)
A Blasphemous 2 viszont éééérdekes. Éppen most volt akciós Steamen, szóval megvettem és lelkesen bele is néztem az elejébe: az már egy sokkal hagyományosabb metroidvania játéknak indul, kiköpött Castlevania, sőt, néhány hónapja kijött hozzá egy DLC, ami belerak a játékba egy várat, új fegyvernek egy ostort és hát izé, a videó magáért beszél: https://www.youtube.com/watch?v=97ydHJeqHi8
Ja és érezhetően kicsit könnyebb-pörgősebb is.
Szóval egyértelműen az első rész jelenti az egyedi élményt, a második "csak" egy nagyon fasza Castlevania-utánérzés, ami ugyanabban a világban játszódik. Érdekes módon van egy olyan pletyka is, hogy az előbb linkelt Third Sin DLC valójában Castlevania folytatásnak indult, csak menet közben mégsem jött össze a Konamival való kollaboráció, ezért inkább fogták a sok assetet és kiadták a Blasphemous 2-höz. Because twisted are the ways of the Miracle, Penitent One. :D
:) kar volt :) en elkezdtem ujra jobb hijjan. ilyenkor karacsony tajan mar raalltam regebben a vegignyomom ujra az xcom, phoenix, gears tactics sort munka helyett, de mar kicsit unom oket, meg dolgoznom is kell sajnos :(
Ó fuck, szegény Castlevania Belmont's Curse. Asszem kicsit csúnyábbakat írtam volna róla, ha a Blasphemous 2 ismeretében vágok neki, mert hát, ez a játék ott van. Mármint OTT a csúcson, ahol mondjuk a Symphony of the Night.
Fura ez, mert az első részről kb. azt gondoltam, hogy olyan, mint a Dark Souls, csak egy kicsit jobb. Pl. a DS-ben sosem szerettem a túltolt absztrakciót, mert nemcsak a történet ködös, hanem maga a világ is, ami a folytatásokkal csak kuszább lesz és emiatt vagy ezzel együtt sosem tud kitörni a "nagyon dárkos generic japán very dark fantasy" feelingből, amit azért már a Berserk óta ismer az ember.
Ehhez képest a Blasphemous világa az európai keresztény kultúra spanyol ágán alapul: a fejlesztők tulajdonképpen megfogtak egy csomó fura dolgot a saját kultúrájukból és abból gyúrtak egy nagyon egyedi dark fantasy-t, ahol isten mindenféle groteszk őrültségeket művel a hívekkel, miközben mindenki egy kicsit máshogyan vallási fanatikus. A játék egyik legemlékezetesebb bossza, Our Lady of the Charred Visage pl. egy forró olajjal felismerhetetlenségig csúfított nő, aki valaha gyönyörű volt, csak hát nagyon hasonlított az egyháza által imádott szentre. Annyira, hogy a hívek egy idő után szentképek helyett inkább őt kezdték el imádni, ami a nő számára istenkáromlásnak tűnt, ezért leöntötte a saját arcát forró olajjal. És ez az egész egy Sevillában híres történelmi személyen alapul.
A Blasphemous is imád homályos és kétértelmű lenni, de ezzel együtt a világ meg a történet is koherens egész, csak mondjuk lehet, hogy a később unlockolt ending a feje tetejére állít mindent és teljesen más megvilágításba helyezi a játék istenét. És ha Blasphemous fejlesztő vagy, akkor természetesen a legnehezebben elérhető és évekkel az eredeti játék megjelenése után kiadott befejezéstől veszed fel a fonalat a folytatásban.
Mindegy, a lényeg, hogy a Blasphemous 2 1000 évvel az első rész után játszódik, amikor is Doomguy, vagyis hát a Penitent One egyszercsak kikel a koporsójából és megint az élők közt jár, mert isten útjai kifürkészhetetlenek. Hősünk bűntudatból kraftolt kardja az első rész végén sajnos megsemmisült, de szerencsére talál három új fegyvert és persze egy új küldetést is: az 1000 évig szunnyadó isten visszatért és egy gyereket készül világra hozni, Penitent One-nak pedig ezt mindenképpen meg kell akadályoznia. És ennyi, welcome back, de ez most már tényleg metroidvania, viszlát Dark Souls, helló, Castlevania Symphony of the Night... csak ez már megint jobb egy kicsit (jaj ne máris fikázom az egyik kedvenc játékomat, blaszfémia)!
Szóval ez a játék konkrétan a Konami klasszikusának modern és nagyon spanyol verziója, de ezt nem úgy értem, hogy klónról van szó, inkább egy szabad adaptációról vagy átgondolt rebootról, ami valahogy úgy viszonyul az eredetihez, mint a 2016-os Doom a klasszikushoz. Mindkét játék ugyanazokat a dolgokat akarja, csak teljesen máshogyan jutnak el a megvalósításig. A SotN-ban XP-t grindolsz? A B2-ben pénzt meg martyrdom pontokat, amiket cuccokra meg a fegyvereid fejlesztésére költhetsz. A SotN-ban ezek a "cuccok" páncéldarabok és mindenféle ruhák és kiegészítők? A B2-ben a rózsafüzéredre aggathatsz mindenféle statmódosító golyókat (Hollow Knight itt is befigyel), meg magaddal cipelhetsz egy adag fafigurát, amik máshogyan módosítanak dolgokat meg megfelelően párosítva szinergizálnak és így ebből jön össze a komplex RPG build-rendszer.
A rózsafüzéres dolog megvolt az első részben is, meg úgy összességében ott is bőven lehetett mit variálni, de az egy sokkal szimplább, fókuszáltabb játék volt, ahol a komplexitás a platformozásban volt (azonnal ölő tüskékkel, jaj de jó volt istenem) meg abban, hogy néhány csapással agyon tudtak verni. Metroidvaniás fokozatos mozgáskultúra-bővítés sem volt, csak apró, opcionális képességek, amikkel pl. magasra tudtál ugrani a mocsárból is. Na, a folytatás ezt is tök másképp csinálja, mindjárt mindhárom fegyverhez kapcsolódik speckó platforming mozdulat is (nagyon faszák azok a részek, amikor folyamatos ugrálás közben kell ezeket kombinálni egymással), de gyorsan jön a B1-ben nem létező, itt viszont kötelező double jump és air dash is, meg még néhány mellékes dolog. Rohadt nagy fun, ráadásul a B2-ben a tüskék sem ölnek meg azonnal, csak sebeznek jó nagyot.
Az "amikor kevés pénzünk volt Kickstarteren csináltunk Dark Souls-t, most van pénzünk, szóval modern remake-et csinálunk a Castlevaniának" mutatványba rohadtul bele lehetett volna bukni, az első órákat kicsit úgy is töltöttem a játékkal, hogy "hát hát ez nem érződik annyira Blasphemousnak" (lásd előző komment a témában). Csak hát aztán kiderült, hogy "sajnos" ez a játék van annyira jó, mint a Symphony of the Night, bizonyos elemeiben pedig nagyon is Blasphemous, csak a sok mechanikai újdonság mellé nem az elején akar szárazon megerőszakolni a nehezebb részekkel. A tulajdonképpeni műfajváltásnak meg elég nagy előnye az is, hogy mindkét Blasphemous-játék meg tud állni a saját lábán és nem is lehet győztest hirdetni közülük.
Zsáneren belül meg a Belmont's Curse is jó volt, de ez a játék egyszerűen egy sokkal autentikusabb és teljesebb vérátömlesztést ad a Castlevaniának, hiába nincs ott rajta a franchise plecsnije. Az a vicces, hogy ha a múlt túlzott tisztelete nélkül kapna egy felnőtt közönségnek szánt rebootot a Drakula várában való 40 éves kolbászolás, akkor az tálalásban és settingben valószínűleg nagyon hasonlítana a Blasphemous 2-re.
Na és akkor most megoldom a mellékküldetését annak a csávónak, amelyiknek anyatejjel teli csöcse nőtt és a viasszá váló gyerekét táplálja vele, utána meg visszaviszem a törött fabábut a faszinak, aki mézzé olvad, hogy aztán HP-t fejlesszek a nőnél, akiről szárnyas angyalok nyúzzák a bőrt egyre jobban minden fejlesztésnél. Aztán meg DLC-k.
Nem kell hozzá semmi, ingyenes. Max ha a modot moddonánk, akkor kellhet valami legális FS2 változat. Hátha valaki mást is érdekel. Single és multi is van amúgy benne.
Fogalmam sincs, szerintem amikor én utoljára co-opoztam még összesen volt 5-6 küldetés. 😅
https://x.com/_Hero_Hei_/status/2108620812098101739
Lol
Chief Exorcist
Hellraiser Revival
Ez kurva jó volt, néhány kikötéssel ugyan, de kurva jó volt. Alapvetően survival horror, ami erősen emlékeztet a Resident Evil 7-re és a 4-re, de meg van spékelve egy adag egyéb játékelemmel, amelyek miatt rokona a Condemned, a Scorn és a Bioshock is, sőt, valamiért még Bethesdás zárfeltörés is van.
Mindennek ellenére vagy mindezért élménynek szerintem tök egyedi elsősorban azért, mert lineárisabb egy Resinél, ezt a linearitást viszont főleg arra használja, hogy változatosságot vigyen a játékmenetbe. Pl. egy órányit túlélő horrorozol, utána sztorimesélősen fejtörőket oldasz meg a Hellraiser labirintusában, majd egy nyíltabb helyszínen survival horror komplexebb feladatokkal, megint egy kis fejtörőzés, esetleg sztorizós sétálgatós rész, a játék közepétől fokozatosan az intenzívebb akció irányába tolva az egészet. Frankó, főleg a játék által kitalált speciális kocka miatt, amivel tüzet dobálhatsz, éles tárgyakat hajigálhatsz vagy kampós láncokkal tépheted szét a bőrödre pályázókat.
Ami magát a Hellraiser adaptációt illeti, ott meg simán Robocop Rogue City minőségű cuccot sikerült összehozni, egyszerűen autentikusnak hat az egész. A cenobite-ok nem egyszerű szörnyek, a filmekhez hasonlóan követik a saját szabályaikat és beteg racionalitásukat, szóval inkább alkudozni kell velük és pl. obviously nincs Pinhead bossfight és más hasonló olcsón gamey, a filmekhez nem passzoló húzás. A történet egy elcseszett párkapcsolatról szól, a filmekből ismerős "vissza kell hoznom a barátnőmet emberáldozatokkal" tematika tökéletes keret egy videójátékhoz különösebb csavarintások nélkül is, Doug Bradley meg hozza a kötelezőt Pinheadként, szóval minden egyben van.
Két dolgot kell ugyanakkor elfogadni: a harc egy kicsit kaotikus tud lenni a néha furán működő hit detection, a szituácitótól függően hasznos vagy haszontalan melee harc és a gyenge stealth rendszer miatt. Szerintem tökre passzol egy survival horrorhoz, de kicsit "szlávjank" hatást kelt.
A másik gond, hogy a balansz nem túl logikus. A demót normal fokozaton vittem végig egérrel, de kurva könnyűnek hatott, szóval a teljes játéknak hardon álltam neki kontrollerrel, aim assist nélkül. Ez remek döntés volt, abszolút jónak éreztem a sebzéseket és végig kevés lőszerem volt. Egy baj van csak: hardon már nincs auto save, save pointról save pointra kell menni, amik néhol elég ritkásak. Emiatt többször előfordult, hogy hosszabb részeket kellett ismételnem vagy ennek elkerülése végett backtrackelni a legutóbbi mentéshez.
Egyébként meg a rohadt életbe, hogy egy szerb fejlesztésű játékról van szó, tehát barbár szomszédaink le tudnak hozni egy ilyen játékot, mi viszont nem. 😅 Fuck! 🫠
Szerk: Ja és amúgy a szexuális tartalom és az erőszak nem öncélú és nincs is eltolva a játék az igazán extrém szintekig, gondolom így sikerült az M rating.
Úgy hallom az új CoD kampány elég jó lett?
Chief Exorcist
Castlevania: Belmont's Curse
Hát kezdeném azzal, hogy ez egy elemeiben nagyon jó játék, ami az elején egyáltalán nem érződik Castlevaniának, de aztán szépen-lassan nagyon az lesz. Konkrétan kicsit elmérték a kezdést, ami miatt egyszerűen rohadtul furcsának tűnik az elején minden. Egyrészt a Rogue Prince of Persiához hasonlóan az Evil Empire most is a saját szájízének megfelelően rakta össze a mechanikákat, amiket elsőre bizony szokni kell és az alapvető dolgokon túl totál nem emlékeztetnek a Castlevaniára. Jobb kifejezést nem találva kurvára franciának hat az egész: ott a francia fejlesztő kicsit PoP-ra hajazó játékmenete, mellette meg a párizsi helyszínt nyomják fullban az ember arcába. Van Notre Dame, van Jeanne d'Arc bossfight, vannak katakombák, koszfészkek, a város is pont úgy lángol, mint a valóságban, de Drakula vár az sehol bazmeg.
Aztán néhány óra elteltével egyszercsak lesz vár, jönnek az ismerős elemek, felcsendül a remekül trapesített Bloody Tears és MEGÉRKEZIK a játék és a Castlevania hangulat. Onnantól meg nincs is megállás, folyamatosan jönnek az ismerős elemek keverve az újdonságokkal, és a végén egyértelműen azzal az érzéssel álltam fel, hogy egy olyan epizód született, ami sikerrel ötvözi a klasszikus Castlevania és a metroidvania epizódok elemeit, de egy-két csúnya hiányossággal.
Pl. az nagyon fájt, hogy jelentősen Hollow Knightosították a játék RPG elemeit, miközben a Castlevaniának volt egy teljesen jól működő fejlődésrendszere. A Symphony of the Nightban és társaiban magadra kaphattál mindenféle statnövelő öltözéket és kiegészítőt, egy csomó hülye fegyvert, volt pénz és árus egy rakás cuccal, a szintlépéssel pedig nőtt a HP-d, a sebzésed meg úgy minden statod. A Belmont's Curse-ben ehhez képest a szintlépés jelentősen butított (mindössze a sebzés és az armor nő 1 ponttal) úgy, hogy igazából csak a játék utolsó harmadára jelent érezhető pluszt az, hogy magadra kaptad a maximális 99 szintet. HP és mana növeléshez secreteket kell találni, pénz és árus nincs, és mindössze ott a 3 slotod a Hollow Knightból, amikbe reliceket aggathatsz. Gyászos.
A relicek ráadásul nem valami érdekesek, nehéz jó kis buildeket összerakni és egy csomó olyan dolog hiányzik, aminek egy Castlevaniában tök egyértelműen léteznie kéne. Pl. nincs kifejezetten olyan relic, ami mondjuk csökkentené a különböző sebzéseket, mint pl. az égést. Ehelyett furcsa hülyeségek vannak, hogy mit tudom parry után 30%-kal többet sebzel 5 másodpercig, 60%-kal nő a defense-ed 4 másodpercig, miután megütöttek vagy elölről 60%-kal kevesebb sebzést kapsz, hátulról viszont 100%-kal többet. Az egyszerű, célravezető dolgok helyett kicsit túl sok az ilyen elcseszett kis szar stateffekt, amikkel limitáltan lehet csak jókat hülyéskedni.
Viszont sokféle fegyver van és mindegyikkel jól el lehet hadakozni, bár szerintem az ostor messze a legjobb. Baromi okosan gondolták át azzal, hogy a vége, ahol "csattan" nagyobbat sebez, ráadásul 8 féle irányba lehet vele ütni, szóval super fun. A 7 féle fegyvertípus mindegyikéhez van valami kis tech, amit lehet masterelgetni, a legendary kategóriás cuccok meg még pluszban hozzáraknak ezekhez a mechanikákhoz. Összességében a harc is nagyon erős, hiszen van parryzés meg egy másodlagos ostor, amivel a pályákon lehet lengedezni, az ellent meg speckó ütésekkel baszkurálni. A subweaponok eltűntek, vannak viszont helyettük arcanák, amikből van vagy 15 féle és valahol félúton vannak a sima subweaponok és az item crashek között, jól használva a többségük hatalmasat tud sebezni vagy valami nagyon hasznos és Castlevaniás képességet tud (időlassítás, teleport, stb.).
A pályadizájn meg amazing, simán a legjobbak között van amiatt, hogy egyszerűen hagy bolyongani. Nincs objective marker, helyette nyomokat kell gyűjteni a pályákon, amik alapján be lehet azonosítani, hogy merre és hogyan kell keresni a bossokat. Emiatt van olyan is persze, hogy céltalanul kell egy kicsit bolyongani, mire irányba rak egy jó clue, de megéri. A felfedezgetés meg önmagában is baromi szórakoztató tud lenni, mert a pályák jelentős részén valamilyen egyedi dolog segíti vagy akadályozza a tájékozódást és majdnem mindegyik rejt valamilyen agyéldobós titkot is. A tükrök, a tükrök például nagyon fontosak, holy shit.
És ami a trú negatívumokat illeti háááát, bizonyos elemei eléggé el vannak baszva ennek a játéknak. Pl. a másodlagos, platformozáshoz is használatos ostor, az Arcane Whip borzasztó érzékeny az analóg célzásra, ami miatt elég pontosan kell vele becélozni a gyűrűket és az irányokat is, amerre lengedezni szeretnél. Kb. 20 órát beleraktam a játékba, mire úgy éreztem, hogy értem a használatát és a skillem is megvan hozzá, de a 100%-olt játék legvégéig előfordult, hogy elcsesztem néha. Ez pedig baj, mert sokat kell használni és abszolút alap a platformozáshoz, ami ebben a részben btw Prince of Persia Lost Crown szintű nehézségű.
A fast travel rendszer meg egészen borzalmas, simán az egyik legrosszabb megoldás, amit láttam metroidvaniában. Lassú használni és rendesen unlockolni is, 100%-osan hasznos sosem lesz, a fele meg tulajdonképpen egy baromi bonyolult secret. Utóbbi baromi érdekes és a játék egyik legemlékezetesebb része, de simán el tudom képzelni, hogy lesznek, akiket halálba idegesít és borzasztóan sok progress mögé rejti el egy olyan fícsör használhatóságát, ami tulajdonképpen alap kéne hogy legyen minden modern játékban. Őszintén szólva én megpeccselném ebben a formában és leválasztanám a fast travelről, mert semmit sem ad hozzá az, hogy kapcsolódik hozzá.
Ami a "fura" dolgokat illeti, a balansz is kicsit wtf. A bossfightok jelentős része mechanikailag remek, de kiegyensúlyozottságban kicsit el lettek mérve itt-ott. Emiatt néhány bunyó kurva nehéz, másokon meg elsőre túl vagy. Kicsit ilyen volt a többi metroidvaniás Castlevania is, de itt a limitáltabb fejlődésrendszer ezt át tudná hidalni, mégsem teszi valamiért.
Összességében fasza, néha idegesítő tud lenni a nehezebb platforming részeknél a whip miatt, a fast travel meg átgondolásra szorul, but it's good and it's Castlevania. A PoP Lost Crown meg jobb nála sok szempontból (oké pályadizájnban nem), ami fura onnan nézve, hogy a Castlevania a zsáner egyik névadó atyaúristene.
Blasphemous
Wtf, ez a kickstartolt, első ránézésre a Dark Souls pixel art változatának látszó játék valójában egy mestermű. Nem gondoltam volna, hogy ennyire a képernyő elé szegez, de valami egészen egyedi élmény egy őrült és őrülten jól kidolgozott világgal.
Pedig tényleg úgy indul, mint egy 2d-s Dark Souls: lassú, kevés mechanikát mozgató, de taktikus harc, ami durván bünteti a hibákat és ott a szokásos bonfire + estus flask (itt bile flask) biznisz is. De aztán viszonylag gyorsan kiderül, hogy a Blasphemous legalább annyira platformer is, mint amennyire souls, ugyanakkor érdekes módon a címke ellenére szerintem nem metroidvania. Ennek az az oka, hogy itt igazából nincsen olyan helyszín, aminek az elérhetősége valamilyen képesség kioldásával lehetséges, a továbbjutás a bossok legyalulásához kapcsolódik. Ezt a korlátot leszámítva minden pálya bejárható az alap mozgásrepertoárral, a kioldható egyéb cuccok tulajdonképpen extra platformokat adnak az opcionális tartalomhoz.
A dolog előnye a szabadság, a hátulütője meg az, hogy a játék teljesen nyugodtan soulsosan indirekt mellékküldetések mögé rejtheti az unlockolható képességeket, szóval ha valamire nem jössz rá, akkor az egész végigjátszás alatt csak vágyakozva nézed a számodra elérhetetlen pályarészeket. A dolgok kitalálását sajnos kicsit megnehezíti az, hogy van a játékhoz 3 dlc, amik az első végigjátszásba ugyan nem igazán zavarnak be (az egyik szeparált, a másik kettő meg new game pluson releváns), de egy adag quest item elérhető belőlük, ez pedig pont annyira zsúfolja az inventory-t, hogy megkavarja a dedukciót. Emiatt néznem is kellett egy-két tippet, mire kisilabizáltam, mi is kell az egyik befejezés előcsalásához.
Mechanikailag, pályatervezésben és pacingben az utóbbi apróságot leszámítva minden klappol, viszont a világ és a kissé absztrakt, mégis érthető cselekmény az, ami megkoronázza az élményt. A Blasphemous központi eleme a vallás, azon belül is a kereszténység spanyolajkú, mélyen bűntudatra és bűnhődésre építő ága. Custodia világában mindenki durván vallásos, mindenki tiszteli és féli a Grievous Miracle névre hallgató formátlan, de tettei révén megnyilvánuló istent, vakbuzgóságukban a hívek pedig imádják eretneknek titulálni vagy kiátkozni egymást is. Sok a totál őrült NPC, a Miracle csodatételei pedig úgy nyilvánulnak meg, hogy pl. egy, a közeli elítéltek szenvedését átvenni igyekvő apáca testén azt eltorzító és soha be nem gyógyuló sebeket teremt, örök szenvedésre ítélve őt ezzel.
A főhős sem kívülálló, hanem egy fura vallási szekta utolsó tagja, aki némasági fogadalmával és tetteivel akarja meggyónni vélt vagy valós, de leginkább eredendőnek érződő bűneit. A célja nem is a Miracle elpusztítása, hanem istene "megnyugtatása" a bűnbánó, ugyanakkor baromi sok embert a túlvilágra juttató, brutális zarándoklattal. És ez az egész valami kurva jól van elmesélve a mindenféle tárgyleírásokban és egyéb lore elemekben.
A grafika pixeles retro 2d, de valami hihetetlenül igényesen megcsinálva, az meg külön plusz, hogy az átvezető animációk is megtartják a pixel art stílust és gyönyörűek, mint egy régi Lucasarts kalandjátékban (pl. a Full Throttle ugrott be róla). Sajnos a második részben már inkább animés videók vannak és bár azok is szépek, elütnek a játék többi részétől.
10/10, no notes.
Hmm ez annyira jól hangzik, hogy vissza kéne már szereznem a kontrollerem. Ha jól látom van belőle második rész is.
Chief Exorcist
ingen, koszi az sw: zero company tippet, nagyon jol szorakoztam, bar kicsit rovid a kampany.
Parizer forever.
Én pont tegnap futottam bele a helyi boltban egy PS5 leárazásba. Vettem is egy új kontrollert, mert a régi már erősen halódik.
Már vagy 2 hónapja kapcsoltam be utoljára a PS5-öt de most a GTA6 megjelenését követően ismét jön a napi nyüstölés és nem akarok a félholt kontrollel nekivágni a most kövthető ki tudja hány száz órának.
- Na akkor most mi lesz? Megadod magad, vagy pedig megnyomom ezt a gombot és kis Stacey-t csak zárt koporsóban lehet majd eltemetni?
- Úgysem mered!
- Ki? Én? A gonosz?" :)
(Bomb Queen)
örülök hogy bevált báttya
volt egy mission, amikor előre be nem jelentett módon az egyik küldiből rögtön átment a másikba és nem lehetett közte visszamenni a bázisra, így a csapatom már eléggé leharcolt volt, aztán kiszoptam. felidegesített úgyhogy letöröltem :D
Chief Exorcist
Ha már felhoztad a kontrollert, az valószínűleg a szokásosnál is ajánlottabb hozzá, mert elvileg borzasztó a billentyűzetes irányítás. Van egy elem, ami miatt sokat fikázzák a Bloodstained crossover DLC-t (tárgyak és ellenfelek megfelelő ütlegelésével is lehet "ugrani", amit az alapjátékban sosem kötelező csinálni, de a DLC-ben igen), mert hogy baromi nehéz megcsinálni. Na, szerintem az mind keyboardon nyomta, mert nekem semmi gondom nem volt vele kontrolleren.
Azóta nekiálltam a new game plusnak is és a két DLC miatt az is nagyon érdekes. Meg lehet változtatni a sztori egy részét, van egy adag új boss, új befejezés, de a legjobb, hogy az első Dark Soulshoz hasonlóan teljesen más élmény úgy nyomni, hogy ismered a térképet és megvan minden képességed. Folyamatosan úgy érzem, hogy széthekkelem a pályát, de aztán mindig kiderül, hogy számított rá a játék. :)
A Blasphemous 2 viszont éééérdekes. Éppen most volt akciós Steamen, szóval megvettem és lelkesen bele is néztem az elejébe: az már egy sokkal hagyományosabb metroidvania játéknak indul, kiköpött Castlevania, sőt, néhány hónapja kijött hozzá egy DLC, ami belerak a játékba egy várat, új fegyvernek egy ostort és hát izé, a videó magáért beszél:
https://www.youtube.com/watch?v=97ydHJeqHi8
Ja és érezhetően kicsit könnyebb-pörgősebb is.
Szóval egyértelműen az első rész jelenti az egyedi élményt, a második "csak" egy nagyon fasza Castlevania-utánérzés, ami ugyanabban a világban játszódik. Érdekes módon van egy olyan pletyka is, hogy az előbb linkelt Third Sin DLC valójában Castlevania folytatásnak indult, csak menet közben mégsem jött össze a Konamival való kollaboráció, ezért inkább fogták a sok assetet és kiadták a Blasphemous 2-höz. Because twisted are the ways of the Miracle, Penitent One. :D
Szerk: Ja egyébként mindenkinek ajánlom figyelmébe az "exhumált érsek" bossfightot az első játékból, nincsenek szavak:
https://www.youtube.com/watch?v=fO5cPHNsnfo
:) kar volt :) en elkezdtem ujra jobb hijjan. ilyenkor karacsony tajan mar raalltam regebben a vegignyomom ujra az xcom, phoenix, gears tactics sort munka helyett, de mar kicsit unom oket, meg dolgoznom is kell sajnos :(
Parizer forever.
Blasphemous 2
Ó fuck, szegény Castlevania Belmont's Curse. Asszem kicsit csúnyábbakat írtam volna róla, ha a Blasphemous 2 ismeretében vágok neki, mert hát, ez a játék ott van. Mármint OTT a csúcson, ahol mondjuk a Symphony of the Night.
Fura ez, mert az első részről kb. azt gondoltam, hogy olyan, mint a Dark Souls, csak egy kicsit jobb. Pl. a DS-ben sosem szerettem a túltolt absztrakciót, mert nemcsak a történet ködös, hanem maga a világ is, ami a folytatásokkal csak kuszább lesz és emiatt vagy ezzel együtt sosem tud kitörni a "nagyon dárkos generic japán very dark fantasy" feelingből, amit azért már a Berserk óta ismer az ember.
Ehhez képest a Blasphemous világa az európai keresztény kultúra spanyol ágán alapul: a fejlesztők tulajdonképpen megfogtak egy csomó fura dolgot a saját kultúrájukból és abból gyúrtak egy nagyon egyedi dark fantasy-t, ahol isten mindenféle groteszk őrültségeket művel a hívekkel, miközben mindenki egy kicsit máshogyan vallási fanatikus. A játék egyik legemlékezetesebb bossza, Our Lady of the Charred Visage pl. egy forró olajjal felismerhetetlenségig csúfított nő, aki valaha gyönyörű volt, csak hát nagyon hasonlított az egyháza által imádott szentre. Annyira, hogy a hívek egy idő után szentképek helyett inkább őt kezdték el imádni, ami a nő számára istenkáromlásnak tűnt, ezért leöntötte a saját arcát forró olajjal. És ez az egész egy Sevillában híres történelmi személyen alapul.
A Blasphemous is imád homályos és kétértelmű lenni, de ezzel együtt a világ meg a történet is koherens egész, csak mondjuk lehet, hogy a később unlockolt ending a feje tetejére állít mindent és teljesen más megvilágításba helyezi a játék istenét. És ha Blasphemous fejlesztő vagy, akkor természetesen a legnehezebben elérhető és évekkel az eredeti játék megjelenése után kiadott befejezéstől veszed fel a fonalat a folytatásban.
Mindegy, a lényeg, hogy a Blasphemous 2 1000 évvel az első rész után játszódik, amikor is Doomguy, vagyis hát a Penitent One egyszercsak kikel a koporsójából és megint az élők közt jár, mert isten útjai kifürkészhetetlenek. Hősünk bűntudatból kraftolt kardja az első rész végén sajnos megsemmisült, de szerencsére talál három új fegyvert és persze egy új küldetést is: az 1000 évig szunnyadó isten visszatért és egy gyereket készül világra hozni, Penitent One-nak pedig ezt mindenképpen meg kell akadályoznia. És ennyi, welcome back, de ez most már tényleg metroidvania, viszlát Dark Souls, helló, Castlevania Symphony of the Night... csak ez már megint jobb egy kicsit (jaj ne máris fikázom az egyik kedvenc játékomat, blaszfémia)!
Szóval ez a játék konkrétan a Konami klasszikusának modern és nagyon spanyol verziója, de ezt nem úgy értem, hogy klónról van szó, inkább egy szabad adaptációról vagy átgondolt rebootról, ami valahogy úgy viszonyul az eredetihez, mint a 2016-os Doom a klasszikushoz. Mindkét játék ugyanazokat a dolgokat akarja, csak teljesen máshogyan jutnak el a megvalósításig. A SotN-ban XP-t grindolsz? A B2-ben pénzt meg martyrdom pontokat, amiket cuccokra meg a fegyvereid fejlesztésére költhetsz. A SotN-ban ezek a "cuccok" páncéldarabok és mindenféle ruhák és kiegészítők? A B2-ben a rózsafüzéredre aggathatsz mindenféle statmódosító golyókat (Hollow Knight itt is befigyel), meg magaddal cipelhetsz egy adag fafigurát, amik máshogyan módosítanak dolgokat meg megfelelően párosítva szinergizálnak és így ebből jön össze a komplex RPG build-rendszer.
A rózsafüzéres dolog megvolt az első részben is, meg úgy összességében ott is bőven lehetett mit variálni, de az egy sokkal szimplább, fókuszáltabb játék volt, ahol a komplexitás a platformozásban volt (azonnal ölő tüskékkel, jaj de jó volt istenem) meg abban, hogy néhány csapással agyon tudtak verni. Metroidvaniás fokozatos mozgáskultúra-bővítés sem volt, csak apró, opcionális képességek, amikkel pl. magasra tudtál ugrani a mocsárból is. Na, a folytatás ezt is tök másképp csinálja, mindjárt mindhárom fegyverhez kapcsolódik speckó platforming mozdulat is (nagyon faszák azok a részek, amikor folyamatos ugrálás közben kell ezeket kombinálni egymással), de gyorsan jön a B1-ben nem létező, itt viszont kötelező double jump és air dash is, meg még néhány mellékes dolog. Rohadt nagy fun, ráadásul a B2-ben a tüskék sem ölnek meg azonnal, csak sebeznek jó nagyot.
Az "amikor kevés pénzünk volt Kickstarteren csináltunk Dark Souls-t, most van pénzünk, szóval modern remake-et csinálunk a Castlevaniának" mutatványba rohadtul bele lehetett volna bukni, az első órákat kicsit úgy is töltöttem a játékkal, hogy "hát hát ez nem érződik annyira Blasphemousnak" (lásd előző komment a témában). Csak hát aztán kiderült, hogy "sajnos" ez a játék van annyira jó, mint a Symphony of the Night, bizonyos elemeiben pedig nagyon is Blasphemous, csak a sok mechanikai újdonság mellé nem az elején akar szárazon megerőszakolni a nehezebb részekkel. A tulajdonképpeni műfajváltásnak meg elég nagy előnye az is, hogy mindkét Blasphemous-játék meg tud állni a saját lábán és nem is lehet győztest hirdetni közülük.
Zsáneren belül meg a Belmont's Curse is jó volt, de ez a játék egyszerűen egy sokkal autentikusabb és teljesebb vérátömlesztést ad a Castlevaniának, hiába nincs ott rajta a franchise plecsnije. Az a vicces, hogy ha a múlt túlzott tisztelete nélkül kapna egy felnőtt közönségnek szánt rebootot a Drakula várában való 40 éves kolbászolás, akkor az tálalásban és settingben valószínűleg nagyon hasonlítana a Blasphemous 2-re.
Na és akkor most megoldom a mellékküldetését annak a csávónak, amelyiknek anyatejjel teli csöcse nőtt és a viasszá váló gyerekét táplálja vele, utána meg visszaviszem a törött fabábut a faszinak, aki mézzé olvad, hogy aztán HP-t fejlesszek a nőnél, akiről szárnyas angyalok nyúzzák a bőrt egyre jobban minden fejlesztésnél. Aztán meg DLC-k.
Nem tudom hova, úgy hogy ide lett.
Közel 20 év fejlesztés után elkészült a
Fate of the Galaxy (Freespace 2 engine-re húzott Star wars)
https://www.moddb.com/games/fate-of-the-galaxy
Kis betekintő:
https://www.youtube.com/watch?v=O7cNuhVv7nQ
Nem kell hozzá semmi, ingyenes. Max ha a modot moddonánk, akkor kellhet valami legális FS2 változat. Hátha valaki mást is érdekel. Single és multi is van amúgy benne.