Ez kurva jó volt, néhány kikötéssel ugyan, de kurva jó volt. Alapvetően survival horror, ami erősen emlékeztet a Resident Evil 7-re és a 4-re, de meg van spékelve egy adag egyéb játékelemmel, amelyek miatt rokona a Condemned, a Scorn és a Bioshock is, sőt, valamiért még Bethesdás zárfeltörés is van.
Mindennek ellenére vagy mindezért élménynek szerintem tök egyedi elsősorban azért, mert lineárisabb egy Resinél, ezt a linearitást viszont főleg arra használja, hogy változatosságot vigyen a játékmenetbe. Pl. egy órányit túlélő horrorozol, utána sztorimesélősen fejtörőket oldasz meg a Hellraiser labirintusában, majd egy nyíltabb helyszínen survival horror komplexebb feladatokkal, megint egy kis fejtörőzés, esetleg sztorizós sétálgatós rész, a játék közepétől fokozatosan az intenzívebb akció irányába tolva az egészet. Frankó, főleg a játék által kitalált speciális kocka miatt, amivel tüzet dobálhatsz, éles tárgyakat hajigálhatsz vagy kampós láncokkal tépheted szét a bőrödre pályázókat.
Ami magát a Hellraiser adaptációt illeti, ott meg simán Robocop Rogue City minőségű cuccot sikerült összehozni, egyszerűen autentikusnak hat az egész. A cenobite-ok nem egyszerű szörnyek, a filmekhez hasonlóan követik a saját szabályaikat és beteg racionalitásukat, szóval inkább alkudozni kell velük és pl. obviously nincs Pinhead bossfight és más hasonló olcsón gamey, a filmekhez nem passzoló húzás. A történet egy elcseszett párkapcsolatról szól, a filmekből ismerős "vissza kell hoznom a barátnőmet emberáldozatokkal" tematika tökéletes keret egy videójátékhoz különösebb csavarintások nélkül is, Doug Bradley meg hozza a kötelezőt Pinheadként, szóval minden egyben van.
Két dolgot kell ugyanakkor elfogadni: a harc egy kicsit kaotikus tud lenni a néha furán működő hit detection, a szituácitótól függően hasznos vagy haszontalan melee harc és a gyenge stealth rendszer miatt. Szerintem tökre passzol egy survival horrorhoz, de kicsit "szlávjank" hatást kelt.
A másik gond, hogy a balansz nem túl logikus. A demót normal fokozaton vittem végig egérrel, de kurva könnyűnek hatott, szóval a teljes játéknak hardon álltam neki kontrollerrel, aim assist nélkül. Ez remek döntés volt, abszolút jónak éreztem a sebzéseket és végig kevés lőszerem volt. Egy baj van csak: hardon már nincs auto save, save pointról save pointra kell menni, amik néhol elég ritkásak. Emiatt többször előfordult, hogy hosszabb részeket kellett ismételnem vagy ennek elkerülése végett backtrackelni a legutóbbi mentéshez.
Egyébként meg a rohadt életbe, hogy egy szerb fejlesztésű játékról van szó, tehát barbár szomszédaink le tudnak hozni egy ilyen játékot, mi viszont nem. 😅 Fuck! 🫠
Szerk: Ja és amúgy a szexuális tartalom és az erőszak nem öncélú és nincs is eltolva a játék az igazán extrém szintekig, gondolom így sikerült az M rating.
Hát kezdeném azzal, hogy ez egy elemeiben nagyon jó játék, ami az elején egyáltalán nem érződik Castlevaniának, de aztán szépen-lassan nagyon az lesz. Konkrétan kicsit elmérték a kezdést, ami miatt egyszerűen rohadtul furcsának tűnik az elején minden. Egyrészt a Rogue Prince of Persiához hasonlóan az Evil Empire most is a saját szájízének megfelelően rakta össze a mechanikákat, amiket elsőre bizony szokni kell és az alapvető dolgokon túl totál nem emlékeztetnek a Castlevaniára. Jobb kifejezést nem találva kurvára franciának hat az egész: ott a francia fejlesztő kicsit PoP-ra hajazó játékmenete, mellette meg a párizsi helyszínt nyomják fullban az ember arcába. Van Notre Dame, van Jeanne d'Arc bossfight, vannak katakombák, koszfészkek, a város is pont úgy lángol, mint a valóságban, de Drakula vár az sehol bazmeg.
Aztán néhány óra elteltével egyszercsak lesz vár, jönnek az ismerős elemek, felcsendül a remekül trapesített Bloody Tears és MEGÉRKEZIK a játék és a Castlevania hangulat. Onnantól meg nincs is megállás, folyamatosan jönnek az ismerős elemek keverve az újdonságokkal, és a végén egyértelműen azzal az érzéssel álltam fel, hogy egy olyan epizód született, ami sikerrel ötvözi a klasszikus Castlevania és a metroidvania epizódok elemeit, de egy-két csúnya hiányossággal.
Pl. az nagyon fájt, hogy jelentősen Hollow Knightosították a játék RPG elemeit, miközben a Castlevaniának volt egy teljesen jól működő fejlődésrendszere. A Symphony of the Nightban és társaiban magadra kaphattál mindenféle statnövelő öltözéket és kiegészítőt, egy csomó hülye fegyvert, volt pénz és árus egy rakás cuccal, a szintlépéssel pedig nőtt a HP-d, a sebzésed meg úgy minden statod. A Belmont's Curse-ben ehhez képest a szintlépés jelentősen butított (mindössze a sebzés és az armor nő 1 ponttal) úgy, hogy igazából csak a játék utolsó harmadára jelent érezhető pluszt az, hogy magadra kaptad a maximális 99 szintet. HP és mana növeléshez secreteket kell találni, pénz és árus nincs, és mindössze ott a 3 slotod a Hollow Knightból, amikbe reliceket aggathatsz. Gyászos.
A relicek ráadásul nem valami érdekesek, nehéz jó kis buildeket összerakni és egy csomó olyan dolog hiányzik, aminek egy Castlevaniában tök egyértelműen léteznie kéne. Pl. nincs kifejezetten olyan relic, ami mondjuk csökkentené a különböző sebzéseket, mint pl. az égést. Ehelyett furcsa hülyeségek vannak, hogy mit tudom parry után 30%-kal többet sebzel 5 másodpercig, 60%-kal nő a defense-ed 4 másodpercig, miután megütöttek vagy elölről 60%-kal kevesebb sebzést kapsz, hátulról viszont 100%-kal többet. Az egyszerű, célravezető dolgok helyett kicsit túl sok az ilyen elcseszett kis szar stateffekt, amikkel limitáltan lehet csak jókat hülyéskedni.
Viszont sokféle fegyver van és mindegyikkel jól el lehet hadakozni, bár szerintem az ostor messze a legjobb. Baromi okosan gondolták át azzal, hogy a vége, ahol "csattan" nagyobbat sebez, ráadásul 8 féle irányba lehet vele ütni, szóval super fun. A 7 féle fegyvertípus mindegyikéhez van valami kis tech, amit lehet masterelgetni, a legendary kategóriás cuccok meg még pluszban hozzáraknak ezekhez a mechanikákhoz. Összességében a harc is nagyon erős, hiszen van parryzés meg egy másodlagos ostor, amivel a pályákon lehet lengedezni, az ellent meg speckó ütésekkel baszkurálni. A subweaponok eltűntek, vannak viszont helyettük arcanák, amikből van vagy 15 féle és valahol félúton vannak a sima subweaponok és az item crashek között, jól használva a többségük hatalmasat tud sebezni vagy valami nagyon hasznos és Castlevaniás képességet tud (időlassítás, teleport, stb.).
A pályadizájn meg amazing, simán a legjobbak között van amiatt, hogy egyszerűen hagy bolyongani. Nincs objective marker, helyette nyomokat kell gyűjteni a pályákon, amik alapján be lehet azonosítani, hogy merre és hogyan kell keresni a bossokat. Emiatt van olyan is persze, hogy céltalanul kell egy kicsit bolyongani, mire irányba rak egy jó clue, de megéri. A felfedezgetés meg önmagában is baromi szórakoztató tud lenni, mert a pályák jelentős részén valamilyen egyedi dolog segíti vagy akadályozza a tájékozódást és majdnem mindegyik rejt valamilyen agyéldobós titkot is. A tükrök, a tükrök például nagyon fontosak, holy shit.
És ami a trú negatívumokat illeti háááát, bizonyos elemei eléggé el vannak baszva ennek a játéknak. Pl. a másodlagos, platformozáshoz is használatos ostor, az Arcane Whip borzasztó érzékeny az analóg célzásra, ami miatt elég pontosan kell vele becélozni a gyűrűket és az irányokat is, amerre lengedezni szeretnél. Kb. 20 órát beleraktam a játékba, mire úgy éreztem, hogy értem a használatát és a skillem is megvan hozzá, de a 100%-olt játék legvégéig előfordult, hogy elcsesztem néha. Ez pedig baj, mert sokat kell használni és abszolút alap a platformozáshoz, ami ebben a részben btw Prince of Persia Lost Crown szintű nehézségű.
A fast travel rendszer meg egészen borzalmas, simán az egyik legrosszabb megoldás, amit láttam metroidvaniában. Lassú használni és rendesen unlockolni is, 100%-osan hasznos sosem lesz, a fele meg tulajdonképpen egy baromi bonyolult secret. Utóbbi baromi érdekes és a játék egyik legemlékezetesebb része, de simán el tudom képzelni, hogy lesznek, akiket halálba idegesít és borzasztóan sok progress mögé rejti el egy olyan fícsör használhatóságát, ami tulajdonképpen alap kéne hogy legyen minden modern játékban. Őszintén szólva én megpeccselném ebben a formában és leválasztanám a fast travelről, mert semmit sem ad hozzá az, hogy kapcsolódik hozzá.
Ami a "fura" dolgokat illeti, a balansz is kicsit wtf. A bossfightok jelentős része mechanikailag remek, de kiegyensúlyozottságban kicsit el lettek mérve itt-ott. Emiatt néhány bunyó kurva nehéz, másokon meg elsőre túl vagy. Kicsit ilyen volt a többi metroidvaniás Castlevania is, de itt a limitáltabb fejlődésrendszer ezt át tudná hidalni, mégsem teszi valamiért.
Összességében fasza, néha idegesítő tud lenni a nehezebb platforming részeknél a whip miatt, a fast travel meg átgondolásra szorul, but it's good and it's Castlevania. A PoP Lost Crown meg jobb nála sok szempontból (oké pályadizájnban nem), ami fura onnan nézve, hogy a Castlevania a zsáner egyik névadó atyaúristene.
Wtf, ez a kickstartolt, első ránézésre a Dark Souls pixel art változatának látszó játék valójában egy mestermű. Nem gondoltam volna, hogy ennyire a képernyő elé szegez, de valami egészen egyedi élmény egy őrült és őrülten jól kidolgozott világgal.
Pedig tényleg úgy indul, mint egy 2d-s Dark Souls: lassú, kevés mechanikát mozgató, de taktikus harc, ami durván bünteti a hibákat és ott a szokásos bonfire + estus flask (itt bile flask) biznisz is. De aztán viszonylag gyorsan kiderül, hogy a Blasphemous legalább annyira platformer is, mint amennyire souls, ugyanakkor érdekes módon a címke ellenére szerintem nem metroidvania. Ennek az az oka, hogy itt igazából nincsen olyan helyszín, aminek az elérhetősége valamilyen képesség kioldásával lehetséges, a továbbjutás a bossok legyalulásához kapcsolódik. Ezt a korlátot leszámítva minden pálya bejárható az alap mozgásrepertoárral, a kioldható egyéb cuccok tulajdonképpen extra platformokat adnak az opcionális tartalomhoz.
A dolog előnye a szabadság, a hátulütője meg az, hogy a játék teljesen nyugodtan soulsosan indirekt mellékküldetések mögé rejtheti az unlockolható képességeket, szóval ha valamire nem jössz rá, akkor az egész végigjátszás alatt csak vágyakozva nézed a számodra elérhetetlen pályarészeket. A dolgok kitalálását sajnos kicsit megnehezíti az, hogy van a játékhoz 3 dlc, amik az első végigjátszásba ugyan nem igazán zavarnak be (az egyik szeparált, a másik kettő meg new game pluson releváns), de egy adag quest item elérhető belőlük, ez pedig pont annyira zsúfolja az inventory-t, hogy megkavarja a dedukciót. Emiatt néznem is kellett egy-két tippet, mire kisilabizáltam, mi is kell az egyik befejezés előcsalásához.
Mechanikailag, pályatervezésben és pacingben az utóbbi apróságot leszámítva minden klappol, viszont a világ és a kissé absztrakt, mégis érthető cselekmény az, ami megkoronázza az élményt. A Blasphemous központi eleme a vallás, azon belül is a kereszténység spanyolajkú, mélyen bűntudatra és bűnhődésre építő ága. Custodia világában mindenki durván vallásos, mindenki tiszteli és féli a Grievous Miracle névre hallgató formátlan, de tettei révén megnyilvánuló istent, vakbuzgóságukban a hívek pedig imádják eretneknek titulálni vagy kiátkozni egymást is. Sok a totál őrült NPC, a Miracle csodatételei pedig úgy nyilvánulnak meg, hogy pl. egy, a közeli elítéltek szenvedését átvenni igyekvő apáca testén azt eltorzító és soha be nem gyógyuló sebeket teremt, örök szenvedésre ítélve őt ezzel.
A főhős sem kívülálló, hanem egy fura vallási szekta utolsó tagja, aki némasági fogadalmával és tetteivel akarja meggyónni vélt vagy valós, de leginkább eredendőnek érződő bűneit. A célja nem is a Miracle elpusztítása, hanem istene "megnyugtatása" a bűnbánó, ugyanakkor baromi sok embert a túlvilágra juttató, brutális zarándoklattal. És ez az egész valami kurva jól van elmesélve a mindenféle tárgyleírásokban és egyéb lore elemekben.
A grafika pixeles retro 2d, de valami hihetetlenül igényesen megcsinálva, az meg külön plusz, hogy az átvezető animációk is megtartják a pixel art stílust és gyönyörűek, mint egy régi Lucasarts kalandjátékban (pl. a Full Throttle ugrott be róla). Sajnos a második részben már inkább animés videók vannak és bár azok is szépek, elütnek a játék többi részétől.
Fogalmam sincs, szerintem amikor én utoljára co-opoztam még összesen volt 5-6 küldetés. 😅
https://x.com/_Hero_Hei_/status/2108620812098101739
Lol
Chief Exorcist
Hellraiser Revival
Ez kurva jó volt, néhány kikötéssel ugyan, de kurva jó volt. Alapvetően survival horror, ami erősen emlékeztet a Resident Evil 7-re és a 4-re, de meg van spékelve egy adag egyéb játékelemmel, amelyek miatt rokona a Condemned, a Scorn és a Bioshock is, sőt, valamiért még Bethesdás zárfeltörés is van.
Mindennek ellenére vagy mindezért élménynek szerintem tök egyedi elsősorban azért, mert lineárisabb egy Resinél, ezt a linearitást viszont főleg arra használja, hogy változatosságot vigyen a játékmenetbe. Pl. egy órányit túlélő horrorozol, utána sztorimesélősen fejtörőket oldasz meg a Hellraiser labirintusában, majd egy nyíltabb helyszínen survival horror komplexebb feladatokkal, megint egy kis fejtörőzés, esetleg sztorizós sétálgatós rész, a játék közepétől fokozatosan az intenzívebb akció irányába tolva az egészet. Frankó, főleg a játék által kitalált speciális kocka miatt, amivel tüzet dobálhatsz, éles tárgyakat hajigálhatsz vagy kampós láncokkal tépheted szét a bőrödre pályázókat.
Ami magát a Hellraiser adaptációt illeti, ott meg simán Robocop Rogue City minőségű cuccot sikerült összehozni, egyszerűen autentikusnak hat az egész. A cenobite-ok nem egyszerű szörnyek, a filmekhez hasonlóan követik a saját szabályaikat és beteg racionalitásukat, szóval inkább alkudozni kell velük és pl. obviously nincs Pinhead bossfight és más hasonló olcsón gamey, a filmekhez nem passzoló húzás. A történet egy elcseszett párkapcsolatról szól, a filmekből ismerős "vissza kell hoznom a barátnőmet emberáldozatokkal" tematika tökéletes keret egy videójátékhoz különösebb csavarintások nélkül is, Doug Bradley meg hozza a kötelezőt Pinheadként, szóval minden egyben van.
Két dolgot kell ugyanakkor elfogadni: a harc egy kicsit kaotikus tud lenni a néha furán működő hit detection, a szituácitótól függően hasznos vagy haszontalan melee harc és a gyenge stealth rendszer miatt. Szerintem tökre passzol egy survival horrorhoz, de kicsit "szlávjank" hatást kelt.
A másik gond, hogy a balansz nem túl logikus. A demót normal fokozaton vittem végig egérrel, de kurva könnyűnek hatott, szóval a teljes játéknak hardon álltam neki kontrollerrel, aim assist nélkül. Ez remek döntés volt, abszolút jónak éreztem a sebzéseket és végig kevés lőszerem volt. Egy baj van csak: hardon már nincs auto save, save pointról save pointra kell menni, amik néhol elég ritkásak. Emiatt többször előfordult, hogy hosszabb részeket kellett ismételnem vagy ennek elkerülése végett backtrackelni a legutóbbi mentéshez.
Egyébként meg a rohadt életbe, hogy egy szerb fejlesztésű játékról van szó, tehát barbár szomszédaink le tudnak hozni egy ilyen játékot, mi viszont nem. 😅 Fuck! 🫠
Szerk: Ja és amúgy a szexuális tartalom és az erőszak nem öncélú és nincs is eltolva a játék az igazán extrém szintekig, gondolom így sikerült az M rating.
Úgy hallom az új CoD kampány elég jó lett?
Chief Exorcist
Castlevania: Belmont's Curse
Hát kezdeném azzal, hogy ez egy elemeiben nagyon jó játék, ami az elején egyáltalán nem érződik Castlevaniának, de aztán szépen-lassan nagyon az lesz. Konkrétan kicsit elmérték a kezdést, ami miatt egyszerűen rohadtul furcsának tűnik az elején minden. Egyrészt a Rogue Prince of Persiához hasonlóan az Evil Empire most is a saját szájízének megfelelően rakta össze a mechanikákat, amiket elsőre bizony szokni kell és az alapvető dolgokon túl totál nem emlékeztetnek a Castlevaniára. Jobb kifejezést nem találva kurvára franciának hat az egész: ott a francia fejlesztő kicsit PoP-ra hajazó játékmenete, mellette meg a párizsi helyszínt nyomják fullban az ember arcába. Van Notre Dame, van Jeanne d'Arc bossfight, vannak katakombák, koszfészkek, a város is pont úgy lángol, mint a valóságban, de Drakula vár az sehol bazmeg.
Aztán néhány óra elteltével egyszercsak lesz vár, jönnek az ismerős elemek, felcsendül a remekül trapesített Bloody Tears és MEGÉRKEZIK a játék és a Castlevania hangulat. Onnantól meg nincs is megállás, folyamatosan jönnek az ismerős elemek keverve az újdonságokkal, és a végén egyértelműen azzal az érzéssel álltam fel, hogy egy olyan epizód született, ami sikerrel ötvözi a klasszikus Castlevania és a metroidvania epizódok elemeit, de egy-két csúnya hiányossággal.
Pl. az nagyon fájt, hogy jelentősen Hollow Knightosították a játék RPG elemeit, miközben a Castlevaniának volt egy teljesen jól működő fejlődésrendszere. A Symphony of the Nightban és társaiban magadra kaphattál mindenféle statnövelő öltözéket és kiegészítőt, egy csomó hülye fegyvert, volt pénz és árus egy rakás cuccal, a szintlépéssel pedig nőtt a HP-d, a sebzésed meg úgy minden statod. A Belmont's Curse-ben ehhez képest a szintlépés jelentősen butított (mindössze a sebzés és az armor nő 1 ponttal) úgy, hogy igazából csak a játék utolsó harmadára jelent érezhető pluszt az, hogy magadra kaptad a maximális 99 szintet. HP és mana növeléshez secreteket kell találni, pénz és árus nincs, és mindössze ott a 3 slotod a Hollow Knightból, amikbe reliceket aggathatsz. Gyászos.
A relicek ráadásul nem valami érdekesek, nehéz jó kis buildeket összerakni és egy csomó olyan dolog hiányzik, aminek egy Castlevaniában tök egyértelműen léteznie kéne. Pl. nincs kifejezetten olyan relic, ami mondjuk csökkentené a különböző sebzéseket, mint pl. az égést. Ehelyett furcsa hülyeségek vannak, hogy mit tudom parry után 30%-kal többet sebzel 5 másodpercig, 60%-kal nő a defense-ed 4 másodpercig, miután megütöttek vagy elölről 60%-kal kevesebb sebzést kapsz, hátulról viszont 100%-kal többet. Az egyszerű, célravezető dolgok helyett kicsit túl sok az ilyen elcseszett kis szar stateffekt, amikkel limitáltan lehet csak jókat hülyéskedni.
Viszont sokféle fegyver van és mindegyikkel jól el lehet hadakozni, bár szerintem az ostor messze a legjobb. Baromi okosan gondolták át azzal, hogy a vége, ahol "csattan" nagyobbat sebez, ráadásul 8 féle irányba lehet vele ütni, szóval super fun. A 7 féle fegyvertípus mindegyikéhez van valami kis tech, amit lehet masterelgetni, a legendary kategóriás cuccok meg még pluszban hozzáraknak ezekhez a mechanikákhoz. Összességében a harc is nagyon erős, hiszen van parryzés meg egy másodlagos ostor, amivel a pályákon lehet lengedezni, az ellent meg speckó ütésekkel baszkurálni. A subweaponok eltűntek, vannak viszont helyettük arcanák, amikből van vagy 15 féle és valahol félúton vannak a sima subweaponok és az item crashek között, jól használva a többségük hatalmasat tud sebezni vagy valami nagyon hasznos és Castlevaniás képességet tud (időlassítás, teleport, stb.).
A pályadizájn meg amazing, simán a legjobbak között van amiatt, hogy egyszerűen hagy bolyongani. Nincs objective marker, helyette nyomokat kell gyűjteni a pályákon, amik alapján be lehet azonosítani, hogy merre és hogyan kell keresni a bossokat. Emiatt van olyan is persze, hogy céltalanul kell egy kicsit bolyongani, mire irányba rak egy jó clue, de megéri. A felfedezgetés meg önmagában is baromi szórakoztató tud lenni, mert a pályák jelentős részén valamilyen egyedi dolog segíti vagy akadályozza a tájékozódást és majdnem mindegyik rejt valamilyen agyéldobós titkot is. A tükrök, a tükrök például nagyon fontosak, holy shit.
És ami a trú negatívumokat illeti háááát, bizonyos elemei eléggé el vannak baszva ennek a játéknak. Pl. a másodlagos, platformozáshoz is használatos ostor, az Arcane Whip borzasztó érzékeny az analóg célzásra, ami miatt elég pontosan kell vele becélozni a gyűrűket és az irányokat is, amerre lengedezni szeretnél. Kb. 20 órát beleraktam a játékba, mire úgy éreztem, hogy értem a használatát és a skillem is megvan hozzá, de a 100%-olt játék legvégéig előfordult, hogy elcsesztem néha. Ez pedig baj, mert sokat kell használni és abszolút alap a platformozáshoz, ami ebben a részben btw Prince of Persia Lost Crown szintű nehézségű.
A fast travel rendszer meg egészen borzalmas, simán az egyik legrosszabb megoldás, amit láttam metroidvaniában. Lassú használni és rendesen unlockolni is, 100%-osan hasznos sosem lesz, a fele meg tulajdonképpen egy baromi bonyolult secret. Utóbbi baromi érdekes és a játék egyik legemlékezetesebb része, de simán el tudom képzelni, hogy lesznek, akiket halálba idegesít és borzasztóan sok progress mögé rejti el egy olyan fícsör használhatóságát, ami tulajdonképpen alap kéne hogy legyen minden modern játékban. Őszintén szólva én megpeccselném ebben a formában és leválasztanám a fast travelről, mert semmit sem ad hozzá az, hogy kapcsolódik hozzá.
Ami a "fura" dolgokat illeti, a balansz is kicsit wtf. A bossfightok jelentős része mechanikailag remek, de kiegyensúlyozottságban kicsit el lettek mérve itt-ott. Emiatt néhány bunyó kurva nehéz, másokon meg elsőre túl vagy. Kicsit ilyen volt a többi metroidvaniás Castlevania is, de itt a limitáltabb fejlődésrendszer ezt át tudná hidalni, mégsem teszi valamiért.
Összességében fasza, néha idegesítő tud lenni a nehezebb platforming részeknél a whip miatt, a fast travel meg átgondolásra szorul, but it's good and it's Castlevania. A PoP Lost Crown meg jobb nála sok szempontból (oké pályadizájnban nem), ami fura onnan nézve, hogy a Castlevania a zsáner egyik névadó atyaúristene.
Blasphemous
Wtf, ez a kickstartolt, első ránézésre a Dark Souls pixel art változatának látszó játék valójában egy mestermű. Nem gondoltam volna, hogy ennyire a képernyő elé szegez, de valami egészen egyedi élmény egy őrült és őrülten jól kidolgozott világgal.
Pedig tényleg úgy indul, mint egy 2d-s Dark Souls: lassú, kevés mechanikát mozgató, de taktikus harc, ami durván bünteti a hibákat és ott a szokásos bonfire + estus flask (itt bile flask) biznisz is. De aztán viszonylag gyorsan kiderül, hogy a Blasphemous legalább annyira platformer is, mint amennyire souls, ugyanakkor érdekes módon a címke ellenére szerintem nem metroidvania. Ennek az az oka, hogy itt igazából nincsen olyan helyszín, aminek az elérhetősége valamilyen képesség kioldásával lehetséges, a továbbjutás a bossok legyalulásához kapcsolódik. Ezt a korlátot leszámítva minden pálya bejárható az alap mozgásrepertoárral, a kioldható egyéb cuccok tulajdonképpen extra platformokat adnak az opcionális tartalomhoz.
A dolog előnye a szabadság, a hátulütője meg az, hogy a játék teljesen nyugodtan soulsosan indirekt mellékküldetések mögé rejtheti az unlockolható képességeket, szóval ha valamire nem jössz rá, akkor az egész végigjátszás alatt csak vágyakozva nézed a számodra elérhetetlen pályarészeket. A dolgok kitalálását sajnos kicsit megnehezíti az, hogy van a játékhoz 3 dlc, amik az első végigjátszásba ugyan nem igazán zavarnak be (az egyik szeparált, a másik kettő meg new game pluson releváns), de egy adag quest item elérhető belőlük, ez pedig pont annyira zsúfolja az inventory-t, hogy megkavarja a dedukciót. Emiatt néznem is kellett egy-két tippet, mire kisilabizáltam, mi is kell az egyik befejezés előcsalásához.
Mechanikailag, pályatervezésben és pacingben az utóbbi apróságot leszámítva minden klappol, viszont a világ és a kissé absztrakt, mégis érthető cselekmény az, ami megkoronázza az élményt. A Blasphemous központi eleme a vallás, azon belül is a kereszténység spanyolajkú, mélyen bűntudatra és bűnhődésre építő ága. Custodia világában mindenki durván vallásos, mindenki tiszteli és féli a Grievous Miracle névre hallgató formátlan, de tettei révén megnyilvánuló istent, vakbuzgóságukban a hívek pedig imádják eretneknek titulálni vagy kiátkozni egymást is. Sok a totál őrült NPC, a Miracle csodatételei pedig úgy nyilvánulnak meg, hogy pl. egy, a közeli elítéltek szenvedését átvenni igyekvő apáca testén azt eltorzító és soha be nem gyógyuló sebeket teremt, örök szenvedésre ítélve őt ezzel.
A főhős sem kívülálló, hanem egy fura vallási szekta utolsó tagja, aki némasági fogadalmával és tetteivel akarja meggyónni vélt vagy valós, de leginkább eredendőnek érződő bűneit. A célja nem is a Miracle elpusztítása, hanem istene "megnyugtatása" a bűnbánó, ugyanakkor baromi sok embert a túlvilágra juttató, brutális zarándoklattal. És ez az egész valami kurva jól van elmesélve a mindenféle tárgyleírásokban és egyéb lore elemekben.
A grafika pixeles retro 2d, de valami hihetetlenül igényesen megcsinálva, az meg külön plusz, hogy az átvezető animációk is megtartják a pixel art stílust és gyönyörűek, mint egy régi Lucasarts kalandjátékban (pl. a Full Throttle ugrott be róla). Sajnos a második részben már inkább animés videók vannak és bár azok is szépek, elütnek a játék többi részétől.
10/10, no notes.