Az első örökké felejthetetlen marad. Ez volt nekem a
Full Throttle. Na nem első kalandjátékom, és a
LucasArts klasszikusai közül is megégettem magam ifjoncként angol tudás és végigjátszás nélkül a
Monkey Island 2-vel, de a legendás műhely örök darabjai közül ez volt az első, mellyel némi segítséggel elbántam. Valahol itt tértem vissza az addig csak tétován kóstolgatott műfajhoz – egy korszak kezdete lett.
De nem csak nekem.
Tim Schafer először a
Day of Tentacle-nél került előző főnöki pozícióba adott játéknál, de ott még
Dave Grossmannel tandemben. A Full Throttle lett az első alkotása, ami tényleg az övé lett. Ezzel gyakorlatilag be is következett egy kisebb paradigmaváltás a stúdió folyamában. Az izgalmas és egyedi világ eddig is jellemző volt, de számomra Full Throttle az első kronológiailag is nézve, mely elhozza ezt egy különleges filmben, melynek vágyok a világába, úgy, ahogy csak van. Schafer későbbi elborulásai is követték ezt a sémát, ez máig közös pont maradt bennük, bár a
Broken Age nálam kissé kilóg ebből a sorból, de csak ebből, mert a humorhalmozás helyett nagyobb fókuszt kapó cselekményorientáltság és karakterbemutatás szempontjából az is remekül beleillik ebbe a schaferi fejlődési folyamatba, ha a Full Throttle utáni következő láncszemeket már nem feltétlen ugorja túl látványos arányváltásban, inkább csak a LucasArts-féle hangvétel kerül még messzebb. A Mad Maxekbe is belecsípő, futurisztikus bandás világ viszont semmiképp sem.
A hangsúly viszont a filmen van. Ugyanis ha a
Maniac Mansion óta sok áramvonalasítás is történt, 1995-ben teljes gázzal megindult a közeledés afelé a másik médium felé (az is jellemző, hogy az év folyamán később megjelenő másik LucasArts-kaland, a
The Dig Steven Spielberg dédelgetett projektje volt), ami alighanem szintén jócskán hozzájárul az említett érzelmeimhez. Mindez számos szinten tetten érhető. A látvány a jó öreg SCUMM-motor ellenére is haladt előre az evolúció útján, ez csak természetes. A megszaporodó és egyre komolyabb átvezetők azonban egyértelműbb szintlépést jelentettek. A szinkron pedig a műfaj 1992-93-ban beinduló felhangosítása után az egyik legjobb lett az évtized közepén, és az első nagyágyú házon belül. Mark Hamill, aki videojáték-színészként addigra már
Gabriel Knightban és a
Wing Commander III-ban bizonyított (valahol sajátos, hogy a rivális Sierra kalandjában és az
Origin Systems X-Wing-riválisában is felbukkant a hajdani, jelenlegi és örök Luke Skywalker), végre visszatért a Lucashoz! És bizony zseniális Adrian Ripburger lett, el is vitte a show-t, ami Jokertől minimálisan elvárható. Pedig itt nem volt könnyű dolga, ha ma füllel már nem is ez számít a csúcsnak, a stáb többi tagja is odateszi magát, főleg az antihősünk jellegzetes és nemkülönben remekül eltalált hangját biztosító Roy Conrad. Ehhez jön még a remek saját zene mellé a jó ízléssel kiválasztott motoros banda, a Gone Jackals, és máris kaptunk egy a témához tökéletesen szóló játékot.
De ha már Ben Throttle, ideje hozzá visszatérni. Elvégre ki ne akarna az ő bőrkabátjába belebújni? Végre egy kalandjátékhős, aki nem egy gyenge nyápic, aki nem egy két lábon járó jellemkomikum, mert vele lehet röhögni, de rajta akkor se mersz, ha őt irányítod. Na nem azért, mert holmi egybites izomagy, hanem egy igazi dörzsölt bandavezér, aki nem széplelkű, de nem megy át öncélú kegyetlenkedésbe. Szóval végig elhisszük a sok geghős után és mellett, hogy végre leleményesek és kőkemények is lehetünk, mert itt mindkettőre szükség van. Végül is túlidealizálás nélkül kaptunk egy szórakoztató és menő antihőst, aki mellé méltán érnek fel mások is. Elsősorban persze partnerünk a nem kevésbé tökös Maureen, aki állja a sarat, de azt nem csak a játékon belül kell: az
– erőltetettség helyett jó értelemben véve
– erős hölgyeményt már a LucasArts is elsütötte a Monkey Island széria egyetlen férfias szereplőjével, a kalózokon uralkodó Elaine-nel. Rajtuk kívül Ripburger a kedvenc, akit már a fizimiskája és az aktuálisan közutált játékkiadók CEO-in túltevő manírjai is ideálisan viszolyogtatóvá tesz, de azt már említettem, hogy emlékezetessé valójában mi, illetve ki teszi.
A nagy filmszerűség azonban itt is áldozatokkal járt. A mindenkori játéktér összeszűkült, jellemzően néhány helyszínen tevékenykedhetünk egyszerre, viszonylag kevés opcióval. A fejtörők nagyjából a szokásosak, de a jobbak és az emlékezetesebben viccesek vagy macsók ellenére, nem jelentik a Full Throttle erősségét. Nem mennek át sosem idegesítőbe, és nem is nehezek, de a LucasArts átlagos szintje alatt maradnak, ami még nem jelent gyenge színvonalat. Azért nem kell félni, a hajtépés nem marad el! Erről a minijátékok gondoskodnak. A motoros még elmegy, elvégre régen sokat gyűrtem a
RoadRasht, és a kétkerekű összecsapások emlékeit jól hozza, csak egérrel emberkínzás szinten működik, ha nem is nehezek – a legjobb választás hozzájuk a gamepad, így a legszórakoztatóbbak. A másik nagy sztoris minijátékot viszont már végképp nem akarom lelőni, maradjunk annyiban, hogy borzasztó. Dicséretes viszont az újonnan behozott kezelőfelület, mely egyszerre működik jól, és talán a valaha volt legstílusosabb, amit nem véletlenül követtek le a
The Curse of Monkey Islandben, majd a
Grim Fandango Remasteredben.
Az említettek miatt őszintén szólva messze nem tartom sem a LucasArts, sem Tim Schafer főművének a játékot, sok kisebb csodával ismerkedtem meg utána. De akkora hangulatbomba motoros királyság mégis, hogy nem tudom sem nem élvezni, sem nem nosztalgiától átitatva gondolni erre az elektronmikroszkóp alatt közepesnek minősíthető kalandra. A legnagyobb baj mégis az, hogy hihetetlenül hamar véget ér. Nagyon rövid, és az említett kiélvezni vágyott játékvilágok közül a Full Throttle-é az, mely érzésre megmaradt egy kissé sötétebb, de alapvetően minden szempontból nagyon is könnyed „matiné” szkeccsének, melybe éppen csak belekóstolhatunk. De milyen kóstoló ez! És ez itt a lényeg, nem a kalandjátékok csúcsáról van szó, hanem egy olyan szórakoztató darabról, amelynél senki nem merte még megkérdőjelezni, hogy van-e lelke.
Ahogy feltűnhetett, beszámoló ide vagy oda, eddig a porttal keveset foglalkoztam, átadom a szót Zaxxnak, akinek a
hozzászólását jelen cikk születése közben szavazataitokkal felszavaztátok, amivel mindjárt vitatkozhatok is egy jót.
Wow, egyértelműen a Double Fine eddigi legjobb munkája a rimászterek terén. Baromi jól néz ki, és itt sokkal jobban működik az eredeti látványvilághoz való teljes hűség, mint a Day of the Tentacle esetében, mert az art még az alacsony felbontás ellenére is nagyon aprólékosan lett kidolgozva már annak idején is. Az autentikusságra való kivételes törekvés már mindjárt az első képkockán feltűnik:
Ha valamire nem számítottam 2017-ben, akkor az a klasszikus LucasArts logó HD-verziója. :DD Az eredeti prezentációt nem is terhelték extra logókkal, a menübe vezető, egyébként nagyon szép beltöltőképernyőn ott a remasterelésben részt vevő három cég neve, és slussz.
Az eredeti 4:3-as képarány 16:9-be bővítésétől egy kicsit tartottam, de a DF-nak sikerült olyan természetesen megoldania a dolgot, hogy így másfél óra játék után már el sem tudom képzelni máshogyan Ben kalandjait. Nagyon szépen ki lett töltve az extra hely „eddig nem látott”, új részletekkel, a játékmenetnél pedig egyáltalán nem tűnik fel, hogy van a képnek egy „noninteraktív” szelete, ahol nem fogsz se fejtörőt megoldani, se tárgyat magadhoz venni. Ezt úgy érték el, hogy egyrészt nagyon sok esetben mondjuk csak egy szoba egy-egy falát kellett megrajzolniuk, másrészt meg a nagyobb, nyílt helyszíneken (nyilván) ugyanúgy bejárható az extra felület is, mint az eredeti. Összességében gazdagabbak lettek az egyes kompozíciók 16:9-ben, és ez nemcsak az új tereptárgyakat tartalmazó részeknél tűnik fel, hanem pl. a sivatagi út is nagyobbnak, szélesebbnek, feelingesebbnek érződik így. Döbbenetesen szép eredmény, főleg úgy, hogy az eredeti és az új képarány között váltogatva látszik, hogy sehol sem „csaltak” Schaferék az új dizájnnal, sehol sem croppoltak vagy nyújtottak meg semmit az eredetihez képest.
Ami egy picit fájó, hogy az eredeti prezentáció már nem kapott ekkora törődést, így a régi grafikára visszaváltva a 4:3-as kép mellé megkapod a szokásos csúnya fekete sávokat. Jó lenne, ha a DF ezt a hiányosságot a későbbiekben pótolná valami ízléses artwörkkel, ha már a Grim Fandangónál sikerült ezt megoldani.
A hangminőség szintén remek. Itt-ott persze érezni, hogy az eredeti hanganyagot egy 20 évvel ezelőtti stúdióban vették fel, mert néhol egy picit „érdesebb” a szinkron, mint manapság, de az ugrás az eredetihez képest még így is hatalmas. A zenék is faszányosan lettek újrakeverve, nagyon szép terjedelemben szól mindegyik szám. Elsőre persze akkor tűnik fel, mennyire jó lett az új master, amikor beröffentik a The Gone Jackals-trackeket, de a játékhoz készült eredeti aláfestő zenéken még ezeknél is jobban érződik a kifinomultabb hangzásvilág. Csillagos ötös meló, egyedül a két szám között átvezetéseket oldhatták volna meg jobban... majd talán egy peccsben.
Double Fine-os szokás szerint azért az apróbb bugokat nem úsztuk meg: néha egy kicsit mintha beszaggatna a játék, ami elég furcsa ilyen alacsony gépigény mellett, és az item highlight fícsör sem mindig működik pontosan (pl. ha Mo háza előtt megnyomod, interaktolható tárgyként ott lesz a motorod helye akkor is, amikor Mo még bőven a viskóban kalapálja). Az is kár, hogy a kurzor a DotT-hoz hasonlóan itt is kötve van a játék nem túl magas fps-éhez, mivel a szokásos rendszerkurzor használata jóval simább egerezést eredményezne, de ez már tényleg szőrszálhasogatás.
Kiváló remaster kiváló áron, tessék megvenni! :)
P.S.: A DF ezzel minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy fel lehetne újítani a The Curse of Monkey Islandet is, szóval csinálják is meg, sőt, még a Monkey Island 4-ből is el tudnék viselni egy Grim Fandangó-s verziót.
Zaxx
|
Mindezt annyival tudnám kiegészíteni alapos végigjátszás után, hogy néhol azért némi csalás akad. Na nem a kép nyújtásával, hanem a bejárhatóságával. A képernyő szélén megejthető helyszínváltást lehetővé tevő kattintások ugyanis igenis a régi 4:3-as határok között maradtak, nem lehet kisétálni 16:9-ig, és ahol egy bizonyos helyen a szélesebb képben el is érhető adott célpont, addig nem enged rákattintani a játék, amíg a 4:3-as határok közé szintén nem kerül bele. De ez nem rendkívüli módon zavaró, a játékosok 90 százaléka valószínűleg észre sem venné, ha tőlem nem tudná most meg a keserű igazságot.
A rajzolás tényleg nagyon szép így nagy felbontásban és széles vásznon, de ilyen részletesség mellett, már nehezebb Ben feje helyére odaképzelnem Tim Schafer macsósított főjét, ahogy a pixeles változatban ez mindig sikerült. Néhol pedig egész egyszerűen statikusabb az égbolt, mert csak a régi grafikával animáltak a felhők, és van, ahol úgy sötétebb, borúsabb a kép, szóval, akiknek a
Diablo III az Én kicsi pónimat idézte, azok itt is játszva levadászhatják a bűnös mozzanatokat; én azonban úgy gondolom, hogy a végeredmény meglehetősen autentikus lett, legfeljebb mindenki számára tökéletes nem.
Ami egyértelműbb előrelépés, az a folyékonyabb kép. Ugyanis a többi régi kalandjátékhoz hasonlóan eléggé akadozós régi grafikával a mozi. Az újjal is az, de jóval kevésbé. Más kérdés, hogy ebbe is bele lehet kötni: a friss grafikával jobban feltűnik az akadás, pláne modernebb játékok – akár a
Thimbleweed Park – mellett.
De kénytelen vagyok egyetérteni a Zaxx-szal (mármint azon kívül, hogy felújított Monkey Island 3-at ide!): a végeredmény az ismét jelentkező kisebb hibák ellenére is kiváló lett, és ha másért nem, a megpiszkált hangokért érdemes vele kezdeni, a leginkább kőautentikus arcok még mindig választhatják mellé a régi grafikát, amit én már aligha fogok tenni a jövőbeli újrajátszásoknál. Mindenkinek melegen ajánlott ez a remaster, akik úgy vannak vele, mint én, aki bármikor csak az aszfalt illatát érzem, Maureenra gondolok.
Az Impérium minden katonája közül a Catachan Dzsungelharcosok a leghalálosabbak a gerilla-hadviselés területén. Van azonban egy közülük, akihez képest még ők is védtelen csecsemőknek számítanak, egy legenda, egy egyszemélyes hadsereg, akinek a puszta nevétől is rettegnek az Impérium ellenségei.
