Wolfenstein II: The New Colossus

Talán nem túlzás azt állítani, hogy 2014 egyik legnagyobb meglepetése a Wolfenstein: The New Order volt, több szempontból is. Egyrészt a fejlesztőstúdió első játéka volt – a volt Starbreeze Studios-os fejlesztőktől ugyan számítani lehetett a korrekt minőségű munkára, ám a sikert a pedigré sosem garantálja. Plusz meglehetősen hányattatott előélete volt a szériának, ugyanis a 2009-es epizód, ami ráadásul már a második reboot volt, eléggé nagyot bukott – a kritikusok és a játékosok többsége is általában egy átlagos produktumként tekintett rá, az okkultista náci vonal már rókabőr szagú volt, és sokan gyűlölték a hatalmas, hubszerűen kialakított várost, amiből a sztori előre haladtával lehetett elcsatangolni az egyes missziókra.
 
Ezek után valóságos atomcsapásként hatott a New Order: nem elég, hogy az előző rész sztorijának elemeire építkeztek, még ugrottak is egyet az időben, hogy a játékos (és a főhős) egy nácik által uralt világban térjen magához, ahol az atombombát a Harmadik Birodalom dobta le New Yorkra, és fejlett technológiájának hála, már a csillagok meghódítása felé kacsingat a rezsim. A játék alá tolt dizájn, a néhol ironikus felhangok, egy kiváló, emberré kerekített Blazkowicz, a remek zene, az id Tech 5 lehetőségekhez mérten kiváló használata, együttesen végül egy olyan egyjátékos kampányt eredményezett, mely nemcsak visszarakta a térképre a frencsájzt, de egyenes utat biztosított a további folytatásoknak.

A játékmenet gyakorlatilag az előző részben lefektetett alapokat követi, de persze vannak változások. A főhadiszállásunk ezúttal a náci hadigépezet meglovasított ékköve, egy hatalmas tengeralattjáró, melynek bizonyos részei le vannak zárva, és csak a sztori előre haladásával nyílnak meg, ahogy költöznek be új emberek/cserélődik a legénység. Lesz rajta egy sztorimisszió is, de egyéb tevékenységeink miatt is hangsúlyos a helyszín.

Összesen hat mellékküldetést érhetünk el rajta, melyek közül három triviális, míg három a játékmenetet erősen befolyásoló szerkentyűkhöz (contraption) kapcsolódik. A játék felétől elérhetővé váló eszközök közül az első egy páncélszerűség, amivel alapvetően falakat törhetünk át, dobozokat törhetünk szét, vagy nekifutva az ellenfeleknek, meg is ölhetjük őket. A gólyalábakkal addig elérhetetlen helyekre is eljuthatunk, az összehúzó szerkentyűvel pedig nagyon szűk helyeken mászhatunk keresztül. A fő képességek mellett van két másik előnye is a szerkezeteknek (pl. a páncél birtokában nem esünk el, ha a közelünkben felrobban valami), és egy negyediket pedig az előbb említett mellékküldetésekkel aktiválhatunk. Ezek a főhadiszállás egy addig lezárt részére visznek el, és érdemes is megcsinálni őket, mert a jutalom jelentős (páncélregeneráció, a túltöltött élet visszacsökkenésének elhagyása, hosszabb idő összeszűkült állapotban).
 
Perk is kapcsolódik a szerkentyűkhöz, melyek azok felvétele után válnak fejleszthetővé. Ha már itt tartunk: ezek a fejleszthető képességek egymástól teljesen függetlenek, és alapvetően az adott játékstílusunkra erősítenek rá. Minden perk öt szintet fejleszthető, és egyre erősebb bónuszt ad. Pl. ha duálfegyveres módban szeretjük irtani a nácikat, akkor bizonyos számú ellenfél e módon való megölése után, 20%-kal több muníciót vihetünk magunkkal, ami ötödik szinten már duplázza a kezdeti mennyiséget. Persze egy ilyen perk egy fegyvert forgatva is jól jön, így nem árt előre kinézni a nekünk kellőket, és azokat gyorsan felszintezve élvezni azok előnyeit a saját gyilkolási stílusunkkal.

Fontos még, hogy a sztori során egy ilyen szerkezetet kapunk csak, a továbbiakat az Überkommandant missziók során lehet összeszedni. Ezzel pedig el is érkeztünk a játék sztori utáni részéhez, a maximalista gyűjtögetők Mekkájához. A wolfos arany, meg egyéb biszbaszok gyűjtögetésének már hagyománya van, és itt sem kell csalódnia az erre vágyóknak. A felvehető olvasnivalók mellett (melyek egyébként jópofa adalékai a lore-nak), aranytárgyakat, hírességek kártyáit, koncepcióképeket, gyermekjátékokat (Max Hass részére), halálkártyákat, illetve lemezeket gyűjthetünk. Ezeket lehet a sztori alatt is felszedegetni, de mivel amúgy sem tudunk mindent összeszedni, érdemes a kampány lezárultával koncentrálni az összeszedésükre.
 
Található ugyanis egy haditérkép a főhadiszálláson, melyen plusz missziók érhetőek el. Ezek megnyitásához a sztoriban kell előre haladni (de annak végeztével is elérhetőek, sőt, az egyik csak akkor érhető el), és összeszedni az Enigma-kódokat. Utóbbiakat a náci tisztek dobják, mind a sztori, mind a mellékküldetések alatt. (A tiszteket amúgy már csak azért is megéri minél hamarabb eltenni láb alól, mert egyrészt riadót fújnak, másrészt halálukkor felfedik a térképen a gyűjthető cuccok helyét). Az Enigma-kódokat összegyűjtve a sztori második felétől elérhető dekódolóval tudjuk feltörni a magas rangú tisztek tartózkodási helyét. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy a meghatározott darab kódot beadva a gépbe (listáról választunk egy tisztet a megadott kódszámért), előjön egy minijáték (egyszerű ábrapárosítás), amelyet megoldva a haditérképen mehetünk is levadászni az illetőt. Ezek a missziók a sztoritérképeken játszódnak, de általában azért van némi változás rajtuk (pl. nappal helyett éjszaka, ha volt tűz korábban, akkor mostanra kialudt, stb.). A leginkább átalakított talán B. J. családi otthona volt, aminél a sztori alatti napos, nyílt vidék ellenében, a mellékküldetés alatt éjszaka, ködben, falakkal körbekerített filmforgatási helyszínre térünk vissza. Plusz általában az ellenkező irányban kell végigmenni a térképeken. Ilyenkor már elérhető az összes gyűjthető cucc, ráadásul ha az Überkommandantokból összeszedhető összes halálkártyát begyűjtjük, kapunk egy plusz missziót, teljesen eredeti helyszínnel.

A főhadiszálláson található még pár időtöltési lehetőség trófeavadászoknak, pl. van egy lőtér, ahol a legjobb pontszámra lehet hajtani, illetve egy ’killhouse’, amiben egy akadályokkal megrakott terepen kell végigmenni, lelőve az ellenségtáblákat, és a legjobb időt futni (illetve a trófeához a második legjobbat).
 
Ami még a játékmenettel kapcsolatban kimaradt, az az, hogy a fegyverek ismét fejleszthetőek. A pályákon található upgrade kiteket kell magunkhoz venni, és három-három ponton javíthatjuk őket. Ez lehet hangtompító, távcső, sebzésnövelés, tárkapacitás-növelés, vagy gránátoknál plusz effekt (pl. elektromos kisülés robotok ellen). Ezeknek nem muszáj aktiválva lenniük, ha kell, ki is kapcsolhatjuk őket (a gépkarabély pl. távcsővel nem tud sorozatot leadni, így ha nem akarunk épp messzire lövöldözni, érdemes is levenni ilyenkor). Lesz továbbá egy fegyver, melyet a sztoriban az elején megejtett választás függvényében kapunk meg, a másik meg elérhetetlen lesz. Az egyik a lézerfegyver (mely ugyan leolvasztja a leolvasztható felületeket, de konkrét lyukat már nem vághatunk vele), a másik egy dízellel töltött, robbantható csomagocskákat lövöldöző stukker. Az alaparzenál mellett felvehető még négy, ideiglenesen hordozható fegyver a náci szuperkatonáktól, amikkel lassabban mozgunk, cserébe még effektívebbek tudnak lenni, ha nagyüzemű aprításra kerül a sor.

Kezdjünk a legjobbal, ez a zene. Mick Gordon bábáskodott ezúttal is a muzsikák felett, amikből a konkrét játék alatt korrekt, ám nem túl kiemelkedő taktusok szólalnak meg (azért amikor tüzet fújó acélparipánkon lovaglunk, akkor a zene is rásegít az élményre :). Az extratávot viszont ezúttal is legyalogolta hűsünk, ugyanis a gyűjthető bakelitek esetében nem csak értelmetlen szemetet szedünk össze - fülbemászó, és mindenképp különleges élményt adó, igazi zenékkel ajándékozott meg minket a mester, melyeket az említett lemezekkel nyithatunk meg. Mindenképp jár érte az elismerés.
 
A grafikáért a legutóbbi Doomban debütált id Tech 6 felel, aminek következményeként az év egyik legdögösebb látványa kel életre monitorunkon – már ha újabb AMD-s VGA dohog a PC-nkben. Történt ugyanis, hogy a Tech 6 egy nagyobb ráncfelvarrást kapott a háttérben, az AMD pedig (látva a Vulkan API alatt látott teljesítménynövekedést a kártyáikon) beállított egy táska pénzzel a kiadóhoz, amik így együtt azt eredményezték, hogy egy középkategóriás AMD kártyán akár a legmagasabb minőségben lehet játszani 60+ FPS mellett. Viszont aki Nvidia-tulaj, annak meg fog gyűlni a baja a játékkal, a Steam-fórumot böngészve, se vége, se hossza az ilyen kártyát birtoklók sirámainak. Ehhez még hozzá lehet tenni azt is, hogy az OpenGL-támogatást kivették a motorból, így aki régebbi kártyával akarna próbálkozni alacsonyabb részletesség mellett, annak előbb be kell újítania egy új hardverbe.

Bugokkal egyébként én nem nagyon találkoztam. Az egyik az volt, hogy aszinkron compute mellett a grafika kimerevedett, míg a hangok mentek tovább, azt kikapcsolva ez megoldódott. A másik az volt, hogy néha a lelőtt ellenfelek belelógtak a tereptárgyakba/falakba. Ezen felül még azt hiszem New Orleans környékén volt olyan, hogy párszor kifagyott a játék (összesen talán kétszer), illetve a progiból való kilépéskor volt, hogy befagyott a játék, és feladatkezelőből kellett kilőni.

A sztoriról nem akarok sokat elárulni, de azért annyit mindenképp megjegyeznék, hogy a játék felénél látható fordulat valószínűleg az év egyik legnagyobb meglepetése, én teljesen elképedve néztem, mikor megtörtént. Ez a közjáték egyébként elég sok dolgot megváltoztat – Blazko halni akaró, kivénhedt csatalóként viselkedik addig, aki a két gyerekét váró Anyától próbál távolodni érzelmileg. Utána viszont nincs megállás, maximális fokozatra kapcsol a forradalom. B. J. egyébként ezen epizód alatt ízig-vérig emberré válik, minden félelme, esendősége, múltjának pillanatai felszínre kerülnek, és talán ez az egyik legnagyobb erőssége a játéknak. Mellette pedig a többi karakter is hasonlóan kiválóra sikerült: Anya (akinek a végén van egy nagyon erős jelenete, azt is mindenképp látni kell, játéktörténeti pillanat), Horton, Fergus stb., mind emlékezetes lesz, köszönhetően a jól megírt dialógusoknak és a vérprofi szinkronoknak.
 
A játék elején egyébként újra le kell játszani az előző rész választásos pillanatát, amelynek hatása, hogy eltérő karakterek lesznek mellettünk, ezáltal pedig eltérő animációkat kapunk a sztori folyamán. Mindenképp dicséretes, így a DLC-kre várás közben gyakorlatilag mindenki újrázhatja a játékot, akár teljesen más stílusban (a lopakodás most is valós alternatíva a progiban).
 
Mindent összevetve, az idei év egyik legjobb játéka az új Wolfenstein, mely csak annyiban okozott meglepetést, hogy a készítők nem okoztak csalódást. Magas nehézség mellett kellően biztosít kihívást, a hozzám hasonló gyűjtögetők pedig akár egy végigjátszás alatt már bele tudnak tenni 40+ órát a játékba (az I am death incarnate! önmagában elég időrabló a rengeteg halál miatt). Ajánlani viszont egyelőre inkább csak AMD-s VGA-tulajoknak tudom, a többiek mindenképp várjanak még pár hetet. Viszont amint stabilizálódott a játék új driverek és patchek következtében, senki ne habozzon sokat, mert nagyon megéri a pénzét az alkotás.