Két hét, pár nap intenzív demózás és kicsit kevésbé intenzív tesztelgetés (na nem mintha nem szeretnék benne lenni egész nap, de hát még mindig van valódi valóság telis-tele valódi kötelezettségekkel, mint például lemenni kocsmába esténként) után eljött a beszámoló ideje:
rwurl=http://i.imgur.com/lgVRJ9u.jpg
HTC VIVE,
avagy szőrmadárkalickát viseltem a fejemen, miközben szőrmadár voltam kalickában.
A virtuális valóság kipróbálásától csak egy dolog érdekesebb: másokat nézni, miközben kipróbálják. Ehhez az axiómához tartva magam kb. mindenkit és mindenki anyukáját meghívtam szerény lakásomba VR-t próbálni, remek szórakozást biztosítva azoknak, akik éppen nem odaát voltak a bitcsillagok között. Előre bocsátom, hogy kísérleti szőrmadaraimon ellenvélemény nélkül működött a valóság illúziója és meggyőződve beszéltek a tapasztaltakról. A lenyűgöződés foka jómadártól jómadárig különbözött, de az egyébként szkeptikus barátaim is megszűntek úgy beszélni róla, hogy ez egy buta játék, és hogy kidobtam a semmire a pénzemet.
Két vendégem nem akarta kipróbálni, az egyiknek közben kiderült, hogy van mentsége, mert gyereket vár és mindennel óvatos, a másik szerint meg buta játék, és kidobtam a semmire a pénzemet (és gondolom fél, hogy ha netán felpróbálná, akkor a valódi virtuális valóság rácáfolna erre a hitére). Eddig kb. 25-en léptek be a mátrixba nálam.
Jah, és nekem is tetszik. Most is nagy a kísértés, hogy a Racket NX-ben püföljem a fénygolyót az opálkristály ütőmmel a felvillanó hatszögekbe. Amolyan squash-szerű játék, hogy valósághoz közelibb leírással éljek.
A dolog beállítása kicsit tovább tartott, mint a használati utasításban tippelt egy óra. A kézikönyv egyébként teljesen számítógépes, a dobozban mindössze egy alkatrészlista van és egy cím a felszólítással, hogy menjünk fel a HTC holnapjára és kövessük az utasításokat. A szöszölés tárgya az volt, hogy a lightboxoknak – vagyis a két, kb. 10 cm élű kockának, ami a mozgás térbeli lekövetéshez kell – állványt is készítettem lécekből és deszkákból. Egyébként a falra kell őket fölfúrni, de mivel vinni fogom demóztatni máshova is, ezért rögtön úgy építettem föl, hogy valamilyen szinten hordozható legyen. A nappaliban 3x4 méternyi helyet sikerült fölszabadítani a VR játszótérnek, ebből, miután két átlósan átellenes sarokba elhelyeztem a lightboxokat, és egy kis ráhagyással megrajzoltam a szoftvernek a játéktér határait, 2,7x2,7 méternyi nettó mozgástér maradt a virtuális valóságban. Ez bőven elég volt eddig minden alkalmazás szabályos működéséhez, ugyanakkor odabent azért kicsit szűkösnek érződik. Egy helyen már levertem a vakolatot – a Racket NX egy veszélyes játék. Szerencsére a kontroller erősebb, mint a fal.
Végül is elég jól adaptálódik az ember a rendelkezésre álló mozgástérhez, és a szoftver rögtön kijelzi a virtuális térben megrajzolt szőrmadárkalickát, amint közeledünk hozzá a kontrollereinkkel vagy a fejünkkel. Amit nem rajzol meg, azok a barátaink és a kicsinyeink. Akciójáték közben nagyon-nagyon csúnyán fejbe lehet valakit vágni, úgyhogy tessék okulni a Wii fail videókból, és nem odamenni vakon hadonászó felebarátunkhoz. Gyereket, állatot meg pórázra kell kötni, ha el akarunk veszni a zölden felvillanó hatszögek vadászatában. Nagy bánatomra nálam ilyen veszély nem áll fönn, de hát így jártam, olyan nőnek udvarolok, aki szerint buta játékokra dobom ki a pénzemet.
Az első VR élmény a lehető legegyszerűbbnek tűnő dolog volt, mégis még mindig újra és újra lenyűgöz. Fölhúztam a sisakot (egyébként egy kicsit rosszul, nem hagytam rendesen ráfeküdni az orromra, és ezért nem a lencsék fókuszában volt a pupillám), megjelent egy meglehetősen üres tér, és egy karnyújtásnyira tőlem ott lebegett a két kontroller számítógéppel generált modellje. A valóságban persze az asztalon voltak, de én sem az asztalt, sem a kezem nem láttam. A mai napig mágikus az a momentum, ahogy kinyúlok a semmibe, fölveszem a valódi kontrollert, majd annak virtuális képét pontosan ott látom, ahol a valóságban is van.
A következő tíz perc a betanítóprogrammal már kevésbé volt lenyűgöző. Az Istenért se jöttem rá első nap, hogy miért életlen a cucc, és ez rettentően lehangolt, hirtelen úgy gondoltam, hogy kész, ennyit tud a rendszer. Szerintem a közönségem (két lakótársam és az egyik barátnője) érezhették is rajtam a csalódást, de mást is észrevettem. Az egyik, hogy hiába van 1,3 megapixel szemenként, itt még bizony látszódnak a pixelek. Na nem borzasztó, de nem is lehet nem észrevenni. A másik gond, hogy nincs tökéletes sötét, pedig OLED kijelzőkről van szó, amiktől ez elvárható. A sűrű frissítés és rövid válaszidő miatt – gondolom én – a pixelek sose kapcsolnak ki teljesen, és még csak nem is uniform szürke a „fekete”, hanem homokszerű textúrája van, vagyis egy statikus zaj jelenik meg (nem hangyás, nem vibrálnak a pixelek). Ennek utánanéztem, minden Vive-nak és Riftnek megvan ez a „jellemzője”.
Kihangsúlyozom, hogy egyik probléma sem bontja meg az illúziót. Tökéletesen sötét helyszínek nagyon ritkák a programokban/játékokban, és amint van valami tartalom a kijelzőn, már szűkül a pupilla és láthatatlanná válik a textúra. Amint rájöttem, hogyan kell szabályosan ráilleszteni a szemekre a kijelzőt, megnyugodtam. Minden várakozásomat teljesítette a feji egység, és ami a mozgás lekövetését illeti, túl is teljesítette, mert lehet vele nagyon gyors mozgásokat rögzíteni, pl. az emlegetett squash, valamint az asztalitenisz is tökéletesen játszható benne.
Ami a tartalmat illeti, az ingyenes demók nagyon jó minőségűek. A Valve The Labje és az Nvidia VR Funhouse programja a közönség választott belépője a virtuális valóságba: viccesek, kapcsolódnak az igazi valósághoz (nem absztraktak), mégis jól bemutatják a VR lehetőségeit. Lehet bennük úgy rosszalkodni, ahogy a valóságban nem igazán (legalábbis nem jelentős károk okozása nélkül), és ez rögtön elnyeri a bent levők tetszését.
A kedvencem, a Racket NX is ingyenes demó, a teljes, fizetős játék még nincs kész. Instant buy kategória, remélem, nem kell sokat várni rá. Ez már absztrakt akciójáték: hatszögek, energiabogyó meg area-of-effekt ütések, de az az alap, hogy teniszütő-szerűséggel ütünk gömbszerű izét, az mindenkinek megvan.
A Tilt Brush 3D rajzolóprogram is megérdemel egy kiemelést, ingyenes és jó. Be lehet kapcsolni, hogy zenére izéljenek a rajzolt figuráink, az eredmény azonnali pszichedélia, szóval begombázni már nem is kell. „Partijátékként” is működik, pl. Activity-vel kombózva.
Ezeken kívül játszottam még Hover Junkers multi lövöldözést, Zombie Training Simulator kartonfigura-lövöldét, The Gallery – Call of the Starseed kalandjátékot, és persze a Budget Cuts demóját, ami egy mókás késdobáló ninjaszimulátor / stealth game. Minden játék hozza a kötelezőt, ideig-óráig el lehet velük lenni. Olyat nem is töltök le, ami gyanús. A Steam review rendszere meglepően jó útmutatókkal szolgál a VR játékokat illetően, az emberek gyorsan beírják, ha fundamentális hibája van egy programnak. VR esetén a tájékozódás kiemelten fontos, mert ha pl. egy játék önkényesen irányítja a nézőpontot, az a legtöbb emberben szédülést okoz. Az instant, felhasználóvezérelt teleportálgatás a jó megoldás a mozgásra, ez van, és ezért muszáj „gamifikálni” a VR-t egyelőre.
Érdekes kísérlet még a Realities. Ez, és az ehhez hasonló projektek mutatják meg a VR potenciálját a játékokon túl. Fotogrammetriával bedigitalizált helyszíneket látogathatunk meg, ötletesen megoldva az úti cél kiválasztását: diktátorosan földgömbbel labdázunk, majd rábökünk (az egyelőre kevés) opció egyikére. Így sikerült az egyik vendégemnek Alcatraz egy cellájában megcsodálni a szaros WC kagylót... remek első benyomást kapott a VR-ról. Tanulság: lehetőleg próbáld ki a programokat magadban, mielőtt másoknak demonstrálnád a működését...
Egyelőre több programot nem próbáltam ki érdemlegesen. Van még Lightblade VR-em, ami fénykardozós-blastervisszaütős játék, a lakótársaimnak nagyon bejön, és mókás nézni, ahogy újrajátsszák a Star Wars kidet élőben. A várakozólistámon van még horror játék, mindenféle kalandjáték és egy RPG is, szépen lassan elkezdem most feldolgozni a fizetős játékokat és élményeket. Be kellene próbálni valamit, de a sztereoszkopikus, 360 fokos (kvázi VR) filmek pocsékak, legalábbis azok – a határozottan nem erotikus, pornográf tartalmak –, amikhez eddig szerencsém volt, kiábrándítóan gagyik voltak. Ilyen GearVR-os/Google Cardboard-os arcoknak még érdekes lehet, de sehol sincsenek a jól lemodellezett, full 3D helyszínekhez képest. Életlenek, és persze ha mozog a kamera, akkor fennáll a szédelgésveszély is.
Az elégedettségem ellenére nem tudom ajánlani mindenkinek ezeket az első generációs VR rendszereket (sem ezt, sem az Oculust). A zavaró, de amúgy menedzselhető kábel a feji eszközhöz, valamint a mozgáskövetés szerelős megoldása azt jelenti, hogy ez még bizony nem tömegcikk. Kb. 7 év múlva viszont könyörtelenül az lesz. Működik, az embereknek már most bejön. Amint a teljesen mobil megoldások ki tudnak préselni magukból 3-4 megapixelt szemenként, hozzáférhetővé fog válni e technológia a nagyközönségnek is. A tartalom mennyiségével szerencsére nincs gond, több dolgot tudnék csinálni benne, mint amire reálisan időm van, szóval látom előre, hogy ugyanúgy fogom hizlalni a VR backlogomat, mint a hagyományos steames (és egyéb) játékok „majdvégigjátszom” listáját…
Neked ajánlom-e a VR-t? Ha van lehetőséged, akkor mindenképpen próbáld ki. Ha van pénzed rá, szereted az újdonságokat, vagy csak szeretnéd látni a jövőt egy kicsit előbb, mint az emberiség nagyobbik része, akkor vedd meg. Én ez utóbbi vagyok. Világosan látom, hogy a VR/AR rendszerek alapvetők, és így vagy úgy mindenki számára elérhetőek lesznek egyszer, de még sok mérnöki fejlesztésre van szükség, hogy oda jusson a technológia. Addig is, egy kicsit a jövőben érzem magam.
Az eredeti komment hivatkozasa: http://www.rewired.hu/comment/80202#comment-80202
