Rekeszizomtréning

A téli horgászásban legjobban a szalonnát szeretem. (Elítélem a
vegetáriánusokat, akik ártatlanul legyilkolt növények hulláit
zabálják.) Ilyenkor zsírt kell ennem, koleszterint, lipidet; káros,
gonosz, rosszmájú óriásmolekulákat, kalóriát, kétpofára.

Jó szalonnám nem volt, olyan városban nincsen, de azt hittem, vesznek
a többiek, szereznek valami szalonnadílertől, a kocsmában találkoznak
a melegítőalsós, ballonkabátos emberrel, nem mennek oda hozzá, hanem
csak kérnek neki egy konspiratív kevertet meg egy szőke kólát, a díler
innen tudja, hogy megbízható vevők; követik ki, a kocsma elé, a
kocsijához, aztán száz-százötven méterrel a díler húszéves kupé
Mercedese mögött haladnak a titkos tanyáig, ahol a társadalomra
különösen veszélyes húsok és zsiradékok készülnek illegálisan,
százszázalékos tisztaságú disznókból; a szalonnalaboratóriumban
spanyolul ordibáló, sötét bőrű, apró, villámkezű férfiak csomagolják a
zsírt, és rejtik dán müzlisdobozokba; itt választanak a többiek egy
szép oldalt, gondoltam tehát, és azt elhozzák nekem, horgászni, hogy
hozzájuthassak az éltető kalóriákhoz.

De nem, a nyomorultak nem szereztek szalonnát, csak néztek rám bután,
amikor megérkeztem, ezért bánatomban kinyitottam az uzsonnászacskómat,
megettem egy szál kolbászt, húsz deka főtt-füstölt tarját, meg kértem
egy kis hurkát a Józsitól, meg egy fej hagymát a Feritől, megittunk
egy üveg kóser szilvát, meg két üveg bort, a többiek szereltek, hogy
majd mártogatunk az élő-Tiszán, én mondtam, nekem semmi sem számít, az
a lényeg, jó levegőn legyünk, maradjon a gáton kívül a hétköznapok
stressze, oldódjék a zavaros vízben a városi feszültség, mérséklődjön
bennem a civilizációs ártalom.

Menjek az anyámba, mondták erre a többiek, és tulajdonképpen igazuk
volt, tízes csukákról álmodtak.

Reggel ettünk egy kevés tarját, fél szál kolbásszal, ittunk egy kis
pálinkát, a többit laposüvegbe öntöttük, és elindultunk a csónakhoz.
Tegnap nagyon ment a süllő, mondta a szétfagyott csónakos, ez itt a
köszönés, tegnap nagyon ment, tegnap mindig minden nagyon megy, ma meg
semmi, mindig semmi, érthetetlen. A rossz időpont törvénye. (A másik
törvény, hogy a helyieknek semmit sem szabad elhinni, ha azt mondják,
jobbra van a hal, akkor balra kell menni, ha azt mondják: északra,
akkor délre.)

Berántottuk a négy lőerős Yamahát.

Sehol egy krokodilpofa, avagy egy bánatos kékfarkú, sehol egy
mozdítás, persze, babahalaink sértetlenül tempóztak, közben beáztatott
az ónos eső, keményre fagytunk, mint a hegymászószar.

De mondtam, nekem így is jó, az a lényeg, hogy jó levegőn vagyunk, a
gáton kívül maradtak a szürke rohanós hétköznapok. Menjek a francba,
javasolták a többiek amikor már a radiátornál melegedtek. Befaltuk
aztán a maradék tarját, hozzá kolbászt és hagymát csipegettünk, aztán
elmentünk vacsorázni.

Másnap reggel éhesek voltunk és kolbászt ettünk, kevés sajttal, tarja
már nem volt, de szerencsére előkerült a dugi, fóliás császárhús. A
lékre mentünk (lopott szóvicc: előbb a riverre, aztán, ugye, lake-re),
de előtte a biztonság kedvéért vettünk egy kis konyakot.

Végre meleg volt, nulla fok, a nap sütött, áldja meg a Vissy Károly.
Álltunk a jégen, kicsit vizesen, mert léket vágni nem tudtunk, de a
lényeg, hogy jó levegőn voltunk, sehol egy mozdítás, egy árva hal,
senki nem fogott semmit hetek óta, még rabsicok sem, hát akkor,
mondtam, süssünk szalonnát, és elmentem szalonnáért, rossz bolti
szalonnáért a közértbe, meg két deka kommersz konyakért a kólába, és
vágtam nyársat, a többiek meg kölcsönkérték a tüzet, ott sütöttük a
szalonnát a jégen, úszók áztak a lékekben, sehol egy kapásféle, de
volt sült szalonna, és kértünk kölcsön hagymát is, és a zsír csöpögött
a pofánkról, és nem is volt hideg, szikrázott a jég, úgymond, jó
levegőn voltunk, a hétköznapok rohanása a gáton kívül maradt.

Hazafelé megálltunk egy pacalra a Poci büfében.