Nokedli 40k

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #18: GorkaMorka

Fórum:

Cikkek

Címkék:

Az egész réges-régen kezdődött, amikor az Impérium még nem is találkozott az akkor még javában szendergő Nekronokkal, nagyjából a harmincötödik évezredben (és a Warhammer 40K dicsőséges második kiadása idején. De szép is volt… hüpp…). Az Adeptus Mechanicus furcsa, egymásnak ellentmondó adatokat kapott egy addig nagyjából ismeretlen planétáról, amikor hatalmas letapogató állomásaival új bolygórendszereket próbált feltérképezni. Az Angelis rendszer második bolygóján furcsa energiákat észleltek ugyanis a műszerek, míg maga a bolygó egyáltalán nem mutatott életjeleket. Mármint nem kevés, vagy gyenge biológiai tevékenység volt leolvasható, hanem abszolúte nulla, dacára annak, hogy az atmoszféra belélegezhető – akkor viszont honnét az energia, és hogy-hogy nem lakja még egy fia baktérium sem az oxigén-nitrogén légkörű világot? A rejtély annyira felcsigázta a magosok és explorátorok figyelmét, hogy jól felszerelt expedíciót indítottak útnak. Jellemzően az Impériumra, nem egy-két tucat tudóst értünk ez alatt: az Örökös Éberség cirkáló és az azt kísérő rombolók kisvárosnyi tudóst, sokezer fő kisegítő személyzetet és természetesen nem elhanyagolható mennyiségű katonát vittek magukkal. Az energiajelek vastag üledékréteg fedte piramisszerű alakzatokból származtak, így a munkások hada azok környékén vert tanyát. Hamarosan a felszín alá költöztek, ahogy az ásatás egyre mélyebbre és mélyebbre juttatta őket a megközelíteni próbált objektumok irányába. A tudósok a közben talált ismeretlen eredetű leleteket a cirkáló fedélzetén vizsgálták.

Az Örökös Éberség.

Eközben a galaxis egy teljesen más pontján egy ork WAAAGH!, jelentős harci sikereket ért el. Az ínycsiklandó háború híre újabb és újabb ork populációkat mobilizált. Egyikük egy gigászi, űrben sodródó roncsot szállt meg, és ők jó ork szokás szerint pontosabb célzás nélkül, saccra indították útnak monstrumjukat az áhított haddelhad irányába. Egy hangyányit azonban eltévesztették, és körülbelül ötezer fényévvel odébb, a szóban forgó Angelis rendszerben léptek ki az Immatériumból, ráadásul ütközési pályán az Angelis Secundussal, és – ha ez még nem lenne elég – az Örökös Éberséggel is. A katasztrófa pillanatok alatt játszódott le: a monstrum alig materializálódott a rendszerben, már neki is száguldott a rémülten kitérni próbáló cirkálónak, amit kettétört, darabjait pedig a kísérő rombolók szenes roncsaival együtt, magával rántotta egyenesen a bolygófelszínbe. A becsapódás az egész bolygót megrázta. A roncsóriás több száz kilométeres mélységű árkot vájt, mielőtt megállapodott volna. Eközben – továbbá korábban az atmoszférába lépéskor és az ütközéskor is – irtózatos mennyiségű radioaktív szennyeződést és egyéb égésterméket juttatott a légkörbe. A kataklizma az orkokat is megtizedelte, az embereket viszont gyakorlatilag kipusztította. A túlélő orkok miután – hetek alatt – kiásták magukat a roncsok közül, lelkesen indultak rohamra. Abban a hitben voltak, hogy megérkeztek a nagy WAAAGH!-ba, de némi radioaktív poron és kormon kívül semmit sem találtak. Márpedig még a leggyengébb képességű grot is hamar rájött közülük, hogy azokkal bizony nehézkes harcolni. Ezen felettébb elszontyolodtak.
Mérnorkjaik munkára fogták őket. A roncsokból átmeneti szállást tákoltak össze, és nekiláttak új járművet szerkeszteni, amivel továbbállhatnak célpontban gazdagabb világokra. A közorkok viszont nem viselték túl jól a háborúmentes időszakot. Mire a botcsinálta űrhajó váza elkezdett kirajzolódni a mérnorkok újdonsült városa, a fantáziadúsan elnevezett Mérnorkváros közepén, egyéb ellenfél híján egymásba kezdtek belekötni. Jobb indokuk nem volt, hát vallási ellentétekre alapoztak: az iker ork istenek, Mork és Gork híveire szakadtak. Bár senki nem tudja igazából, hogy a kettőből melyik melyik, úgysem ez volt a lényeg: csakhamar általános hirig kezdődött annak eldöntése felett, hogy a készülő jármű Gorkra, avagy Morkra hasonlít-e jobban? Annyira jól sikerült bunyó volt, hogy a várost, sőt az űrhajót is teljesen leamortizálták. A mérnorkok haragra gerjedtek. A pofozkodás szép és jó dolog, de lerombolni az eszközt amivel e helyett a semmi kis csetepaté helyett a nagy WAAAGH!-ba juthatnának? Ami sok az sok! Az asztalra csaptak, és valamennyi orknak kihirdették: mától ezen a bolygón nincs olyan isten hogy Gork, sem pediglen Mork, mától csakis GorkaMorka van! A közorkok pedig lesznek szívesek szétszéledni a sivatagban, összegyűjtendő a monstrum roncsait, mert ami itt van, az nem csak kevés az újjáépítéshez, de azt a keveset is összetörték az imént. Szóval irány gyűjtögetni, egy-kettő! Kelleni fog receruganyátor, meg támpecekítő, meg erőtér-bizgere, meg… ajjaj… látjuk hogy ezt így nem értik… Akkor legyen így: aki vasat hoz, kap a mérnorkoktól fogat érte! (Az orkok fizetőeszköze ugyanis a fog.)

Mérnorkváros (az a nagy kupac hátul a lassan-lassan épülő űrhajó).

Ez az új rendszer fényesen bevált. A mérnorkok, Mérnorkváros urai nagyon csúnyán megverettek mindenkit aki széthúzást keltett volna, így a vallási ellentét megszűnt. Mármint a felszínen. Mert titokban bizony minden orknak maradt favoritja az ikeristenek közül, és bandáik továbbra is egymásnak feszültek ezen: most viszont már legalább kivonultak a sivatagba a nézeteltéréseiket lerendezni. Ezek a bandák egy-egy Nob vezetésével kis támaszpontocskákat alakítottak ki maguknak odakint, onnan járták a territóriumukat, gyűjtötték a vasat, és Mérnörkvárosban az érte kapott fogakon újabb fegyverekkel, járművekkel gazdagították arzenáljukat.

A város körül hamarosan kialakult az orkoid ökoszisztéma: a spórákból gombák nőttek, ezeket squigek követték és grotok, akik az egészet gondozták, és minden más munkát is elvégeztek ork uraiknak. A hosszú, viszonylagos békében azonban valamelyik grotnak túl sok ideje maradt gondolkozni, és kételkedni kezdett benne, hogy uraik őket is magukkal viszik majd a nagy haddelhadba, ha elindulnak egyszer. Az okostónit természetesen megették, de a kétely magvait már elvetette: a grotok lázadozni kezdtek, hamarosan nyílt összecsapássá fajult a dolog. Aki látott már orkot és grotot, az sejtheti, hogyan végződött a dolog – a maradék aprónép pedig tovább szolgált. Illetve nem mindegyikük. Néhány lázadó meglépett Mérnorkvárosból, és az önjelölt vezérrel, a Vörös Gobbóval az élen megalapították a Grot Felszabadítási Frontot. Célkitűzéseik között szerepel az összes grot emancipálása, és ígéretek kicsikarása az orkokból, hogy ők is rajta lesznek a nagy WAAAGH!-ba tartó hajón. Egyelőre azonban azzal is beérik, ha van mit enniük és vissza tudják verni a feléjük tévedő bandákat – ezért ők is vasat gyűjtenek, hogy feketén eladva a mérnorkoknak, fenntartsák magukat.

A Vörös Gobbó.

A birodalmi kisegítő személyzet egy része a piramisok alá vájt ásatási területeken túlélte az orkok érkezését kísérő kataklizmát. A földrengés eltemette őket, és ők a föld alatt egy idő után egymásnak estek a korlátozott erőforrásokért. A harcokat kis számú közösség élte túl, akik az idők múltával degenerálódni kezdtek. Generációk nőttek fel a sötétben és a varázseszközök fényében, mert a technológia működéséről a fiatalabbak már semmit sem tudtak. Azon kevés szerszámmal, ami megmaradt és használni is tudták, gombákat termesztettek, és egymással torzsalkodtak a kevéske élelemért, valamint az immár misztikus eszköznek tűnő birodalmi felszerelésért. Egy nap aztán egy járat ásásakor véletlenül sikerült kibukkanniuk a felszínre. Az ekkorra primitív emberek az odafent talált ork bandákat csodálatosan fejlett lényeknek látták, ahogy fényes, magától járó szekereiken, távolról szúró fegyvereikkel vetélkednek egymással. Messziről figyelték őket, és majmolni kezdték. Az új divat értelmében harcosaik zöldre festették bőrüket, agyart mintázó díszeket aggattak álkapcsukra. Idővel felvették a kapcsolatot bálványaikkal. Az orkok egy percig sem hitték, hogy közéjük tartoznának, de mert végül is zöldek voltak, egy vállvonással elintézték a dolgot. Ha hoznak vasat, végül is mindegy! Hamarosan az orkok által egyszerűen Ásóknak elnevezett népség bandái is színesíteni kezdték az etnikai körképet.

A zöldbőrűeket majmoló Ásók még az orkok szerint is hibbant népség, ami azért nagy szó.

Az Örökös Éberség kettétört darabjai közül a tat felőli rész jóval a leendő Mérnorkvárostól délre csapódott be anno. Sokat elárul az Adeptus Mechanicus hajóépítési képességeiről, hogy a roncs még a becsapódás körülményei között is életben tartott egy kisebb emberi populációt. Apró üröm az örömben, hogy a reaktor pajzsai megrepedtek, így a kataklizma okozta halálos háttérsugárzáson túl saját különbejáratú gamma sugarakban is fürödhettek ezek a túlélők. Aki nem halt bele, torz mutánssá lett. Mutánsok generációi nőttek fel új otthonuk, a kissé radioaktív ÖröÉbesg városkájában (mivel ennyi maradt olvasható a roncson hajó nevéből, és a leszármazottak így nevezték el pátriájukat). Nem emlékeztek őseikre; minden tudásuk ami volt, az a hajó kétségbevonható állapotban fennmaradt adatbankjainak sérült, hézagos információin alapult. Így alakult ki közöttük a Gésten kultusza – az adatbankok töredékeiből világos volt, hogy nagytiszteletű elődeik egy ilyesmi nevű istenség szolgái voltak. Mivel úgy tűnt, hogy Gésten kedvét leli a technológia vívmányaiban, portyákat vezettek a sivatagba, és ahogy a többi frakció, ők is vasat gyűjtöttek vezetőiknek, akik az adatbankokra alapozott tudásukkal megpróbálták hasznosítani azt. Tudni vélték ugynais, hogy idővel születik majd egy közülük, aki génjeiben hordozza a kulcsot a roncs megjavítandó szent szobájának használatához. Ezzel átnyúl majd a végtelenen, üzenetet küld Gésten mennyei seregeinek, és azok megszabadítják majd őket az orkoktól, akikkel gerillaháborúban álltak. Minden résztvevő fél szerencséjére azonban sem az asztropata helység nem haladt, sem psyker nem született a mutánsok között

Bár jámboran követik a Gépisten kultuszát, valami azt súgja, az Adeptus Mechanicus nem ölelné keblére e lelkes híveket.

Így teltek a dolgos hétköznapok Angelis Secunduson, illetve a lakosság túlnyomó többségét kitevő orkok szerint GorkaMorkán. A Gorkerek és Morkerek egymással pofozkodva gyűjtötték össze a vasat, olykor üdítő változatosságként a lázadó Grotok, az Ásók, vagy a Mutánsok bandáival is összecsapva. A jól végzett munka után zsákmányukkal Mérnorkvárosba hajtattak, ahol értékes fogakra váltották azt. A bolygó legnagyobb (…mert egyetlen) városa kifogyhatatlan tárháza volt mindennek, amit egy ork, ha elég foga van rá, csak kívánhat magának. Szeszfőzdéi gyilkosan erős gombasört termeltek, és jutott az ital mellé frissen sült squig is. A városban tilos volt a harc, de mert orkokról van szó, csak a fegyveres fajtája. Nem minősül fegyveres harcnak a konkurrens mocskos gorker/morker arcát a bokájáig csapni kézzel, boxerrel, egy másik orkkal, egy grottal, durunggal, az épület egy darabjával, két másik orkkal, a saját gombasörös korsójával, egy squiggel, három másik orkkal… Elvégre a keményen dolgozó orkoknak mégis csak jár egy kis szórakozás! Ami pedig a fegyveres harcot illeti, annak is megvolt a maga helye és ideje. Fajuk mindíg is nagy becsben tartotta a felettes leamortizálása útján történő előmenetelt, ennek színhelye volt a város egyik legkedveltebb szórakozóhelye, az aréna. A kihívó és – nemsokára talán ex- – főnöke itt eshettek egymásnak, hol puszta kézzel, hol dakkával, hol pedig harci motoron, ahogy a mérnorkok éppen szórakoztatóbbnak látták. Az arénában, vagy a sivatagi bunyókban lesérült orkokat tárt karokkal (és örökké éhes erszénnyel) várták a város doktorkjai. Sosem volt hiány kuncsaftban, annak ellenére, hogy csak a legvégső esetben szorítkoztak a tudományukra, a doktorkok ugyanis egyszerűen képtelenek voltak ellenállni kísérletező kedvüknek. Könnyen megesett, hogy a bal karját elvesztett páciens ugyan továbbra is egy karú, de lábak helyett motoros egykerekűn száguldozó kiborkként távozott – fogak nélkül. A doktorkok rendelőjének elmaradhatatlan kelléke volt a paraszolvenciális fogkiverő kalapács. Ugyanilyen keresettek voltak a mérnorkok műhelyei is. A magukra valamit is adó Nobok itt kerestek legényeiknek új dakkát, bandájuk alá új járgányt. Különösen a Morkerek kedvelték a száguldó harci motorok, homokfutók csapatait, a Gorkerek inkább legényeikre és egy nagy platós teherre költöttek, ami elvitte azokat. Aztán, ahogy a fenekére vertek a fogaknak, vagy ahogy holtbiztos tippet kaptak egy újabb mesés vaslelőhelyről, már robogtak is vissza a sivatagba.

Mérnorkváros környékének térképe, a frakciók tanyáinak feltüntetésével

Amely sivatag a galaxis kevésbé vendégmarasztaló helyei közé tartozott. Víz maximum nyomokban, a gyér ökoszisztéma mind vagy valamilyen orkoid alfajból származott (tehát mindenképpen igen harcias és szívós volt), vagy a monstrum valamelyik zugában élte túl az utazást és a becsapódást (tehát még jobban...). Orkevő növények, mérges pöfetegek, teherautónyi homokkígyók és vad squigek színesítették az életet – egyes beszámolók még squiggothokról is szóltak. Legfőképp pedig a bandák. A gorkerek és morkerek kifogyhatatlan lelkesedéssel támadták egymás tákolt erődjeit a sivatagban, sőt a ravaszabbak megvárták hogy a másik banda összeszedje a vasat, és a Mérnorkváros felé tartó megrakott, nehézkesen mozgó csapatra csaptak le. A legyőzöttek közül aki nem futott elég gyorsan, fogolyként találta magát a másik banda hajcsárjának squigbőr ostora boldogabbik végén. Ezek a rabok – de ha nem akadt elég, a nob saját legényei is – a vaslelőhelyen robotoltak, amire a banda felverte a tanyáját.
Az ő viselkedésüket majmolták az Ásók bandái is. Egy alkalommal számos ork csoport összegyűlt, hogy szétcsapjanak a gyanúsan nyiszlett zöldbőrűek között, és elvigyék mindet rabszolgának, de amikor a piramisok alá nyúló járatokba értek, előjöttek onnan valamik… és a kevés túlélő ork, tőlük stílusidegen módon halálosan rémült beszámolóját követően, a piramisok vidékét tabunak nyilvánították. Ma már ismert, hogy a Nekron kriptavilágok automatizált védelmei csak bizonyos technológiai szint felett tekintik ellenségnek a behatolókat, de Gorkamorka orkjainak elég volt annyit tudnia: az a hely ott Morgarg-durlurk-gulskar-dregsnikslag, ami körülbelül annyit tesz ékes ork nyelven hogy „ha odamész, nem csak meghalsz, de közben nagyon fáj is”.

A koponya az egyik első Nekron ábrázolás volt a Warhammer 40K-ban.

A Mutánsok a rendelkezésre álló téves információk alapján vallásuk részévé tették, hogy tartózkodnak a járműhasználattól. Mutáns hátasokon vágtattak, nyergükben támadtak lesből az orkokra, az azokétól gyökeresen különböző, igen hatékony fegyvereikkel. Ezeket az Örökös Éberség roncsai között lelt alkatrészekből, és az összegyűjtött vasból szerkesztették, a néhány megmaradt Adeptus Mechanicus fegyvert és az adatbankokból elsajátított tudást véve alapul.

A Grot Felszabadítási frontnak nem voltak ilyen fegyverei; ami azt illeti alig volt bármije is egyáltalán, de amit erőben és erőforrásokban nélkülöztek, létszámmal, ravaszsággal, és aljasággal ellensúlyozták. Nevetséges tákolmányok, vitorlás homokfutók és sivatagi hajtányok hátán, primitív kőhajítókkal fedezve rontottak az ellenfélre. Igyekeztek egyes bandatagokat kipécézni, akiket aztán öt-hat grot is elözönlött egyszerre, mert bár egy ilyen kis nyikhaj nem nagy ellenfél, de ha közben kettő a térdedet nyiszálja hátulrúl, három pedig a hátadon, fejeden ugrál és a szemedet próbálja kinyomni, mindjárt más a helyzet.

A vitorlás Grot Lázadó homokfutó messziről nevetségesnek tűnhet, közelről viszont tényleg az…

Angelis Secundus a Games Workshop egyik leghangulatosabb játékának, a GorkaMorkának a helyszíne. Abban az időben a Warhammer Fantasy és a 40K is virágkorát élte, és számos zseniális oldalági játék született belőlük. Ahogy a GW kétes értékű döntései nyomán a cég válságból válságba került, ezeket lassan sorsukra hagyták: részükről a süllyesztőbe került a nagyszerű Kill Team, Necromunda, Mordheim, Battlefleet Gothic, Blood Bowl stb. is. Mivel ezek a játékok azonban rettentő hangulatosak voltak, a rajongótáboruk nem hagyta meghalni őket, sőt egyre gyarapodott. Sok év múltán is egyre jelennek meg a rajongói kiegészítések: egyik jobb mint a másik, és az elmúlt pár évben számos kiváló számítógépes játék is megjelent belőlük (a Battlefleet Gothic, Blood Bowl, Mordheim játékokat csak ajánlani tudom). Ez lassan újra felkeltette a GW figyelmét, idén újra kiadtak egy kissé primitív Kill Team szabálykönyvet, egy új kiadású Space Hulkot és megjelent újra a Blood Bowl is. Remélem, előbb-utóbb sor kerül a GorkaMorka és társai felrázására is, és azt is remélem, hogy a szenzációs rajongói anyagok figyelembevételével.
(Pár szóban: Szemben a nagy csatákról szóló 40K játékkal, a Kill Team kis csapatokról szól, narratív küldetéseken. Mint akik beszivárognak kikapcsolni a pajzsgenerátort ;-) , de ilyen csapat volt Schaeffer ezredes öngyilkos fegyenceié is a harmadik Armageddoni háborúban. Akkoriban még lejátszották ezeket a meccseket, és az eredményük írta a 40K történelmét… hüpp… de szép idők voltak…
A Necromunda a kaptárvárosok bugyraiban harcoló bandákkal foglalkozik, minden játékos egy ilyen bandát irányít a szerény kezdetektől a városszerte hírhedt elit szintje felé. Ilyen bandák segítettek megvédeni Hádészt Yarrick komisszárnak.

A Necromunda doboz tartalma anno: a szabályok különösen kedveztek a három dimenziós harcnak.

A Battlefleet Gothic a 40K űrháborúit dolgozza fel. A játékosok flottákat gyűjtenek, és azokkal csapnak össze az asztalon (és a nagyszerű új PC játékban).
A Space Hulkban egy kis csapat elit gárdista Terminátor próbál egy Génorzóktól hemzsegő hajóroncson megoldani küldetéseket: a másik játékos pedig kiirtani őket a szörnyetegekkel.
A Blood Bowl, és a Mordheim , valamint a belőlük készült videójátékok a fantasy Warhammerhez tartoztak, zseniálisak, de itt most nem térnék ki rájuk.)

Hogy mi is maga a játék: a nagy Warhammerben és 40K-ban komplett seregeket irányítunk, amik többek között gyalogos osztagokból állnak, osztagonként rendszerint egy-két specialistával és egy őrmester vezetésével. Itt viszont szedett-vedett csoportokat terelgetünk, akik kezdő zöldfülűből hosszas játékok alatt növik ki magukat a fenti osztaggá. A játékosok kezdetben a legegyszerűbb egységek és a vezér gyenge, fiatal, kezdő változataihoz férnek hozzá, és ahogy zöldfülűik tapasztalatot és erőforrásokat szereznek, úgy javulnak a képességeik, szerzik meg a megfelelő felszerelést, bérlik fel a specialistákat stb.
Ahol pár nyápic ork ifjonc állt egy alig nagyobb, csupán árnyalatnyival sötétebb zöld Nob-jelölt mögött, ágyékkötőben, bunkókkal és késekkel, ott végül vastag fémlemezből rájuk klopfolt páncélban feszít egy tucat sokat próbált ork martalóc. Mindőjüknél éles gyilok és sorozatlövő dakka, száz sebhellyel ékes Nobjuk egyik karja helyén félelmetes erőkarom. Csapatuk vörösre mázolt platós teher hátán száguld (a vörös az gyors!), sofőrük nem csak gyakorlott vezető, de a belharcban sincs párja – áhított pozícióját számtalan társától védte meg ugyanis. Mellette ül a jármű felspécizett géppuskáját kezelő tüzér: célzása ork mértékkel mérve halálosan pontos, már minden harmadik golyója talál…!

Ez az legények! Mutassuk meg azoknak a togya Gorkereknek!

Maga a fejlődés is izgalmassá tette a játékot, ráadásul ez egy véletlenfaktorral párosult: legtöbbször nem lehetett kiválasztani az új képességet, hanem a bandatag specializációjába tartozóak közül kellett kockadobással generálni. Ha a Morker motorosom bombahajítást erősítő képességet kapott, célszerűvé vált bevásárolni neki gránátokból, és máris megváltozott a taktika: legközelebb már padlógázzal próbáltam az ellenség közvetlen közelébe hajtani, és megdobálni őket, aztán iszkolni az ellencsapás elől… A legvadabb a doktork táblázata volt: a maradandóan sérült orkok ezen az orvosi műhiba okozta haláltól a végtagvesztésen át a robottestig és a gyilkos erőkaromig terjedő, számottevő előnyöket és hátrányokat jelentő módosításokhoz juthattak. Szadistább játékosok az első pár játékukban minél több sérülést igyekeztek begyűjteni, hogy a fél bandát a doktork kése alá terelve áhított kibork beültetésekhez jussanak (és néhány olyan orkhoz akinek az ábrándos kedvű doki squigkutyáéra cserélte az agyát, vagy akkora gyilokra a kezét amit viszont nem tud megemelni…).

Ez a motorizált kibork ugyan csak a letépett bal lábát akarta visszakapni és helyette a másikat is elvesztette, de már nem bánja.
GYORSABBAN! MÉG GYORSABBAN! WAAAGH!

Az összecsapások szabályai is rendkívül szórakoztatóak voltak. A kis lépték miatt a nagy 40K-nál kidolgozottabb járműves harci szabályok fértek bele, Mad Max-be illő összecsapásokat téve lehetővé. Például két száguldó jármű egymást próbálja a szűk kanyon falának szorítani – a GorkaMorkában bármelyik meccsen előfordulhatott az ilyesmi. Ráadásul az akkori 40K némileg másképp kezelt egyes statisztikákat: ahogy egy ork platós teher ma 12 orkot vagy 6 MegaPáncélos orkot tud elvinni, a GorkaMorka idejében ez így szólt: annyi orkot vihet el, ahánynak a figurája ráfér, de velük együtt kell mozgatnod, és amelyik leesik, sérül, és lemarad, hiszen leesett a mozgó kocsiról! Ha ehhez hozzávesszük a rajongói szabályokat, mint pl. „az ellenfél óvhat, ha nem kiabálod, hogy »DAKKA DAKKA DAKKA!« miközben sorozatot lősz", el tudjuk képzelni a hangulatot. Bár a szabályok kissé bonyolultra sikerültek, a kis lépték és az egyébként gyors játékmenet kis fantáziával lehetővé tette, hogy akár három-négy játékos is játsszon, vagy hogy két-három játék is beleférjen egy rövid összejövetelbe, miközben a csapatok persze fejlődtek is. Mégpedig változatos játékok során: volt autós üldözés, lesből támadás, erődostrom, nem beszéve a számtalan zseniális rajongói ötletről: elszabadult squigek összefogdosása, közös harc egy megvadult ork harci robot ellen, vagy a gombasör – squigvirsli verseny…

A squigek etetése tilos!

Népszerűségüket jelzi, hogy a mai napig sokasodnak a rajongói kiegészítők, lehetővé téve a GorkaMorka és a Nekromunda összevonását, és szinte az összes 40K-faj és frakció bevonását a bandaháborúba. Meglepő részletességgel, okosan kidolgozott háttértörténetek magyarázzák a Birodalmi sereg, vagy akár a sötét eldák csökevényeinek jelenlétét – a Games Workshop bizony jól teszi, ha odafigyel a rajongóira, olykor jobbak mint a hivatalos íróik.

Három Gorker sortüzet ad le... Khm. Akarom mondani: DAKKA DAKKA DAKKA!

Boldog új évet minden ReWired olvasónak! Happy new WAAAGH!

A sorozat korábbi részei:
Tartalomjegyzék

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #17: Az Agyar háborúja – harmadik fejezet

Fórum:

Cikkek

Címkék:

Leman Russ, a Császár félisteni gyermeke, az Űrfarkasok Ősatyja tizenhárom kompániára osztotta Fenris fiait. Tizenkettő a mai napig harcol a Mindenek Atyja ellenségeivel, a tizenharmadik helye azonban üresen áll a Farkasok roppant erődje, az Agyar tanácstermében. Tízezer éve tűntek el, amikor az anyagi világ határain túlra üldözték a Káoszhoz pártolt légiókat. Maga Russ is elveszett, de megígérte fiainak: az utolsó csatájukra visszatér majd, hogy velük küzdjön.

A negyvenegyedik évezred végén warpviharok támadtak szerte a Galaxisban. Az Immatérium áradása démonokat hozott magával, és a Farkasok – szokásuk szerint – igyekeztek minden veszélybe került világ segítségére sietni. Nurades bolygólyán a démonok túlerőben voltak, és körülvették Russ fiainak oda küldött seregét. Alighanem szomorú véget értek volna, ha nem tűnnek fel a semmiből a Farkasok genetikai tökéletlenségének áldozataira emlékeztető félig gárdista, félig agyaras-karmos szőrös szörnyetegek, és támadják hátba a démonokat. Az elfajzott külsejű harcosok az elveszett tizenharmadik testvériség jelképeit viselték réges-régi mellvértjükön, és bár a harcban elvakult dühvel tomboltak, utána értelmesen mutatkoztak be. Valóban Russ eltűnt fiai tértek vissza a világon túlról.
A Farkasok vezetői tanácsot ültek. Nem egyhangúan, de úgy döntöttek: eltorzult testvéreiket össze kell gyűjteni a démoni csataterekről, ahol visszatalálnak az anyagi világba, és elrejteni. Az Inkvizíció szemében ugyanis – a terv ellenzői szerint nem alaptalanul – ördögtől való mutánsok lennének; annak jelei, hogy a Farkasokat megérintette a Káosz.

Hát, nem erőltette meg magát a dizájnnal a Games Workshop...

Mindent megtettek hát, hogy elsőként érkezzenek a démonok elleni csatákba, részben az Ember Birodalmát megvédendő, részben hogy farkasember-testvéreik titkát megőrizzék. Gyakran azonnal távoztak a harc végeztével, gyanút keltve ezzel később érkező bajtársaikban, akik csak a távozó Farkasokat és a démonok pusztítását látták. Nem telt bele sok idő, és a Farkasokkal amúgy is feszült viszonyt ápoló Sötét Angyalok rendjének felderítői megtalálták egy farkasember-gárdista tetemét a démonok által lemészárolt lakosság hullái között. Bár a halott harcos nem támadta, hanem védte a civileket, a valójában jó ügyért harcoló Farkasokat tulajdon szövetségeseik kezdték árulónak gyanítani, ahogyan annak idején az Ezernyi Fiakkal történt.
A Sötét Angyaloknál kevés eltökéltebb ellensége van az árulóknak – ennek részben saját rendjük egy részének évezredekkel ezelőtti, titokban tartott árulása miatt érzett haragjuk az oka. Ők is igyekezni kezdtek a viharok sújtotta világokra, és miközben az emberek védelméért harcoltak, fél szemük mindenhol a Farkasok elfajzásának nyomait kereste. Nemhiába. Egy túlélő felderítőjük arról számolt be, hogy a Farkasok mészárolták le a csapata többi gárdistáját, majd egyik vezérük, Sammael jelentette: a Farkasok cserbenhagyták egy fontos ütközetben, árulásuk kis híján a démonok kezére adta a seregét. Valójában azonban egyikük sem az volt, akinek látszott: Ahogyan réges-régen Magnus, úgy most Russ fiainak sorsát pecsételte meg az Alakváltó, Tzeentch démona, a Császárhoz hű gárdisták bőrébe bújva.

Az egyetlen Szürke Lovag – akit Armageddon óta a Farkasok is hősüknek tekintenek –, Pengetörő Hyperión ekkorra már rendje Prognosticarjaként szolgálta az Istencsászárt. E roppant felelősséggel járó tisztségében – míg teste a Titánon nyugodott – lelke szüntelenül járta a galaxist, feltérképezendő a helyeket, ahol meggyengül az anyagi és anyagtalan világot elválasztó gát. Gyakran előre látta a warpviharokat, és ezáltal rendjének olykor átfogó képe lehetett az Őselllenség támadásáról, mielőtt az bekövetkezett volna. Az egyre sokasodó viharok furcsa térbeli rajzolata sötét előérzettel töltötte el; készültségbe rendelte a Szürkéket, és a Fenris rendszerbe küldte Stern kapitányt – egy fiatal, de máris sokat próbált Lovagot, az alá beosztott Démonvadászokkal.

Stern kapitány fiatal kora ellenére számos háború hőse volt

Kételyekkel kell majd szembenéznie – figyelmeztette. Semmi sem lesz az, aminek látszik: szövetségesei arca mögött démon rejtőzhet, viszont aki ellenségnek tűnik, igaz barátnak bizonyulhat: Logan Grimnar, az ősz Falkavezér; bár Armageddon óta viszály dúl közte és a Szürkék között, mégis ha nyersen is, de igazul beszél. Stern megkereste hát az öreg Farkast. A Szürkék elől nem lehetett elrejteni a farkasember-gárgistákat. Kérdőre vonták a Falkavezért, aki igen agresszívan reagált. A szent lovagok nem látták azonban a Káosz mocskát a furcsa harcosokban, vezérük szavai pedig – még ha hangnemük acsarkodó is volt – igaznak bizonyultak. Átadták hát a Pengetörő üzenetét: a viharok által kirajzolt hieoroglif-jel a Fenris rendszert veszi lassan körül. Grimnar megenyhülve megköszönte a figyelmeztetést, és Stern erőivel együtt azonnal elindult hazafelé.
Az üzenet egy perccel sem érkezett korábban a kelleténél: a megérkező Farkasok anyaviláguk kivételével a rendszer valamennyi bolygóját és állomását túlvilági támadás alatt találták. Többfelé osztották erőiket, maga Grimnar Midgardia világának indult a segítségére. E toxikus dzsungelek borította bolygó lakossága mélyen a föld alatt élt, bunker-komplexumaikat, és a felszínt most Nurgle démonai ostromolták. A Falkavezér a rend legjobbjait vezette harcba ellenük: farkaslovasokat és Terminátorokat. Erőit a Vasfarkas Egil vezette páncélos dandárjok támogatták. Kíméletlen hatékonysággal számolták fel a landolási területük környékén található ellenséget, és bár a toxikus dzsungel és az abban elharapódzó dögletes Nurgle befolyás lelassította előrenyomulásukat, áttörtek a támadók vezéréhez. Négy hatalmas démonnal néztek szembe. Nem rettentek meg tőlük, az öreg farkas maga rohamozta meg őket erőivel, míg a páncélosok zárótüzet zúdítottak seregeikre.

Vasfarkas Egil páncélosai tüzet nyitnak

Logan azonban csapdába szaladt. A démonok kacaja közepette gennyedző fekélyként szakadt fel körülötte a bolygó kérge, és a Farkasok elitjével együtt elnyelte a mély. Hiába szedtek szörnyű vámot az ősellenség között Vasfarkas Egil erői, a rend vezérét, és színe-virágát már nem hozhatták vissza.

A rendszer többi bolygóján is súlyos volt a helyzet. Az áruló Alfa légió, a legkülönbözőbb démonok, és káosz-szekták vívták Russ fiainak erősségeit.

Ekkor érkezett meg a Sötét Angyalok derékhada. Maga a Szikla vezette erőiket. Amikor a Hórusz-lázadás után a Káosz ármánya darabokra törte anyabolygójukat, az Oroszlán fiai a legnagyobb darabot tették otthonukká. Roppant pajzsokkal övezve, térugró és hagyományos hajtóművek miriádjaitól hajtva úszik át az űrön ez a titáni kődarab, az Angyalok kolostorerődje. Vezérük, Azrael, bár nem akart elhamarkodottan cselekedni, a birtokába került információk alapján egyre inkább hajlott rá, hogy a Farkasok elfordultak az Istencsászártól. Olyan haderőt gyűjtött hát, ami térdre kényszerítheti őket. A Sziklát az Angyalok minden nélkülözhető hajója kísérte, de vele tartottak a Vaskéz és az Ultragárdisták rendjének egyes egységei is.

A Sötét Angyalok flottáját maga a Szikla vezeti

Ahogy a rendszerbe értek, legsötétebb balsejtelmeik látszottak beigazolódni. A Szikla kommunikációs főtisztje egyre közvetítette a rosszabbnál rosszabb híreket:qA Farkasok rendszerének minden bolygója a Káosz melegágya, maguk a Farkasok az ezerszám pusztuló lakosság között járnak – nem tudni, hogy megmentőként, vagy hóhérként, és bár Azrael képtelenségnek tartotta hogy Logan Grimnar árulóvá lett volna, és újraellenőriztette az üzeneteket, nem lelhetett bennük megnyugvásra: ha az öreg farkas hű maradt is a Császárhoz Midgardia bolygóján, melyet megrontott a Dögvész ura, elveszett.
Azrael nehéz szívvel bár, de kiadta a parancsot a támadásra. A flotta minden egysége tűz alá vette Russ fiainak otthonát, ahogyan tizenegyezer éve éppen az ő ágyúik ontották a halált Prosperóra.

A bombázás alapjaiban rázta meg a rendszer bolygóit

Ekkor egy ezüstös alak manifesztálódott a Szikla parancsnoki termében.
Stern kapitánynak – amint azonosította magát, mint a Szürkék kapitánya – azonnal megnyitották az utat az Angyalok fellegvárát a hipertér felől óvó védelmeken át. Nem említette azonban, hogy egy Farkast is magával hoz, mégpedig az egyik vezérüket, Feketesörény Ragnart. Azonnal fegyveres őrök vették körül őket, de ők higgadtan reagáltak. Stern figyelmeztette Azraelt, hogy hibát követ el: ő személyesen bizonyosodott meg a Farkasok hűségéről. Azrael elé kezdte tárni az adatokat, amelyek ennek az ellenkezőjét bizonyítják, de a szent lovag nem felé fordult. Minden figyelmét lekötötte a kommunikációs főtiszt. Szemében delejes lángok gyúltak, és az Istencsászár hatalmával kötelezte az Ősellenség ügynökét, hogy vesse le álcáját. A döbbent Sötét Angyalok szeme láttára lényegült át a tiszt az Alakváltóvá.
A Sötét Angyalok halandó személyzete sikoltva takarta el a szemét a szörnyű látvány elől, ahogy Tzeentch eme fődémonában bugyogva forrtak a legkülönbözőbb elorzott arcok és testek, emberekétől nevenincs borzalmakéig, Közülük az Immatérium tisztátalan fénye vakított. Azrael és hadnagyai azonban nem félelmet éreztek, hanem mérhetetlen haragot. Megértették, hogy nem a Császár, hanem az Ősellenség munkáját végezték, amikor a Farkasokra támadtak.

Azrael, a Sötét Angyalok nagymestere

A rendfőnök Ragnar, és számos Sötét Angyal is tüzet nyitott, de lövedékeiket elnyelte a torz változás örvénye: fénnyé, homokká, gondolatokká, vagy éppen vérré lényegültek át, ahogy a démon közelébe értek, aki őrült kacajjal nyugtázta a próbálkozást. A Szürkék kapitánya ekkor pszionikus jelet adott: a Démonvadászok valamennyien teleportáljanak hozzá. Ha ehhez erőszakkal kell áttörniük a Szikla parancsnoki termének okkult védelmeit, ám legyen. Szent ügy érdekében törték át az Immatériumtól védő pajzsokat, ahogy a Császár korában Magnus, és éppúgy ahogy ő, démonoknak nyitottak utat ezáltal.
Az Alakváltó élvezettel merítette számtalan végződését a meggyengült varázson keresztül a Warpba, és magához hívta Tzeentch szolgáit. A termet százával árasztották el a Változás urának Rémei; kisebb démonok, melyeknek különösen nyugtalanító jellemzője, hogy halálukkor két újabb Rémnek adnak életet. Maga a fődémon az így kialakult káoszban Azrael alakját öltötte magára, és a Szikla mélye felé szaladt. A valódi Azrael Belialra bízta a harc vezetését, aki az Angyalok elitjének vezéreként számtalan démon végzete volt már, és üldözőbe vette a saját képmását viselő ördögi lényt. Vele tartott Stern és Ragnar is.
Belial, terminátorai és a többi Szürke Lovag segítségével megtizedelte a végtelenül szaporodó Rémeket, és szembeszálltak az eközben materializálódó Változás Urával, Tzeentch e Nagyobb Démonával, aki az Alakváltó által idézett Rémeket követve jutott át az anyagi világba.
Maga az ezerarcú lény mindeközben egyre mélyebbre hatolt a Sziklába. A Sötét Angyalok legféltettebb titkának, testvéreik sokezer évvel ezelőtti árulásának nyomait őrizte a kolostorerőd gyomra: az évezredek alatt az Angyalok könyörtelenül levadászták a Káoszhoz pártolt bajtársaikat, és túlvilági és mundén béklyókba zárták őket ezekben a komor termekben. E sötét titkot több ezer évig egyre csak újabb és újabb módszerekkel megerősített védelmek őrizték: a rend Nagymesterének azonban átjárása volt minden, és az Alakváltó most az ő arcát viselte. Ahol lelassult miattuk, újabb démonokkal, majd a kiszabadított árulókkal, sőt helyenként megtévesztett bajtársaival hátráltatta a valódi vezért és társait. Üldözői azonban minden akadályon áthatoltak szent haragjukban. A Sors Urának démona a végtelenségig fogócskázhatott volna velük, helyrehozhatatlan károkat okozva az Angyalok rendjének, ám történt valami, amire még Tzeentch miriád útjának eme ismerője sem volt felkészülve. Az egyik folyosón egy apró, csuklyás lény állta útját. A töpörödött, ráncos, öreg kis szolgáló bizonyult a hatalmas lény végzetének, aki Ősatyák és Démonhercegek sorsával játszott: teste hordozta a Pária gént, ami minden túlvilági lény és varázslat két lábon járó eleven halálává tette. Az Alakváltó iszonyodva hátrált el a Nagymesterét értetlenül bámuló szolgáló elől, és páni félelemmel menekült vissza – egyenesen Azrael, Stern, és Ragnar elé. Titáni, de annál rövidebb összecsapás vette kezdetét, melyben a három hős fegyverei egymással vetélkedve próbálták visszaküldeni az ártó szellemet a másvilágra. Ragnar Fagypengéje nyerte a versenyt.

Az Ezüst Tornyok elhozzák Fenrisre a Változás Urának légióit

Míg az Alakváltó és ura démonai lekötötték a Sötét Angyalok erőit, a Fenris rendszer képe gyökeresen megváltozott. Roppant túlvilági jelenések, Tzeentch Ezüst Tornyai szivárogtak át az anyagi világba. Több közülük egyenesen a Sötét Angyalok flottájának bombázásától megtépázott Fenris atmoszférájában testesült meg. Az Agyar ütegei ízzé-porrá zúzták azt, amelyik a hatósugarukba került, de a többi a földre szállt, és mire a Farkasok a helyszínre értek, már soha nem látott mennyiségben ontotta magából az Ezernyi Fiakat, és torz, halandó káoszhívők tömkelegét. A támadás léptéke letaglózó volt. A bolygó számos pontján egyszerre kitört átfogó háborúban Tzeentch hívei elsöprő többségben voltak. A Farkasok eleinte vakmerő rohamokat vezettek a Tornyokkal szemben, de nem tudtak elegendő kárt tenni bennük, és hamarosan hátrálni kényszerültek. A delejes objektumok ezután elemelkedtek a felszínről, és Fenris okkult erővonalainak metszéspontjai fölé vándoroltak. Valamennyiben ugyanannak a rituálénak a szavai visszhangoztak: elfogott Fenris-lakók és Farkasok mágia béklyójába vert testét véreztették ki lassan, és míg bolygószerte dúlt a háború, kilenc órát, kilenc percet és kilenc másodpercet kántáltak, mielőtt feláldozták volna őket a Változás Urának. Ahogy az ördögi varázs tetőfokára hágott, átjáró nyílt az Immatériumba, és maga Magnus lépett át rajta.

A Küklopsz, Tzeentch kiválasztottja, démon-Ősatya, a mágia ura: Vörös Magnus

Nem árnyalak volt ezúttal, aki szolgája kölcsönvett testén juttat át egy keveset erejéből. Teljes valójában lépett most a bolygó felszínére, titáni alakja légiói fölé tornyosult, a levegő lángolt körülötte a túlvilági hatalomtól. Hatalmas szárnyak bomlottak ki a hátán, és rögtön az égre tört. Az egyik Ezüst Toronyra ereszkedve akarata alá vonta az összes többiben munkálkodó rituálét, és roppant átkot mondott a bolygóra. Az erővonalak mentén sok helyütt magma tört a felszínre. Ezeken a pontokon szanaszét szakadt a bolygófelszín, és a fagy helyén azonnal lángoló pokol uralkodott el, a bombázásnál is nagyobb károkat okozva. A bolygó minden élőlényének lelkét, testét próbálta megrontani, és növények, állatok, emberek kerültek démoni befolyás alá. Nem tudta azonban teljesen uralmába venni Fenrist, mivel a legfontosabb metszéspontot az Agyar uralta, és a felett nem volt még hatalma. Erre is megvolt azonban a terve.
Az általa irányított Toronnyal leereszkedett egy hatalmas vulkán kráterébe, és magához szólította varázslói közül azokat, akik a legjobbak voltak a lángok szférájának uralásában. Lángdémokat idézett Tzeentch síkjáról, és ezek, az eleven tűzzé változott mágusok vezetésével, alászálltak a magmába. Lehetett bármilyen bevehetetlen erőd az Agyar, a bolygó gyomra felől a lávával előtörő áradat ellen nem volt védve. A tüzes lények csakhamar az alsó szinteket ostromolták. A sebtében felélesztett Dicső Halottak, létfentartó szarkofágjukkal harci gépekbe zárt néhai Farkas hősök vették fel velük a harcot, a rend sajátos fagyfegyvereivel felszerelt, páncélos ékjüket Veszettkéz Björn vezette, és az erőd mélyén rejtegetett farkasember-gárdisták támogatták. A felszínen pedig megindult az átfogó támadás Asaheim ellen.

Viharhívó Njal, és kiber-familiárisa

Midgardia világát még a bombázás előtt előtt elhagyták Vasfarkas Egil erői. A parancsnok nem menekült, hanem tanácsért indult: hadibárkáján megkereste Viharhívó Njalt, a Farkasok rúnapapjainak fejét. Elhozta neki a hatalmas rémfarkas koponyáját, amit Logan Grimnar páncélja ékeként viselt, de a csata hevében elveszített. A Viharhívó megidézte a rémfarkas szellemét. A roppant szörnyeteget annak idején Grimnar győzte le, így árnya szolgája lett a másvilágon. Njal utasította a farkas-szellemet, hogy vezesse gazdájához Egilt. Az árnyéklény segített a techgárdistának, aki élete kockáztatásával egyenesen a mondott koordinátákra teleportált, egy teleporttájolóval a kezében, ami ha túléli a kalandot, lehetővé teszi a visszatérést. A szellem útmutatása helyesnek bizonyult: mélyen a bolygófelszín alatt, egy hatalmas csarnokban találta magát, Logan Grimnar falkavezér és a farkasok legjobb harcosai társaságában, akik a négy hatalmas démon tetemein álltak: tettek róla, hogy a pokoli urak ne éljék túl csapdájuk bezárulását. Grimnar hangulata komor volt: bár Egil vakmerő segítsége megmentette őket, Midgardia lakossága elveszett. A haldokló Nurgle démon elárulta, hogy ura, Mortarion démon-Ősatya, Magnus kérésére ragályt bocsátott a lakosságra, ami idővel dögletes mutáns szörnyeteggé változtat minden halandót. Az öreg farkas, miután rendje legjobbjaival együtt kiteleportált a mélyből, keserű szájízzel halálra ítélte a bolygót. A pusztító ciklon-torpedó, amit kilőtt rá, megmentette a rendszert a borzalmas ragály továbbterjedésétől, de ugyanakkor millió és millió emberrel végzett, akik utolsó lehelletükig a Mindenek Atyja hű szolgái voltak, és akiknek Logan Grimnar a védelmére esküdött fel, nem az elpusztítására. Jeges haraggal az arcán utasította valamennyi hajóját a Fenrist dúló ősellenség hátbatámadására.
Ahogyan távoztak a lángoló darabokra szakadó Midgardiától, a bolygó körül addig álcázó varázs leple alatt rejtőző Ezüst Tornyok váltak láthatóvá. Ördögi rituálékkal elnyelték az elpusztult világ lakóinak lelkeit, és miközben szinte szétszakadtak az összegyűjtött energiától, eltűntek az Immatérium mélységeiben…

Ahogyan Magnus erői lépésről lépésre foglalták el az Agyarhoz vezető területeket, az erőd gyomrában a tűzmágusok vezére kihasználta a lángoló hordája, és a farkasemberek élén küzdő fagyfegyveres gépóriások között dúló harcot, és elillant. Magnus telepatikus erejével tudatta vele az Agyar védőrúnáinak titkait, amennyire azt módjában állt megismerni legutóbbi, fájdalmas emlékű látogatásakor. A tűzvarázsló e tudás segítségével ki tudta játszani annyira a védelmet, hogy átbűvölje magát a geotermikus reaktorokhoz, amik az erőd védelmeit látták el energiával. A generátorok személyzetének hősies ellenállása dacára csakhamar elkezdte tönkretenni a gépeket. A hatást az egész erődben érezni lehetett, és Veszettkéz Björn azonnal elküldte amúgy is szorongatott erői egy részét, hogy megállítsa. Az ingadozó energia okozta kiesés a védelmi ütegekben azonban lehetővé tette az Ezernyi Fiaknak, hogy előrenyomuljanak a felszínen. Ekkor szálltak be a harcba az erőd felől partraszálló Sötét Angyalok, és a Fiak hátába támadó Falkavezér erői.
Azrael bajtársait fűtötte a harag Magnussal szemben, amiért eszközként használta őket a Farkasok elleni harcban, és még szörnyűbb düh tombolt ellene Grimnar lelkében, aki saját népét kellett elpusztítsa ármánya miatt. Utóbbi maga köré gyűjtötte valamennyi Farkast, és egyenesen az Ezernyi Fiakra vetette magát. Harapófogóba zárta volna őket, ekkor azonban Magnus unott kézmozdulattal hozta működésbe a jóelőre megszőtt varázst, amivel olvadt lávává változtatta körülöttük a földet. Előre látta a támadást, és éppen ő ejtte csapdába az öreg farkast. Az nem esett azonban kétségbe, ahogy a bugyogó magma körülvette, és lassan, egyre szűkebb körbe vonta őket, tűzhalállal fenyegetve. Ahogy a Dicső Halottak hadigépei, az ő erői is fel voltak szerelve fagyfegyverekkel. Ezekkel tüzelve a bugyogó kőzetre, megszilárdította azt, és az újdonsült hídon megrohamozta az ellenség derékhadát.
Az Agyar felől eközben Sammael vezetésével a Sötét Angyalok legsebesebb száguldói támadtak Magnus híveire. Cikázva nyomultak át soraikon, és bár szörnyű veszteségeket szenvedtek, a hős néhány emberével egészen közel jutott Magnushoz. Teleport-tájolókat hajítottak le. A levegő sisteregni kezdett, és ezüstös villanások vetették hátra a Vörös Küklopsz démonait: megérkezett a Szürke Lovagok derékhada.
Grimnarék előrenyomulása elszánt, de véres volt. A Rubricae kísértet-gárdistái kíméletlenül ontották rájuk a halált, némelyikük fegyvereit Tzeentch sötét mágiája itatta át, ezek lövedékei akadálytalanul hatoltak át a keramitvérten, a harcosok lelkébe tépve. Soraik mögött boszorkánymesterekkel kellett szembenézniük, akiket a Fiak legnagyobb harcosai védtek, és maga Ahriman vezetett, a Fiak legnagyobb varázslója. Viharhívó Njalnak és rúnapapjainak minden erejét felemésztette, hogy ellenálljanak az általa idézett borzalmas átkoknak; a többi varázslóval és a Fiak Terminátoraival az öreg farkas erőinek kellett megküzdenie.

Ahriman, az Ezernyi Fiak legnagyobb Boszorkánymestere

A farkasok számos hőse áldozta életét, hogy Ahriman közelébe jussanak, és még többen pusztultak el, amikor az megosztva erejét a varázspárbaj és mundén támadói közt, torz lényekké, saját páncélja által halálra szorított óriás mutánssá, vagy szilánkokra robbanó üveggé kezdte változtatni azt, akit eltalált. Végül azonban olyan sebet kapott Feketesörény Ragnartól, aminek végeznie kellett volna vele. Tzeentch praktikái elmenekítették a lelkét a warpba, de irányítása megtört, és Logan Grimnar bajtársai előrenyomulhattak Magnus felé.

A vörös óriásra a Szürke Lovagok csatagépei támadtak. Magnus maga dühítő érdektelenséggel figyelte közeledtüket, hangtalan utasítására Tzeentch Rémei özönlötték el őket. A démonhercegek elleni harcra tervezett, áldott fémből készült, démonűző igékkel borított gépeket az őket vezető nagyhatalmú Lovagok szent hatalma járta át, és az alacsony rendű lények százával hamvadtak el előttük szent fényükben – hogy kétszer annyi éledjen fel helyettük. Elborították a gépezeteket, amelyek csak nagy nehézségek árán győzték le őket. Magnusra emelték fegyvereiket, és rázúdították hatalmukat. Hasztalan. A Vörös Küklopsz közelébe érve a támadások egyszerűen elenyésztek. Unottan emelte rájuk tekintetét, és az egyetlen szeméből kicsapó túlvilági fényben rezgő kocsonyává olvadtak a szent eszközök.
A Farkasok rúnapapjai egyesítették erejüket, és a környező hegyekből kőujjak törtek elő, hogy összemorzsolják – Magnus legyintésére a sziklák mozdulatlanná dermedtek, alá hajoltak, és a csatamező fölé emelték őt. A Szürke Lovagok nagymestere eközben minden erejét összegyűjtve lesújtott rá az Istencsászár nevében, csatabárkájukat pedig utasította, hogy nyisson tüzet a pozíciójára. A szárnyas titán visszafordította a nagymester varázsát, tulajdon tüzében égetve őt halálra, az orbitális támadó sugár pedig elenyészett delejes védelmein. Nem azért töltötte az elmúlt évezredeket az Impérium varázslatainak és fegyvereinek tanulmányozásával, és rótt ellenük hihetetlen erejű igéket páncéljára, hogy most aggódnia kelljen miattuk.

Magnus, a legyőzhetetlen

Az égnek emelte két tenyerét: az egyikből kimeredő szem résnyire húzódott, ahogy a fölötte az űrben lebegő csatabárkákat kereste. Szinte isteni telekinetikus hatalmával megragadta a Lovagok és a Sötét Angyalok legnagyobb csatabárkáját, és egymásba gyűrte őket, iszonyú robbanásba borítva Fenris egét.
Amíg ezzel foglalatoskodott, Vasfarkas Egil és Logan Grimnar felhágott a sziklára, amin állt. Egil Russ Lándzsáját forgatta, azt a legendás fegyvert, ami Prosperó ostromakor egyszer már megízlelte az Ezernyi Fiak ősatyjának vérét, Grimnar pedig a baltát, amit Armageddon csatamezején szerzett, amikor a saját fegyvere eltörött.

Logan Grimnar, a Falkavezér, az öreg farkas a csatamezőn

Magnus nem tartott a támadástól, de feldühítették a lándzsa által felidézett emlékek, halált hozó tekintetét Egilre emelte hát, akinek fél teste azon nyomban köddé vált. Grimnar felkapta a lándzsáját, és mindkét fegyverrel lesújtott a Farkasok nemezisére.
A Káosz természetéből eredően önmagával is örökös harcban áll. Tzeentch megveti Khorne-t, a vér és az öldöklő háború urát, agyatlan mészárosnak tartja, míg ő maga finom intrikáival olykor évezredekkel előre pecsételi meg ellenségei sorsát.
Russ Lándzsája akadálytalanul siklott le Magnus óvó igékkel borított páncéljáról, a balta azonban, amit Logan Grimnar az Angron ellen vívott háborúban zsákmányolt, Khorne bajnokáé volt. Tzeentch végzetéül kovácsolták, és a bűvös paktumokkal terhes vért nem védett jobban ellene, mint bármilyen egyszerű gárdista páncél. Az öreg farkas iszonyú csapása átszakította azt, és mélyen a bordák közé hatolt. A közelben lévő pszionikusok elméjében Magnus fájdalmas kiáltását elnyomta egy dörgő hang: Khorne gúnyosan kacagott koponyatrónusán. A túlélő Szürke Lovagok összegyűjtötték erejüket, és lesújtottak a résre, ami Magnus védelmén támadt: áttörték szentségtelen pajzsait, és testét kitaszítva a létezésből, száműzték őt az anyagi világból.

Nélküle megtört a bolygót a túlvilággal összekötő varázs. A démonok eltűntek, az Ezernyi Fiakat varázslóik az Immatériumba menekítették, a lemaradókat mind egy szálig levágták. A Farkasok, a Sötét Angyalok, a Szürkék és szövetségeseik megtisztították a rendszert a démoni támadással érkezett borzalmaktól, és azoktól a lényektől és emberektől is, akiket a warp befolyása tett időközben szörnyeteggé.
A rendszer súlyos károkat szenvedett. Midgardia elpusztult, más bolygókat megrontott a Káosz, köztük Fenrist is. Bár a befolyást sikerült kipurgálni, a büszke harcos nép, akikből a Farkasok lettek, megroskadt a torzító erő csapásai alatt. A törzsek fiai közül sokan megőrültek a démoni borzalmaktól, mások szemmel látható jeleit mutatták Tzeentch befolyásának csápok, kocsányon lógó szemek formájában, de volt asszony, aki ördögi nyelveken beszélt, vagy démoni tojásokat szült megállás nélkül. A Szürke Lovagok tudatták az öreg farkassal, hogy a lakosság számára nincs remény. Ne próbáljon ellenállni, mert bár Armageddonon védhető volt az álláspontja, itt és most nincs irgalom a nyilvánvalóan elfajzottaknak. Midgardia után magáról Fenrisről is eltűnt az emberi faj.
Bár ez az Űrfarkasok rendjének végét jelentette, meglepő módon Grimnar nem ellenkezett, még csak meglepettnek sem tűnt. Komor szótlansággal hagyta, hogy a szent lovagok elvégezzék sötét munkájukat. Helyreállíttatta Veszettkéz Björn a tűzvarázslók elleni küzdelemben összeolvadt fémtestét, és valamennyi Farkast az Agyar tanácstermébe gyűjtötte. Björn és ő tudták csak, mire vár. A harcban többször érezték Russ jelenlétét, és jól emlékeztek ősi jövendölésére. Nemsokára megérkezett az üzenet, amire vártak. Cadia ostrom alatt áll, Abaddon minden eddiginél hatalmasabb sereg élén hozta el a Káoszt az Impériumba. Björn és Grimnar, bár rendjük haldoklott, üdvözült arccal szólították harcba testvéreiket: érezték, elérkezett a Farkas Órája, a háború, amiben ígérete szerint végre Ősatyjuk oldalán vívhatják meg a végső csatájukat.

Sortiariust, a warpbéli Boszorkányok Bolygóját Ezüst Tornyok vették körül. Magnus trónján ülve szívta magába az energiát, amit Midgardia áldozatából nyeltek el. Megtette sokezer éven át szőtt tervének utolsó lépését, és életre hívta a varázslatot, amelyhez foghatót az Asztronomikon létrehozása óta nem látott a galaxis. Az elmúlt események minden ármánya, minden csel, minden manipuláció ennek a hatalmas szimpatikus mágiának a szövevényét erősítette: ahogy ellenségei újraélték Prosperó pusztulását, úgy készült fel rá ő, hogy újjáélessze. A valóság határai meghasadtak, az Immatérium elöntötte volt otthona halott rendszerének környékétn, és az Ezernyi Fiak világa diadalmasan ragyogott újra régi helyén, Sortiarius és Prosperó összeolvadásaként, a Rettegés Szeméhez hasonló átjárót képezve. A roppant mágia által kavart hullámok egészen Terráig eljutottak a hipertérben. A hieroglif üzenetet visszhangozták, amit a Pengetörő látott a warpviharok mintázatában, és ami annyit tett az Ezernyi Fiak kiirtott népének nyelvén: BOSSZÚ.

A sorozat korábbi részei:
Tartalomjegyzék

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #16: Az Agyar háborúja – második fejezet

Fórum:

Cikkek

Címkék:

Fenris a tűz és fagy évszakainak váltakozásában évről évre újra átalakuló felszínének egyetlen állandó pontja Asaheim. Ez a kontinens uralja a bolygó északi részét, melyet az égboltot ostromló, hatalmas hegyek vesznek körbe, csaknem lehetetlenné téve megközelítését az óceán felől. A leghatalmasabb valamennyi közül a közepén helyezkedik el: csúcsa az atmoszféra külső rétegeibe vész. Ez a roppant bérc rejti az emberiség második legnagyobb erődjét, ami a Császár Himalája-hegységre és az alá épült gigászi palotájával vetekedő erősség; ez a hegyóriás maga az Aett, az Agyar. A hasonlóság nem áll meg a méreteknél: az Agyar tervezésében is személyesen részt vett a Császár, és itt is bőségesen találunk olyan, a Technológia Sötét Korából fennmaradt, illetve egyenesen a Császár és az Ősatyák által tervezett eszközöket, amelyekhez foghatót azóta sem alkotott az Impérium. Az Agyar egészen a magmáig nyúló gyomrában elképesztő kapacitású geotermikus reaktorok dübörögnek. Olvadt láva fűtötte kohói számolatlanul ontják magukból az Űrfarkasok és segítőik fegyvereit, járműveit; ősi technológiájuk olyan eszközök nyitját is rejti, amit az Impérium többi része már elfeledett. Pajzsgenerátorai olyan héjba burkolják, amilyen a legnagyobb csatahajók, bázisok körül sem feszül. Obitális védelmi ütegei egész flottákat képesek elhamvasztani. Laboratóriumai csaknem elérik azon, a Himalája alatt megbújó titkos létesítmények színvonalát, amelyekben a Császár annak idején megalkotta az Ősatyákat.
Fenris lakói számára ez az égi harcosok mítikus tanyája, akik időről időre maguk közé emelik közülük a hőstetteik okán érdemesnek bizonyultakat. Az Űrfarkasoknak pedig az otthon. Ide térnek haza vadászataik után, itt hallgatják meg egymás tetteit, és ha ulotéri őket a harcoshoz illő halál valahol a végtelen űrben, itt emlékeznek meg róluk bajtársaik. Évente egyszer körül ülik az Agyar egyik nagy csarnokának nehéz asztalait, teletöltik Leman Russ, elveszett Ősatyjuk ivókürtjét, és bőséggel isznak az ő, és minden más eltűnt vagy hősi halált halt testvérük emlékére. Ekkor felkeltik hosszú álmából Veszettkéz Björnt, a rend első Falkavezérét, akire maga Russ bízta rá a Farkasokat távozása előtt, és aki ezer évig vezette őket, mielőtt egy hatalmas démon elpusztításáért az életét áldozta volna. A Vaspapok, a rend techgárdistái ősi, még Russ és a Császár által tervezett létfenntartó szarkofágba helyezték a haldokló hőst, amellyel, ha úgy hozza a szükség, a hozzá tartozó rendkívüli harci gépet irányíthatja. Ezeken a lakomákon azonban nem mint harcos vesz részt: a rend kezdeteiről mesél, a Császárról és az Ősatyáról, akiknek még személyesen harcolt az oldalán, és régmúlt hőstetteiről. A máskor harsány Farkasok pedig néma csendben hallgatják.

Veszettkéz Björn egy általa legyőzött démon-gárdista tetemével

Az Ezernyi Fiaknak nem adatott meg, hogy otthonuk lehessen. A Hórusz-lázadás idején maga Leman Russ vezette anyabolygójukra a Farkasokat, hosszú harcok árán porig rombolta világukat, megvívott Ősatyjukkal, Vörös Magnussal, és eltörte a gerincét. A boszorkány-Ősatya utolsó, hatalmas varázslata az Immatériumban lévő Sortiarius démonbolygóra repítette a túlélőket, és a saját, testetlen lelkét. Itt ébredt aztán rá, hogy bukásáért saját maga és Tzeentch káoszisten a felelős, kinek cselszövevénye hálójába már csecsemő korában belekeveredett. Soha nem bocsátotta meg azonban a Farkasoknak, hogy, ha megtévesztve is, de ők forgatták a hóhér bárdját a Fiak kivégzésekor. Évezredeken át gyakorolta magát Tzeentch tanaiban, démoni paktumokkal, és egyre újabb titkos tudással erősítve meg nagyrészt élőholt automatonná, Rubric gárdistává vált Fiait. Démonherceggé lett, és méltóan új urához, olyan tervet szőtt Russ fiai elleni bosszújához, amiben minden csel mögött újabb csel lapult, és minden bábu feláldozható volt.

Míg más gárdista rendek számos utódrendet alapítottak, a Farkasok átka volt, hogy genetikai örökségük hajlamossá tette őket a farkasemberszerű rémmé való eltorzulásra. A génmagok másolásakor a hiba végzetesen felerősödött, ami nem tette lehetővé, hogy kövessék a többi rend példáját. Amikor Sárkányölő Thar Ariak Hraldír, a Farkasok tudós Vaspapja végül mégis kimódolt egy megoldást a probléma kiküszöbölésére, Magnus tudomást szerzett róla. Egyfelől nem rajongott az ötletért, hogy gyűlölt ellenségei még többen legyenek, másfelől pedig a hadállások, amiket a Farkasok új erőikkel elfoglalhattak volna, veszélyeztették volna Tzeentch, és az egyetemes Káosz pozícióit. Ezért mozgásba hozta tervét.

Az Ezernyi Fiak egymás után csaptak le a Birodalom világaira. Kisebb, védtelenebb célpontokat égettek fel, a lakosságot feláldozták a Változás Urának, vagy elhurcolták. A Farkasok híresek voltak arról, hogy amikor csak lehetett, segítségére siettek a bajba jutott világoknak. Most azonban alig tudták, hova kapjanak. Ekkori Falkavezérüknek, Vassisakos Hareknek többször megjelent látomás formájában Magnus, és gúnyosan sajnálkozott, amiért a Farkasok csak majdnem idejében érkeztek a megsegítendő bolygókra. Harek őrjöngött dühében, és amikor felderítői jelentették, hogy az Ezernyi Fiak végre egy olyan világot választottak célpontjukul, ami talán végre kitart addig, amíg odaérnek, a Farkasok tizenkét Testvériségéből tizenegyet magával vitt a vadászatra. (Az eredeti tizenháromból az utolsó elveszett, amikor Hórusz legyőzött követőit a Rettegés Szemébe üldözte.) Fenrisen egyedül a tizenkettedik testvériség maradt, és a flotta töredéke.

A Farkasok flottája útnak indul

Magnus terve tökéletesen működött. Amikor Harek erői már messze jártak, hirtelen tomboló vihar támadt a Fenris rendszer körül az Immatériumban, amelyből az Ezernyi Fiak flottája lépett ki. A Warp titkainak tanulmányozása lehetővé tette Magnus számára, hogy hajóit szokatlanul közelségben és pontossággal juttassa célba Fenrishez. A flotta szinte még meg sem jelent, amikor máris bombázni kezdett. Maga Magnus boszorkányos erejével kisvártatva mind egy szálig megtalálta és kiégette a farkasok asztropatáinak elméjét, így azok nem tudtak üzenetet küldeni a fő erőiknek. Az a kevés cirkáló, amit Russ fiai a rendszerben hagytak, felvette a harcot az inváziós flottával, de nem éltek sokáig. Egyiküknek, a Nauronak sikerült átlépnie a hipertérbe – ám Magnus démonokat szabadított rá, hogy széttépjék a legénységet. A Fiak néhány csataajóját kifejezetten erre az alkalomra gyártották. Ezek gyakorlatilag egyetlen hatalmas plazmaágyúból álltak, mely körül a hajó csak annak mozgatását, és üzemeltetését szolgálta. Most tüzet nyitottak az Agyarra. Tűzerejük bármilyen csatahajót elporlasztott volna, de az erőd ősi pajzsai állták a sarat. Orbitális védelmi ütegeiket azonban nem használhatták miattuk a Farkasok, így a Fiak megkezdhették a partraszállást. Vaer Greyloc, a tizenkettedik testvériség Jarlja, és így az Agyar védelmének vezetője gyorsan reagált, és sikerült még a bombázás kezdete előtt rajtaütő egységeket kijuttatnia az erődből. Ahol a Fiak erői földet értek, Farkasok várták őket, és igyekeztek kettőt megölni minden épségben földet ért ellenségért.

A partraszálló támadók drágán fizettek minden elfoglalt kilométerért

A Fiak azonban – mint kiderült – elképesztő létszámban támadtak. Halandók, Tzeentch-hívő szektatagok millióit zúdították a felszínre, és fikarcnyit sem érdekelte őket, hány pusztul el közülük. Herume Aphael káoszgárdista generális parancsára ezek az áldozati bárányok lekötötték a Farkasok erőit, míg ő és Ezernyi Fiai partra szálltak. A Farkasoknak vissza kellett vonulniuk az Agyarba. A generális önelégült vicsora nem csak ennek a győzelemnek szólt. Évekkel korábban jóslatot kapott, melyből megtudta: aki az Ezernyi Fiakat vezeti ebben a harcban, azt Tzeentch démonherceggé teszi majd. Számos felettesét és vetélytársát árulta el vagy szúrta hátba, hogy megszerezze a pozíciót, és most úgy festett, jó úton jár a halhatatlanság felé.
Az erőd ütegei, és a farkasok Rúnapapjai felvették a harcot a támadó tüzérséggel és boszorkánymesterekkel. Napokba telt, mire a támadók elég üteget elnémítottak ahhoz, hogy megközelíthessék a kapukat. Ekkor Herume Aphael démongépeket parancsolt elő: szentségtelen energiáik nekifeszültek a roppant adamantit kapuszárnyaknak, és idővel áttörték azokat. A generális öröme nem tartott sokáig: az összeomló kapu mögött Greyloc jarl állt lesben farkaslovasságával, és azonnal az ostromlókra tört. Megsemmisítették a démongépeket, szörnyű rendet vágtak az ostromlók között, kicsusszantak a lassan köréjük záródó ellentámadás fogásából, és ahogy visszamenekültek a bejáraton, berobbantották azt maguk mögött. Sok-sok tonna gyémántkemény kő választotta el a káosz generálist a nemrég biztosnak tűnő betöréstől.

Vaer Greyloc jarl farkasa hátán

Greyloc jarlt nem más, mint maga Veszettkéz Björn fogadta odabent. A vénséges harci gépnek egyáltalán nem tetszett, ami felébredésekor fogadta. Nyílt kérdés volt, hogy azon gerjedt jobban haragra, hogy Vassisakos Harek botor módon a Farkasok bő kilenctizedét magával vitte a provokáció hatására, vagy azon hogy ősi ellenségeik Asaheim szent földjét tapodják. Greyloc kitartását azonban megdícsérte. A Jarl átadta a védelem vezetését a nagytiszteletű öregnek, aki két fő pontra irányította a megmaradt Farkasokat. Ezeket az erődön belüli erődöket úgy tervezték, hogy megkerülésük nélkül ne lehessen kárt tenni kulcsfontosságú területekben: Borek Pecsétje a hegy mélyét és a geotermikus reaktorokat védte, Fangthane pedig a felső régiókat, a parancsnoksággal és a laboratóriummal.

Herume Aphael generális eközben minden eszközt bevetett hogy előbbre jusson a hegy belsejébe, és az áhított démonhercegség irányába. Amikor még a Császár légiója voltak, az Ezernyi Fiak alá is számolatlanul tartoztak az Adeptus Mechanicus robotgépei: ezeknek az ősi szerkezeteknek az utolsó példányait dolgoztatta agyon, és végül sikerült áttörnie a berobbantott bejáratot eltorlaszoló sziklákon. Az előrenyomuló Fiak öröme rövid életű volt: mágiájukat az erőd belsejében megfojtották az Agyart átszövő, még a Császár közreműködésével megtervezett védő rúnák, a kulcsfontosságú pozíciók bevételéhez pedig csak Borek Pecsétjén, és Fangthanon át vezetett út. A két erősség kiválóan alkalmas volt rá, hogy egy maréknyi Farkas is hosszú ideig védje a túlerővel szemben. A generális hosszú napokon át hiába próbálkozott az áttöréssel. Végül varázslóival bejárta az Agyar számukra hozzáférhető részét, és megsemmisített minden védő rúnát amire rálelt. A káosz hatalma kezdett beszivárogni a védelmen át, és ahogy az ő és varázslói mágiája erőre kapott, már a kezében érezte a győzelmet. Diadalittasan Tzeentch-hez kiáltott, és a Változás ura válaszolt neki. A jóslat beteljesült, Herume Aphaelből valóban démonherceg vált, bár ő maga ebben vajmi kevés örömét lelte: Magnus volt ugyanis, aki felfalta a lelkét, és az ő testét megszállva anyagiasult Fenrisen.
A démoni Ősatya hatalma előtt nem állhattak meg a Farkasok. Akadálytalanul sétált keresztül Fangthane védőin, tömegével pusztítva őket varázslataival, és a felső szintek felé indult. Még arra is szakított időt, hogy felkeresse Leman Russ szobrát, és eltörje a gerincét, ahogy egykor Prosperon az az övét. A felsőbb szintek megmaradt védői, Sárkányölő Thar Ariak Hraldír vezetésével az Annulus, a tanácsterem jól védhető termeiben gyűltek össze.

A terem padlóját díszítő faragás, amiről az Annulus a nevét kapta: az összes Testvériség jelképe – a vörös kő az elveszett tizenharmadiké

Magnus nem rájuk csapott le, hanem tulajdonképpeni célja, a laboratórium irányába indult. Amikor Hraldírt nem találta ott, apránként, ráérősen kezdte el elpusztítani kísérletei eredményeit, hosszasan kivárt minden újabb csapás előtt, és részletesen ecsetelte a laboratórium megfigyelő- és távközlő rendszerein át, hogy milyen visszafordíthatatlan károkat okoz éppen a Farkasok jövőjének. Hraldír nem is bírta hallgatni: átadta az Annulus parancsnokságát, és vak dühvel rohant Magnusra rontani. A Sárkányölő nem csupán kiemelkedő tudós volt, de nagy harcos is, számos csata hőse, karja és kézifegyverei erején felül tankokat, épületeket feltépni képes gépkarjaira, és a rájuk szerelt plazma- és lézerfegyverekre is támaszkodhatott a csatákban. Magnus pedig nem volt egész valójában jelen: csupán lelke szállta meg a néhai káosz-generális testét. Mégis, Ősatya volt, sőt démonherceg: néhány másodperces összecsapás után egyenként szaggatta le a vaspap végtagjait, végignézette vele ahogy kutatási eredményeit és gépeit, ezáltal a farkasátok legyőzésének minden esélyét elpusztítja, majd feltalálójukat is utánuk küldte. Megtette, amiért Fenrisre jött. Parancsot adott a flottájának, hogy teleportálják a fedélzetre Gárdistáit, és távozzanak: az Agyar elpusztításához untig elégnek érezte az ő hatalmát, a rengeteg szektatag sorsa, akik itt maradnak, pedig nem érdekelte: majd kiélhetik magukat a kihalt erőd romjain.

Borek Pecsétjének kialakítása olyan volt, hogy a támadók közelharcra kényszerültek a védőkkel szemben, ez pedig Farkasokkal szemben nem jó ötlet. A halandó káoszhívők hullái már eltorlaszolták a folyosókat, és még ördögi uraik sem tudták rávenni a rettegő Tzeentch szektákat az újabb rohamra. A Rubricae-n volt a sor: a se élő, se holt kísértetgárdisták nem éreztek félelmet, és megállíthatatlanul nyomultak előre. Vesztükre: az erősségbe beljebb jutlva magával Veszettkéz Björnnel találták szemben magukat. Az Első Falkavezér, Russ választotta. A Császár bajtársa ősi, a legendák korában kovácsolt géptestének minden négyzetcentiméterét legyőzött ellenségeit jelképező jelek borították: fődémonok, nevenincs szörnyetegek, a káoszgárdisták kapitányai, lordjai – és ezek csak azokból a csatákból valók, amiket azóta vívott meg, mióta a géptestbe záratott. Az ilyen méltatlan ellenfelek mint a Rubricae, fel sem kerülhettek a listára. Megtiszteltetés volt Greyloc Jarl, és Odein Sturmhjart rúnapap számára, hogy mellette küzdhettek. Lehettek a támadók bármennyien, Borek Pecsétje a sírukká vált.

A Rubricae kísértet-gárdistáit Tzeentch egy Boszorkánymestere irányítja

Amikor Magnus megtestesült az erődben, Sturmhjart megérezte jelenlétét. Björnnel, Greyloccal, és a jarl néhány legjobb harcosával megkísérelték áttörni a káoszhívők vonalain, hogy szembeszálljanak vele. Idővel sikerrel verekedték át magukat hozzá, ám ekkorra a Vörös Küklopsz már a hegy oldalába nyíló hangárakig jutott az erőd felperzselésében.

A Nauroban, a Farkasok egyetlen hajójában, aminek sikerült elhagynia Fenrist, a fedélzetére teleportált démonok és rubric gárdisták szörnyű károkat tettek. Bár sikerült legyőzni őket, a hajó darabokra készült esni, és Gellart-pajzsa is haldoklott, öngyilkosság volt tovább utazni vele. Parancsnoka rövid tanácskozást tartott az életben maradt legénységgel: tudták hogy nem élhetik túl, de egyetértésben ajánlották lelküket a Mindenek Atyjának, és maximális sebességgel indultak el a Falkavezér felé. A hajó megsemmisült az Immatériumból való kilépéskor, de utolsó üzenetét még sikerült útnak indítania. Vassisakos Harek értesült Fenris szorongatott helyzetéről. A Farkasok vele harcoló mind a tizenegy testvérisége azonnal útnak indult.

A havas hegyoldalra nyíló hangár romjai közt Björn és társai véres rendet vágtak a Magnus körül lebzselő halandókon, és titáni összecsapás vette kezdetét köztük. A démon-ősatya végzett Sturmhjarttal, Greyloccal, és a többiekkel, miközben azok valamennyi hívét megölték, és harca a Veszettkezűvel már a hangárokon kívüli hegyoldalban folytatódott. A Legöregebb Farkas vágta, égette őt energiapengével és plazmával: Prospero óta nem sebesült így meg a Vörös Küklopsz. Láng- és káoszsugarai kevesebbet ártottak ennek az ősi gépnek, mint szoktak: roppant csápokat idézett hát, melyekkel végül letépte mindkét fegyverkarját. Björn fegyvertelenül sem adta fel a harcot: száguldó gyorsvonat erejével rohant neki Magnusnak, a szikla széle felé sodorva őt. A becsapódás feltépte a gazdatest páncélját, de a hegyoldalba csak Björn zuhant alá. Ellenfele lassan ereszkedett le boszorkányos erejével. Felismerte az öregben a lelkek egyikét, melyek jelen voltak, amikor a Farkasok felégették Prosperót. Kölcsönzött teste már elpusztult, csupán halványuló árnyként volt már jelen, de búcsúzóul még megidézte legszörnyűbb varázslatait, hogy pokolra küldje a védtelenné vált ősi gépet. Ekkor azonban leszállóegységek csapódtak köré a hegyoldalba. Vassisakos Harek megérkezett, és elit őrsége élén személyesen rontott a bukott Ősatya árnyára. Így sem rossz – gondolta Magnus, és mielőtt elenyészett volna Fenris felszínéről, az összegyűjtött szörnyű energiákkal a Falkavezért omlasztotta porrá páncéljában, a Rubricae torz mására formálva őt.

Vörös Magnus Űrfarkasokkal harcol

A Farkasok kiirtották Tzeentch minden egyes szolgáját, aki Asaheimen maradt. A máshol partraszállt seregeket pedig az őslakók gondjaira bízták: a törzsek, melyek harcosai egy szál állatbőrbe öltözve, csupán egy késsel vagy dárdával vadásztak az igásló méretű Fenris farkasokra, egyetlen hét leforgása alatt végeztek a bő felükkel. A többi addigra a közreműködésük nélkül is halott volt: Fenris nem könyörületes az idegenekkel.
Sovány vigasz volt ez azonban Russ fiainak. Magnus terve teljes siker volt. Az utódrendek létrehozása lehetetlenné vált, az Agyar szörnyű károkat szenvedett, Falkavezérük elpusztult, a tizenkettedik kompánia szinte megsemmisült. De éltek: és amíg élnek, tovább vadsznak a Mindenek Atyja ellenségeire. Hosszú-hosszú időbe telt, de újjáépítettek mindent, amit az Ezernyi Fiak elpusztítottak. Björn vigyázó tekintete alatt lassan elérték eredeti létszámukat. Az Agyar visszanyerte régi fényét, sőt az ostrom tapasztalatai alapján kiegészítették a védműveit. Helyreállították a csarnokokat, melyekben újra megülték minden évben a nagy lakomát, megemlékezve elesett bajtársaikról, és a múlt nagy hőseiről. Bár a múló évezredekkel egyre ritkábban, de némelyik lakomára a Legöregebb Farkas is felkel álmából, hogy Russ örököseinek újabb generációinak regéljen a rend múltjáról, az Ősatyáról, és a Mindenek Atyjáról.

A Farkasok azóta számtalan nagy vadászatban vettek részt megannyi ellenséggel szemben, némelyik krónikáját már itt is olvashattuk. Legnagyobb ellenségük azonban mindíg is Magnus Ezernyi Fiai maradtak. Falkáik a galaxis legtávolabbi pontjára is elhatoltak, ha őket űzték. Tzeentch Démonhercege pedig folyamatosan szőtte ellenük évezredeken átívelő terveit, melyeket démoni urán és őrajta kívül senki nem láthatott át… míg csapdái lassan be nem zárultak a Farkasok körül. De ez már egy másik történet lesz.

A sorozat korábbi részei:
Tartalomjegyzék

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #15: Az Agyar háborúja – első fejezet

Fórum:

Cikkek

Címkék:

Elöljáróban meg kell jegyeznem a mai cikkhez, hogy ez lesz a leghomályosabb, legpontatlanabb az eddigiek közül: a történet, amit el fogok mesélni, értelmezhetetlen az Ősatyák bizonyos tettei és a Hórusz-lázadás néhány epizódja megemlítése nélkül. Erről az időszakról azonban a negyvenedik évezredre kevés, és ellentmondásos adat maradt fenn (más szóval a Games Workshop minden adandó alkalommal gyökeresen, rendszererint homlokegyenest az előző kiadással ellentétesre változtatja meg a hivatalos háttéranyagot). Ha az ellentmondások feloldására tett kísérleteim során az információk torzultak volna, az olvasók szíves elnézését kérem.

És most állítsuk fel a színpadot, amin ez a több mint tízezer évet átölelő saga játszódni fog. Két ősi rend szembenállásáról szól a történetünk, és mivel mindkettőt alapjaiban formálta a világ ahonnan származnak, illő, hogy elsőként ezekről essék szó.

Fenris a galaxis kevésbé otthonos helyei közé tartozik

Fenris, a farkasok világa. A Segmentum Obscurus galaktikus déli részén, a Rettegés Szeme közelében található, az azonos nevű rendszer bolygója. Besorolása szerint halálvilág. Ezzel a mérsékelten megtisztelő névvel azokat a planétákat illeti a Birodalom, amelyek életre ugyan épphogy alkalmasak, de a körülményeik és/vagy az élőviláguk halálosan veszélyesek az emberre. Ilyen halálvilág még számtalan más között Baal és Krieg radioaktív, mérgező bolygói, vagy Catacha, ahol a mondás szerint nem hogy minden növény és állat embert akar enni, de a legtöbbnek sikerül is… Még ebben az illusztris társaságban is előkelő helyet foglal el Fenris. Szabálytalan pályáján az év legnagyobb részében extrém távolságra kering sápadt napja, a Farkasszem körül. Felszínét – a sűrű vulkáni tevékenység gócpontjai kivételével – jégpáncél borítja, a bolygó legnagyobb részét uraló óceánjai befagytak, a jég felett dermesztő viharok tombolnak. A fagyban óriás, csak itt honos élőlények harcolnak a túlélésért. Ilyen a Földön a jégkorban élt lényre emlékeztető óriásszarvas; a két lábra egyenesedő, bundás, rinocérosz-vastagságú bőrű ragadozó amit a helyiek trollnak hívnak; a szárnyas őshüllőket idéző, a vulkánok és gejzírek felhajtóerejét meglovagolva vadászó sárkánygyík, illetve a szárazföld csúcsragadozója, az igásló méretűre megnövő fenrisi farkas. Ahogy a bolygó közelít napjához, az óceánokat borító jég megolvad. A víz felső rétegeiben hihetetlen sebességgel és vastagságban elburjánzik a plankton, amire óriás halak rajai jönnek a felszínre. Rájuk vadásznak a hatalmas tengeri kígyók, és a gigászi, karmos-fogas polipszerű krakenek. Ezek a titánokkal vetekedő méretű csápos borzalmak, és a Catachan ördögök szoktak lenni azon tudósok kedvenc érvei, akik szerint a Tiranidák a régmúltban egyszer már jártak a galaxisban – mi más magyarázhatja, kérdik ők, ilyen rémek létrejöttét?

Hatalmas Kraken vergődik Fenris óceánjában vulkáni kataklizma okozta agóniájában

A tengeri sereglet, amilyen hirtelen elburjánzik, olyan gyorsan petéket is rak, és menedéket keres – ugyanis ahogy a bolygó tovább közeledik a Farkasszemhez, a hirtelen változó gravitáció felnyitja az instabil, egyenlítői tektonikus lemezeket. Az ekkor menetrendszerűen bekövetkező kataklizma felforralja az óceánt. Földrengés, szökőár, vulkánkitörések rázzák a planéta legnagyobb részét. Kénköves miazma, forrongó tenger ostromolja a legnagyobb szigetek, és az egyetlen állandó kontinens, Asaheim partjait. Sok sziget megsemmisül, és újak születnek – majd lassan csendesedik a vihar, ahogy Fenris távolodni kezd a napjától, és újra beborítja a jég.
A birodalom átlag polgárai számára valószínűleg halálos ítélettel érne fel egyetlen napot is a bolygón tölteni. Mégis lakják. Az itt élő törzsek – nem meglepő módon – elképesztően erősek, szívósak, kitartóak és ádáz harcosok. Folyamatosan vándorolnak a jégen és az óceánon, vadásznak a hatalmas állatokra, és harcolnak egymással a szűkös lakható területekért.

Fenris egyik törzséből származó harcos legyőzött farkas irháját mutatja fel trófeaként

Erre a fagyos pokolbolygóra vetette újszülöttként az őt elragadó Káosz a legendák korában a Császár egyik gyermekét, a később Leman Russ néven ismertté vált Ősatyát. A történelem egyik legnagyobb harcosa ezeknek a büszke, harcos túlélőknek vált vezérévé, belőlük toborozta később a Császár technológiájával, saját genomja felhasználásával légióját, az ő bolygójukon építette meg legendás erődjét, az Agyart. És ők adják azóta is Russ fiainak, az Űrfarkasok Gárdistáinak utánpótlását.

Magnus pszionikus jelenléte figyeli az Ezernyi Fiak vonulását Prosperón

Prospero. Ez a bolygó távolról sem olyan barátságtalan, mint Fenris, de azért túl sok jót sem mondhatunk el róla. Nem feküdt közel egyetlen kereskedelmi útvonalhoz sem, a közeli rendszerek nem voltak gazdagok nyersanyagokban, magán a bolygón is szűkösek voltak az erőforrások – egyáltalán, igen kevés oka volt bárkinek is, hogy idelátogasson. Lakói éppen ezért választották. A mutánsokra és pszionikusokra lesújtó megvetés és pogromok elől menekültek ide korszakokkal korábban. Virágzó társadalmat hoztak létre, egyiptomit idéző építészetű városállamaikban a tudást előbbre valónak tartották az erőnél. Fehér márvány és aranyos fém borította piramisokkal ékes fővárosa, Tizca kellős közepére vetette ki magából a Káosz Magnus Rubricatust, a csecsemő Ősatyát. Pszionikus-tudós népe uralkodójává vált, mérhetetlen erejű psykerré, és e népből, saját DNS mintájával alkotta meg a Császár segítségével Gárdistáit, az Ezernyi Fiakat.

Hogy ezek a dolgok tényleg így történtek-e, nem tudhatjuk – a Császár eljöveteléről, a galaxist meghódító hadjáratáról, majd a Hórusz-lázadásról a negyvenedik évezredre szinte nem maradtak fenn források, és az a kevés sem nevezhető szavahihetőnek. A legendák szerint azonban Magnus szomja a tudás és a hatalom iránt csillapíthatatlan volt. Szándéka kezdetben nemes volt: varázserejét népe megsegítésére használta, és boldogan osztotta meg tudását bárkivel, aki tanulni akart tőle. Büszkén mutatta meg képességeit az Istencsászárnak is, akivel már gyermekkorától bárhonnan kommunikálni tudott boszorkányos erejével. Ő azonban óva intette: a Magnus által a csodák dimenziójának tekintett Immatérium minden áldásért két nagyobb átokkal fenyeget, a benne lappangó lények pedig halált hoznak akkor is, ha életet ígérnek. Az Ősatya nem hallgatott rá. Amikor csak módja nyílt rá, fiaival együtt varázslattal élt az anyagi világ megoldásai helyett. A Császár tanácskozást hívott össze Nikea világán a pszionika hasznának és kárának megvitatására. Magnus már későbbi előnevét, a Küklopszot kiérdemelve félszeműen jelent meg rajta: másik szemét démonoknak adta tudásért cserébe, amivel enyhíthette az Ezernyi Fiakat sújtó egyre erősödő mutációk kínját. (Az óriás termetű, bíborvörös bőrű Magnus személyesen érezte felelősnek magát ezért az átokért, ami véleménye szerint az ő mutációra hajlamos genomjából sújtotta „gyermekeit”.)

A Vörös Óriás, a Küklopsz, a varázsló-fáraó: Magnus Rubricatus, az Ezernyi Fiak Ősatyja

Leman Russ, és számos más Ősatya is a „boszorkányság" teljes tilalma mellett érvelt, és a Császár nekik adott igazat. Betiltott minden pszionikus tevékenységet az Ember Birodalmában a Navigátorok és az Asztropaták kivételével. Magnus látszólag elfogadta a döntést, ám ahogy gyanún felül érezte magát, Prosperón még jobban belevetette magát a tiltott tanok kutatásába. Ekkor is a jóindulat vezette még, sőt, hű maradt a Császárhoz akkor is, amikor Hórusz elbukott. Hatalmával tudomást szerzett annak démoni paktumáról, és miután hasztalan próbálta telepatikus könyörgéssel meggyőzni, hogy térjen észhez, elkeseredett lépésre szánta el magát. Hogy ne kelljen az asztropaták az ő módszeréhez képest megbízhatatlan, és lassú híradására hagyatkoznia, személyesen indult el lélekben az Immatériumon át, figyelmeztetendő a Császárt a lázadásra. A hipertér a szokásosnál is könnyebben engedte átszáguldani a végtelen űrön, Terrától azonban minduntalan visszatartotta valamilyen erő. Egy hang segítséget kínált neki az áttöréshez, és Magnus, már megint óvatlanul, belement az alkuba. Megnövekedett erejével áttörte az akadályt, a Császár palotájába juttatva saját magát – és a warp démonait. Magnus megrettent az általa okozott kártól, rémülten esedezett a Császár bocsánatáért, de még mielőtt fontos üzenetét átadhatta volna, atyja dühében elűzte szellemét Terráról.

Nem túl hiteles metszet, melyen a Császári Testőrség látható:
átkelve az átjárón, életük árán feltartották a démonokat, míg a Császár be nem tudta zárni azt mögöttük.

A démonokkal vívott szörnyű harcot Magnus már nem láthatta, de így is rettentő lelkifurdalást érzett. Kész volt a Császár ítélőszéke elé állni. És valóban, Leman Russ parancsot is kapott hogy fogja el, és hozza a Mindenek Atyja (így hívják a császárt az Űrfarkasok) színe elé Magnust. Az árulóvá lett Hórusz azonban tudván, hogy Magnus leleplezhetné, megmásította a parancsot. Fenris fiai számos erősítéssel, az ő hamis utasítása alapján immár azért érkeztek Prosperóra, hogy kivégezzék a Vörös Küklopszot, mind egy szálig kiirtsák a népét, és porig rombolják a világát. Egyes legendák szerint Magnus üzenetet küldött Russnak egy a császárhoz biztosan hű gárdistával, melyben felajánlotta: kész fogolyként a kezébe adni magát. A hírnök azonban nem az volt akinek gondolta, hanem egy démon, az Alakváltó. Hamis, megnyugtató válasszal tért vissza látszólag, és mivel Magnus biztos volt a könyörtelen, de igazságos farkas becsületességében, leeresztette a bolygó mágikus pajzsait, és feloldotta delejes orbitális védelmeit, szándéka tisztaságát jelzendő. A farkasok a Császár elit őrségével és az anti-psyker Csendes Nővérekkel megerősítve totális támadást indítottak a bolygó ellen. Magnus döbbenten látta ezt, de nem szállt szembe velük személyesen, az utolsó pillanatig reménykedett. Az Ezernyi Fiak elkeseredetten védekeztek, a támadók azonban végül minden ellenállást letörtek a főváros felé nyomulva. Ott, alkotásai és népe balvégzetét látva, Magnus dühe végül eluralkodott felette: felvette a harcot Russal. Titáni párbaj vette kezdetét, melyben Magnus is kitépte Russ egyik szívét, ám a farkasok atyja végül eltörte a küklopsz gerincét. A haldokló Ősatya elmondta utolsó, hatalmas varázslatát. Lelkét, és valamennyi Ezernyi Fiát, Tizca épületeivel együtt Sortiariusra, a Boszorkányok Bolygójára menekítette, a Rettegés Szemébe.
Magnus teste meghalt, de lelke önálló életet élt, az Immatérium anyagában testesülve meg ismét. Tetézte gondjait, hogy a Warp felerősítette a Fiakat sújtó mutációt, a gárdisták napról napra váltak egyre torzabbá. Magnus önsajnálatba süllyedt, és eleinte nem reagált. Ahriman, a Fiak legnagyobb varázslója és Magnus kedvenc tanítványa rituálét dolgozott ki, mellyel visszafordíthatja a folyamatot. A hatalmas varázslat, a Rubrica szövésében, melybe Magnus tudta nélkül kezdett bele, számos más psyker gárdista is segítette. Egyikük azonban valójában megint az Alakváltó volt, aki szabotálta a varázst. Szörnyű, boszorkányos vihar kerekedett, melynek villámai sorra sújtottak le a Fiakra. Akit a villámok értek, porrá omlott páncéljában, amely bebörtönözte a lelkét – öntudat nélküli gólemmé változtatva az addig intelligenciájukra büszke Fiakat.

Egy a Rubricae, a páncéljába börtönzött lelkű Ezernyi Fiak közül

Magnus őrjöngött ennek láttán: hatalmával megfékezte a vihart, de már késő volt. Légiója ettől fogva kisebbségben lévő varázslókból, és nagyrészt öntudatlan automatonokból, Rubric gárdistákból állt. Haragja nem ismert határokat. Delejes hatalmával maga elé rántotta Ahrimant, és rettentő energiákat idézett, hogy kiégesse a lelkét. Ekkor azonban ismerős hangot hallott – a démoni jelenlét gúnyosan kikacagta, és tudtára adta, hogy Ahriman csupán báb volt az ő kezében.
Hirtelen mindent megértett. Prosperóra érkezése gyermekként, a Fiak mutációi, a titkos tudás, aminek okán kiesett a Császár kegyéből, a démoni invázió amit akaratlanul a Császár palotájára szabadított, a Farkasokkal való béke meghiúsulása, kedvenc tanítványa jóhiszemű árulása – mind-mind ennek a démoni entitásnak a terve volt. Tzeentchnek, aki a Változás és az Intrika maga, az évszázadokon átívelő játszmájában gyalog lehetett csupán. Legyőzötten fejet hajtott előtte. A megidézett szörnyű energiákat eloszlatta. Nem bírta azonban tovább elviselni tanítványa látását, megátkozta, és száműzte maga mellől. Ahriman elindult, hogy beteljesítse az átokban megfogalmazott szüszifoszi küldetését: megismerje Tzeentch, a kiismerhetetlen, az örökkön változó, valódi természetét. Természetéből fakadóan lehetetlen feladat volt ez, de ő hű maradt urához, és évezredeken keresztül gyűjtötte a tudást a Káoszról, a leghatalmasabbá válva valamennyi boszorkánymester között. Magnus pedig beszállt Tzeentch nagy játszmájába, és apránként mesterévé vált annak, ő maga démonherceggé.

Az Űrfarkasok hűsége a Császár iránt töretlen maradt. Számtalan dicső tettet hajtottak végre a Hórusz-lázadás alatt és után is. Az egyik, sorban a tizenharmadik hadosztályuk még a Rettegés Szemébe is üldözte a visszavonuló árulókat és Abaddont, bár miután átlépték az anyagi világ határát, többet nem hallottak felőlük.
Russ egy idő után összehívta közülük a legnagyobb harcosokat és törzsfőnököket. Kinevezte vezérükül Veszettkéz Björnt, aki számtalan alkalommal harcolt vállt vetve vele, sőt a Császárral is, majd ő maga elhagyta őket. Megígérte, hogy amikor a legnagyobb szükségük lesz rá, utolsó, legelkeseredettebb, legdicsőbb harcukat vívják majd, visszatér. A Farkas Óráján együtt küzdenek majd.

A tél és a háború ura, a Császár hóhéra és hűséges gyermeke, a vihar haragja és hősök atyja: Leman Russ, az Űrfarkasok Ősatyja

Fiai jó ideig el sem tudták hinni, hogy távozott: az Agyarban, a hatalmas erődjükben, az év legnagyobb ünnepi lakomáján a mai napig minden alkalommal felállítják székét az asztaluknál, és teletöltik ivókürtjét kedvenc nedűjével, amellyel a nagytermészetű Ősatya a legenda szerint magát a Császárt is az asztal alá itta.
Más gondok is felhőzték azonban a Farkasok bölcseinek homlokát. Vaspapjaik – techgárdistáik – minden igyekezete ellenére génmagjuk egy elválaszthatatlan része, amelynek farkasszerű éles érzékeiket, acélos fogaikat, és ösztönös csapatszellemüket is köszönhetik, hajlamossá teszi a gárdista-jelölteket egyfajta elfajzásra. Gyakran előfordul, hogy ifjú gárdista helyett tomboló, farkasemberszerű rém születik a génmag beültetése után. Akinek a teste, lelke legyőzi magában ezt a szörnyeteget, az Űrfarkasok tagja lesz, a többit kíméletlenül levadásszák. Ez a hiba azonban hatványozódik, ahogy a génmagot másolni próbálják: míg más Gárdistarendek számos utódrendet hozhattak létre, a Farkasok ilyen kísérletei katasztrófában végződtek. Így, bár többen vannak mint más rendek, testvérrendek híján egyedül harcolnak.

illusztrációk Russ fiainak dicső tetteiről szóló sagákhoz

Nagyjából ezer évvel a Hórusz lázadás után Sárkányölő Thar Ariak Hraldir, egy nagytudású Vaspap megtalálta a módját, hogy mégis utódrendeket hozzanak létre. Bár az új Génmagoknak még a prototípusai is alig készültek el, a Farkasok bölcsei máris nagyralátó terveket kezdtek szőni. Elképzelésük szerint az új, testvéri Rendek támaszpontjai körülvennék majd a Rettegés Szemét, melynek felügyeletének oroszlánrésze ekkoriban a Farkasokra jutott, és döntő fordulatot hoznának a Káosz elleni küzdelembe.
Az Ezernyi Fiak soha nem felejtették el Russ gyermekeinek szerepét anyaviláguk pusztulásában, és azóta is folyamatosan ártalmára voltak a Farkasoknak. Cserébe az ekkori Farkas vezér, Vassisakos Harek is ahol csak tudta, irtotta e Tzeentch hívőket. Ennek okán Magnus a legkülönbözőbb módszerekkel kémlelte szándékait: így szerzett tudomást a Sárkányölő kísérleteinek sikerességéről. Prospero óta készült a Farkasok elleni bosszúra, és most megérett az idő, hogy megtegye a nyitó lépést…

Ennyi fért a mai cikkbe, de a történet a jövő héten folytatódik.

A korábbi cikkek: Tartalomjegyzék

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #14: Ízelítő a játékból

Fórum:

Cikkek

Címkék:

A leszállóegység rázkódása felerősödött, ahogy begyulladtak a fékezőrakéták. Az utasaira nehezedő nyomás összezúzta volna egy átlagos ember belső szerveit, azonban nem egyszerű emberek tartózkodtak a járműben. Roppant páncélokat szállított, mindegyikük karja keresztben a mellvérten, a páncélkesztyűk markában rezzenéstelenül várakozó fegyverek. A kék vértek akár üresek is lehettek volna, ahogyan a pántok szorításában pihentek, a sisakok belsejében viszont feszült figyelemmel kísérték viselőik a vezér vox-torzította hangját.
– Aetius osztag, eligazítás, ismétlés. A leszállóegység gépszelleme lokális délkeleti irányba helyezi le az osztagot a célponttól. A becsapódás szándékosan közeli, a leszállást azonnali támadás követi. Parancsunk Primus: a xenókat megsemmisíteni; Secundus: egyesíteni erőinket Caius kapitányéival a találkozási ponton. A xenók nem szereztek tudomást a megérkezésünkről, és ez így is fog maradni. Egyetlen ork sem távozhat élve, hogy figyelmeztesse a többit. Becsapódás temporis mínusz harminc secundum. Macragge-ért és az ötszáz világért!
– Macragge-ért és az ötszáz világért!
Az automata rendszer a becsapódás után egyszerre csapta fel a páncélos alakokat rögzítő pántokat, és robbantotta le a járműről minden irányba a nyíló kijáratok fedőburkolatát. A bolygófelszínbe ékelődés után két másodperc sem telt el, és a szabaddá vált nyílásokon folyamatosan tüzelő Ultragárdisták nyomultak ki.

Két játékos játssza ezt a Warhammer 40000 mérkőzést. Magukkal hozták kifestett műanyag figuráikat, egy-két sablont, egy mérőszalagot, és egy marék dobókockát. Olyan helyen találkoztak, ahol van egy terepasztal, vagy ennek hiányában egy megközelítőleg egy-másfél négyzetméteres szabad felület egy asztalon. Miután megegyeztek benne, hogy hány pontban játszanak, seregük szabályai szerint ekkora pontértékű csapatot állítottak össze figuráikból. A csata kezdete előtt kockadobással döntötték el, melyikük kezdi az első kört. Aetius osztagé lett a kezdeményezés. Elsőként az Ultragárdisták modelljeit helyezte a játéktér egyik oldalára a játékosuk, majd az orkok kerültek fel velük szemben. (A leszállóegységekre valójában más szabályok vonatkoznak, de itt most ettől eltekintettek.)
A kör három fázisból áll: a gárdisták játékosa először mozoghat figuráival, majd lőhet, végül közelharcba bocsátkozhat.

– Aetius osztag, folyamatos tűz! Taktikai doktrína!
A gárdisták pupillája kitágult sisakjuk mögött, érzékeik kiélesedtek. Az ezerszer begyakorolt, hipno-imprintinggel megerősített doktrína eluralkodott elméjük felett, célzásuk tökéletessé vált. A robbanólövedékek szörnyű rendet vágtak az orkok soraiban.

A Gárdista játékos a köre elején bejelenti, hogy az Ultragárdisták különleges képességei, a Doktrinák egyikét fogja használni. A Taktikai doktrína lehetővé teszi majd számára, hogy a lövési fázisban minden sikertelen célzó dobást újradobjon.
Az osztag gyalogosokból áll, így a mozgási fázisban lehetősége van maximum hat hüvelyk (6 inch, kb. 15 centi) mozgásra. Stratégiai okokból most nem él ezzel a lehetőséggel (az orkok tudniillik erősek közelharcban, és ő egyelőre nem akar veszélyes közelségbe kerülni).
A lövési fázisban lehetősége van tüzelés helyett annyi hüvelyket futni, amennyit egy kockával dob, de neki most nem ez a szándéka. A másik lehetősége ugyanis, hogy tüzet nyit. Ekkor annyi kockával dob célzást, amennyi lövést a csapata általa kiválasztott fajta fegyverei leadhatnak. A tíz fős osztagból nyolcan bolterrel tüzelnek, a szent fegyver pedig – ha a célpont elég közel van – kétszer tüzelhet. Tizenhat lövés dördül el.
A Gárdisták célzása eleve igen jó, mindössze akkor hibáznának, ha egyet vagy kettőt dobnak, és most még ezeket is újradobhatják. A találatok száma számottevő lett.
Mivel a bolter támadóereje és az orkok szívóssága egyaránt négyes, a találatok ötven százalék eséllyel okoznak sebesülést: ha négyet, vagy többet (a továbbiakban 4+) dob. (Ha ötös erővel támadna négyes szívósságot, már 3+ elég lenne, ha kettes erővel, csak 6+…) Még ezután is megmenthetné az orkokat valamilyen mentődobás: páncél, vagy fedezék. Minden páncélzatnak van egy értéke: Bolgrot Bandájának orkjai nyamvadt 6+ értékű bőrvértet viselnek, így csak hatos dobások menthetnék meg őket a boltertűztől. Van azonban néhány fegyvernek, köztük a bolternek egy páncéltörés értéke is: ha ez egyenlő, vagy alacsonyabb, mint a célpont páncélja, nem dobható ellene mentődobás. Márpedig a bolter ezen értéke ötös: a hatos ork zekéken úgy megy át, mint forró kés a vajon!

Az orkok első sorait elsöpörte a sortűz. Társaik halála láttán a közorkok között eluralkodott a pánik, de mielőtt menekülőre fogták volna a dolgot, a saját Nobjuk támadt nekik, és a szó legszorosabb értelmében igyekezett lelket verni beléjük: ütlegeitől csak úgy döngött legényei koponyája.

Ha egy osztag elveszít egy közelharci fázist, vagy egy lövési fázis során elveszíti tagjainak negyedét, dobnia kell morálra. Két kockával kell az ide vonatkozó értékkel egyenlőt, vagy kevesebbet dobni. Az orkok nem a fegyelmükről híresek, és játékosuk nem is dobta meg az alacsony, mindössze hetes értéket. Egyik különlegességük viszont, hogy ilyen esetben, ha van a közelben egy Nob, mint most Bolgrot, bizonyos eséllyel néhány pofon árán sikeresnek tekinthetik a dobást.
A lövés után a közelharci fázis következne, de a gárdista játékos nem szándékozik rohamozni, így a köre véget ér.

A nob ordítása, és ütlegei megtették  a hatásukat. A banda összeszedte magát, és a kék páncélos óriásokra rontott. Jókora, tákolt pisztolyaik tüze lepergett a szent keramitvértekről, az ordítva támadó orkok azonban már egészen közel értek a gárdistákhoz.
– Osztag, hátrálj! Fedezőtűz! Decimus testvér, csak a jelemre tüzelj!
Aetius őrmester hátrálás közben átkapcsolta kombifegyverét boltlövedékről. Amikor már alig néhány méterre voltak, lángoló prométheum felhőjébe borította a kettőjük közti teret, két xenót azonnal élő fáklyává változtatva. Decimus testvér a csapat másik szárnyát fedezte lángszórójával, hasonló eredménnyel. Az ork roham megtört.

Az ork játékos köre is ugyanezekből a fázisokból áll: mozgás, melyben hat hüvelyket mozgott a gárdisták felé. Lövés, melyben szívesen futott volna – de aki futott, nem rohamozhat, márpedig ő nagyon is szeretne. Ezért lőtt, bár kevés sikerrel: az orkok nem a célzás bajnokai, mindössze öt-hatra találnak, és a gárdisták 3+ értékű páncélja valamennyiüket megvédte. Végül minden ork játékos kedvenc fázisa, a közelharc következik.
Aki közelharcba szeretne kerülni, annak rohamoznia kell: két kockával dob, és ha az eredmény nagyobb vagy egyenlő mint a célpont távolsága a támadótól, sikerrel járt. Az ellenfél azonban jogosult fedezőtűz leadására. Ez általában nem túl hatékony, mivel csak hatos dobásra talál. A gárdisták azonban két lángszóróval is rendelkeztek, amely eszközök pedig különösen halálosak fedezőtűzként is. Lángszórónként egy-három automatikus találatot érnek, ami megint csak figyelmen kívül hagyja az orkok nevetséges mentődobását. Mivel az áldozatokat mindíg a támadó csapat elejéről kell levenni, ezért ha a támadók közül akár egy is elhullik a fedezőtűzben, lehetséges, hogy a rohamhoz dobott érték immár nem elegendő az ellenség eléréséhez. Márpedig most négyen is így jártak. Ilyenkor, mint most is, a roham nem jön létre.

Az őrmester tudta, hogy az ork közkatonák akkor a legveszélyesebbek, ha ők rohanhatják le az ellenfelet. Nem hátrált tovább: hagyta, hogy kombifegyvere aláhulljon szíján, és előrántotta hüvelyéből az Ultramar techpapjai által megáldott gladiust.
– Aetius osztag, fegyvert ránts! Támadó doktrína! Az istencsászár nevében, roham!
Testvérein erőt vett a közelharci kiképzés. Jól olajozott gépezetként támadtak együtt, gondosan szétnyílva Decimus testvér előtt, aki lassabban nyomult előre, folyamatosan permetezve a tüzes halált. Az orkok fedezőtüze, ahol egyáltalán talált, fel se tűnt a keramitvértes harcosoknak. Ahogy a hordának csapódtak, lendületük megtántorította a zöld tömeget. Több ork azonnal elhullt a csapások alatt, Aetius pedig széles rendet vágott maga körül delejes fényben felizzó kardjával. A zöldbőrűek azonban nem hiába álltak félelmetes közelharcosok hírében. Primitív bárdjaikkal borzasztó csapásokat osztottak. A keramitpáncélok a legtöbbet felfogták, de ahol az illesztékekhez fértek, sűrű vörös is keveredett az iszamos földön folyó zöld vérbe. Bolgrot pedig felbőszült medveként ordítva szórta szét maga körül az ellenséget. Rozsdás szélű páncéllemezekből ráklopfolt vértje ellenállt a rohamkések és páncélos öklök támadásának, erő-karma mint hatalmas konzervnyitó szaggatott keramitot, génmanipulált izmot egyaránt. A többi gárdistát félrelökve vágott utat az őrmester felé.

Az Ultragárdisták mozgásfázisukban megtették annak a távolságnak a jó részét, amit az orkok az imént nem tudtak áthidalni, és rohamozni készültek. A játékos több okból döntött így. Részint a rohamozó fél minden figurája a közelharc első körében plusz egy támadást kap. Részint pedig a közorkok egyik különlegessége (ha rohamoznak, eggyel nagyobbnak számít az erejük) így nem érvényesül. Két előnyt is megtagadhat tehát tőlük, míg ő maga az egyiket megszerezheti. A támadó doktrína pedig lehetővé teszi, hogy ebben a körben újradobja a támadásait, ha egyest dobna.
A lövési fázisban nem használta azokat a fegyvereit, amelyekkel ha lőtt volna, nem rohamozhatott volna. Annál inkább a lángszórót. Egy csepp alakú sablont helyezett a csatatérre úgy, mintha az a lángszórós figurából indulna ki. Valamennyi figura, amelyet a sablon érintett, találatot szenvedett el.

Sikerrel megdobta a rohamhoz szükséges immár alacsony értéket, és áldozatok nélkül került közelharcba.
A közelharcban mindig a legmagasabb kezdeményezésű figurák támadnak először. A Gárdisták négyes kezdeményezésükkel, előbb ütöttek, mégpedig alapból annyit, ahány támadásuk van a statisztikáik szerint: egyet. Plusz egyet a roham miatt (így már kettő), plusz még egyet lehetett volna, ha két fegyverrel harcolnak. A találat, a sebzés, és a mentődobások majdnem ugyanúgy működnek, mint a lövési fázisban, persze nem a célzó, hanem a közelharci készséggel. Ez után következtek kettes kezdeményezéssel a közorkok. Erejük így, hogy nem ők rohamoztak, alacsonyabb eggyel a gárdistákénál, ám ugyanolyan jó a közelharci készségük, és két alap támadásuk mellé még egy bónuszt kapnak két fegyverük miatt. A két vezér kivételével nincs azonban egyik félnek sem páncéltörő közelharci fegyvere, és ez a páncélozott harcosok irányába billentette a mérleget. Utolsóként a nob támadott: az erő-karom miatt a kezdeményezése egyes, ereje viszont ezzel a fegyverrel nyolc, és minden páncélt figyelmen kívül hagy. Ennek megfelelően három támadása máris két halállal járt.
Ezt a közelharcot, mivel veszteségeik nagyobbak, az orkok vesztették el. Morált dobnak, ráadásul annyi negatív módosítóval, amennyivel több sebesülést szenvedtek el. Az ork játékos dobása azonban ezúttal szerencsés. Elkezdődhet az ő köre.
Mivel a közelharcban álló csapatok nem mozoghatnak és lőhetnek, egyenesen a közelharci fázis jön újra.

Az őrmestert hajszál híján kettévágta a hatalmas ork fémkarma, a gyilkos csapás azonban az utolsó pillanatban elcsúszott. Bolgrot dühödten felbömbölt, és megrázta magát. Az egyik Ultragárdista ugyanis rést talált a nob tákolt vértezetének hátán, és mélyen belemártotta rohamkését. A főork egyszerűen lerázta magáról a harcost.
Aetius kihasználta a lehetőséget, és alacsonyan cselezett. Ahogy a nob hárította volna, megcsavarta a pengét, és magasra vágott. Bolgrot páncélos  baljával védett. A gladius erőtere felizzott, és egyszerűen átvágta a roppant zöld izmokat a páncéllal együtt. Az ork főnök inkább dühös, mint fájdalmas ordítása félbeszakadt, ahogyan az őrmester kardja ívet húzva a levegőben, leválasztotta a fejét.
Vezérük halálával az orkok megfutamodtak. Aetiusnak nem kellett újabb parancsot adnia, az osztag tudta, mi a dolga. Lerohanták és az utolsó szálig levágták a menekülőket.

A gárdisták ebben a körben már nem rendelkeznek a rohamból eredő plusz támadással, de a támadó doktrina még érvényesül. Szerencséjükre alig maradt már ork, és az ő kezdeményezésük magasabb a zöldbőrűekénél. Az ork nob statisztikáiból eredően nem egy, de két „halálos” sebet kell elszenvedjen ahoz, hogy elpusztuljon. Több sikeres támadást is intéznek ellene a gárdisták, de az ő páncélja (4+) jobb mint a közorkoké, és a többségüktől megvédi. Egy sebet azonban elszenved tőlük, az őrmester 3-as páncéltörésű kardja pedig pontot tesz a pályafutása végére. Aetiusnak nagy előnyére vált hogy jobb volt a kezdeményezése: ha az ork támad előbb, nagy valószínűséggel megöli.
Az orkok moráldobása ezúttal totális kudarc. Ilyen esetben a játékosok egy-egy kockával dobnak, és hozzáadják a kezdeményezésüket: ha a vesztes eredménye nagyobb, a túlélők elmenekülnek, és a következő körükben esélyük van rendezni soraikat. Ezúttal azonban a gárdisták nyerték a dobást (ami sűrűn előfordul, ha négyes kezdemény dob kettes ellen…). A maradék orkok odavesztek menekülés közben.

Aetius megtörölte és hüvelyébe dugta a pengéjét. Körbesétált a csatamezőn, és számbavette a veszteségeiket.
– Aetius osztag Caius kapitánynak. A küldetést végrehajtottuk. Három testvérünk halott, egy sebesült. Elindulunk a találkozási pontra. Az apotekárius testvér ott átveheti a bajtársak génmagjait.
– Osztag! A halott bajtársaknak tisztelegj! Macragge-ért harcoltak, és nem ismertek félelmet!
– Macragge-ért harcoltak, és nem ismertek félelmet!
– Lucius testvér, vedd át az elesett Decimus testvér lángszóróját! Többiek, emeljétek fel az elesetteket és a sebesültet! Irány a találkozási pont!

A játék az Ultragárdisták győzelmével végződött. A háború azonban még csak most kezdődik…

A korábbi cikkek: Tartalomjegyzék

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #13 A Birodalmi Orgyilkosok

Fórum:

Cikkek

Címkék:

– Khm. Szervokoponya, kód unum quinque duo sanctus. Felvétel. Visszajátszás, öhm… kizárólag superioris ordinis és felfelé.
Khm-ehüm. Jelenlévők: Moreno novícia és Nimas inkvizítor az ordo… khm… különben akár itt is kezdhetné, novícia.
– Igen, Inkvizítor.
Rendünk, az Ordo Sicarius azért jött létre, hogy felvigyázza az Officio Assasinorum, a Birodalmi Orgyilkosok templomait. Jóváhagyásunk nélkül nem indul útjára az Officio egyetlen ügynöke sem. Felügyeljük és részt veszünk a templomok újoncozásában, melynek során a Scola Progenium általában tiszteket, komisszárokat, vezetőket képző iskoláiból birodalomszerte kiválaszttatnak azon kevesek, akikben látszik szemernyi esély, hogy a Galaxis legveszélyesebb vadászaivá váljanak. Figyelemmel kísérjük, amint ezeket az újoncokat útnak indítják Terra felé, hogy már a hosszú úton megkezdjék a lehető legszigorúbb kiképzésüket. Testben és lélekben a legvéksőkig próbára tétetnek, és csak töredékük éri el élve a Terra szektort. Itt teljes titokban, a Birodalom legmodernebb álcázó technológiájának leple alatt jutnak el a szent bolygó felszíne alatt rejtőző templomokba, ahol kezdetét veszi az igazi átváltozásuk.
– Khm… A bolygófelszín alatt?
– Kivéve a Culexus templomot, ami…
– Ehüm. Így helyes. Ráér a maga idejében kifejteni.

– Köszönöm, Inkvizítor. Tehát elkezdődik az egész Birodalom által ismert legkeményebb kiképzés, melynek során korunk legfejlettebb technológiájával alakítják át az Istencsászár bosszújának megtestesüléseivé azon keveseket, akikkel a képzés vagy a folyamat nem végez. A túlélők szervezete kevésbé hasonlít az átlagemberére még az Űrgárdistákénál is, bár az övékétől, sőt más templomok orgyilkosaiétól is sokban különbözik. Az így születő Orgyilkosok száma elenyészően csekély az újoncokhoz, még inkább a Birodalom végtelen lakosságához és számolatlan ellenségéhez képest. Templomonként változó képességeik és az Impérium leghalálosabb technológiájának csúcsát jelentő felszerelésük azonban a megfelelő helyen és időben veszélyesebbé teszik őket egy teljes hadosztálynál.
Valamennyien rendelkeznek minden olyan információval, ami a Birodalom birtokába jutott a potenciális emberi és xeno célpontok fiziológiájáról és technológiájáról, szokásairól, erősségeiről és gyengéiről. Mindőjük kiemelkedő az összes emberi harcművészetben, és néhány olyanban is, ami az emberi fizikum számára lehetetlenség. Valamennyiük rendelkezésére áll a szintbőr, ez az univerzális, alakváltó fekete bevonatpáncél. Ez megvédi őket a fizikai behatásokon túl az extrém hőhatásoktól, az űr vákuumjától, segít harci stimulánsokat vagy akár tápanyagot adagolni a szervezetükbe, és még számos opcionális funkcióval rendelkezik, amiket az egyes templomok különböző módokon hasznosítanak, a rájuk jellemző egyéb technológia kíséretében.

Vindicare orgyilkos bevetésen

A Vindicare templom ügynökei a Galaxis leghalálosabb mesterlövészei. Gyakorlatuk és szellemiségük lehetővé teszi, hogy mindig a tökéletes rejtekhelyet válasszák ki, ahol a célpontra várnak. Fiziológiájuk úgy módosult, hogy akár hónapokig képesek mozdulatlanul meditálni, az áldozat érkezésekor azonban azonnal hiperszenzitívvé válnak az érzékeik. Maszkjukkal képesek bármilyen fedezékben, tömegben, álcában észlelni nem csupán a célszemélyt, de annak apró részleteit is. Különleges puskájuk és pisztolyuk fejlett gépszelleme interfészen át kapcsolódik a Vindicare ügynökhöz, aki saját testének meghosszabbításaként irányítja azt. Lövedékeik a technológia csodái: van amelyik a legfejlettebb pajzsokon és pszionikus védelmeken hatol akadálytalanul keresztül, mások szinte végtelen vastagságú páncélzaton át is elérik a célpontot, megint mások pedig a galaxis legellenállóbb szörnyetegeit is úgy pusztítják el egyetlen lövéssel, hogy minden sejtje, spórája, mikronnyi darabkája hamuvá lesz. Olyan célpontok esetén esik rájuk leggyakrabban a választás, amelyek halálával példát kell statuálni: a lázító vezér követői körében, az ork hadúr nobjai láttára pusztulhat el a távolról érkező halál csapásától.

Callidus orgyilkos felfedi magát a Damoklész-öbölbeli háborúban

A Callidus templom orgyilkosai tanulmányozzák legjobban leendő áldozatuk és környezete viselkedését és szokásait. Kiváló színészek, az átváltozás mesterei, és ezt a képességüket tökéletessé teszik beültetéseik. Ezekkel képesek valóban alakot váltani, csontjaik megnyúlnak vagy összemennek, bőrük megváltozik, férfiból nővé vagy fiatalból öreggé válnak alig egy-két perc alatt. Egyes orgyilkosaikat olyan beültetésekkel is ellátják, amik még más fajok mimikrijét is lehetővé teszik: elda, ork, sőt génorzó-hibrid álcát öltve. Ügynöknőik – valamiért a polimorfin-technológia beültetését, és a kaméleonképzést szinte kizárólag női orgyilkosok élik túl – küldetése legtöbbször túlmutat a célpont egyszerű likvidálásán. Képességeik lehetővé teszik, hogy intim közelségbe férkőzzenek a célponthoz, ahol levágják minden védelmen áthatoló fáziskardjukkal, vagy kiégetik az idegdrendszerét neuronpisztolyukkal – de ha az álcájuk nem tenné lehetővé fegyvereik magukkal hozását, puszta kézzel is száz és száz módját ismerik az ölésnek. Ezután legtöbbször átveszik a helyét. A vezetője nevében kiadott parancsokkal tönkreteszik a renegát szervezetet, netán éppen visszaterelik a helyes útra – olykor pedig a Császár más ellenségei ellen fordítják őket. Rendünk különös figyelemmel kíséri ezeket az alakváltókat, mert valóban bárki képében mutatkozhatnak, és renegáttá válva mérhetetlen károkat lennének képesek okozni.

– Khm. Okfejtése szerint… ehüm… akár én is egy lehetnék közülük?
– Ehüm. Vagy… khm… az én alakom is álca lehetne, amiből… khm… egy Callidus orgyilkos, miután öhm… kiismerte az ön… habitusát, átvenni készül az ööö… ön helyét, Inkvizítor.
– Khm… hohoho… ravasz, novícia, ravasz. Folytassa!

Eversor orgyilkos ork hordára támad

– Az Eversor ügynökök a legvérszomjasabbak valamennyi templom orgyilkosai közül. A jelöltek testét szinte teljesen átalakítják, amíg emberfeletti fizikumra tesznek szert, melyet folyamatosan pattanásig feszít túlvezérelt idegrendszerük. Kettőzött, megnövelt szíveik sebesen pumpálják adrenalinnal telített vérüket, beültetésekkel teli agyuk hihetetlen mennyiségű taktikai információt dolgoz fel a pillanat töredéke alatt, miközben tudatukat csak a célpont halálát kívánó örjöngés tölti ki. A templom tradícionális, koponyát mintázó sisakját viselő orgyilkosai osztagokkal, sőt, egész századokkal is képesek végezni közel- és középtávú harcban. Szemmel követhetetlen sebességükön és emberfeletti erejükön felül leggyakrabban neurokarmokat és méreg- vagy robbanólövedékeket ontó pisztolyt használnak. A szervezetükben tomboló vegyi folyamatokat emberfeletti, mesterséges immunrendszer tartja kordában, amely azonnal leáll az orgyilkos halála esetén: az ekkor bekövetkező katasztrófa majdnem olyan halálos, mint az ügynök maga. Ezek az őrjöngő gyilkológépek annyira veszélyesek, hogy két bevetés között sztázistartályban tartják őket, az űrben nem kockáztatják meg, hogy egy impulzus beindítsa tömeggyilkolási ösztönüket. Ez az oka, hogy rendünk egyedül ezeket az orgyilkosokat nem vizsgálja felül és kérdezi ki küldetéseik után. Bevetésük mellett többnyire akkor döntenek, ha egy egész csoportot, szektát, vezérkart kell kivégezni – ha a terület „célpontban gazdag”.

Culexus orgyilkos égeti ki egy Káosz boszorkánymester lelkét

Az officio assasinorum negyedik teploma, a Culexus, mint rámutatott, Inkvizítor, egy teljesen kihalt holdon helyezkedik el. Nem is lehetne Terrán, mert a lakosság nem lenne képes elviselni a közelségét. A Culexus orgyilkosok ugyanis nem hogy egyáltalán nem vetnek árnyékot az Immatériumba, de egyenesen kioltják azokat maguk körül. Misztikusabban fogalmazva, a lelkük helyén feneketlen, sötét lyuk tátong. Az ilyen mutáció rettentően ritka, miliárd és miliárd emberből egy ha születik. Az Inkvizíció felkutatja az ilyen gyermekeket, és hasonló eszközt indít értük, mint a psykereket begyűjtó fekete hajók – ezeken azonban a rakományt körülvevő védelem nem bent tartani hivatott az esetleges pszionikus manifesztációkat, hanem kint, pontosabban a helyén a legénység pszichéjét. Az ilyen Üresek, Nullások, Páriák – a jelenség amilyen ritka, annyi neve van – még a nem pszionikusan aktív emberekben is viszolygást, félelmet, paranoiát keltenek. A psykerek számára pedig elviselhetetlen, sőt életveszélyes a közelségük. Ezt a tulajdonságukat erősíti fel mérhetetlenül a Culexus templom átalakítási folyamata, és ezt tanulják meg fegyverként használni ezek a szó legszorosabb értelmében rettenetes gyilkosok. Speciális szintbőrük, de leginkább pszionikus nemlétük csaknem észlelhetetlenné teszi őket az élők számára. Bevetésen az Animus speculum, egy idomtalan fegyversisak árnyékolja le, vagy éppen erősíti fel az ügynök „lélek-fekete lyuk” sajátosságát. Képesek vele görcsös rettegést okozni nagy területen maguk körül, és közepes távolságból, irányított mezőben kioltani bármilyen élőlény pszichéjét, különösképpen ha psykerekről, vagy más, pszionikusan hiperaktív lényekről, például démonokról van szó. Közelharcban pedig a Culexus orgyilkos puszta érintése kiszívja az életet bármiből, aminek lelke van.

– Khm… nos ööö… szép munka, novícia. Felesleges sallangok nélkül, ugyanakkor… ehüm… tartalmasan összegezte a négy legnagyobb templom lényegét.
– Ha nem indiszkrét a kérdésem, Inkvizítor, átmentem a vizsgán? Illetve… jól értettem, legnagyobb templom?
– Khm-hmm. Nos. A megfigyelőképessége továbbra is ööö… jól szolgálja, novícia, és ez nem ööö… vizsga volt. A kiképzése khm… következő fázisába lép, és mint ilyen, magasabb ööö… besorolást kap. Nemsokára alkalma nyílik hozzáférni a mérgek használatának… khm… mesterei, a Venenum templom adataihoz, akik ööö… időzített, vagy akár áldozatról áldozatra… ehüm… terjedő mérgekkel operálnak, de… hmm-khmm... nem példátlan a célpont élete végéig ható szer használata sem, melyre bármikor… úgymond… megvonhatják a titokban adagolt ellenszert.
És ööö… mintegy… stilszerű, hogy az információhoz való… ööö… megnövekedett hozzáférése kapcsán hozom szóba a Vanus templomot, ami hát ehüm… pontosan az információ manipulálásával dolgozik. Mint így ön is meglátja majd, senki sem képes olyan rejtett titkokat megtudni, ööö… szövetségeseket úgy egymás ellen fordítani, mint a Vanus. Ahogyan ők fogalmaznak, a gyilkosság legtisztább… khm… formája az, amikor valaki más öli meg helyettünk a célpontot, és még csak ööö… nem is sejti, hogy ez nem a… ehüm… saját ötlete volt.

És hát ööö… vannak más, kevésbé jelentős templomok is, amik jobbára… ezeket szolgálják ki, de az a megfigyelésem, hogy ön… kvázi… hatékonyabb, ha maga dolgozza fel az adatokat, így inkább hagynám ööö… autodidakta módon tanulni. Khm, igen, és… lesz egy ööö… komplexebb elméleti feladata is, egy problémás kormányzó kiiktatásának megtervezésével ööö… kapcsolatosan. Merőben elméleti kérdés, persze… egy Birodalmi Orgyilkos bevetése csak Terra urainak kétharmados egyetértésével lehetséges, éppen ööö… veszélyességük és hát… khm… értékük miatt… de ezt ön már nagyon jól tudja, novícia. Azaz, ööö, mától Sicarius iuvenis. És most menjen, nem tartom fel tovább, holnapig ööö… épp elég dolga lesz.

Fiatal Ordo Sicarius inkvizítor

Moreno távozása után Nimas inkvizítor elszöszmötölt a szervokoponyával, majd szórakozottan oldalra nyújtotta a bal kezét, amelyben megcsillant valami. Enyhe vibrálás támadt a levegőben, és egy férfi jelent meg ott, Nimas balja pontosan a torkának tartotta a kést, míg jobbjával továbbra is nyomkodta a gombokat játékszerén.

– Túl hangosan veszed a levegőt, barátom.
– Te pedig elárulod magad, Nimas. Ez az egész habogó vénember – játék odalesz, ha valaki látja, hogyan ragadod torkon az orgyilkos-inkvizítor novíciusok egy kiképzőtisztjét.
– Attól tartok, barátom, ez okafogyottá vált, az elmúlt percekben már átláttak rajtam. A fiatal hölgy egyébként rendkívül szellemes pimaszkodása aligha volt véletlen, amikor a sajátos beszédstílusomat parodizálta. Igazat kell adjak neked, valóban tehetséges.
– Az arénában is. Nem ő a legerősebb vagy a legrugalmasabb, de észreveszi és kihasználja azokat a lehetőségeket is, amiket a többség nem. Nem szokása veszíteni… és a stratégai szimulációkban sem.
– Szükségtelen tovább dícsérned, barátom. Adok a véleményedre. Ezért is léptettem elő az imént.
– Észrevettem! Jobban is mint gondolta. Egy kormányzó? Kétharmados többség a lordok között ugyebár csak a templomok ügynökeinek bevetéséhez kell. Egy Sicarius orgyilkos-inkvizítort viszont egy szenior inkvizítor is útnak indíthat.
– Ha mégoly iuvenist is. De ez már tényleg merőben elméleti beszélgetés. Khm, ehüm. Szervokoponya, kód unum quinque duo sanctus. Jogosultság superior. Törölni az egész felvételt.

* * *

Mivel az iménti szösszenet formátumába nem illik, ezért itt külön említem meg, hogy a Birodalmi Orgyilkosok a 40K világában és a terepasztalokon is rendkívül ritkák. (Ne keverjük össze őket a szintén birodalmi Halálszekták orgyilkosaival, ezek sokkal többen vannak, de még lelkes amatőrnek sem nevezhetők emezekhez képest.) Ahogy egy Űrgárdistára egész hadosztálynyi egyszerű katona jut az Impériumban, úgy egy Orgyilkosra csaknem egy egész rendnyi Gárdista. Részint azért van így, mert még a Birodalom szinte végtelen emberanyaga is aránylag kevés olyan embert termel ki, aki nem csak alkalmas rá hogy Orgyilkost képezzenek belőle, de túl is éli az átalakulást. Részben azért, mert a hihetetlen technológia, ami az ügynökök testét formálja, illetve ami a felszerelésüket nyújta, hihetetlen erőforrásokat igényel. Részben pedig azért, mert az emberiség vezetői nem csak az ellenségre tartják veszélyesnek a halál e megtestesüléseit, és nem engedélyezik több kiképzését, mint amennyit elméletben biztosan szemmel tudnak tartani. Nem alaptalan az aggodalmuk, a harminchatodik évezred folyamán előfordult már egyszer, hogy egy magas rangú Callidus orgyilkos puccsot szervezett a templomokban. Megpróbálta megölni az Officio akkori vezetőjét, és átvenni a helyét. A vezető helyett azonban egy másik, az ő alakját felvett Callidus ügynökkel sikerült végeznie, és az életben maradt potentát az összegyűjtött hűséges orgyilkosokkal háborút indított ellene. Hogy a két részre szakadt Templomok összecsapása mekkora károkat okozott, azt hiszem, el tudjuk képzelni. Az incidens után hozták létre az Ordo Sicariust, és az Inkvizíció azóta nem veszít szem elől egyetlen orgyilkost sem hosszabb időre, mint ami a bevetésükhöz feltétlenül szükséges - onnan visszatérve pedig a legtüzetesebben kikérdezik, és többnyire újra kondícionálják a Császár iránti hűségre.

A Games Workshop nemrég új, gyönyörűen kidolgozott, és persze rettentően vaskos árú modelleket adott ki az Orgyilkosokhoz.

A terepasztalokon az orgyilkosokat kiváló statisztika, és kiemelkedően költséges pontérték jellemzi. Csak a legnagyobb csatákban engedhet meg magának egy játékos egynél több ügynököt, az összes nagy templom emberét tartalmazó négy fős különítmény pedig, ha egyáltalán pályára kerül, minimális fedezettel vagy teljesen anélkül szokott hatalmas pontértékű seregekkel szembenézni. Egy tapasztalt játékos kezében pedig többnyire győznek is... ugyanakkor egy ilyen kis számú modellből álló "sereg" sorsát akár két-három rossz kockadobás is megpecsételheti.

A korábbi cikkek: Tartalomjegyzék

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #12 – A harmadik Armageddoni háború

Fórum:

Cikkek

Címkék:

A Piscina IV-en történtek után senki sem kételkedett többé abban, amit Sebastian Yarrick komisszár, Armageddon hőse már jó ideje hangoztatott: Ghazghkull Mag Uruk Thraka, az elmúlt tízezer év legnagyobb és legveszedelmesebb ork hadura nem vesztette el az elsöprő stratégiai fontosságú Armageddon bolygóért vívott küzdelmet, hanem még el sem kezdte igazán. A Golgotha rendszer kiirtott törp lakossága, az eltűnt birodalmi flottillák, az elnémult állomások, a porig rombolt Piscina IV, és a romok között tornyosuló roppant üzenet az elpusztított istengép tetemén – az ork hadúr komolyan gondolta, amit Yarricknak üzent: minden eddiginél nagyobb WAAAGH!-al támad Armageddonra, gyűjtsön hát a komisszár sereget, mert nagy harcot akar!

A Sötét Angyalok gárdistái a Piscina IV-ért vívott csatában

Armageddon nem eshetett el. Ha az orkok beveszik, megnyílik számukra az út Terra felé – márpedig az Impérium előbb áldozza fel valamennyi katonáját, mint hogy veszélynek tegye ki az Arany Trónust! Szokás szerint számtalan fronton vívtak háborút: a tiranida kaptárflotta, a Tau terjeszkedés a Damoklész-öbölben, a Káosz fenyegetése a Cadia-kapunál és még folytathatnánk a sort – a rendszer védelme tehát nem kaphatott abszolút prioritást, de a galaxis legnagyobb birodalma ezúttal bizony nem spórolt a véderővel.

A bolygóján élő, legendává lett Yarrick komisszár, és a mögé egy emberként felsorakozott lakosság pedig már az előző háború óta képezte magát az orkok elleni hadviselésben. Ez nem kizárólag az ő döntésük volt. Bár az ork seregeket megverték, nem elhanyagolható mennyiségű zöldbőrű menekült el az emberek számára lakhatatlan hamupusztákra, és az Armageddon Prime és Secundus „kontinensét” elválasztó, szinte áthatolhatatlan, veszélyes lények tömkelege által lakott dzsungelbe. Részint ezek az ork veteránok, részint az azóta kikelt friss, primitív orkok (az orkok spórával szaporodnak, ezért igen nehéz kiirtani őket, mert ha megölsz egyet, gyakorlatilag szét is szórod számtalan másik spóráit), folyamatosan fennálló veszélyt jelentettek a lakosságra. Yarrick megtanulta a leckét Ghazghkulltól: folyamatosan edzette ezen orkok ellen, illetve rajtuk katonáit. A híres Armageddoni Acéllégiók minden katonája ismerte a gyalogos közorkok erősségeit és gyengéit, a nagy háború veteránjaitól pedig az ork hadigépezetekéit is. Specializált haderő nevelődött ki a dzsungelben rejtőzködő kommandorkok elleni harcra. Ezek a zöldbőrűek a sűrű és veszedelmes rengetegben nagyszerűen elrejtőztek az átlagos katonák ellencsapásai elől, ám az Armageddoni Orkvadászok dzsungelharcosai éppen az ő becserkészésükben jeleskedtek. A veteránok csupán egyetlen orktól féltek: Snikrot, minden Kommandorkok főnöke a rémtörténetek szerint még az ő soraikon is észrevétlenül surrant át, hogy Vöröskoponyás elit orkjaival néma csendben, egyesével vágja át a torkukat, majd vérükkel az ő álcázófestékük groteszk paródiáját mázolja a fejére – innen kapták a nevüket.

Orkvadászok ütnek rajta a dzsungelben vonuló zöldbőrűeken

Megerősítették a kaptárvárosok falait, immár a nagy háborúban megismert roppant ork Gigász harci gépek ellen méretezték őket – kivéve Hádészét. Yarrick, aki jól ismerte az orkok észjárását, tudta, ugyanúgy képesek gyűlölni egy tárgyat vagy helyet, ahogy egy élő ellenfelet. Biztosra vette hogy a város, ami Ghazghkull vereségét okozta, szörnyű bosszúra számíthat, ezért kiüríttette és aláaknáztatta azt. Szerte a bolygón, és körülötte az űrben roppant légvédelmi makroütegeket szereltek fel az ork partraszálló egységekkel szemben. A szektort védő flottát úgy létszámában, mint a csatahajók méretét és felszereltségét tekintve is jelentősen megerősítették. Az idősödő Yarrick a védelem minden apró momentumát személyesen kísérte figyelemmel. A bolygó moráljára gyakorolt hatását Terra urai is elismerték, sőt felhasználták. Az Adeptus Mechanicus egy csatabárkáján egy egész hadosztályt küldtek Golgothára, hogy az orkoktól hemzsegő bolygóról visszaszerezzék legendás tankját, az Önérzet Erődjét. A tank roncsát egy Főmérnork alakította személyes csatavagonjává, amiből hordáját vezette, és bizony nem adta könnyen, de az expedíció végül elfoglalta azt. Armageddonra visszafelé jövet a Mechanicus techpapjai visszaadták a híres jármű régi fényét. A nagy háború ereklyéivel övezték fel, és újraszentelték az Istencsászár nevében: a sokat szenvedett bolygó lakói kilométerekről látták, hogy hősük tart feléjük, és ahogyan a Birodalom vezetői előre látták, ez sokat használt a harci morálnak.
Aki Terra ellen tör, még a végsőkig eltökélt halandó katonáknál is sokkal nagyobb ellenségeket szerez magának. Csatasorba álltak a Collegio Titannica felhőkarcolónyi istengépei, roppant lábaik körül az Adeptus Mechanicus kibernetizált légiói meneteltek. Nemcsak Terrát védték: Mars titka volt, hogy a veszélybe került bolygó ősi, szent hadigépek titkos nyughelye.

Néhány a Collegio Titannica kisebb istengépei közül

Eljöttek a halandó, de emberfeletti hittől fűtött, a Gárdistákéhoz hasonló szent keramitvértben, felszentelt fegyverekkel harcoló szüzekből álló Adepta Sororitas, a Harcos Nővérek rendjének leányai. A bolygó legrégebbi településén, Helsreachben állt a Császár Felemelkedésének roppant Katedrálisa: a Nővérek egy kis csoportjának otthona volt, és ők felkészültek rá, hogy tűzzel és megszentelt robbanólövedékekkel purgálják ki a megátalkodott lényeket, akik megszentségtelenítenék azt jelenlétükkel.
Az Istencsászár elküldte halálos angyalait is. Mivel a támadást az űrből várták, a legnagyobb számban a Fekete Templomosok képviseltették magukat: ennek, az egyik legősibb gárdista rendnek nem egy bolygó, hanem egy hatalmas csatahajókolostor, az Örökös Kereszteshadjárat szolgált bázisául, amelyet gárdista csatabárkák flottája kísért. Helbrecht Főmarsall, a rend főnöke személyesen vezette a flottát, és hajóin felül számtalan templomosát is elhozta. Szinte valamennyien a csatahajókon maradtak, készen rá, hogy ha kell, az ork űrjárművek fedélzetén harcoljanak. Mindössze száz válogatott önkéntest küldött a felszínre, Helsreach város védőit segítendő. E százak vezére Merek Grimaldus volt, akit a Fekete Templomosok nemrég emeltek a káplán, az Istencsászárnak felkent harcos-pap tisztjére.

A Fekete Templomosok flottája Armageddon védelmére siet

Számos másik rend is válaszolt a hívásra, ők a felszíni küzdelemre készülődtek, de még nem végeztek erőik mustrálásával. Legnagyobb számban a Szalamandrák indultak útnak, magának a rendfőnöknek a vezetésével. Megérkezésük azonban még váratott magára.

Amikor a flotta tisztjei megkapták az első jelzéseket az előretolt augur-állomásokról a közeledő ork űrjárművekről, az első reakciója szinte mindnek az volt, hogy ellenőriztette a műszereket. Hellbrecht marsall és a démonhajókkal, nekron csillagpusztítókkal való harcokban edződött gárdistái voltak az egyetlenek, akik elhitték a gépeknek: az Impérium roppant flottája apró pöttyé vált a holoképeken a közelítő ellenség egész rendszert elborító felhőjében. Soha ennyi ork űrtákolmányt, hajtóművekkel felszerelt aszteroidát, harcra fogott űrmonstrumot, indokolatlan rétegekben felpáncélozott, fogakkal teli állkapocsmotívumokkal éktelenkedő ork cirkálót nem látott még együtt az Impérium. A marsall parancsaira helyreállt a rend, és a flotta acélhálót vont Armageddon és a támadók közé. Titáni erejű zárótűzbe borították az ork járművek röppályáját. A csatabárkák gigászi Nova ágyúi tucatnyi rombolóval, két-három cirkálóval is végeztek lövésenként. A közelebb érők lézer- és makroágyútűzben fürödtek, és sorra hamvadtak el. A roncsok fedezékében azonban egyre közelebb jutott a gigászi ork áradat zöme. A kiégett hajók törmeléke nekizúdult a blokádnak, közvetlenül mögöttük fürge ork cirkálók cikáztak, melyek mintha csak roppant orrpáncélból és megannyi hajtóműből álltak volna. Ezek egyenesen nekihajtottak a birodalmi hajóknak, melyek pajzsai szikrázva adták meg magukat – a következő becsapódás pedig gyakran végzetes volt. Helyenként furcsa ork ágyúk szedték áldozataikat. Ghazghkull magához édesgette azt a főmérnorkot, aki az ön- és közveszélyes SokkTámadóÁgyú feltalálójának vallotta magát. Ez az őrült eszköz alagutat nyitott az Immatériumon át a célpont belsejébe, amin át pszichopata feltalálója rémült snotlingeket lövellt annak testébe.

A SokkTámadóÁgyú a jobb oldalon látható hajcsár által elé terelt snotlingokat porszívózza fel,
hogy közveszélyes kaput nyitva a Warpba, az ellenfél belsejébe lövellje őket

Nazdreg ug Urdgrub teleport-technológiában jártas mérnorkjai számos katasztrofális, de számukra roppant szórakoztató kísérlet, és Ghazghkull folyamatos ütlegei árán továbbfejlesztették ezt a találmányt, és most működésbe hozták a legnagyobb ork hajókon, hogy lyukat üssenek vele a blokádon. Az orkoknak más meglepetések is voltak a tarsolyukban: kisebb aszteroidákat, sőt egész kisbolygókat cipeltek magukkal vonósugarakkal, melyeket most a meggyengült pontok irányába hajítottak.
Helbrecht marsall, és a birodalmi admirálisok hősies helytállásának volt köszönhető, hogy a flotta nem semmisült meg ott és akkor. Kitértek a legbizarrabb lövedékek miriádja elől, és miközben annyi ork tákolmánnyal végeztek ahánnyal csak tudtak, biztonságosabb pozícióba menekítették a csatahajókat. Nekik köszönhetően a rendszer nem maradt magára, de az orkok útja megnyílt a bolygó felé.
Yarrick nem spórolt a bolygóvédelmi plazma-és makroütegek felállításával, és ezek, valamint a légierő most véres rendet vágtak az ork leszállóegységek között. Ghazghkull célzott hadmozdulatokkal válaszolt: az ütegekre koncentrálta partraszállóit, és ahol sikerült elfoglalni, a kommandorkok az emberek saját légiereje és bolygóvédelmi platformjai ellen fordították azokat. A felszínre azonban még így is kevés ork jutott el. Ekkor a hadúr aszteroidákkal kezdett bombázni.
Az ork bolygóközi hadviselés sajátos eszköze a – az orkokra jellemzően nem túlbonyolított nevű - Kő. A Kő gyakorlatilag egy nagyobb, üreges aszteroida, az egyik végén hajtóművekkel, a belsejében pedig botcsinálta erőtérgenerátorral, ami ork mércével mérve többé-kevésbé életre alkalmasan tartja a Kő bendőjét az űrben, a benne utazó orkok számára.
Amikor az aszteroidák a lakott területeket és a védelmi ütegeket elhibázva csapódtak be (némelyik egyenesen másik kontinensen!), a védők ezt – nem teljesen alaptalanul – a híresen pontatlan ork célzásnak tudták be. Ezek azonban Kövek voltak, és belsejükből hamarosan előtört az orkok becsapódást túlélő része. Az első meglepetést kihasználva elnémítottak néhány légvédelmi állást, és az orkok elkezdték megvetni a lábukat ezeken a területeken. A hadsereg azonnal reagált, előrenyomult e pozíciók felé, hogy kifüstölje azokat.
Ghazghkull azonban újabb meglepetéssel szolgált. A Kövek belseje jeladót rejtett, melyekhez a mérnorkok betájolták a Piscina IV bevételekor kipróbált teleportjaikat. A hatalmas sziklák belseje csakhamar végeléthatatlan hadoszlopokban kezdte ontani az orkokat, a legkisebb snotlingtól a leghatalmasabb Squiggothig, egyszemélyes harci motoroktól a húsz emelet magas Gigászokig. Ezen fellelkesülve beszálltak a harcba a dzsungelben rejtőző, és a hamupusztákon vándorló törzsek is. Nemsokára sereg sereg ellen, Titán Gigász ellen küzdött. A bolygó ismét lángba és vérbe borult.

Ork sereg özönlik elő az egyik Kőből

Elsőként Acheron Kaptárváros bukott el, ám nem az ork seregek csapásai alatt, hanem árulás következtében. Herman von Strab, a volt bolygókormányzó, akit az előző háborúban árulónak nyilvánítottak milliónyi áldozattal járó katasztrofális viselkedése miatt, lepaktált az orkokkal. Az emberek nyelvét megtanult Kommandorkokkal szövetkezett, bevezette őket a városba, és átadta nekik a kulcsokat – majd kikiáltotta magát helytartónak. Ezek a rendkívül dörzsölt orkok hagyták játszani a bazári majmot: az idegesítő emberkét elviselni kis ár volt az ölükbe hullott városért.
Yarrick elsápadt a dühtől amikor meghallotta a hírt. Elrendelte az aljas áruló kivégzését, bármilyen mélyen bújjon is az orkok háta mögé. A Tizenharmadik Büntetőlégió (becenevén az UtsóEsély) elítéltekből szervezett egységének fegyőr/parancsnoka, Schaeffer ezredes önként vállalta a küldetést. Halálraítéltjei jó részének Acheron lett a sírja, de a maradék kegyelmet kapott, amikor sikerrel kivégezték von Strabot. Az orkok persze ettől még nem adták fel a várost, mégis egész Armageddon személyes elégtételnek érezte ami történt.

Schaeffer ezredes. Von Strab az ő arcát látta utoljára életében.
Ahogy az ezredes fogalmazott, pont olyan ronda halála volt, amilyet megérdemelt…

A többi város is sorra került ork ostromzár alá. Nem így Hádész. Yarrick jól látta előre: Ghazghkull rettentően utálta ezt a helyet, nem is vesződött a bevételével, hanem egy direkt erre a célra magukkal vontatott aszteroidával egyetlen óriási krátert csináltatott belőle. Más városokra több-kevesebb ork, és birodalmi haderő jutott, a harc a falak alatt, és az őket körülvevő síkon dúlt: Helsreachet azonban, ami a Viharóceán partján állt, a szárazföld felől teljesen körülzárták az orkok, így külső segítségre nem számíthatott.
A várost az Acéllégió szárazföldi és légi egységei mellett az Invigilata légió titánjai is őrizték. A védelmet, száz Fekete Templomos élén, Merek Grimaldus káplán vezette. A Titánok ottléte is az ő vezéri képességeit dícsérte: a Mars parancsa nem az volt, hogy az istengépek itt állomásozzanak, ám a káplán a szidalmak, a dícséret, a parancs, és a megalázkodás elegyével rávette vezetőjüket, Zarha Mancion Princeps majorist a maradásra.
Amikor a végeláthatatlan ork áradat elözönlötte Helsreach környékét a látóhatáron túlig, és az Acéllégió katonái között eluralkodott a rettegés, Grimaldus olyan beszédet mondott (felváltva intézve szavait a katonákhoz és az orkokhoz), ami azóta legenda az Impériumban.

„Látjátok őket?”
„LÁTJÁTOK ŐKET?!”
„Hát micsoda sértés ez? EZT küldik ELLENÜNK?! Ezt a CSÜRHÉT? A bolygó leghatalmasabb városát védjük. Ágyúink csillaghajókat tépnek le az égből. Ezrével állunk itt, fegyvereink megszámlálhatatlanok, hitünk megingathatatlan, szívünk vér helyett bátorságot pumpál! És EZ vonul ellenünk…? Egy csapat zöldbőrű rokkant és koldus, aki úgy vonszolja magát a falaink alá? Testvéreim, előre bocsánatotokért esedezem, hogy tűzparancsot kell adjak majd nektek, hogy ilyen méltatlan célpontra fecséreljétek a muníciót…”
„ISMERTEK ENGEM, ORKOK?”
„GRIMALDUS VAGYOK! A FEKETE TEMPLOMOS! E VILÁG OSZLOPAINAK, AZ ACÉLLÉGIÓ KATONÁINAK TESTVÉRE!”
„Armageddon hősei! Soha életetekben nagyobb dolgot nem tettetek mint most! Soha fontosabb kötelességetek nem lesz, soha édesebb győzelmet nem arattok, mint amikor megvédjük Helsreach városát! Ma a saját legendánk születik, és minden betűjék orkok húsába faragjuk! VELEM TARTOTOK?”
„Ti az Impérium fiai és leányai vagytok! Hősök és mártírok vére! Hagynátok, hogy ezek a korcsok tapodni merészeljék a világunk szent földjét?!”
„EZ A VÁROS A MIÉNK! EZ A VILÁG A MIÉNK! ÜVÖLTSÜK ÚGY, HOGY A ZÖLD FÉRGEK AZ ŰRHAJÓIKBAN IS HALLJÁK!”
„GYERTEK, ORK MOCSKOK! JÖJJETEK HOZZÁNK, ÉS PUSZTULJATOK TŰZBEN ÉS VÉRBEN!”
„A TEMPLOMOSOKÉRT! AZ ACÉLLÉGIÓÉRT! HELSREACHÉRT!”
VESSÉTEK MAGATOKAT A FALAINKRA, IDEGEN FÉRGEK! ROHANJATOK A PENGÉNKRE! A NEVEM GRIMALDUS, ÉS A HOLTTESTEITEKKEL BORÍTOM E SZENT FALAK TÖVÉT!”

A védők „GRIMALDUS! GRIMALDUS!” kiáltásának ereje a legenda szerint ablakokat tört be.

Grimaldus káplán beszédével tüzeli fel Helsreach védőit

Grimaldus valójában nem táplált illúziókat Helsreach helyzetét illetően. Bár káplánnak fiatal volt, számos háborúban érdemelte ki a címet, és ránézésre fel tudta mérni az esélyeiket: a város el van zárva az erősítéstől, az ellenség erői pedig már most elegendőek hozzá, hogy megfelelő vezetés alatt letörjék az ellenálást. Azt pedig pontosan tudta, hogy az orkok száma csak gyarapodni fog. Ő annyit tehet, hogy kihozza a maximumot a szorongatott Helsreachből. Száz Gárdistája jelenlétével erősíti a morált, és ott lesz majd mindig, ahol a legveszélyesebb a harc. Illetve nem száz, csak kilencvenkilenc, mert Jurisian testvér, a Mars legjobb Magosai által kiképzett Techgárdista-mesterük, az engedélyével titkos küldetésre indult az Adeptus Mechanicus egy ősi fegyvere után kutatni
A küzdelem azonnal elkezdődött. Az Acéllégió pilótáinak jelentése szerint az orkok magukkal hozott alkatrészekből légibázist kezdtek kiépíteni egy jól védett völgyben. A vezérkar ellenezte, Grimaldus azonban végül mégis engedélyt adott a pilótáknak, hogy életveszélyes támadást indítsanak az ork légvédelem tüzében. A város légiereje gyakorlatilag ott veszett, de jó cserét csináltak: az orkok légitámogatás nélkül láttak neki az ostromnak.
A templomos vezért aggasztotta a kaptárvárost átszelő hatalmas sugárutak helyzete. Ezek, ahogy a vezérkar látta, nagyon hasznosak a város erőinek gyors mozgósításában. A káplán azonban, bár a védőkkel nem osztotta meg nézeteit, nem remélte hogy a falak két hétnél tovább kitarthatnak. Fejben a városon belüli hadviselést tervezte, és érezte, hogy az orkok éppoly könnyedén nyomulnak majd előre a széles útvonalakon, ahogyan most az ő tankjaik közlekednek. Torlaszokat, aknazárakat készíttetett elő. Egész negyedeket aknáztatott alá azokon a pontokon, ahol a legkézenfekvőbb lenne a Gigászok betörése.
A védők harci szelleme töretlen volt. Hetekig állták az orkok egy percre sem lankadó rohamát, a roppan falakhoz szinte rámpa vezetett az ellenség tetemeiből. Az orkok azonban csak lelkesebbek lettek a kemény ellenállástól. Eljött az idő, amikor – ahogy Grimaldus előre látta – fel kellett adniuk az első védelmi vonalat. Az Invigilata titánok zárótüzétől fedezve visszavonultak a káplán által előkészíttetett pontokra, és kráterré ágyúzták az előrenyomuló orkok alatt az elhagyott állásokat.
A Templomosok pihenés nélkül harcoltak. Ha az orkok valahol rést ütöttek a védelmen, rohamozó hordájuk velük találta magát szemben. Grimaldus ott állt mindig a résben, kápláni tisztjének jelképe, a szent Crozius kalapács minden csapása erőtérkisüléssel robbant a célpont testébe, amitől az orkok széles rendben repültek szét körülötte. Mellette harcolt a Császár Bajnoka, a Fekete Templomosok hagyománya szerint mindig a különítmény legjobb vívója, a rend alapítása óta bajnokról bajnokra szálló szent Fekete Pallossal. Ahol a Crozius kalapács széthajította az ellenfelet, ott a sötét delejjel vibráló pallos keresztülszaladt rajtuk, akár forró kés a vajon. A Templomosok páncélja, rendjük fehérrel díszes feketéje helyett, gyakran iszamos, zöld volt a rárakódott rengeteg orkvértől.

Merek Grimaldus káplán a Császár Bajnoka mellett harcol

Bármiennyire helytálltak is azonban a Gárdisták, az Acéllégió, ahogyan a káplán előre látta, hátrálni kényszerült a sugárutakon. Az ellenség megvetette a lábát a városban. A vezérkar csodálta Grimaldus zsenijét, aki az előre elkészített városi védelmi állásokkal pontosan ott tartóztatta fel, és ott engedte csapdába szaladni az orkokat, ahol hetekkel azelőtt megtervezte. Az ork roham azonban erőre kapott: újabb törzsek csatlakoztak az ostromlókhoz. A két legveszélyeztetettebb ponton a Templomosok, és a Titánok siettek a katonák segítségére.
Az új orkok ravasz Tankvadászokat hoztak magukkal. Ezek kinézték maguknak a Vihar Hírnökét, Zarcha pinceps Imperátor osztályú istengépét. Az elfoglalt toronyházakból minden oldalról tüzet zúdítottak rá, elefántot kínzó bögölyrajként bőszítve a roppant hadigépet. Rendszeres időközönként pedig ágyútűz kopogtatta jégesőként a Vihar Hírnöke pajzsait. Zarcha kettős harcot vívott: kifelé az orkokat pusztította, befelé uralmát próbálta megőrizni az ősi Titán egyre inkább háborgó gépszelleme felett. Az orkok végül célt értek: Zarcha elméjének ellenállását elsöpörve az istengép átvette saját irányítását, és teljes sebességgel kínzói közé dübörgött, mnden fegyveréből folyamatosan tüzelve, míg fedezete lemaradt mögötte.
Nem Grimaldus volt az egyetlen, aki ismerte a hatalmas hadi gépek aláaknázott terepre csalásának taktikáját. Pontosan ilyen csapdát állítottak itt a Tankvadász orkok: amint, széles ösvényt olvasztva maga körül, a Titán a célterületre ért, működésbe hozták bombáikat. A kataklizmatikus erejű robbanássorozat porig rombolta a negyedet: az Imperátor pajzsai ellenálltak neki, de a lökéshullámtól a gép dőlni kezdett. A térdre rogyó óriást diadalmas üvöltéssel lepték el az orkok, és a harc hamarosan a belsejében folytatódott.
Grimaldus csapatával a megrogyott Imperátor tetején landolt. Itt ódon katedrális állt, amelyben a Császár ideje óta nem járt a Titánlégiók személyzetén kívül senki. A helyzet súlyossága rányomta bélyegét a templomosok moráljára, azonban odabent olyan jelet kaptak, amitől minden kétely elszállt belőlük. Az ősi szentély belsejében nem másnak, mint Rogal Dornnak, a Templomosok Ősatyjának hatalmas szobra állt, amit úgy mintáztak meg, hogy pont a belépő gárdistákra nézett, fegyverét pedig az ellenség irányába emelte.

Rogal Dorn, az Istencsászár félisteni gyermeke, a Császár Öklei és a Fekete Templomosok gárdistarendek Ősatyja

A Templomosok döbbent csendben hulltak térdre, pár rövid pillanatig a körülöttük kopogó fegyvertűzre fittyet hányva imádkoztak, majd felkeltek, és üdvözült arccal rontottak az orkokra. Az Istencsászár szent örömmel harcoló angyalai elől rémülten menekültek az orkok, és az istengép hamarosan szabad volt. Zarcha azonban még mindíg kétségbeesetten küzdött a gép szellemével. Amit Grimaldus tett, példátlan a titánok történelmében. A Fekete Hám, a Gárdisták biointerfésze segítségével rácsatlakozott a princeps major irányítótartályára, és dörgő hangon parancsba adta az Istencsászár nevében a Vihar Hírnökének: amíg vagy ő, vagy a Császár ellenségei életben vannak, princepsével harcolni fog ellenük! A káplánt kissé megviselte az idegrendszerét túlterhelő kapcsolódás, de a titánok onnantól azonnal engedelmeskedtek.

A város helyzete kétségbbejtő volt, de a védők állták a sarat. A munkások között azonban felütötte a fejét egy lázító, aki megadást követelt: Grimaldus személyesen látogatta meg, magával hozta a főtérre, a vezérkar és a lakosság előtt megismételtette vele a mondókáját, majd válasz helyett ballal a levegőbe emelte, és amíg aznapi parancsait kiosztotta, lassan összemorzsolta a koponyáját. A munkások többsége pedig személyesen vert agyon bárkit, aki újra megadásról mert beszélni. Azok, akiknek legtöbb rokona, szerette végezte az orkok fegyverein vagy gyomrában, a káplán elé járultak: kegyeskedjék felfegyverezni őket, mert harcolni szeretnének. A vezérkar megosztott volt a kérdésben: minden fegyveresre szükség volt, de munkásokra szintúgy. Grimaldus a többséget beengedte a seregbe, tapasztalt katonák mellé osztva őket. Bár a harcban bőven a katonák tudására szorultak, hamarosan nagy hasznát vették az újoncok a dokkok munkásaiként szerzett helyismeretének.

Talán emlékszünk rá, hogy egyes Kövek a szomszédos, kietlen kontinenseken landoltak. Ezek emberi életre épphogy csak alkalmasak voltak, a szívós orkokat azonban ez nem zavarta. Mérnorkokat és hadianyagot hoztak magukkal, és flottát kezdtek építeni. A teleportereken át özönlő utánpótlással csakhamar számottevő mennyiségű csapatszállító tengeralattjáró telt meg. Ezek támadása övön aluli ütésként érte a Viharóceán partján álló kaptárvárosokat. Tempestus városának ez a csapás megadta a kegyelemdöfést, Helsreach azonban, bár megrogyott, még kitartott.

Ekkor érkezett meg a bolygóra a Szalamandrák gárdista rendje. Számos rendház, és maga a rend főnöke is Armageddon segítségére sietett. Előre kiválasztott, stratégiai fontosságú pontokon landoltak, csapást mérve a leszállóterületen lévő orkokra, majd egyesítve erőiket Yarrick seregével és a titán légiókkal. A bolygóhoz érve értesültek Helsreach szorongatott helyzetéről, ezért egyik osztagukat vezérük eredeti célja helyett az ostromlott városba irányította. Leszállóegységeik az ork gyalogság közepén landoltak, és rendjük „A csata tüzébe, a háború üllőjére!” csatakiáltását harsogva, rájuk jellemző módon tűzbe borították a zöldbőrűeket. Az ork támadás megtört, Grimaldus katonái egy rövid időre fellélegezhettek. A Szalamandrák nem maradhattak, vezérüknek minden gárdistájára szüksége volt más csatákban, Helsreach azonban így is hálaimát mondott a segítségükért.

A Szalamandrák segítségére más, döntő csatákban volt szüksége a Legio Titannicának és az Acéllégióknak

Néhány napig a harc a védők javára fordult: a Szalamandrák távozása után a dokkmunkásból lett önkéntes katonák segítségével visszavették a dokkok nagy részét, és több másik fronton is kisebb területeket nyertek, vagy legalább megtartották az addigiakat.
Ekkor azonban rengeni kezdett a föld.

Stygia városa Helsreach-hez hasonlóan hősiesen védekezett az ork áradattal szemben. Az ostromot itt azonban Főmérnorkok vezették, és miután a védők még néhány Gigász támadását is visszaverték, nekiláttak, hogy megépítsék minden Gigászok öregapját. Egész elfoglalt városok gyártókapacitását használták fel hozzá. Az Istenzúzó valóságos mozgó fémhegy lett. Elpusztított Titánok és szupernehéz páncélosok tetemeiből tákolták össze, és felszerelték minden fegyverrel amit csak ki tudtak találni vagy el tudtak rabolni – márpedig az orkok ezen a téren rendkívül találékonyak. Stygia védelme összeomlott a brutális gépezet csapásai alatt. Lelkes legénysége vérszemet kapott, és Helsreach felé dübörgött vele.

Zarcha princepset, ahogy a Vihar Hírnökét is alaposan megviselte a folyamatos küzdelem. Még így is korábban észlelték azonban másoknál a szokatlanul erős jelet: valamilyen új ellenség tart a város felé. Két kisebb, de mozgékony Titánját küldte felderíteni. Egyiküket egyetlen sorozattal kivégezte a gépszörny, a másiknak sikerült addig életben maradnia, amíg jelentést tudott küldeni a fenyegetésről.

A Birodalom Titán-osztályai. A Vihar Hírnöke a legnagyobbak rendjébe tartozott.

Hamarosan a védők is érezni kezdték, ahogyan a város alapjai remegni kezdtek a hatalmas monstrum közeledtétől. Zarcha a falak romjai előtt csapott össze vele. Az Istenzúzó sorra lőtte, tépte cafatokra kisebb istengépeit, és a Vihar Hírnökének is szörnyű sebeket okozott. A princeps elvesztette irányítását fő ágyúja felett: az Annihilátor üteg utolsó lövése alig súrolta ellenfelét, ami közelharci távolságba dübörgött, és egszerűen letépte azt az Imperátor titánról. Zarcha már csak annyit tudott tenni, hogy gépe maradék végtagját mélyen ellenfele testébe döfte, majd a Vihar Hírnöke és legénysége eleget tett Grimaldus parancsának: életüket áldozták az Istencsászár ellenségei elleni harcban.
Az ork gigász is megsérült, de ha bicegve is, immár akadálytalanul tört előre a városba. Orkokon és birodalmi épületeken egyaránt keresztültaposott, ahogy egész negyedeken élte ki vezetői vérszomját.

Jurisian testvér, a Templomosok legjobb Techgárdistája ez alatt sikerrel teljesítette küldetését. Ráakadt a Mars titkos fegyverére, amelyet még a második Armageddoni háború előtt zártak el a bolygón. Hetekbe telt, de áttörte a nyughelyét őrző gépszellemek ellenállását. Megküzdött az ősi harci géppel, amit az illetéktelen behatolók ellen hagytak a szentélyben. Behatolt a fegyver, Oberon irányítórendszerébe, és részlegesen akaratához kötötte. Az ősi gépszellem harcolt ellene, mert nem volt sem ideje, sem személyzete a régi techrítusokkal feléleszteni – a Gépisten kultusza szemében ez szentségsértéssel ért fel. A másfél kilométeres jármű nem is engedelmeskedett neki teljes egészében, de mozgásra tudta bírni, és számításai szerint egy-két lövést képesnek kellett lennie leadni vele. Ez pedig roppant jelentőséggel bírt. Oberon ütege ugyanis egy Nova ágyú volt, amit jobbára az űrflotta szokott használni kisebb rombolók flottilláinak elhamvasztására, vagy hatalmas csatahajók kivégzésére.

az Oberon, az Adeptus Mechanicus ősi ütege

Elndult Helsreach felé. Gyalogos orkok és lépegetők kisebb csapataiba ütközve egyszerűen eltiporta őket. Hamarosan azonban az Adeptus Mechanicus néhány kisebb titánja vette körül. Szentségtörőnek nevezték, és felszólították, hogy azonnal adja át az ereklyének számító gépezetet. Jurisian testvér azonosította magát. Mind a Mars tudósainak, mind a Templomosoknak magas rangú tagjaként felette áll – mondta – e vádnak. Oberont nem állt módjában a megfelelő szent rítusokkal felébreszteni, és teljes legénységgel ellátni, mert az Omnissiah ellenségei nem várták meg, ahogy ezt a hasztalan időhúzást sem! A Mechanicus princepsei nem értettek egyet vele: a szent gépezetet kellően fel kell szerelni, és csatlakozni vele Yarrick erőihez, ahol a legnagyobb hasznát veszik. Jurisian végül megelégelte a szócsatát. Közölte: ha meg akarják állítani, nyissanak tüzet Oberonra, vagy tartsanak vele és segítsenek. Ő azonban elindult Helsreach felé, mert parancsnokának ott van rá szüksége. A titánok követték.

Hogy hogyan és milyen áldozatok árán kötötték le a princepsek az Istenzúzó figyelmét, és csalogatták megfelelő pozícióba, hogy Oberon kivégezhesse – a város szempontjából nem számít. Jurisiannak viszont ezután már egyet kellett értenie a Titánok parancsnokával: Helsreach már nem tartható. Oberon fegyvere itt immáron hasztalan, a légiók mellett harcolva azonban stratégiai fontosságú lehet. Grimaldus üzenetében, miután megköszönte a Techgárdista segítségét, felmentette a parancs alól, ami hozzá kötötte. A megmaradt princepsekkel elindult arra, ahol Yarrick koncentrálta erőit.

A védők immár az utolsó állásaikra vonultak vissza. Grimaldus Templomosai nagy részét elveszítette. A Fekete Pallos fájdalmasan gyakran cserélt gazdát, ahogy az előző Bajnok halála után újabb és újabb gárdista emelte fel, hogy átvegye a helyét. Maga Grimaldus már nem fekete páncélban harcolt: annyi találat érte, hogy rendje feketéje alól mindenhol kilátszott vértjén a nyers keramit ezüstszürkéje. Az Acéllégiók és az önkéntesek sorait megtizedelték az orkok. Tankjaik jó része füstölgő roncs volt valahol a város romjai közt.
Helsreach közepén állt a Császár Felemelkedésének katedrálisa. A lakók szerint az első telepesek itt értek földet, hogy meghódítsák a bolygót az Istencsászár számára, és a roppant szentély az első űrhajók anyagából épült. Az Adepta Sororitas harcos apácáinak egy kisebb csoportja szent esküt tett rá, hogy amíg élnek, nem hagyják el a katedrálist, és nem engedik, hogy idegen lények szentségtelenítsék meg. Grimaldus ide vonult vissza maradék emberével. A harcos szüzek meséltek neki a katedrális ereklyéiről, és megvédésére tett fogadalmukról: ő csatlakozott hozzájuk, és letette az ő esküjüket is. A főnöknőjük nagyra értékelte a gesztust, és a káplánnak adományozta szent ereklyéjét: egy rózsafüzért, melynek egy gyöngyét a legenda szerint maga a Császár áldotta meg. Az összes többi katona is imádkozott, és felkészültek a végső harcra.

A főhajó felső emelete a Császár Felemelkedésének katedrálisában

Az orkok körülvették az óriási épületet. Egyik Nobjuk igen beszédes nemzetközi jelzésekkel tudatta, mi vár a védőkre, ha szembeszállnak velük. Grimaldus hátat fordított neki, és szokatlanul tömören szólt a bajtársaihoz: „E szentély méltó sírhely. Megvédem, vagy itt nyugszom majd.”
Kezdetét vette az öldöklés. Az apácák lángszórókkal tartották távol az orkokat, a katonák lézerpuskákkal, a templomosok pedig robbanólövedékekkel tizedelték őket – azok azonban egyre csak jöttek. Egy idő után már nem a padlón, hanem hullák vastag rétegén harcoltak tovább. Az orkok lövései hatalmas darabokat téptek ki a katedrális testéből. A katonák létszáma maroknyira apadt. A harcos nővérek mind elhullottak: nem hátráltak meg az ork horda elől. Grimaldus, amikor utolsó testvére is elesett, maga vette kézbe a fekete pallost: egyik kezében azzal, másikban szent kalapácsával vágott rendet a támadók között, míg az orkok tömege lassan bezárult körülötte.
Dramaturgiailag itt lett volna helyes, hogy csoda történjen. Egy lelkesítő történetben ekkor érkezett volna a felmentő sereg. Nem történt ilyen. Az utolsó néhány katonát Grimaldus oldalán érte a halál, a katedrális pedig megroskadt az orkok tüze alatt, és maga alá temette a káplánt, ellenfelei jó részével együtt.

Nem sokkal ezután beköszöntött a Tűz évszaka. Armageddonon forró, mérgező szelek söpörtek végig, amiket még az orkok sem bírtak a szabadban elviselni. Visszavonultak az általuk elfoglalt erősségekbe. A pusztákra, és Helsreach törmelékké rombolt városára is átmeneti csend borult.

Yarrick, a sereg vezérkara, a flotta és a Gárdisták főnökei lélegzethez jutva haditanácsot tartottak, hogy felmérjék a harc állását. Az Impérium erői folyamatosan érkeztek a bolygó megsegítésére; először tucatnyi, majd csaknem ötven rendszerből újoncoztak ebbe a háborúba. A nagyok mellett immár tíz kisebb Gárdista rend, és a Mars három Titán légiója szállt be a küzdelembe. Helbrecht marsall a Templomosok flottáján túl számos, a küzdelem kezdete óta ide átirányított csatahajóval vívott folyamatos tusát az űrben az egyre csak özönlő ork erőkkel. A hatalmas küzdelem hírére egyre messzebbről, számtalan rendszerből érkeztek orkok a WAAAGHba. Ghazkhull Mag Uruk Thraka a jelek szerint elfoglalta a bolygó jó ötven százalékát. Érthetetlen módon azonban nem egybefüggő, jól tartható területeket szerzett. A flotta tisztjei azon morfondíroztak: vajon orbitális bombázástól tart, ezért hagy életben körülvett birodalmi pozíciókat? Netán az Impérium moráljára szándékozik csapást mérni, ezért végez ki egyes ellenfeleket, és hagy érintetlenül másokat? – vetette fel a Szalamandrák egyik kapitánya. Yarrick feszülten figyelte a beszámolókat, és ahogy megértette a helyzetet, lassan elsápadt a dühtől. Acélkarmos kezével az asztalra csapott. Az ork hadúr sosem akarta elpusztítani őket! Minden pontosan a tervei szerint alakul! Véget nem érő háborúba akarta taszítani az Impériumot, amibe folyamatosan áramlanak az orkok, hogy a világ, de legalábbis az Impérium végéig harcolhassanak! Nekik pedig nem maradt más választásuk, mint hogy partnerei legyenek a játszmában. Armageddon nem eshet el. Az orkok, akiknek a háború nem eszköz, hanem lételem, elérték a céljukat.

Armageddon neve mára egyet jelent a soha véget nem érő háborúval

Ghazghkull pontosan olyan elégedett volt magával, ahogy azt a dühöngő Yarrick elképzelte. Élvezettel irányította seregeit, és ahol csak tudott, személyesen is szórakozott egy kicsit, szétcsapva a legnagyobb ellenfelek között, de olykor futni hagyva a legerősebbeket, hogy később még jobb harcot nyújthassanak csapatainak. Egy idő után viszont nem tudta felhőtlenül élvezni a helyzetet. A négy méteresre nőtt batár nagy orkot egyre erősebb fejfájás kínozta. Őrült Professzork Grotsnik kezdett aggódni, hogy a növekedést nem követő adamantium koponyafedél a baj forrása, a Waaagh Prófétája viszont határozottan állította, hogy Gork és Mork készül beszélni vele, és a jelek szerint minden eddiginél nagyobb látomást próbálnak mutatni neki. A Damoklész-öböltől Armageddonig minden ork elhitte, hogy az ikeristenségek személyesen irányítják őt: márpedig az orkok látens, kollektív pszionikus ereje következtében amiben minden ork hisz, az gyakran úgy is lesz. Összegyűjtötte legfontosabb főnökeit, és valamennyi sámánt, akit csak tudott, majd a legnagyobb ork űrmonstrumon, a Roncsolóson eltávolodott Armageddontól. A fejfájás egyre jobban kínozta, és szemei zöld szikrákat vetettek, ami a sámánok szerint vagy egy csúnya durraggyanás előjele volt, vagy azé, hogy jó nyomon jár.
Yarrick kémei jelentették a monstrum mozgását. A bosszúszomjas hős személyes őrségével, és minden nélkülözhető hajóval Ghazghkull után vetette magát. Vele tartott maga Helbrecht marsall is, az Örökös Kereszteshadjárat fedélzetén, Gárdista csatabárkák kíséretében. A Kísértet-öbölnél érték utol a Roncsolóst.
A monstrum akkora volt, hogy az üldöző flotta teljes térfogatát meghaladta, az Impérium erői azonban nem törődtek ezzel. Valamennyien harcedzett veteránok voltak, olyan csatahajókon, amik száz csatát álltak az orkok, a templomosok esetében pedig még nagyobb borzalmak ellen is. Tökéletesen összehangolt támadásuk a Birodalom olajozott hadigépezetének hideg pontosságát vegyítette az Istencsászár ellenségeivel szemben érzett szent dühvel. Gazghkull Thraka ezúttal megkapja tőlük méltó büntetését!
Az ork főnökök hiába várták haduruk megszokott ravasz tanácsait. A Waagh! prófétája a csata kezdete óta csak a fejét verte a falakba, némán üvöltve, ordító szájából hang helyett zöldes fény ömlött. A sámánok mind köré gyűltek, szemük fennakadt, remegni kezdtek, és zöld kisülésk táncoltak körülöttük.
Ahogy a monstrum testét birodalmi sortűz sortűz után tépázta meg, Ghazghkull körül egyszer csak üvölteni kezdtek a sámánok. Túlvilági, dörgő hangon, kórusban szóltak szájukkal a hadúrhoz az orkok iker-istenei. Egyesítenie kell az orkokat! Még több, még nagyobb WAAAGH!-t kell, több helyen vezetnie! Borítsa el a Galaxist az ork áradat, Gork és Mork ilyen harcban leli kedvét!
A sámánok feje sorra felrobbant, és hatalmas zöld lökéshullám áradt szét belőlük. Keresztülsöpört az orkokon, akik harci üvöltéssel kísérték, az embereken, akik fájdalomtól kétrét görnyedve markolták tőle koponyájukat, és szétszórta a hajóikat. Majd egy utolsó zöld lobbanással a Roncsolós eltűnt: elnyelte a warp.

Egy ork sámánból előtör a felgyülemlett WAAAGH! energia

Yarrick és szövetségesei komor hangulatban tértek vissza Armageddonra. Az öreg hős elfogadta végzetét: ha nem is éli meg a napot, amikor Armageddon szabad lesz, soha nem adja fel a harcot. Amit az orkok elfoglalnak, visszaveszi, amit lerombolnak, felépíti majd. Munkások és katonák seregével tért meg Helsreach romjai közé, hogy felmérje, érdemes-e a bolygó legrégebbi városát megpróbálni újjáépíteni, és hogy lerója kegyeletét az egy hónapja elesett erősség hősi halált halt védői előtt. Amikor a katedrális romjaihoz értek ez utóbbi célból, az Istencsászár csodát tett. A romok alól a borzalmasan sebesült Grimaldus káplán vonszolta elő magát: jobbjában szent kalapácsa, baljában rendje ősi kardja, a nyakában a harcos nővérek ereklyéje. A rózsafüzér közepén lévő "gyöngyszemen" pedig valóban a császár áldása: saját kezével alkotta meg Terrán tízezer éve ezt az apró generátort, melynek áthatolhatatlan erőtere megóvta Helsreach hősét a ráomló roppant épület alatt.
Nem volt többé kérdés, újjáépítik-e a várost. Armageddon, sőt Terra is egy emberként mozdult meg az ügy érdekében. Grimaldus néhány hónap múlva már az új katedrális előtt tüzelte beszédével a halottaiból feltámadt település helyőrségét: mögötte szervitorok hordozták a leomlott szentély, Armageddon lakói hősiességének örök emléke ereklyéit.

Grimaldust Helsreach óta mindenhová elkísérik az ereklyéket hordozó szervitorok:
a mementók látványa büszkeséggel tölti el az Impérium katonáit

Ghazghkull pedig tette tovább, amihez legjobban értett. Gork és Mork egy másik ork hadúr flottája közepén vetette ki monstrumját az Immatériumból. Mielőtt a flotta ura feleszmélt volna, Thraka már a hajóján volt: irgalmatlanul elverte az orkjait, még jobban magát a hadurat, és átvette a parancsnokságot. Ismét számolatlanul áradtak trófearúdja alá az orkok, mert tudták, a Próféta csakis a legnagyobb harcba vezetheti őket.
Nem kellett csalódniuk. Emlékszünk még Kryptman Inkvizítorra? Az ő kétes értékű ötlete volt a tiranida Leviatán kaptárflottát az Octariusi ork birodalomba csalni, hogy a két xenó faj lekösse egymást. Le is kötötte, azonban a tiranidák minden elpusztított ork világ biomasszájával erősebbek lettek, az orkok pedig messziről özönlöttek a harcba, és veteránjaik hatalmasra nőttek a kiadós csata-diétán. A tiranida kaptártudat kérlelhetetlen intelligenciája végül lassan-lassan fogást talált az orkok kaotikus „stratégiáján”, és szorítani kezdte őket.
Orruk bolygón, ami ekkor a háború frontja volt, a közös tudat minden eddiginél hatalmasabb rémeket, és az istengépekkel vetekedő biotitánokat vetett be. A legnagyobb Nobok is orkjukra akadtak bennük, és soraik lassan hátrálni kényszerültek.

Orruk bolygó orkjai körül szorul a hurok

A tiranidák azonban egyszer csak megtorpantak. A rendszer körül a közös tudat Warpba vetett árnyékát megzavarta valami… zöld?! Ott, ahol az óriási fenevadak legnagyobb számban csoportosultak, teleportoktól kezdett sisteregni a levegő. Az első jelenés, ami kisüléseik között megtestesült, maga Ghazghkull volt, kedvenc verőlegényeinek társaságában. Páncéljában immár méterekkel a többi ork fölé tornyosuló alakja a legközelebbi szörnyeteghez dübörgött, és gyomorforgató reccsenés hangjától kísérve péppé fejelte a koponyáját! Meg sem állt, hanem rögvest egy biotitánnak rontott. A szörnyeteg azonban egyszerűen elnyelte őt.
Az orkok rémült döbbenettel nézték végig, ahogy a hadurak hadura elesik. Mielőtt azonban elurakodhatott volna rajtuk a rettegés, a felhőkarcolónyi lény remegni, majd vonaglani kezdett, végül összeroskadt: a belsejéből pedig Ghazghkull Thraka tépte-vágta ki magát. Csontrepesztő erejű csatakiáltását valamennyi ork átvette, és a dörgő WAAAGH! el sem hallgatott, amíg az utolsó tiranida is el nem pusztult az Orruk rendszerben. Az orkok prófétája megérkezett, és elhozta a háborút a Kaptártudathoz!

Így ér véget a harmadik, utolsó Armageddoni háború krónikája – magának a háborúnak azonban soha nem lesz vége, amíg akad katona az Impériumban vagy közork a végtelen Waaagh!-ban.

Ez a negyvenedik évezred, és a csillagok közt nem lelsz békét, csak örökké tartó küzdelmet, mészárlást, és vérszomjas istenek kacaját.

A sorozat korábbi részei: Tartalomjegyzék

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #11 – A második Armageddoni háború

Fórum:

Cikkek

Címkék:

Az első háború után Armageddont teljesen újratelepítették, és a rendszer több száz évig ontotta a nyersanyagot, újoncokat és harci gépeket a Birodalom serege számára. Roppant gazdasága kiszolgálta a mindezzel foglalkozókat, és jutott belőle az Impérium más rendszereinek is. Lakói büszkék voltak szűkebb pátriájukra, a – tudomásuk szerinti – első telepesekig vezették vissza családfájukat. A híres Armageddoni Acéllégiók délcegen őrizték a Terra felé vezető útvonal e nélkülözhetetlen csomópontját. A rendszer sorsa azonban nem az volt, hogy ez a béke és jólét tartós legyen.

Armageddontól jókora távolságra, egy hajdan Urokleas nevű világon, amit a bolygót időtlen időkkel azelőtt meghódító orkok csak Urknak hívtak, élt egy Ghazghkull nevű jelentéktelen ork. Történt egyszer, hogy ez a közork golyót kapott a fejébe, ami a koponyája két ökölnyi részét elvitte. Komái elcipelték ezt az agyát a saját kezével a helyén tartó togya skacot a hírhedt Őrült Professzork Grotsnikhoz, aki (mivel kísérletező kedvben még a többi doktorkon is túltett) jó pénzt, azaz fogakat fizetett az új kísérleti alanyokért. A professzorknak történetesen volt egy szép nagy adamantium lemeze (talán egy réges-régen lezuhant űrhajó borításából?), amit már amúgy is olyan régóta szeretett volna felhasználni valamire, így miután ötletszerűen összebarkácsolta Ghazghkull koponyájának tartalmát, ezt az idomtalan fémdarabot klopfolta és szegecselte rá lezárásul.

Ghazghkull Mag Uruk Thraka, Armageddon Szörnyetege, a Waaagh önjelölt Prófétája – és az emlegetett adamantium lemez.

Hogy Grotsnik tatárdúlása az agyában hozta-e felszínre a leendő hadúr látens pszionikus erejét, vagy egyszerűen az ormótlan fém nyomja annyira hogy hallucinál, nem tudni, de felépülése után Ghazghkull kinyilatkoztatást tett. Az orkok két istene, Gork és Mork beszél hozzá, mondta, és szent küldetést adtak neki. Nem mindenki hitte ezt el persze, de miután a kételkedőket nagyon elverte, követői hite töretlen lett…
Akár igaz, hogy az iker istenség egyengette az útját, akár nem, tény, hogy alig négy év leforgása alatt Urk teljhatalmú ura lett. Tette mindezt úgy brutális testi ereje – az orkok minden győzelemmel nőnek egy kicsit, és Ghazghkull bizony rengeteget harcolhatott –, mint orktól meglepő taktikai érzéke alkalmazásával. Az évszázadokig marakodó apró törzsek egyesítésének híre a szomszédos világok orkjaihoz is eljutott, és azok csőstül áradtak az új hadúr zászlaja, illetve trófearúdja alá.

Többek közt az idomított szörnyetegekkel és sámánokkal harcoló Kígyómarás klán is behódolt a Waaagh önjelölt prófétájának

Nem sokkal azután, hogy Urk teljesen az övé lett, a rendszer napja rendellenességeket kezdett mutatni: hol kialudt, hol elemi erővel kezdett perzselni. Ghazghkull isteni jelként magyarázta ezt, és csakugyan, nemsokára újabb jel követte. A csillag viselkedését ugyanis megnövekedett hiperűr-aktivitás magyarázta: warpvihar tört ki, amely kiköpött magából egy, az Immatériumban összetorlódott hajókból és egyéb uszadékokból álló hatalmas képződményt. Az orkok mérsékelt nyelvi eszközeikkel, Világgyakónak nevezték el a monstrumot, Ghazghkull pedig parancsba adta, hogy minden eszközzel hódítsák meg! Mérnorkjaik roppant rakéták százait tákolták össze, hatalmas vonósugár-ágyúkat szerkesztettek, és számtalan más zseniális és kezdetleges módszerrel álltak elő, melyekkel a több bolygóról összegyűlt, milliárdokat számláló zöld áradat ellepte az űrbárkát. A monstrum számtalan démont hozott magával, amikor kilépett az Immatériumból: de lehettek ezek bármilyen rémisztőek vagy erősek, a nagyszerű harctól fellelkesült orkok egyszerűen elsöpörték őket. Ghazghkull maga haladt az élen: az ekkorra már roppant MegaPáncélja nélkül is három és fél méteres hadúr örjöngve vágott rendet a démonok között, csak annyi időre lassítva, hogy meglepően kifinomult stratégiai érzékről tanúskodó parancsokat bömböljön seregeinek. A monstrum közepén rés tátongott a démoni és az anyagi világ között: kisebb démonok özönlöttek át rajta megállás nélkül. A két áradat itt mérte össze erejét a végső csatában, melyre a főork személyesen tett csattanós pontot: keresztülgázolva az ördögi hadakon, egyszerűen kettéfejelte a kapu kézzelfogható részét.

rwurl=https://streamable.com/w3u4

A videóban egy másik háborúban, egy másik, a Világgyakónál jóval kisebb monstrum ellen küzd a birodalmi flotta.

Szózatot intézett orkjaihoz: Gorknak és Morknak küldetése van a számukra. E roppant sodródó roncson új világ felé fognak tartani, amely ínycsiklandó háborúval kecsegteti őket, sőt, ez még csak felderítő puhatolódzás lesz az igazi nagy WAAAGH!-hoz képest. És hogy addig se unatkozzanak, az út során bőven akad majd olyan botor démon, aki beléjük próbál majd kötni, soha jobb lehetőséget a gyakorlásra! Most pedig hegyibe, aki kevesebb alkatrészt rabol össze a monstrum anyagából a mérnorkok által megépítendő hatalmas erőtér-generátor és ostromgépek számára, az egy nyamvadt grot!
Így esett, hogy mire a Világgyakó kizuhant az Immatériumból, ütközési pályán Armageddonnal, a monstrumból a túlzottan lelkes orkok miatt ugyan egész szeletek hiányoztak, ám roppant erőtér feszült körülötte, gyomra pedig nem csak végtelennek tűnő, de rendkívül jól képzett és felszerelt inváziós sereget is rejtett.

Armageddon felkészülhetett volna az érkezésére: az asztropatikus kórus, és a Császár szent jóslókártyáinak ismerői is a warp háborgásáról, és veszélyre utaló jelekről számoltak be. Ám Herman von Strab, a bolygó kormányzója (a címet atyjától örökölte, miután tett róla, hogy három bátyja, majd elődje is véletlen balesetet szenvedjen) kijelentette, hogy erői bőségesen elegendőek bármilyen támadás visszaverésére. Mi több, megtiltotta hogy bárki más véleménynek adjon hangot, hát még hogy segítséget kérjen a Birodalom vezetésétől! A hírhedt kormányzóval egyetlen ember mert dacolni: Sebastian Yarrick komisszár a saját sorsánál előbbre valónak tartotta a kulcsfontosságú rendszerét, és amint lehetősége nyílt rá, figyelmeztetést küldetett az asztropatikus kórussal. Ezzel egyelőre csak annyit ért el, hogy von Strab száműzte Armageddon Secundusra, Hádész kaptárvárosba.

Herman von Strab, Armageddon kormányzója

A birodalmi rendszerek alig észlelték az általuk Alveus-Alfa-Alfa-Sextus néven besorolt objektum (az orkok számára a Világgyakó) kilépését a hipertérből, az már száguldott is egyenesen Armageddon irányába. Azonnal automata rendszerek nyitottak rá tüzet rakétákkal, lézerágyúkkal, plazmalövegekkel, és minden egyébbel amivel csak tudtak, a monstrum idomtalanul túlméretezett erőtere azonban lerázta ezeket magáról, majd azt is, ahogyan porrá törte az útjába kerülő orbitális védelmi állásokat. Jórészt még annak is ellenállt, amikor apokaliptikus erővel becsapódott a bolygóra, több száz kilométerre mindent letarolva maga körül, és roppant por- és törmeléktömkelegbe borítva a légkört. Sokszázezer ork veszett persze oda az unortodox landolás közben, de ez a többiek szerint teljesen elfogadható arány volt – végtére is így is millió és millió lelkes harcos maradt a fedélzeten. Ekkor küldte el Yarrick a fent említett figyelmeztetést, felhívva a szomszédos szektorok figyelmét a roppant ork invázióra. A Birodalom lomha gépezete lassan mozgásba is lendült, de időbe telt, amíg reagálni tudott.
A monstrum egyre csak ontotta magából az ork hadakat. Felhőkarcolónyi Gigászok, toronyháznyi Taposók, Csatavagonok és más halálos ork tákolmányok dübörögtek elő szélesen vicsorgó mérnorkok vezetése alatt. Végeláthatatlan oszlopokban száguldottak a sebességőrült klánok motoros hordái, fölöttük ork 'kopterek és vadászgépek csoportjai húztak sűrű, olajos kondenzcsíkot. A föld rengett a megszámolhatatlanul sok ork bakancsai alatt.

Egy az orkok számtalan Taposója közül. Gigászaik még e harci gépeknek is fölé tornyosulnak.

Ghazghkull öt törzsre osztotta orkjait. Kettőt közülük Armageddon Prime erősségei ellen küldött. Von Strab elaprózta erőit: a mosdatlan barbárokra – így érvelt – kár is több figyelmet vesztegetni: egy ork nyílegyenesen menetel az ellenfél irányába, miközben egyszerűen leágyúztatik. Ezeknek az orkoknak azonban Ghazghkull kitartó ütlegekkel verte fejükbe a stratégiát. Ahol emberekre bukkantak, ott egy csapat felhívta magára a figyelmüket, míg a sebességfüggők száguldó hadoszlopai átkaroló műveletbe kezdtek. Ahogy bekerítették őket, tüzet zúdítottak rájuk kőhajítótól plazmaágyúig terjedő ütegeikkel, a túlélőkre pedig lecsapott a harcra éhes horda. Strab csapatainak még a híre sem jutott vissza a kaptárvárosokba, amelyeket hamarosan ostromolni kezdett a zöld áradat.

Az ork horda elsöpri e kaptárváros védelmét

Yarrick a parancsnoksága alatt álló pilótákat arra buzdította, hogy életveszélyes rárepülésekkel ellátmányt és hadianyagot juttassanak a szorongatott településekre, amik így legalább néhány nappal tovább ellen tudtak állni. Maga von Strab egyszerűen feladta Armageddon Prime-t, és Tartarus városba vonult vissza, Secunduson. Az orkok – mondta – úgysem képesek átkelni a kettőt elválasztó veszélyes dzsungel- és mocsárövön. Az ott állomásozó Titánok vezére, Kurtiz Mannheim első princeps megpróbált hatni rá, felhívta a figyelmet a három törzsre, amiről semmi hírt sem kaptak, és arra, hogy nyilván erre kell tartsanak, de nem sikerült áttörnie von Strab egóján. Két nap sem telt bele, és a három törzs, az orkok leghatalmasabb hadigépeivel, átvágott a dzsungelen. Kettő Hádész, egy Hellsreach városa felé özönlött. Strab Tartarus látszólagos biztonságából utasította Mannheim princepset az ellentámadásra, de megvonta titánjaitól a sereg támogatását. Mannheim, von Strabot átkozva, az ork hadoszlopok ellen vonult – a kormányzót szívesen hagyta volna veszni, de tudta, ha nem cselekszik, az ork gigászok elsöprik a városok védelmét. Üzenetben elbúcsúzott rokonaitól és barátaitól, majd a Birodalom leghatalmasabb, Imperator osztályába tartozó Titánjával az élen haladva rohamra vezette erőit.

A Mannheiméhez hasonló, Imperator osztályú titánok az emberiség leghatalmasabb szárazföldi hadigépezetei.

Hatmillió ork és tucatnyi gigász várt rá. Hősies küzdelemben többet is elpusztított közülük, de fedezet nélkül még roppant istengépe sem tarthatott ki sokáig. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy titánja a technológia sötét korából fennmaradt reaktorszíve halálos sebet kapott, minden energiát visszaforgatott bele. Apokaliptikus robbanást idézett elő, ami számos gigásszal, és orkok millióival végzett. Hősies önfeláldozása komoly csapást mért az orkokra, de messze nem végzeteset.

Az orkok elsöpörték a Styx és Diabolus folyók mentén felállított védelmi állásokat, és ostromolni kezdték az összes megmaradt várost. Infernus esett el elsőként: a morál megtört, a lakók végeláthatatlan oszlopokban menekültek el a halálra ítélt településről. A legtöbbet elfogták, az orkok hajcsárai dolgoztatták halálra őket.
Hádész városában azonban Yarrick komisszár vezette a védőket. Azóta készült erre, hogy a Világgyakó kilépett a hipertérből. Személyesen felügyelte a kaptárváros falainak megerősítését, a roppant kapurendszerek lehegesztését. Maga tárgyalt a kaptár kitaszítottjainak bandáival. E népes tömeggel generációk óta ő beszélt egyenrangúként először, katonáknak nevezte és az Impérium iránti hűségre tüzelte őket. Megmaradt katonáiból és a nem elhanyagolható számú civil lakosságból izzó harci szellemű sereget kovácsolt. Úgy tűnt, mint ha a népi hőssé vált komisszár mindenhol ott lett volna egyszerre. Pihenés nélkül vezette erőit az első vonalból. Egy ork Nob roppant erő-karmával borzalmasan megsebesítette, ám végül megölte a hatalmas zöld lényt.

Ork erő-karom. Egy ilyen szervó-rásegítéses erővágóval egy ork Nob akár egy tankot is felnyithat,
vagy kettévághat egy keramitvértes Gárdistát.

Fél oldalát, a vállát, az egyik szemét, és a karját is bionikus beültetésre kellett cseréljék a szanitécek, ő mégis pár nap múlva talpon volt – annyira legalábbis, hogy az emberek láthassák, hősük továbbra is személyesen áll az élükön. Mivel a szanitécek az alkarokból már kifogytak, legyőzött ellenfele karmát erősíttették műkezére: ő lett az első és egyetlen ember, aki ork erő-karommal harcol. Már az orkok is félni kezdtek tőle: azt beszélték, a pillantásával tud ölni. Ezt meghallva műszemébe beszereltette egy lézerpisztoly legfontosabb részeit, és ha csak tehette, minél több ork láttára használta is, hogy demoralizálja őket. Bár a lakosság már csótány- és patkányhúsok élt, a város, hőse vezetésével kitartott.

Sebastian Yarrick komisszár, Hádész hőse

Von Strab ekkorra mélyen a bolygófelszín alatt lévő, bevehetetlen bunkerébe menekült. Onnan adott parancsot a bolygó feláldozására az első telepesek korából származó vírusbombák bevetésével. Az ősi eszközök azonban rég meghibásodtak: így is számos orkkal végeztek, de messze nem eléggel, és főleg nem változtatták élettelen pusztasággá az egész felszínt, ahogyan a kormányzó tervezte.
Hellsreach lakói eközben erőt merítettek Hádész védőinek hősiességéből. Armageddon legrégebbi kaptárvárosa végül elesett ugyan, de az orkok drágán fizettek érte. Öngyilkos merénylők lopóztak a támadó harci gépek alá, hogy a testükre erősített bombákkal magukkal vigyék azokat a halálba. A rakodómunkások áthegesztették daruikat, és azokkal próbáltak darabokat kitépni az ork gigászok testéből. Ellenállásuk akkor ért véget, amikor Gazghkull személyesen vette át az ostrom vezetését. Sámánjait összehangolt pszionikus támadásra utasította – a védők rettegő, nyáladzó ronccsá lettek a csapás alatt. Az orkok immár szinte ellenállás nélkül vették be Hellsreach-et, a Waaagh prófétája pedig elindulhatott Hádészhoz, hogy megnézze magának azt a híres emberkét, aki egészen idáig kitartott alfőnökei ellen.
Minden stratégiát bevetett amit Gork és Mork csak sugallt neki, de Yarrick mindnek megtalálta az ellenszerét. Kommandorkokat küldött beszivárogni a csatornarendszeren át? A komisszár a csöveket jól ismerő csempészekből lett önkéntesekkel vadászta le őket. Átalakított harci gépekkel rengette a földet hogy leomlassza a falakat? Megfeszített munkába vezette a lakosságot, rugalmas, redundáns vázat építve, ami ellenállt a rengésnek. Több ponton indított felváltva támadást, hogy elaprózza a védelmet? Yarrick már rég átépíttette a hajdani gyorsvasút-rendszert, hogy a csapatok villámgyorsan jussanak egyik védendő pozícióból a másikba.
Eközben Acheron város is az utolsókat rúgta. Lakói felkészültek a halálra, ahogy az orkok végső rohamra indultak ellenük. Ekkor azonban hatalmas robbanások szórták szét őket: orbitális bombázás szedett szörnyű vámot seregükben. Még el sem ült a becsapódások robaja, amikor, mint megannyi hullócsillag, leszállóegységek borították el az eget: Az Istencsászár meghallgatta hívei imáit, és elküldte hozzájuk halált hozó angyalait. A fellelkesült védők kitörtek, és csatlakoztak a három rendből is érkező űrgárdistákhoz. Acheronnál, a háború kezdete óta először, az orkok vereséget szenvedtek.

A Vérangyalok rendjének gárdistái szembeszállnak az orkokkal

Egyetlen ember volt csak, aki nem örült a felmentő seregnek: Von Strab bunkeréből kikérte magának a teljesen felesleges közbeavatkozást. A gárdisták vezére, a Vérangyal rend híres hőse, Dante parancsnok válaszként átvette a bolygó valamennyi serege felett az irányítást, és elfogatta az áruló kormányzót. Az azonban még idejében elmenekült egy lopott siklóval – a járművet összetörve megtalálták, de a kormányzó teste nem került elő...
Ghazghkull Thraka hamarosan értesült a történtekről. Minden információt megjegyzett, amit a gárdistákról, gépeikről, harcmodorukról hallott. A benne szunnyadó ravasz stratéga azt tanácsolta volna, hogy vezényeljen ellentámadást a még partraszállóban lévő gárdisták ellen, de ezúttal elhallgattatta a hangját az ork harci düh. Eleget dacolt vele ez a nyamvadt emberke itt Hádészban! Maga mellé parancsolta legjobb verőlegényeit, és MegaPáncélos csapatukkal egyszerűen nekirontott a városnak. Roppant vértjében őrjöngve rázta le magáról a védők tüzét, és egyszerűen széttrancsírozta a falakat, épületeket, barikádokat, nem beszélve a puha kis emberkékről, ahogy megállás nélkül hatolt a kaptárváros szíve felé.
Yarrick tudta, hogy ütött az órájuk. Csaknem minden csapatát a város túlsó felére összpontosította, parancsba adva, hogy amint a kitörés sikerül, a túlélők meneküljenek amilyen messze csak bírnak. Ő maga, maradék, halálra szánt katonájával megkísérelte magára vonni a Waagh prófétájának figyelmét.
Az ork hadúr visszaparancsolta legényeit. Jól megnézte magának ezt az embert, akit az orkok megtanultak rettegni. Aki állítólag a pillantásával öl, egy ork nob erő-karmával harcol, és aki annyi ideig dacolt még ővele is. Orkjai meglepetésére noboknak szóló kihívást üvöltött felé, Yarrick pedig mély megdöbbenésükre, ork nyelven felelt rá. Bár a derekáig sem ért, nekirontott a páncélos óriásnak, és embertől elképesztő erővel és dühvel támadott.

Ez a propagandaplakát Yarrick és Ghazghkull párbajának állít kissé pontatlan emléket

Gazghkull szeméből eltűnt a harci düh lángja, arcán őszinte öröm kifejezése uralkodott el. Percekig küzdött Hádész hősével, és láthatóan élvezte a párbajt. Végül egy faltörő kos erejével vágta az ember oldalába páncélos kezét, amitől a komisszár több métert repült, és mozdulatlanul, alig lélegezve, elterült. Megálljt parancsolt nobjainak, amíg a komisszár katonái magukkal vitték hősük testét, és kivonult a városból: legyőzetlen ellenfele már nem maradt, nem is érdekelte hát tovább.
Eközben újabb támadás érte az ork seregeket. Egy inkvizítor, bizonyos Horst, mikor Yarrick üzenetét megkapta, sereget kezdett toborozni egy törpök lakta rendszerben, és az orkgyűlölő abhumánok jól felszerelt csapataival most döntő csapást mért Armageddon Prime-ra. Gazghkull jól megjegyezte magának a törpöket, de ezúttal nem ellenük, hanem Tartaros ellen indult.
Ott az orkok a város felét már elfoglalták, amikor a gárdisták beszálltak a küzdelembe. Leszállóegységeik stratégiai pontokra csapódtak be velük, vadászgépeik és bombázóik tűpontos csapásokkal iktatták ki az ork légierőt, lépegetőket, és tüzérséget. Az ork sereg megingott. Ekkor avatkozott közbe Ghazghkull. Mint kiderült, már korábban megérkezett, és eddig is feszült figyelemmel kísérte a csatát. Csapatait egymás után több, változó, egyre különlegesebb támadásra, cselre, rajtaütésre küldte, és ő maga is igyekezett annyi Gárdistával megküzdeni, amennyivel csak tudott. Jól megjegyezte minden válaszlépésüket.

A Szalamandrák gárdistái tűzzel harcolnak az orkok ellen

Aztán egyszer csak távozott. Legjobb orkjai seregével elhagyta a bolygót. Olyan hirtelen történt mindez, hogy a gárdistáknak sokáig meggyőződése volt, hogy elesett a csatában.
A maradék orkok között is ez a hír terjedt el. Soraik megtörtek, és Secundus felől a Vérangyalok, az Ultragárdisták és a birodalmi sereg, Prime felől Horst törpjei és a Szalamandrák gárdistái felmorzsolták őket. A túlélők a halott hamupusztákra, és a dzsungelbe menekültek. Közöttük volt Snikrot, a Kommandorkok főnöke is, aki még hosszú-hosszú ideig megkeserítette orvtámadásaival Armageddon lakóinak életét.
Yarrick hosszú ideig lábadozott. Amikor hírt kapott a Tartaros alatt történtekről, azonnal beszélni akart a gárdisták parancsnokaival. Bár nehéz volt egy orkról elhinniük, Yarrick meggyőzte őket: elképzelhető, hogy Gazghkull sok lépcsős tervvel rendelkezett, melynek ez a stratégiai visszavonulás is része lehetett. Engedélyt kért és kapott, hogy levadássza az ork hadurat. Generálissá léptették elő, ő pedig, amíg Armageddon szörnyetegéről hírt nem kapott, a maradék orkokra vadászott. Erőit továbbra is a frontról vezette, legendássá vált tankja, az Önérzet Erődje tornyából.

Yarrick és híres tankja

Éveket kellett várnia, hogy hírt kapjon ellenségéről. Átfogó ork támadás miatt kért segítséget a Golgotha bolygó, a Horst inkvizítorral tartó törpök anyavilága. Yarrick azonnal útnak indult. Egész Armageddon ünnepelt hőseként, önkéntesek tömege követte.
Ez idő alatt Gazghkull sem volt tétlen. Unott monotonitással végezte ki azokat a nobokat, akik vereségként könyvelték el Armageddont és a szerintük vesztes hadúr helyére próbáltak lépni, eközben új, és újszerű harcosokat toborzott. Talán első főorkként a történelemben, igyekezett orkjai számát alacsonyan tartani, és mindent elsöprő áradat helyett specialistákkal, célzott rajtaütésekkel dolgozott. Egész orklakta rendszereket hódított meg, de otthagyta őket, hogy várjanak a jeladására. Tau bolygókat rabolt ki, és furcsa technológiákat zsákmányolt. Az Impérium elszigetelt világain, hajóin, állomásain csiszolta a saját, és hadnagyai stratégiáját, vigyázva, hogy ne provokáljon számottevő válaszcsapást. Szövetséget ajánlott Nazdreg Ug Urdgrubnak, egy számottevő erőkkel rendelkező ork hadúrnak, aki híres volt kiváló mérnorkjairól – az ezek által gyártott teleport technológiára fájt a foga. Nazdreg azt javasolta, teszteljék az új eszközöket a Sötét Angyalok gárdistái védelmét élvező Piscina IV bolygón. Előbb azonban megengedett magának egy kis szórakozást: kamatostul adta vissza a kölcsönt a törpöknek, akik Horst inkvizítorral megtámadták Armageddonon.

E Goff klánból való orkok régóta gyűlő frusztrációkat vezetnek le a Golgotha rendszer törpjein

Az erről szóló jeladást fogta Yarrick, és Golgothára érkező serege hatalmas, jól felszerelt, és olajozottan működő ork hadigépezet csapdájába sétált. Minden egyes tank, csaknem minden katona odaveszett. Yarrick az utolsó lehelletéig harcolt, újfent kivívva az orkok ámulatát, de az Önérzet Erődjét végül egyszerűen kilapította egy ork Taposó. A roncsok közül maga Gazghkull tépte ki. Maréknyi elfogott katonával feltette egy ütött-kopott hajóra, és útnak indította Armageddon felé, miután a katonák döbbenetére többé-kevésbé érthető birodalmi nyelven közölte vele: „Egy jó ellenséget kár elpazaróni. Mennyé vissza Armor Geddemra, oszt csinájjá jó sereget, mer nemsoká megin gyüvök, és jó harcot akarok!”
Akadt, aki nem hitte el Yarrick valóban elképesztő történetét. Senki sem kételkedett azonban tovább, amikor a Sötét Angyalok – miután véres harcokban visszafoglalták a teljesen lerombolt Piscina IV-et – egy Imperator titán roncsaira bukkantak. A hatalmas isten-ép tetemébe több méteres betűkkel égette bele a Waaagh prófétája üzenetét a galaxis számára.

„Én vagyok Gork és Mork keze, és azér küldtek hogy felrázzam az ork skacokat, mer' elfelejtették mér' vannak. Én is csak egy skac vóttam, de osztán az istenek fejbeütöttek oszt emlékezek má hogy az orkok dóga hogy elfoglaljanak mindent, és szógává tegyenek mindent amit meg nem őttek.
A WAAAGH! profitája vagyok, oszt egész világok égnek amerre tapodok. Armor-Geddemen lenyomtuk az emberkéket és szétcsaptuk a városaikat. Harcóttunk a félszemű Yarikka, aki jól harcol, de lenyomtuk őtet meg a tanyáját is.
Megölök én bármit ami mozog, amerre csak megyek, semmi se áll meg előttem. A töpszlik sem álltak meg Golgotán, és még Yarikkot is megcsíptük, de elengedtem, mer' kevés jó ellenség van, és az orkoknak kell a jó ellenség mind a hús meg a grog.
Ravaszabb vagyok mint egy grot, és gyakósabb mint egy dredd, és az orkokat akik velem harcónak nem lehet legyőzni. Pissenán szétcsaptunk a gárdistás skacok között, és a trófearúdjaink tele vannak a szép színes sisakjaikkal. Aztá felégettük a világukat, és ott hagytuk nekik.
Én vagyok Ghazghkull Mag Uruk Thraka, és az istenek beszélnek belőlem. Laposra tapossuk a mindenséget, és jól megöljük ami ellenáll. Azé, mer orkok vagyunk, és az orkokat azé teremtették, hogy harcoljanak, és győzzenek!”

Ghazghkull Mag Uruk Thraka, a Waaagh prófétája, Armageddon szörnyetege

A sorozat korábbi részei: Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék a Warhammer 40K cikkekhez

Fórum:

Cikkek

Címkék:

Világbemutató kókuszdióhéjban

A galaxisért harcoló legnagyobb frakciók:

Néhány alapfogalomról bővebben:

Az Űrgárdisták és a psykerek

Történetek:

Kisebb frakciók, szervezetek:

A Birodalmi Orgyilkosok

A Warhammer 40000 asztali játék

A játék

Újabb történetek:

Kisebb 40K játékok:

G orkaMorka

Történetek, újfent :

A közelgő vihar

Egyéb

Popkulturális utalások és viccek a 40K világában

Vissza a történetekhez

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #10 – Az első Armageddoni háború

Fórum:

Cikkek

Címkék:

Az Armageddon szektor az Impérium számára kiemelt stratégiai fontossággal bír. A Terra felé vezető hiperűrútvonalat őrzi, továbbá gazdag értékes erőforrásokban. Számos bolygója alkalmas az emberi életre, több közülük felettébb hasznos nyersanyagot bányászik, illetve néhány planéta roppant mennyiségű élelmiszert termel. A szektor központját, a kulcsfontosságú, ám rendkívül barátságtalan atmoszférájú Armageddon bolygót pedig hatalmas kaptárvárosok tarkítják. Ezek azon túl, hogy értékes emberanyaggal látják el a Birodalmat, komoly gyártókapacitást is biztosítanak: a teljes birodalmi sereg katonáinak kézifegyvereinek, csapatszállítóinak és tankjainak egy kimutatható százalékát ez a szektor biztosítja. Itt honos a híres Armageddoni Acéllégió is: ezek a hadosztályok arról ismertek, hogy sokkal inkább gépesítettek az átlagosnál, katonáik pedig még a valamennyiük számára rendelkezésre álló járművekben is légzőmaszkot és védőfelszerelést viselnek, a bolygón időről időre végigfújó mérges viharok miatt.
Armageddon azonban nem erről ismert, hanem arról, hogy helyszínéül szolgált háromnak is a negyvenedik évezred történelmének legnagyobb háborúi közül.

Hádész roppant Kaptárvárosa az Armageddon bolygón

Történetünk akkor kezdődött, amikor az általában széthúzó Káosz erőket ismét sikerült egy hadúrnak az egymás elleni háború helyett az Impérium ellen fordítania. Mégpedig ezúttal nem kisebb ördögi hatalomnak, mint Angronnak, az Istencsászár hajdani gyermekének, a Világfalók félisteni Ősatyjából vált démonhercegnek. A Rontó Hatalmak roppant kísértethajót vezettek az Angron tanyájául szolgáló rendszerbe, aki felterelte erre Khorne-imádó káoszgárdistáit és egész népüket: káosz szekták, mutánsok, elfajzottak, és démonok egész légiói lepték el a Csillagok Elnyelője nevet viselő monstrumot, amelyet ezután elnyelt a warp. Viharai között látszólag céltalanul kezdett hánykolódni: de Angron tudta, hogy Khorne keze egyengeti az útját.

Egy a Csillagok Elnyelőjéhez hasonló kísértethajó. Ezek a Warpban rekedt hajókból, aszteroidákból, és ki tudja még miből képződött mostrumok olykor visszahullanak az anyagi világba.

Eközben Armageddon bolygóján is munkához látott a Káosz. A kaptárvárosokban lázadás ütötte fel a fejét. A bolygó legnagyobb részét kitevő kontinenst sűrű, veszélyes élőlények lakta dzsungel választja ketté. Nyugatra tőle, Armageddon Prime területén elhúzódott a lázadások megfékezése, míg a másik oldalán, Armageddon Secunduson gyorsan leverték azokat a bolygó véderői. Erre való tekintettel a Birodalom nem is foglalkozott különösebben a zavargásokkal. A Káosz kezét, lévén a szektor messze esik a Rettegés Szemétől, nem is sejtették az események mögött. Szerencsére azonban a szektor a híres hős, Logan Grimnar, az Űrfarkasok gárdista rendfőnöke védelmét élvezte. Ő, nem bízva a véletlenre a fontos bolygó sorsát, számottevő haderő élén személyesen sietett a helyszínre.

Logan Grimnar, a Farkasok Ura

Ekkor érkezett meg a Csillagok Elnyelője. Roppant warpvihar kíséretében testesült meg a bolygó felett, amely beborította az egész szektort, démoni rakománya pedig éhes piraña-rajként vetette magát Armageddon testére. Ráadásul kiderült, hogy a lázadás mételye mélyebben gyökerezett, mint azt gondolták: a bolygóvédelmi erők fele azonnal átállt a Káoszhoz. Armageddon Prime szinte rögtön elbukott, a lojális erők menekülni kényszerültek a dzsungel-övön keresztül. Secundust egyelőre sikerült tartani. Grimnar Űrfarkasai élére állva, rajtaütésekkel tizedelte az áruló hadakat, komoly veszteségeket okozott, és elszakadt az ellenségtől, mielőtt az ellencsapást intézhetett volna. A feldühödött Káosz erők támadásra indultak a dzsungelen át, de amint nagy nehezen átkeltek a veszélyes terepen, rá kellett ébredjenek, hogy a másik oldalon a gárdisták által feltüzelt, lojális Acéllégió várja őket. Az Űrfarkas vezér pedig átkelt a Kharón folyó alatt, és oldalba kapta a Világfalókat. Őrjöngő ütközet vette kezdetét, amelyből az Istencsászár erői győztesen kerültek ki.

Az Acéllégiók katonái védőfelszerelésükben, páncélosaik tövében táboroznak.

Mindez azonban csupán azért volt lehetséges, mert Angron nem vett részt a harcokban, ugyanis Khorne tizenkét vérszomjas, nagyobb démona kíséretében, az elfoglalt kaptárvárosok lakóinak kivégzésével múlatta az időt, és roppant tornyokat emelt tetemeikből. Ekkor azonban személyesen vetette magát a küzdelembe a tucatnyi arkdémon és Világfaló élén. Halandó ember, harci gép, de még Űrgárdista sem állhatott meg a háború és a gyilkolás szentségtelen megtestesülései előtt: megállás nélkül törtek előre, és néhány óra alatt hekatombát áldoztak Khornenak a lemészárolt ellenállókból.

Angron, bukott Ősatya, Khorne Démonhercege

Grimnarnak nem voltak olyan illúziói, hogy ellen tudna állni Angron ördögi erejének. Már a Csillagok Elnyelője érkezésekor hajókat küldött szét, hogy a warpvihar veszélyeit megkockáztatva próbálják meg a Császár egykori félisteni fia, a fődémon Angron ellen az Istencsászár szent erejének segítségét kérni.
Valamennyi futárát megtalálták a démonok, a hajók legénységét széttépték, csak egyetlen, súlyosan sérült Űrfarkas hibernációba süllyedt testét sikerült kimenteni az egyik kísértethajóvá lett cirkálóból. A gárdista néhány szóban el tudta mondani halála előtt, mi volt a küldetése: a Farkasok ura a Szürke Lovagok segítségéért folyamodik.

Szürke Lovagok egy csapata démon-fertőzte terepen nyomul előre

A démonvadászok erői szétszórtak voltak, de akit csak tudtak, azonnal Armageddonra indítottak. Különleges csatabárkáik átszelték az Immatériumban tomboló vihart. Százkilenc szent lovaguk – az egy baljós jel miatt balsejtelmektől gyötört Taremar Aurellian kapitány vezetésével – az Istencsászár kegyelmébe ajánlotta lelkét valószínű halála előtt. Logan Grimnar tanácsára egyenesen a démoni sereg közepére teleportáltak, hogy Angronra és a tizenkét arkördögre vessék magukat.
Titáni küzdelem vette kezdetét. A Lovagok szent fénye tömegével végzett a kisebb démonokkal, és szörnyű áldozatok árán sorra küldték vissza a pokolra a tizenketteket is. Angron azonban már életében is a galaxis leghatalmasabb harcosai közé tartozott, és a Koponyák Urának hatalma csak még halálosabbá tette. Istene sötét hatalmától átjárt pengéje mintha száz helyen sújtott volna le egyszerre, nem védett ellene még a Lovagok delejes szent igékkel ékes pajzsa sem.

Az Angront kísérő tizenkét Vérszomjas egyike

Volt a százkilenc Szürke között egy fiatal, Hyperion nevű bajnok, akinek pszionikus tehetségét a rend még nem tudta teljes egészében kibontakoztatni. Amikor azonban az ördögi fegyver kioltotta azoknak a bajtársainak az életét, akikkel beavatása óta testvéri kötelékben élt és harcolt együtt, a szent harag megnyitotta elméje addig elzárt részét: az Istencsászár nevében lesújtott a fekete pengére akaratával, és utolsó erejét is felemésztve, ízzé-porrá zúzta azt.
Taremar Aurellian kapitány egy évszázaddal korábban végzett a Káosz egy varázslójával, aki utolsó szavaival sötét jóslatot osztott meg vele: „A napok végéről elnevezett világon nézel majd szembe harcos fiával a te uradnak, és lészen sírás és bánat, mert áldozatod pusztulást hoz majd szerte a galaxisban". A kapitány ekkor értette meg a sorsát: az a végzete, hogy Armageddonon életét adja a bukott Ősatya megállításáért. Ahogyan a penge széttört markában, Angron Aurelliannal találta szemben magát. Értetlenségére a lovag annyit mondott: „Legyen hát!”, majd miközben Angron kettétépte, ő is markolatáig döfte bele a kardját, kimondta démoni nevének ellentétét, és az Istencsászár erejével elűzte őt a világból.

Taremar Aurellian kapitány szembenéz végzetével

Kilencvenhatszor kondult meg Terrán az Elveszett Lelkek Harangja: a százkilenc lovagból mindössze tizenhárman élték meg a győzelmet. Közöttük Hyperion, akit az Űrfarkasok tiszteletük jeléül onnantól Pengetörőnek szólítottak. Súlyos helyzetben volt a bolygó is: lakosságának jórésze árulónak bizonyult, a maradék pedig komoly veszteségeket szenvedett az ellenük vívott hősies küzdelemben.
Logan Grimnart azonban más is aggasztotta. Azon kevesek közé tartozott, aki tisztában volt nem csak a Szürke Lovagrend létezésével, hanem azzal is, milyen végletekig képes elmenni az Inkvizíció azért, hogy ezt titokban tartsa. Ez volt az egyik oka, hogy azt a haditervet javasolta, amit: a démoni sereg közepére lesújtó szent lovagok harcának nem volt halandó tanúja. Az Inkvizíció azonban nem osztotta az álláspontját. Bár Grimnar egyértelműen bizonyítottnak látta a mellette harcoló halandók hűségét, az Ordo Malleus úgy döntött, minden egyes férfinak és nőnek, aki akár közvetve tanúja lehetett a Császár eretnekké, sőt démonná lett fia, vagy a Szürkék létezésének, pusztulnia kell – a maradéknak pedig azért, hogy biztosak lehessenek a démoni befolyás megszűnésének. Táborokba terelték őket, ahol „oltásokat” kezdtek beadni – valójában vegyi úton kasztrálni tervezték a népességet, majd halálukig munkatáborokba zárták volna.

Ceruzarajz az Armageddon lakosságát táborokba terelő Inkvizíciós katonákról

A Farkasok Ura szörnyű haragra gerjedt. Ezek a halandók a legszörnyűbb elképzelhető ellenséggel szemben tanúsították bátorságukat és a Mindenek Atyja (az Űrfarkasok így hívják a Császárt) iránti elkötelezettségüket, vérüket ontották mellettük a harcban, és most ez a jutalmuk? Nekilátott a bátor túlélők elmenekítésének. Rendje hajói kísérték a menekültekéit, az inkvizíció lövedékeinek útjába álltak, de nem viszonozták a tüzet, megtagadva hogy okot adjanak a rend kiátkozására. Amikor a Farkasok csatabárkái is megérkeztek a rendszerbe, az Ordo Malleus erői megszeppentek, és ámenetileg futni hagyták a túlélőket.
Kysnaros lord-inkvizítor azonban még extrémebb lépésekre adott parancsot. Három teljes világ és további fél tucat űrállomás lakosságának halálát rendelte el, mert ezek kapcsolatba kerültek a menekülőkkel. Parancsnoksága alá vonta a Szürke Lovagokat, hogy szent küldetésük helyett a Farkasok ellen fordíthassa őket. Színleg békülni, tárgyalni hívta logan Grimnart: a találkozó helyszínén azonban tüzet nyitott a hajóira, többet megsemmisítve közűlük. Grimnar beleegyezett hogy megadja magát, és hogy ezért testőrségével Kysnaros zászlóshajójára teleportáljon.

Űrfarkas bajnok Logan Grimnar elit őrségéből. Szent Terminátor páncélja nem csak rendkívüli védelmet nyújt viselőjének, de célzott teleportálást is lehetővé tesz számára.

Ott azonban csak azt tudakolta: ki a felelős a tárgyalás békéjének álnok megszegéséért, és az Istencsászár szent harcosainak általa vezetett rendje elleni, szentségtöréssel felérő támadásért?! Talán hogy a polgárháború fenyegetését elhárítsa, a Szürkék nagymestere magára vállalta a felelősséget. A Farkasok Ura népe törvényei szerint egyetlen követhetetlenül gyors mozdulattal lefejezte a tettest, még mielőtt az ellenfél közbeléphetett volna. A Lord-Inkvizítor parancsba adta a Szürkéknek, hogy sújtsanak le hatalmukkal Grimar csapatára, azok azonban habozva engedelmeskedtek: létezésük esszenciája volt a démoni ellen, és a Császár erői mellett harcolni, ezzel pedig ellentétes volt lojális Gárdistákra támadni. Csak nagymesterük halála tudta őket cselekvésre bírni. Pszionikus béklyóba verték volna a Farkasokat, Logan azonban alaposan tanulmányozta harci doktrinájukat. A psyker-osztagok vezetőinek kiiktatásával megtörte a szorításukat, zászlóshajójára teleportált, és faképnél hagyta az Inkvizíciót. Ettől fogva pedig bizony nem fogták vissza magukat ha vissza kellett lőni, ahogy azt számos Ordo Malleus csatahajó és őket vonakodva segítő Szürke csatabárka pusztulása mutatta.

Kysnaros még megátalkodottabb lett önkényes hadjáratában. A Vörös Vadászok – egy az Inkvizícióhoz híresen hű gárdista rend – és a Szürke lovagok maradék, egyre jobban lázongó csapataival, hajóival megerősítve egyenesen Fenris ellen vonult. A Farkasok anyabolygóján csekély erőket talált: láthatólag megviselte őket a hidegháború. A Lord-Inkvizítor totális orbitális bombázást rendelt el: ez olyan nyomokat hagyott az Agyaron, Fenris ősi kolostor-erődjén, amilyenhez foghatót az, a démoni Ezernyi Fiak támadása óta nem szenvedett el. Ultimátumot idézett hozzájuk, mely szerint vagy behódolnak az Inkvizíciónak, vagy kiátkozza és elpusztítja őket. A Farkasok rámutattak, hogy ilyen ultimátumot Fenris utoljára a Káosz légióitól kapott, és ők, az Istencsászár felkent bajnokai, csakis egyféleképpen válaszolhatnak az ilyen szentségtörő agresszióra. Számos csatabárkájuk lépett ki hirtelen az Immatériumból, és vetette magát a támadókra. A csata folyamán sikerült szétlőniük Kysnaros hajójának pajzsait, Logan Grimnar, Terminátor páncélos harcosaival a fedélzetre teleportált. Véres rendet vágott a legénység között, és kivégezte magát a Lord-Inkvizítort. Mind ő maga Terminátoraival, mind hajói a bolygó körüli űrben felkészültek rá, hogy győzelemig vagy halálig harcoljanak.

Űrfarkasok harcolnak Fenrisért

Ekkor azonban egy ősi harci gép teleportált a fedélzetr: magának a Császárnak a legendás harcostársa, Veszettkéz Björn, az ősöreg Űrfarkas létfenntartó szarkofágja vezette harci gép, aki a küzdelem miatt ébredt fel több évezredes sztázis-álmából. Björn dörgő hangon szólította fel a szembenálló „oktalan gyerekeket” ennek az „ostoba civakodásnak” az azonnali abbahagyására. Az élő legenda szavára abbamaradt a küzdelem. Björn a színe elé parancsolta Pengetörő Hyperiont, egy Kysnarosnál sokkal racionálisabb, Fenrisről származó Inkvizítort, és Logan Grimnart. Meghagyta, hogy az Inkvizíció flottája sértetlenül távozzék. Az Űrfarkasoknak nem törölhetik a memóriáját, ahogy az a Szürke Lovagok létezéséről tudomást szerző Gárdisták esetében szokás volt. Armageddon halandó hőseinek emlékeit törölhetik, és áttelepíthetik őket szerte a Galaxisban, de más bántódásuk nem eshet. Soha többé Inkvizíciós hajó a Fenris rendszerbe nem léphet be. A Pengetörő pedig meglátogatja az Agyart, és mindent elmond a rendjéről a Farkasoknak ami csak a hasznukra lehet: mert az ellenségük közös, és ezentúl együtt fognak harcolni ellene.

A tízezer éves Veszettkéz Björn szarkofágja írányította harci gép, és a „fiatal”, még csak száz éves Björn a Hórusz-lázadás idején.
„Istencsászár? Ej, ej! Emlékszem, ez az egész kalamajka akkor kezdődött, amikor valaki istennek kezdte nevezni.”

A béke megköttetett, az ellenségeskedés – ami a Szégyen Hónapjai néven került be a feljegyzésekbe – azonban maradandó nyomokat hagyott. A Szürke Lovagok olyan veszteségeket szenvedtek, amelyekből csak nagyon hosszú idő után sikerült talpra állniuk, Fenris hadereje sem volt jó ideig a régi. Az Űrfarkasok és az Inkvizíció viszonya azóta is feszült.

Armageddont újratelepítették, kaptárvárosai tovább ontották az emberanyagot és felszerelést az Acéllégiók számára. A találó nevű bolygó megpróbáltatásai azonban korántsem értek véget…

A sorozat korábbi részei:
Tartalomjegyzék

REWiRED - Kutyus felfedő szétszéledés - 2014-2057 © Minden Jog Fenntartva!
Virtuális valóság és Kecskeklónozó központ - Oculus MegaRift - PS21 - Mozi - 4D - Bajuszpödrés
Médiaajánlat/Borsós Brassói Árak
Rohadt Impresszum!

Jelenlegi hely

Nokedli 40k

Fórum:

Címkék:

Az Örökös Éberség.

Mérnorkváros (az a nagy kupac hátul a lassan-lassan épülő űrhajó).

A Vörös Gobbó.

A zöldbőrűeket majmoló Ásók még az orkok szerint is hibbant népség, ami azért nagy szó.

Bár jámboran követik a Gépisten kultuszát, valami azt súgja, az Adeptus Mechanicus nem ölelné keblére e lelkes híveket.

Mérnorkváros környékének térképe, a frakciók tanyáinak feltüntetésével

A koponya az egyik első Nekron ábrázolás volt a Warhammer 40K-ban.

A vitorlás Grot Lázadó homokfutó messziről nevetségesnek tűnhet, közelről viszont tényleg az…

A Necromunda doboz tartalma anno: a szabályok különösen kedveztek a három dimenziós harcnak.

Ez az legények! Mutassuk meg azoknak a togya Gorkereknek!

Ez a motorizált kibork ugyan csak a letépett bal lábát akarta visszakapni és helyette a másikat is elvesztette, de már nem bánja. GYORSABBAN! MÉG GYORSABBAN! WAAAGH!

A squigek etetése tilos!

Három Gorker sortüzet ad le... Khm. Akarom mondani: DAKKA DAKKA DAKKA!

Fórum:

Címkék:

Hát, nem erőltette meg magát a dizájnnal a Games Workshop...

Stern kapitány fiatal kora ellenére számos háború hőse volt

Vasfarkas Egil páncélosai tüzet nyitnak

A bombázás alapjaiban rázta meg a rendszer bolygóit

Azrael, a Sötét Angyalok nagymestere

Az Ezüst Tornyok elhozzák Fenrisre a Változás Urának légióit

A Küklopsz, Tzeentch kiválasztottja, démon-Ősatya, a mágia ura: Vörös Magnus

Ahriman, az Ezernyi Fiak legnagyobb Boszorkánymestere

Magnus, a legyőzhetetlen

Logan Grimnar, a Falkavezér, az öreg farkas a csatamezőn

Fórum:

Címkék:

Veszettkéz Björn egy általa legyőzött démon-gárdista tetemével

A Farkasok flottája útnak indul

A partraszálló támadók drágán fizettek minden elfoglalt kilométerért

Vaer Greyloc jarl farkasa hátán

A terem padlóját díszítő faragás, amiről az Annulus a nevét kapta: az összes Testvériség jelképe – a vörös kő az elveszett tizenharmadiké

A Rubricae kísértet-gárdistáit Tzeentch egy Boszorkánymestere irányítja

Vörös Magnus Űrfarkasokkal harcol

Fórum:

Címkék:

Fenris a galaxis kevésbé otthonos helyei közé tartozik

Hatalmas Kraken vergődik Fenris óceánjában vulkáni kataklizma okozta agóniájában

Fenris egyik törzséből származó harcos legyőzött farkas irháját mutatja fel trófeaként

Magnus pszionikus jelenléte figyeli az Ezernyi Fiak vonulását Prosperón

A Vörös Óriás, a Küklopsz, a varázsló-fáraó: Magnus Rubricatus, az Ezernyi Fiak Ősatyja

Nem túl hiteles metszet, melyen a Császári Testőrség látható: átkelve az átjárón, életük árán feltartották a démonokat, míg a Császár be nem tudta zárni azt mögöttük.

Egy a Rubricae, a páncéljába börtönzött lelkű Ezernyi Fiak közül

A tél és a háború ura, a Császár hóhéra és hűséges gyermeke, a vihar haragja és hősök atyja: Leman Russ, az Űrfarkasok Ősatyja

illusztrációk Russ fiainak dicső tetteiről szóló sagákhoz

Fórum:

Címkék:

Fórum:

Címkék:

Vindicare orgyilkos bevetésen

Callidus orgyilkos felfedi magát a Damoklész-öbölbeli háborúban

Eversor orgyilkos ork hordára támad

Culexus orgyilkos égeti ki egy Káosz boszorkánymester lelkét

Fiatal Ordo Sicarius inkvizítor

Fórum:

Címkék:

A Sötét Angyalok gárdistái a Piscina IV-ért vívott csatában

Orkvadászok ütnek rajta a dzsungelben vonuló zöldbőrűeken

Néhány a Collegio Titannica kisebb istengépei közül

A Fekete Templomosok flottája Armageddon védelmére siet

A SokkTámadóÁgyú a jobb oldalon látható hajcsár által elé terelt snotlingokat porszívózza fel, hogy közveszélyes kaput nyitva a Warpba, az ellenfél belsejébe lövellje őket

Ork sereg özönlik elő az egyik Kőből

Schaeffer ezredes. Von Strab az ő arcát látta utoljára életében. Ahogy az ezredes fogalmazott, pont olyan ronda halála volt, amilyet megérdemelt…

Grimaldus káplán beszédével tüzeli fel Helsreach védőit

Merek Grimaldus káplán a Császár Bajnoka mellett harcol

Rogal Dorn, az Istencsászár félisteni gyermeke, a Császár Öklei és a Fekete Templomosok gárdistarendek Ősatyja

A Szalamandrák segítségére más, döntő csatákban volt szüksége a Legio Titannicának és az Acéllégióknak

A Birodalom Titán-osztályai. A Vihar Hírnöke a legnagyobbak rendjébe tartozott.

az Oberon, az Adeptus Mechanicus ősi ütege

A főhajó felső emelete a Császár Felemelkedésének katedrálisában

Armageddon neve mára egyet jelent a soha véget nem érő háborúval

Egy ork sámánból előtör a felgyülemlett WAAAGH! energia

Grimaldust Helsreach óta mindenhová elkísérik az ereklyéket hordozó szervitorok: a mementók látványa büszkeséggel tölti el az Impérium katonáit

Orruk bolygó orkjai körül szorul a hurok

Fórum:

Címkék:

Ez a motorizált kibork ugyan csak a letépett bal lábát akarta visszakapni és helyette a másikat is elvesztette, de már nem bánja.
GYORSABBAN! MÉG GYORSABBAN! WAAAGH!

Nem túl hiteles metszet, melyen a Császári Testőrség látható:
átkelve az átjárón, életük árán feltartották a démonokat, míg a Császár be nem tudta zárni azt mögöttük.

A SokkTámadóÁgyú a jobb oldalon látható hajcsár által elé terelt snotlingokat porszívózza fel,
hogy közveszélyes kaput nyitva a Warpba, az ellenfél belsejébe lövellje őket

Schaeffer ezredes. Von Strab az ő arcát látta utoljára életében.
Ahogy az ezredes fogalmazott, pont olyan ronda halála volt, amilyet megérdemelt…

Grimaldust Helsreach óta mindenhová elkísérik az ereklyéket hordozó szervitorok:
a mementók látványa büszkeséggel tölti el az Impérium katonáit

Ork erő-karom. Egy ilyen szervó-rásegítéses erővágóval egy ork Nob akár egy tankot is felnyithat,
vagy kettévághat egy keramitvértes Gárdistát.

A tízezer éves Veszettkéz Björn szarkofágja írányította harci gép, és a „fiatal”, még csak száz éves Björn a Hórusz-lázadás idején.
„Istencsászár? Ej, ej! Emlékszem, ez az egész kalamajka akkor kezdődött, amikor valaki istennek kezdte nevezni.”