A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #18: GorkaMorka

Az egész réges-régen kezdődött, amikor az Impérium még nem is találkozott az akkor még javában szendergő Nekronokkal, nagyjából a harmincötödik évezredben (és a Warhammer 40K dicsőséges második kiadása idején. De szép is volt… hüpp…). Az Adeptus Mechanicus furcsa, egymásnak ellentmondó adatokat kapott egy addig nagyjából ismeretlen planétáról, amikor hatalmas letapogató állomásaival új bolygórendszereket próbált feltérképezni. Az Angelis rendszer második bolygóján furcsa energiákat észleltek ugyanis a műszerek, míg maga a bolygó egyáltalán nem mutatott életjeleket. Mármint nem kevés, vagy gyenge biológiai tevékenység volt leolvasható, hanem abszolúte nulla, dacára annak, hogy az atmoszféra belélegezhető – akkor viszont honnét az energia, és hogy-hogy nem lakja még egy fia baktérium sem az oxigén-nitrogén légkörű világot? A rejtély annyira felcsigázta a magosok és explorátorok figyelmét, hogy jól felszerelt expedíciót indítottak útnak. Jellemzően az Impériumra, nem egy-két tucat tudóst értünk ez alatt: az Örökös Éberség cirkáló és az azt kísérő rombolók kisvárosnyi tudóst, sokezer fő kisegítő személyzetet és természetesen nem elhanyagolható mennyiségű katonát vittek magukkal. Az energiajelek vastag üledékréteg fedte piramisszerű alakzatokból származtak, így a munkások hada azok környékén vert tanyát. Hamarosan a felszín alá költöztek, ahogy az ásatás egyre mélyebbre és mélyebbre juttatta őket a megközelíteni próbált objektumok irányába. A tudósok a közben talált ismeretlen eredetű leleteket a cirkáló fedélzetén vizsgálták.

Eközben a galaxis egy teljesen más pontján egy ork WAAAGH!, jelentős harci sikereket ért el. Az ínycsiklandó háború híre újabb és újabb ork populációkat mobilizált. Egyikük egy gigászi, űrben sodródó roncsot szállt meg, és ők jó ork szokás szerint pontosabb célzás nélkül, saccra indították útnak monstrumjukat az áhított haddelhad irányába. Egy hangyányit azonban eltévesztették, és körülbelül ötezer fényévvel odébb, a szóban forgó Angelis rendszerben léptek ki az Immatériumból, ráadásul ütközési pályán az Angelis Secundussal, és – ha ez még nem lenne elég – az Örökös Éberséggel is. A katasztrófa pillanatok alatt játszódott le: a monstrum alig materializálódott a rendszerben, már neki is száguldott a rémülten kitérni próbáló cirkálónak, amit kettétört, darabjait pedig a kísérő rombolók szenes roncsaival együtt, magával rántotta egyenesen a bolygófelszínbe. A becsapódás az egész bolygót megrázta. A roncsóriás több száz kilométeres mélységű árkot vájt, mielőtt megállapodott volna. Eközben – továbbá korábban az atmoszférába lépéskor és az ütközéskor is – irtózatos mennyiségű radioaktív szennyeződést és egyéb égésterméket juttatott a légkörbe. A kataklizma az orkokat is megtizedelte, az embereket viszont gyakorlatilag kipusztította. A túlélő orkok miután – hetek alatt – kiásták magukat a roncsok közül, lelkesen indultak rohamra. Abban a hitben voltak, hogy megérkeztek a nagy WAAAGH!-ba, de némi radioaktív poron és kormon kívül semmit sem találtak. Márpedig még a leggyengébb képességű grot is hamar rájött közülük, hogy azokkal bizony nehézkes harcolni. Ezen felettébb elszontyolodtak.
Mérnorkjaik munkára fogták őket. A roncsokból átmeneti szállást tákoltak össze, és nekiláttak új járművet szerkeszteni, amivel továbbállhatnak célpontban gazdagabb világokra. A közorkok viszont nem viselték túl jól a háborúmentes időszakot. Mire a botcsinálta űrhajó váza elkezdett kirajzolódni a mérnorkok újdonsült városa, a fantáziadúsan elnevezett Mérnorkváros közepén, egyéb ellenfél híján egymásba kezdtek belekötni. Jobb indokuk nem volt, hát vallási ellentétekre alapoztak: az iker ork istenek, Mork és Gork híveire szakadtak. Bár senki nem tudja igazából, hogy a kettőből melyik melyik, úgysem ez volt a lényeg: csakhamar általános hirig kezdődött annak eldöntése felett, hogy a készülő jármű Gorkra, avagy Morkra hasonlít-e jobban? Annyira jól sikerült bunyó volt, hogy a várost, sőt az űrhajót is teljesen leamortizálták. A mérnorkok haragra gerjedtek. A pofozkodás szép és jó dolog, de lerombolni az eszközt amivel e helyett a semmi kis csetepaté helyett a nagy WAAAGH!-ba juthatnának? Ami sok az sok! Az asztalra csaptak, és valamennyi orknak kihirdették: mától ezen a bolygón nincs olyan isten hogy Gork, sem pediglen Mork, mától csakis GorkaMorka van! A közorkok pedig lesznek szívesek szétszéledni a sivatagban, összegyűjtendő a monstrum roncsait, mert ami itt van, az nem csak kevés az újjáépítéshez, de azt a keveset is összetörték az imént. Szóval irány gyűjtögetni, egy-kettő! Kelleni fog receruganyátor, meg támpecekítő, meg erőtér-bizgere, meg… ajjaj… látjuk hogy ezt így nem értik… Akkor legyen így: aki vasat hoz, kap a mérnorkoktól fogat érte! (Az orkok fizetőeszköze ugyanis a fog.)

Ez az új rendszer fényesen bevált. A mérnorkok, Mérnorkváros urai nagyon csúnyán megverettek mindenkit aki széthúzást keltett volna, így a vallási ellentét megszűnt. Mármint a felszínen. Mert titokban bizony minden orknak maradt favoritja az ikeristenek közül, és bandáik továbbra is egymásnak feszültek ezen: most viszont már legalább kivonultak a sivatagba a nézeteltéréseiket lerendezni. Ezek a bandák egy-egy Nob vezetésével kis támaszpontocskákat alakítottak ki maguknak odakint, onnan járták a territóriumukat, gyűjtötték a vasat, és Mérnörkvárosban az érte kapott fogakon újabb fegyverekkel, járművekkel gazdagították arzenáljukat.

A város körül hamarosan kialakult az orkoid ökoszisztéma: a spórákból gombák nőttek, ezeket squigek követték és grotok, akik az egészet gondozták, és minden más munkát is elvégeztek ork uraiknak. A hosszú, viszonylagos békében azonban valamelyik grotnak túl sok ideje maradt gondolkozni, és kételkedni kezdett benne, hogy uraik őket is magukkal viszik majd a nagy haddelhadba, ha elindulnak egyszer. Az okostónit természetesen megették, de a kétely magvait már elvetette: a grotok lázadozni kezdtek, hamarosan nyílt összecsapássá fajult a dolog. Aki látott már orkot és grotot, az sejtheti, hogyan végződött a dolog – a maradék aprónép pedig tovább szolgált. Illetve nem mindegyikük. Néhány lázadó meglépett Mérnorkvárosból, és az önjelölt vezérrel, a Vörös Gobbóval az élen megalapították a Grot Felszabadítási Frontot. Célkitűzéseik között szerepel az összes grot emancipálása, és ígéretek kicsikarása az orkokból, hogy ők is rajta lesznek a nagy WAAAGH!-ba tartó hajón. Egyelőre azonban azzal is beérik, ha van mit enniük és vissza tudják verni a feléjük tévedő bandákat – ezért ők is vasat gyűjtenek, hogy feketén eladva a mérnorkoknak, fenntartsák magukat.
 

A birodalmi kisegítő személyzet egy része a piramisok alá vájt ásatási területeken túlélte az orkok érkezését kísérő kataklizmát. A földrengés eltemette őket, és ők a föld alatt egy idő után egymásnak estek a korlátozott erőforrásokért. A harcokat kis számú közösség élte túl, akik az idők múltával degenerálódni kezdtek. Generációk nőttek fel a sötétben és a varázseszközök fényében, mert a technológia működéséről a fiatalabbak már semmit sem tudtak. Azon kevés szerszámmal, ami megmaradt és használni is tudták, gombákat termesztettek, és egymással torzsalkodtak a kevéske élelemért, valamint az immár misztikus eszköznek tűnő birodalmi felszerelésért. Egy nap aztán egy járat ásásakor véletlenül sikerült kibukkanniuk a felszínre. Az ekkorra primitív emberek az odafent talált ork bandákat csodálatosan fejlett lényeknek látták, ahogy fényes, magától járó szekereiken, távolról szúró fegyvereikkel vetélkednek egymással. Messziről figyelték őket, és majmolni kezdték. Az új divat értelmében harcosaik zöldre festették bőrüket, agyart mintázó díszeket aggattak álkapcsukra. Idővel felvették a kapcsolatot bálványaikkal. Az orkok egy percig sem hitték, hogy közéjük tartoznának, de mert végül is zöldek voltak, egy vállvonással elintézték a dolgot. Ha hoznak vasat, végül is mindegy! Hamarosan az orkok által egyszerűen Ásóknak elnevezett népség bandái is színesíteni kezdték az etnikai körképet.

Az Örökös Éberség kettétört darabjai közül a tat felőli rész jóval a leendő Mérnorkvárostól délre csapódott be anno. Sokat elárul az Adeptus Mechanicus hajóépítési képességeiről, hogy a roncs még a becsapódás körülményei között is életben tartott egy kisebb emberi populációt. Apró üröm az örömben, hogy a reaktor pajzsai megrepedtek, így a kataklizma okozta halálos háttérsugárzáson túl saját különbejáratú gamma sugarakban is fürödhettek ezek a túlélők. Aki nem halt bele, torz mutánssá lett. Mutánsok generációi nőttek fel új otthonuk, a kissé radioaktív ÖröÉbesg városkájában (mivel ennyi maradt olvasható a roncson hajó nevéből, és a leszármazottak így nevezték el pátriájukat). Nem emlékeztek őseikre; minden tudásuk ami volt, az a hajó kétségbevonható állapotban fennmaradt adatbankjainak sérült, hézagos információin alapult. Így alakult ki közöttük a Gésten kultusza – az adatbankok töredékeiből világos volt, hogy nagytiszteletű elődeik egy ilyesmi nevű istenség szolgái voltak. Mivel úgy tűnt, hogy Gésten kedvét leli a technológia vívmányaiban, portyákat vezettek a sivatagba, és ahogy a többi frakció, ők is vasat gyűjtöttek vezetőiknek, akik az adatbankokra alapozott tudásukkal megpróbálták hasznosítani azt. Tudni vélték ugynais, hogy idővel születik majd egy közülük, aki génjeiben hordozza a kulcsot a roncs megjavítandó szent szobájának használatához. Ezzel átnyúl majd a végtelenen, üzenetet küld Gésten mennyei seregeinek, és azok megszabadítják majd őket az orkoktól, akikkel gerillaháborúban álltak. Minden résztvevő fél szerencséjére azonban sem az asztropata helység nem haladt, sem psyker nem született a mutánsok között

Így teltek a dolgos hétköznapok Angelis Secunduson, illetve a lakosság túlnyomó többségét kitevő orkok szerint GorkaMorkán. A Gorkerek és Morkerek egymással pofozkodva gyűjtötték össze a vasat, olykor üdítő változatosságként a lázadó Grotok, az Ásók, vagy a Mutánsok bandáival is összecsapva. A jól végzett munka után zsákmányukkal Mérnorkvárosba hajtattak, ahol értékes fogakra váltották azt. A bolygó legnagyobb (…mert egyetlen) városa kifogyhatatlan tárháza volt mindennek, amit egy ork, ha elég foga van rá, csak kívánhat magának. Szeszfőzdéi gyilkosan erős gombasört termeltek, és jutott az ital mellé frissen sült squig is. A városban tilos volt a harc, de mert orkokról van szó, csak a fegyveres fajtája. Nem minősül fegyveres harcnak a konkurrens mocskos gorker/morker arcát a bokájáig csapni kézzel, boxerrel, egy másik orkkal, egy grottal, durunggal, az épület egy darabjával, két másik orkkal, a saját gombasörös korsójával, egy squiggel, három másik orkkal… Elvégre a keményen dolgozó orkoknak mégis csak jár egy kis szórakozás! Ami pedig a fegyveres harcot illeti, annak is megvolt a maga helye és ideje. Fajuk mindíg is nagy becsben tartotta a felettes leamortizálása útján történő előmenetelt, ennek színhelye volt a város egyik legkedveltebb szórakozóhelye, az aréna. A kihívó és – nemsokára talán ex- – főnöke itt eshettek egymásnak, hol puszta kézzel, hol dakkával, hol pedig harci motoron, ahogy a mérnorkok éppen szórakoztatóbbnak látták. Az arénában, vagy a sivatagi bunyókban lesérült orkokat tárt karokkal (és örökké éhes erszénnyel) várták a város doktorkjai. Sosem volt hiány kuncsaftban, annak ellenére, hogy csak a legvégső esetben szorítkoztak a tudományukra, a doktorkok ugyanis egyszerűen képtelenek voltak ellenállni kísérletező kedvüknek. Könnyen megesett, hogy a bal karját elvesztett páciens ugyan továbbra is egy karú, de lábak helyett motoros egykerekűn száguldozó kiborkként távozott – fogak nélkül. A doktorkok rendelőjének elmaradhatatlan kelléke volt a paraszolvenciális fogkiverő kalapács. Ugyanilyen keresettek voltak a mérnorkok műhelyei is. A magukra valamit is adó Nobok itt kerestek legényeiknek új dakkát, bandájuk alá új járgányt. Különösen a Morkerek kedvelték a száguldó harci motorok, homokfutók csapatait, a Gorkerek inkább legényeikre és egy nagy platós teherre költöttek, ami elvitte azokat. Aztán, ahogy a fenekére vertek a fogaknak, vagy ahogy holtbiztos tippet kaptak egy újabb mesés vaslelőhelyről, már robogtak is vissza a sivatagba.

Amely sivatag a galaxis kevésbé vendégmarasztaló helyei közé tartozott. Víz maximum nyomokban, a gyér ökoszisztéma mind vagy valamilyen orkoid alfajból származott (tehát mindenképpen igen harcias és szívós volt), vagy a monstrum valamelyik zugában élte túl az utazást és a becsapódást (tehát még jobban...). Orkevő növények, mérges pöfetegek, teherautónyi homokkígyók és vad squigek színesítették az életet – egyes beszámolók még squiggothokról is szóltak. Legfőképp pedig a bandák. A gorkerek és morkerek kifogyhatatlan lelkesedéssel támadták egymás tákolt erődjeit a sivatagban, sőt a ravaszabbak megvárták hogy a másik banda összeszedje a vasat, és a Mérnorkváros felé tartó megrakott, nehézkesen mozgó csapatra csaptak le. A legyőzöttek közül aki nem futott elég gyorsan, fogolyként találta magát a másik banda hajcsárjának squigbőr ostora boldogabbik végén. Ezek a rabok – de ha nem akadt elég, a nob saját legényei is – a vaslelőhelyen robotoltak, amire a banda felverte a tanyáját.
Az ő viselkedésüket majmolták az Ásók bandái is. Egy alkalommal számos ork csoport összegyűlt, hogy szétcsapjanak a gyanúsan nyiszlett zöldbőrűek között, és elvigyék mindet rabszolgának, de amikor a piramisok alá nyúló járatokba értek, előjöttek onnan valamik… és a kevés túlélő ork, tőlük stílusidegen módon halálosan rémült beszámolóját követően, a piramisok vidékét tabunak nyilvánították. Ma már ismert, hogy a Nekron kriptavilágok automatizált védelmei csak bizonyos technológiai szint felett tekintik ellenségnek a behatolókat, de Gorkamorka orkjainak elég volt annyit tudnia: az a hely ott Morgarg-durlurk-gulskar-dregsnikslag, ami körülbelül annyit tesz ékes ork nyelven hogy „ha odamész, nem csak meghalsz, de közben nagyon fáj is”.

A Mutánsok a rendelkezésre álló téves információk alapján vallásuk részévé tették, hogy tartózkodnak a járműhasználattól. Mutáns hátasokon vágtattak, nyergükben támadtak lesből az orkokra, az azokétól gyökeresen különböző, igen hatékony fegyvereikkel. Ezeket az Örökös Éberség roncsai között lelt alkatrészekből, és az összegyűjtött vasból szerkesztették, a néhány megmaradt Adeptus Mechanicus fegyvert és az adatbankokból elsajátított tudást véve alapul.

A Grot Felszabadítási frontnak nem voltak ilyen fegyverei; ami azt illeti alig volt bármije is egyáltalán, de amit erőben és erőforrásokban nélkülöztek, létszámmal, ravaszsággal, és aljasággal ellensúlyozták. Nevetséges tákolmányok, vitorlás homokfutók és sivatagi hajtányok hátán, primitív kőhajítókkal fedezve rontottak az ellenfélre. Igyekeztek egyes bandatagokat kipécézni, akiket aztán öt-hat grot is elözönlött egyszerre, mert bár egy ilyen kis nyikhaj nem nagy ellenfél, de ha közben kettő a térdedet nyiszálja hátulrúl, három pedig a hátadon, fejeden ugrál és a szemedet próbálja kinyomni, mindjárt más a helyzet.
 

Angelis Secundus a Games Workshop egyik leghangulatosabb játékának, a GorkaMorkának a helyszíne. Abban az időben a Warhammer Fantasy és a 40K  is virágkorát élte, és számos zseniális oldalági játék született belőlük. Ahogy a GW kétes értékű döntései nyomán a cég válságból válságba került, ezeket lassan sorsukra hagyták: részükről a süllyesztőbe került a nagyszerű Kill Team, Necromunda, Mordheim, Battlefleet Gothic, Blood Bowl stb. is. Mivel ezek a játékok azonban rettentő hangulatosak voltak, a rajongótáboruk nem hagyta meghalni őket, sőt egyre gyarapodott. Sok év múltán is egyre jelennek meg a rajongói kiegészítések: egyik jobb mint a másik, és az elmúlt pár évben számos kiváló számítógépes játék is megjelent belőlük (a Battlefleet Gothic, Blood Bowl, Mordheim játékokat csak ajánlani tudom). Ez lassan újra felkeltette a GW figyelmét, idén újra kiadtak egy kissé primitív Kill Team szabálykönyvet, egy új kiadású Space Hulkot és megjelent újra a Blood Bowl is. Remélem, előbb-utóbb sor kerül a GorkaMorka és társai felrázására is, és azt is remélem, hogy a szenzációs rajongói anyagok figyelembevételével.
(Pár szóban: Szemben a nagy csatákról szóló 40K játékkal, a Kill Team kis csapatokról szól, narratív küldetéseken. Mint akik beszivárognak kikapcsolni a pajzsgenerátort ;-) , de ilyen csapat volt Schaeffer ezredes öngyilkos fegyenceié is a harmadik Armageddoni háborúban. Akkoriban még lejátszották ezeket a meccseket, és az eredményük írta a 40K történelmét… hüpp… de szép idők voltak…
A Necromunda a kaptárvárosok bugyraiban harcoló bandákkal foglalkozik, minden játékos egy ilyen bandát irányít a szerény kezdetektől a városszerte hírhedt elit szintje felé. Ilyen bandák segítettek megvédeni Hádészt Yarrick komisszárnak.

A Battlefleet Gothic a 40K űrháborúit dolgozza fel. A játékosok flottákat gyűjtenek, és azokkal csapnak össze az asztalon (és a nagyszerű új PC játékban).
A Space Hulkban egy kis csapat elit gárdista Terminátor próbál egy Génorzóktól hemzsegő hajóroncson megoldani küldetéseket: a másik játékos pedig kiirtani őket a szörnyetegekkel.
A Blood Bowl, és a Mordheim , valamint a belőlük készült videójátékok a fantasy Warhammerhez tartoztak, zseniálisak, de itt most nem térnék ki rájuk.)

Hogy mi is maga a játék: a nagy Warhammerben és 40K-ban komplett seregeket irányítunk, amik többek között gyalogos osztagokból állnak, osztagonként rendszerint egy-két specialistával és egy őrmester vezetésével. Itt viszont szedett-vedett csoportokat terelgetünk, akik kezdő zöldfülűből hosszas játékok alatt növik ki magukat a fenti osztaggá. A játékosok kezdetben a legegyszerűbb egységek és a vezér gyenge, fiatal, kezdő változataihoz férnek hozzá, és ahogy zöldfülűik tapasztalatot és erőforrásokat szereznek, úgy javulnak a képességeik, szerzik meg a megfelelő felszerelést, bérlik fel a specialistákat stb.
Ahol pár nyápic ork ifjonc állt egy alig nagyobb, csupán árnyalatnyival sötétebb zöld Nob-jelölt mögött, ágyékkötőben, bunkókkal és késekkel, ott végül vastag fémlemezből rájuk klopfolt páncélban feszít egy tucat sokat próbált ork martalóc. Mindőjüknél éles gyilok és sorozatlövő dakka, száz sebhellyel ékes Nobjuk egyik karja helyén félelmetes erőkarom. Csapatuk vörösre mázolt platós teher hátán száguld (a vörös az gyors!), sofőrük nem csak gyakorlott vezető, de a belharcban sincs párja – áhított pozícióját számtalan társától védte meg ugyanis. Mellette ül a jármű felspécizett géppuskáját kezelő tüzér: célzása ork mértékkel mérve halálosan pontos, már minden harmadik golyója talál…!

Maga a fejlődés is izgalmassá tette a játékot, ráadásul ez egy véletlenfaktorral párosult: legtöbbször nem lehetett kiválasztani az új képességet, hanem a bandatag specializációjába tartozóak közül kellett kockadobással generálni. Ha a Morker motorosom bombahajítást erősítő képességet kapott, célszerűvé vált bevásárolni neki gránátokból, és máris megváltozott a taktika: legközelebb már padlógázzal próbáltam az ellenség közvetlen közelébe hajtani, és megdobálni őket, aztán iszkolni az ellencsapás elől… A legvadabb a doktork táblázata volt: a maradandóan sérült orkok ezen az orvosi műhiba okozta haláltól a végtagvesztésen át a robottestig és a gyilkos erőkaromig terjedő, számottevő előnyöket és hátrányokat jelentő módosításokhoz juthattak. Szadistább játékosok az első pár játékukban minél több sérülést igyekeztek begyűjteni, hogy a fél bandát a doktork kése alá terelve áhított kibork beültetésekhez jussanak (és néhány olyan orkhoz akinek az ábrándos kedvű doki squigkutyáéra cserélte az agyát, vagy akkora gyilokra a kezét amit viszont nem tud megemelni…).

Az összecsapások szabályai is rendkívül szórakoztatóak voltak. A kis lépték miatt a nagy 40K-nál kidolgozottabb járműves harci szabályok fértek bele, Mad Max-be illő összecsapásokat téve lehetővé. Például két száguldó jármű egymást próbálja a szűk kanyon falának szorítani – a GorkaMorkában bármelyik meccsen előfordulhatott az ilyesmi. Ráadásul az akkori 40K némileg másképp kezelt egyes statisztikákat: ahogy egy ork platós teher ma 12 orkot vagy 6 MegaPáncélos orkot tud elvinni, a GorkaMorka idejében ez így szólt: annyi orkot vihet el, ahánynak a figurája ráfér, de velük együtt kell mozgatnod, és amelyik leesik, sérül, és lemarad, hiszen leesett a mozgó kocsiról! Ha ehhez hozzávesszük a rajongói szabályokat, mint pl. „az ellenfél óvhat, ha nem kiabálod, hogy »DAKKA DAKKA DAKKA!« miközben sorozatot lősz", el tudjuk képzelni a hangulatot. Bár a szabályok kissé bonyolultra sikerültek, a kis lépték és az egyébként gyors játékmenet kis fantáziával lehetővé tette, hogy akár három-négy játékos is játsszon, vagy hogy két-három játék is beleférjen egy rövid összejövetelbe, miközben a csapatok persze fejlődtek is. Mégpedig változatos játékok során: volt autós üldözés, lesből támadás, erődostrom, nem beszéve a számtalan zseniális rajongói ötletről: elszabadult squigek összefogdosása, közös harc egy megvadult ork harci robot ellen, vagy a gombasör – squigvirsli verseny…

Népszerűségüket jelzi, hogy a mai napig sokasodnak a rajongói kiegészítők, lehetővé téve a GorkaMorka és a Nekromunda összevonását, és szinte az összes 40K-faj és frakció bevonását a bandaháborúba. Meglepő részletességgel, okosan kidolgozott háttértörténetek magyarázzák a Birodalmi sereg, vagy akár a sötét eldák csökevényeinek jelenlétét – a Games Workshop bizony jól teszi, ha odafigyel a rajongóira, olykor jobbak mint a hivatalos íróik.