A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #16: Az Agyar háborúja – második fejezet

Fenris a tűz és fagy évszakainak váltakozásában évről évre újra átalakuló felszínének egyetlen állandó pontja Asaheim. Ez a kontinens uralja a bolygó északi részét, melyet az égboltot ostromló, hatalmas hegyek vesznek körbe, csaknem lehetetlenné téve megközelítését az óceán felől. A leghatalmasabb valamennyi közül a közepén helyezkedik el:  csúcsa az atmoszféra külső rétegeibe vész. Ez a roppant bérc rejti az emberiség második legnagyobb erődjét, ami a Császár Himalája-hegységre és az alá épült gigászi palotájával vetekedő erősség; ez a hegyóriás maga az Aett, az Agyar. A hasonlóság nem áll meg a méreteknél: az Agyar tervezésében is személyesen részt vett a Császár, és itt is bőségesen találunk olyan, a Technológia Sötét Korából fennmaradt, illetve egyenesen a Császár és az Ősatyák által tervezett eszközöket, amelyekhez foghatót azóta sem alkotott az Impérium. Az Agyar egészen a magmáig nyúló gyomrában elképesztő kapacitású geotermikus reaktorok dübörögnek. Olvadt láva fűtötte kohói számolatlanul ontják magukból az Űrfarkasok és segítőik fegyvereit, járműveit; ősi technológiájuk olyan eszközök nyitját is rejti, amit az Impérium többi része már elfeledett. Pajzsgenerátorai olyan héjba burkolják, amilyen a legnagyobb csatahajók, bázisok körül sem feszül. Obitális védelmi ütegei egész flottákat képesek elhamvasztani. Laboratóriumai csaknem elérik azon, a Himalája alatt megbújó titkos létesítmények színvonalát, amelyekben a Császár annak idején megalkotta az Ősatyákat.
Fenris lakói számára ez az égi harcosok mítikus tanyája, akik időről időre maguk közé emelik közülük a hőstetteik okán érdemesnek bizonyultakat. Az Űrfarkasoknak pedig az otthon. Ide térnek haza vadászataik után, itt hallgatják meg egymás tetteit, és ha ulotéri őket a harcoshoz illő halál valahol a végtelen űrben, itt emlékeznek meg róluk bajtársaik. Évente egyszer körül ülik az Agyar egyik nagy csarnokának nehéz asztalait, teletöltik Leman Russ, elveszett Ősatyjuk ivókürtjét, és bőséggel isznak az ő, és minden más eltűnt vagy hősi halált halt testvérük emlékére. Ekkor felkeltik hosszú álmából Veszettkéz Björnt, a rend első Falkavezérét, akire maga Russ bízta rá a Farkasokat távozása előtt, és aki ezer évig vezette őket, mielőtt egy hatalmas démon elpusztításáért az életét áldozta volna. A Vaspapok, a rend techgárdistái ősi, még Russ és a Császár által tervezett létfenntartó szarkofágba helyezték a haldokló hőst, amellyel, ha úgy hozza a szükség, a hozzá tartozó rendkívüli harci gépet irányíthatja. Ezeken a lakomákon azonban nem mint harcos vesz részt: a rend kezdeteiről mesél, a Császárról és az Ősatyáról, akiknek még személyesen harcolt az oldalán, és régmúlt hőstetteiről. A máskor harsány Farkasok pedig néma csendben hallgatják.

Az Ezernyi Fiaknak nem adatott meg, hogy otthonuk lehessen. A Hórusz-lázadás idején maga Leman Russ vezette anyabolygójukra a Farkasokat, hosszú harcok árán porig rombolta világukat, megvívott Ősatyjukkal, Vörös Magnussal, és eltörte a gerincét. A boszorkány-Ősatya utolsó, hatalmas varázslata az Immatériumban lévő Sortiarius démonbolygóra repítette a túlélőket, és a saját, testetlen lelkét. Itt ébredt aztán rá, hogy bukásáért saját maga és Tzeentch káoszisten a felelős, kinek cselszövevénye hálójába már csecsemő korában belekeveredett. Soha nem bocsátotta meg azonban a Farkasoknak, hogy, ha megtévesztve is, de ők forgatták a hóhér bárdját a Fiak kivégzésekor. Évezredeken át gyakorolta magát Tzeentch tanaiban, démoni paktumokkal, és egyre újabb titkos tudással erősítve meg nagyrészt élőholt automatonná, Rubric gárdistává vált Fiait. Démonherceggé lett, és méltóan új urához, olyan tervet szőtt Russ fiai elleni bosszújához, amiben minden csel mögött újabb csel lapult, és minden bábu feláldozható  volt.

Míg más gárdista rendek számos utódrendet alapítottak, a Farkasok átka volt, hogy genetikai örökségük hajlamossá tette őket a farkasemberszerű rémmé való eltorzulásra. A génmagok másolásakor a hiba végzetesen felerősödött, ami nem tette lehetővé, hogy kövessék a többi rend példáját. Amikor Sárkányölő Thar Ariak Hraldír, a Farkasok tudós Vaspapja végül mégis kimódolt egy megoldást a probléma kiküszöbölésére, Magnus tudomást szerzett róla. Egyfelől nem rajongott az ötletért, hogy gyűlölt ellenségei még többen legyenek, másfelől pedig a hadállások, amiket a Farkasok új erőikkel elfoglalhattak volna, veszélyeztették volna Tzeentch, és az egyetemes Káosz pozícióit. Ezért mozgásba hozta tervét.

Az Ezernyi Fiak egymás után csaptak le a Birodalom világaira. Kisebb, védtelenebb célpontokat égettek fel, a lakosságot feláldozták a Változás Urának, vagy elhurcolták. A Farkasok híresek voltak arról, hogy amikor csak lehetett, segítségére siettek a bajba jutott világoknak. Most azonban alig tudták, hova kapjanak. Ekkori Falkavezérüknek, Vassisakos Hareknek többször megjelent látomás formájában Magnus, és gúnyosan sajnálkozott, amiért a Farkasok csak majdnem idejében érkeztek a megsegítendő bolygókra. Harek őrjöngött dühében, és amikor felderítői jelentették, hogy az Ezernyi Fiak végre egy olyan világot választottak célpontjukul, ami talán végre kitart addig, amíg odaérnek, a Farkasok tizenkét Testvériségéből tizenegyet magával vitt a vadászatra. (Az eredeti tizenháromból az utolsó elveszett, amikor Hórusz legyőzött követőit a Rettegés Szemébe üldözte.) Fenrisen egyedül a tizenkettedik testvériség maradt, és a flotta töredéke.

Magnus terve tökéletesen működött. Amikor Harek erői már messze jártak, hirtelen tomboló vihar támadt a Fenris rendszer körül az Immatériumban, amelyből az Ezernyi Fiak flottája lépett ki. A Warp titkainak tanulmányozása lehetővé tette Magnus számára, hogy hajóit szokatlanul közelségben és pontossággal juttassa célba Fenrishez. A flotta szinte még meg sem jelent, amikor máris bombázni kezdett. Maga Magnus boszorkányos erejével kisvártatva mind egy szálig megtalálta és kiégette a farkasok asztropatáinak elméjét, így azok nem tudtak üzenetet küldeni a fő erőiknek. Az a kevés cirkáló, amit Russ fiai a rendszerben hagytak, felvette a harcot az inváziós flottával, de nem éltek sokáig. Egyiküknek, a Nauronak sikerült átlépnie a hipertérbe – ám Magnus démonokat szabadított rá, hogy széttépjék a legénységet. A Fiak néhány csataajóját kifejezetten erre az alkalomra gyártották. Ezek gyakorlatilag egyetlen hatalmas plazmaágyúból álltak, mely körül a hajó csak annak mozgatását, és üzemeltetését szolgálta. Most tüzet nyitottak az Agyarra. Tűzerejük bármilyen csatahajót elporlasztott volna, de az erőd ősi pajzsai állták a sarat. Orbitális védelmi ütegeiket azonban nem használhatták miattuk a Farkasok, így a Fiak megkezdhették a partraszállást. Vaer Greyloc, a tizenkettedik testvériség Jarlja, és így az Agyar védelmének vezetője gyorsan reagált, és sikerült még a bombázás kezdete előtt rajtaütő egységeket kijuttatnia az erődből. Ahol a Fiak erői földet értek, Farkasok várták őket, és igyekeztek kettőt megölni minden épségben földet ért ellenségért.

A Fiak azonban – mint kiderült – elképesztő létszámban támadtak. Halandók, Tzeentch-hívő szektatagok millióit zúdították a felszínre, és fikarcnyit sem érdekelte őket, hány pusztul el közülük. Herume Aphael káoszgárdista generális parancsára ezek az áldozati bárányok lekötötték a Farkasok erőit, míg ő és Ezernyi Fiai partra szálltak. A Farkasoknak vissza kellett vonulniuk az Agyarba. A generális önelégült vicsora nem csak ennek a győzelemnek szólt. Évekkel korábban jóslatot kapott, melyből megtudta: aki az Ezernyi Fiakat vezeti ebben a harcban, azt Tzeentch démonherceggé teszi majd. Számos felettesét és vetélytársát árulta el vagy szúrta hátba, hogy megszerezze a pozíciót, és most úgy festett, jó úton jár a halhatatlanság felé.
Az erőd ütegei, és a farkasok Rúnapapjai felvették a harcot a támadó tüzérséggel és boszorkánymesterekkel. Napokba telt, mire a támadók elég üteget elnémítottak ahhoz, hogy megközelíthessék a kapukat. Ekkor Herume Aphael démongépeket parancsolt elő: szentségtelen energiáik nekifeszültek a roppant adamantit kapuszárnyaknak, és idővel áttörték azokat. A generális öröme nem tartott sokáig: az összeomló kapu mögött Greyloc jarl állt lesben farkaslovasságával, és azonnal az ostromlókra tört. Megsemmisítették a démongépeket, szörnyű rendet vágtak az ostromlók között, kicsusszantak a lassan köréjük záródó ellentámadás fogásából, és ahogy visszamenekültek a bejáraton, berobbantották azt maguk mögött. Sok-sok tonna gyémántkemény kő választotta el a káosz generálist a nemrég biztosnak tűnő betöréstől.

Greyloc jarlt nem más, mint maga Veszettkéz Björn fogadta odabent. A vénséges harci gépnek egyáltalán nem tetszett, ami felébredésekor fogadta. Nyílt kérdés volt, hogy azon gerjedt jobban haragra, hogy Vassisakos Harek botor módon a Farkasok bő kilenctizedét magával vitte a provokáció hatására, vagy azon hogy ősi ellenségeik Asaheim szent földjét tapodják. Greyloc kitartását azonban megdícsérte. A Jarl átadta a védelem vezetését a nagytiszteletű öregnek, aki két fő pontra irányította a megmaradt Farkasokat. Ezeket az erődön belüli erődöket úgy tervezték, hogy megkerülésük nélkül ne lehessen kárt tenni kulcsfontosságú területekben: Borek Pecsétje a hegy mélyét és a geotermikus reaktorokat védte, Fangthane pedig a felső régiókat, a parancsnoksággal és a laboratóriummal.

Herume Aphael generális eközben minden eszközt bevetett hogy előbbre jusson a hegy belsejébe, és az áhított démonhercegség irányába. Amikor még a Császár légiója voltak, az Ezernyi Fiak alá is számolatlanul tartoztak az Adeptus Mechanicus robotgépei: ezeknek az ősi szerkezeteknek az utolsó példányait dolgoztatta agyon, és végül sikerült áttörnie a berobbantott bejáratot eltorlaszoló sziklákon. Az előrenyomuló Fiak öröme rövid életű volt: mágiájukat az erőd belsejében megfojtották az Agyart átszövő, még a Császár közreműködésével megtervezett védő rúnák, a kulcsfontosságú pozíciók bevételéhez pedig csak Borek Pecsétjén, és Fangthanon át vezetett út. A két erősség kiválóan alkalmas volt rá, hogy egy maréknyi Farkas is hosszú ideig védje a túlerővel szemben. A generális hosszú napokon át hiába próbálkozott az áttöréssel. Végül varázslóival bejárta az Agyar számukra hozzáférhető részét, és megsemmisített minden védő rúnát amire rálelt. A káosz hatalma kezdett beszivárogni a védelmen át, és ahogy az ő és varázslói mágiája erőre kapott, már a kezében érezte a győzelmet. Diadalittasan Tzeentch-hez kiáltott, és a Változás ura válaszolt neki. A jóslat beteljesült, Herume Aphaelből valóban démonherceg vált, bár ő maga ebben vajmi kevés örömét lelte: Magnus volt ugyanis, aki felfalta a lelkét, és az ő testét megszállva anyagiasult Fenrisen.
A démoni Ősatya hatalma előtt nem állhattak meg a Farkasok. Akadálytalanul sétált keresztül Fangthane védőin, tömegével pusztítva őket varázslataival, és a felső szintek felé indult. Még arra is szakított időt, hogy felkeresse Leman Russ szobrát, és eltörje a gerincét, ahogy egykor Prosperon az az övét. A felsőbb szintek megmaradt védői, Sárkányölő Thar Ariak Hraldír vezetésével az Annulus, a tanácsterem jól védhető termeiben gyűltek össze. 
 

Magnus nem rájuk csapott le, hanem tulajdonképpeni célja, a laboratórium irányába indult. Amikor Hraldírt nem találta ott, apránként, ráérősen kezdte el elpusztítani kísérletei eredményeit, hosszasan kivárt minden újabb csapás előtt, és részletesen ecsetelte a laboratórium megfigyelő- és távközlő rendszerein át, hogy milyen visszafordíthatatlan károkat okoz éppen a Farkasok jövőjének. Hraldír nem is bírta hallgatni: átadta az Annulus parancsnokságát, és vak dühvel rohant Magnusra rontani. A Sárkányölő nem csupán kiemelkedő tudós volt, de nagy harcos is, számos csata hőse, karja és kézifegyverei erején felül tankokat, épületeket feltépni képes gépkarjaira, és a rájuk szerelt plazma- és lézerfegyverekre is támaszkodhatott a csatákban. Magnus pedig nem volt egész valójában jelen: csupán lelke szállta meg a néhai káosz-generális testét. Mégis, Ősatya volt, sőt démonherceg: néhány másodperces összecsapás után egyenként szaggatta le a vaspap végtagjait, végignézette vele ahogy kutatási eredményeit és gépeit, ezáltal a farkasátok legyőzésének minden esélyét elpusztítja, majd feltalálójukat is utánuk küldte. Megtette, amiért Fenrisre jött. Parancsot adott a flottájának, hogy teleportálják a fedélzetre Gárdistáit, és távozzanak: az Agyar elpusztításához untig elégnek érezte az ő hatalmát, a rengeteg szektatag sorsa, akik itt maradnak, pedig nem érdekelte: majd kiélhetik magukat a kihalt erőd romjain.

Borek Pecsétjének kialakítása olyan volt, hogy a támadók közelharcra kényszerültek a védőkkel szemben, ez pedig Farkasokkal szemben nem jó ötlet. A halandó káoszhívők hullái már eltorlaszolták a folyosókat, és még ördögi uraik sem tudták rávenni a rettegő Tzeentch szektákat az újabb rohamra. A Rubricae-n volt a sor: a se élő, se holt kísértetgárdisták nem éreztek félelmet, és megállíthatatlanul nyomultak előre. Vesztükre: az erősségbe beljebb jutlva magával Veszettkéz Björnnel találták szemben magukat. Az Első Falkavezér, Russ választotta. A Császár bajtársa ősi, a legendák korában kovácsolt géptestének minden négyzetcentiméterét legyőzött ellenségeit jelképező jelek borították: fődémonok, nevenincs szörnyetegek, a káoszgárdisták kapitányai, lordjai – és ezek csak azokból a csatákból valók, amiket azóta vívott meg, mióta a géptestbe záratott. Az ilyen méltatlan ellenfelek mint a Rubricae, fel sem kerülhettek a listára. Megtiszteltetés volt Greyloc Jarl, és Odein Sturmhjart rúnapap számára, hogy mellette küzdhettek. Lehettek a támadók bármennyien, Borek Pecsétje a sírukká vált.

Amikor Magnus megtestesült az erődben, Sturmhjart megérezte jelenlétét. Björnnel, Greyloccal, és a jarl néhány legjobb harcosával megkísérelték áttörni a káoszhívők vonalain, hogy szembeszálljanak vele. Idővel sikerrel verekedték át magukat hozzá, ám ekkorra a Vörös Küklopsz már a hegy oldalába nyíló hangárakig jutott az erőd felperzselésében. 

A Nauroban, a Farkasok egyetlen hajójában, aminek sikerült elhagynia Fenrist, a fedélzetére teleportált démonok és rubric gárdisták szörnyű károkat tettek. Bár sikerült legyőzni őket, a hajó darabokra készült esni, és Gellart-pajzsa is haldoklott, öngyilkosság volt tovább utazni vele. Parancsnoka rövid tanácskozást tartott az életben maradt legénységgel: tudták hogy nem élhetik túl, de egyetértésben ajánlották lelküket a Mindenek Atyjának, és maximális sebességgel indultak el a Falkavezér felé. A hajó megsemmisült az Immatériumból való kilépéskor, de utolsó üzenetét még sikerült útnak indítania. Vassisakos Harek értesült Fenris szorongatott helyzetéről. A Farkasok vele harcoló mind a tizenegy testvérisége azonnal útnak indult.

A havas hegyoldalra nyíló hangár romjai közt Björn és társai véres rendet vágtak a Magnus körül lebzselő halandókon, és titáni összecsapás vette kezdetét köztük. A démon-ősatya végzett Sturmhjarttal, Greyloccal, és a többiekkel, miközben azok valamennyi hívét megölték, és harca a Veszettkezűvel már a hangárokon kívüli hegyoldalban folytatódott. A Legöregebb Farkas vágta, égette őt energiapengével és plazmával: Prospero óta nem sebesült így meg a Vörös Küklopsz. Láng- és káoszsugarai kevesebbet ártottak ennek az ősi gépnek, mint szoktak: roppant csápokat idézett hát, melyekkel végül letépte mindkét fegyverkarját. Björn fegyvertelenül sem adta fel a harcot: száguldó gyorsvonat erejével rohant neki Magnusnak, a szikla széle felé sodorva őt. A becsapódás feltépte a gazdatest páncélját, de a hegyoldalba csak Björn zuhant alá. Ellenfele lassan ereszkedett le boszorkányos erejével. Felismerte az öregben a lelkek egyikét, melyek jelen voltak, amikor a Farkasok felégették Prosperót. Kölcsönzött teste már elpusztult, csupán halványuló árnyként volt már jelen, de búcsúzóul még megidézte legszörnyűbb varázslatait, hogy pokolra küldje a védtelenné vált ősi gépet. Ekkor azonban leszállóegységek csapódtak köré a hegyoldalba. Vassisakos Harek megérkezett, és elit őrsége élén személyesen rontott a bukott Ősatya árnyára. Így sem rossz – gondolta Magnus, és mielőtt elenyészett volna Fenris felszínéről, az összegyűjtött szörnyű energiákkal a Falkavezért omlasztotta porrá páncéljában, a Rubricae torz mására formálva őt.

A Farkasok kiirtották Tzeentch minden egyes szolgáját, aki Asaheimen maradt. A máshol partraszállt seregeket pedig az őslakók gondjaira bízták: a törzsek, melyek harcosai egy szál állatbőrbe öltözve, csupán egy késsel vagy dárdával vadásztak az igásló méretű Fenris farkasokra, egyetlen hét leforgása alatt végeztek a bő felükkel. A többi addigra a közreműködésük nélkül is halott volt: Fenris nem könyörületes az idegenekkel.
Sovány vigasz volt ez azonban Russ fiainak. Magnus terve teljes siker volt. Az utódrendek létrehozása lehetetlenné vált, az Agyar szörnyű károkat szenvedett, Falkavezérük elpusztult, a tizenkettedik kompánia szinte megsemmisült. De éltek: és amíg élnek, tovább vadsznak a Mindenek Atyja ellenségeire. Hosszú-hosszú időbe telt, de újjáépítettek mindent, amit az Ezernyi Fiak elpusztítottak. Björn vigyázó tekintete alatt lassan elérték eredeti létszámukat. Az Agyar visszanyerte régi fényét, sőt az ostrom tapasztalatai alapján kiegészítették a védműveit. Helyreállították a csarnokokat, melyekben újra megülték minden évben a nagy lakomát, megemlékezve elesett bajtársaikról, és a múlt nagy hőseiről. Bár a múló évezredekkel egyre ritkábban, de némelyik lakomára a Legöregebb Farkas is felkel álmából, hogy Russ örököseinek újabb generációinak regéljen a rend múltjáról, az Ősatyáról, és a Mindenek Atyjáról.

A Farkasok azóta számtalan nagy vadászatban vettek részt megannyi ellenséggel szemben, némelyik krónikáját már itt is olvashattuk. Legnagyobb ellenségük azonban mindíg is Magnus Ezernyi Fiai maradtak. Falkáik a galaxis legtávolabbi pontjára is elhatoltak, ha őket űzték. Tzeentch Démonhercege pedig folyamatosan szőtte ellenük évezredeken átívelő terveit, melyeket démoni urán és őrajta kívül senki nem láthatott át… míg csapdái lassan be nem zárultak a Farkasok körül. De ez már egy másik történet lesz.

A sorozat korábbi részei:
Tartalomjegyzék