Beszámoló: Deus Ex: The Fall

És végre sorozatunk elérkezett a Mankind… á, inkább a feszültség fokozásának kedvéért beletrollkodom, szóval a The Fallhoz. Igen, arról a 2013-ban iOS platformot, majd később Androidot támadó próbálkozásról van szó, melyről úgy gondolták, hogy jó ötlet PC-re is kihozni. Mivel Deus Ex, a magamfajta elvetemült ennek még örült is, és amikor egy bundle-be jól becsomagolták, fillérekért magamévá is tettem, gondolva, ennyit csak megér. Ezen kívül mást nem is költöttem rá, csak olyan fölösleges valutát, mint a szabadidőmet. Másét viszont nem pazarlom a szükségesnél jobban, a rövid játék rövid beszámolót kíván.  
A The Fall cselekménye az Eidos Montreal megálmodta 2027-ben játszódik, akárcsak a Human Revolution, tulajdonképpen az alatt, amíg Adam Jensen lábadozva barátkozik legújabb testrészeivel. Maga a történet nem előzmény nélküli, hanem a Deus Ex: Ikarosz-hatás címen megjelent licencregény folytatása, melyet az a James Swallow jegyzett, aki a játékszéria újkori darabjait is jegyzi. Nos, ha egy mobiljáték belefér, akkor egy licencregény is, így azt is magamévá tettem, de sajnos mindkét médium terén csekélyek a tapasztalataim, mert előbbieknél leragadtam a Sony Ericsson butatelefonok Minigolfjánál, az utóbbiaknál pedig Ian Watsonnál alább még nem adtam. Marad tehát a Deus Exet PC-n megszerető játékos szemszöge, aki néha napján még az épkézláb sci-fi könyveket sem veti meg – és ezt a legkevésbé sem bánom.
 
Tehát pár szót a könyvről. A borítót hátlapját szépen ellepik a hatásvadász nagy kérdések, melyekkel a Human Revolution játékhoz mérten korrekt szinten foglalkozott, a kötet belsejében azonban mintha elfeledkeztek volna róluk. Néhány kicsit okoskodóbb párbeszéd marad tehát akciódúsnak szánt, a játékhoz képest is bőven ponyva színvonal, melyben lelkesen rántják elő a játékokból ismerős fegyvermárkákat és karaktereket. Meg persze az augmentációkat, ha kellenek az akcióhoz, de hogy lerágtam volna a körmömet az izgalomtól vagy átnedvesedtem volna a homage-halmozásoktól, az túlzás lenne. Minden – na jó, majdnem minden – sznobizmus nélkül is inkább kerülöm a jövőben hasonlókat, de felvezetésnek végül is megtette. A világhoz a lényegi részt tekintve azonban szinte semmit nem tett hozzá, viszont a karakterei vagy a cselekményét érintő utalások így vagy úgy nemcsak a The Fallban, de a Mankind Dividedben is előkerülnek. Így a kompletista rajongók hátba veregethetik magukat, hogy ebből sem maradtak ki. Amint megpihenek gépelés közben, magam is így teszek.
 
A regény után a játék egyszerre volt felüdülés és visszalépés. Először is örültem, hogy ha már ponyva, azt legalább irányíthatom, a kezem ügyébe vehetem az akciót, úgy mégiscsak izgalmasabb. Emlékezetes momentumból, karakterből már az említett első epizód jellege miatt sem jut sok, de a könyv cselekménye után nem is lehettek vérmes remények, hiszen csupa olyan karakter lett a nemezisünk, akiknek más játékokban is van szerepük, így esély sem volt arra, hogy ide akár bossoknak elpazarolják őket. Igaz, belengettek egy újat, de az annyira elképesztően béna fordulat volt, hogy külön kár érte.
 
Másodszor ez nem a Human Revolution, az írás színvonala így nem nőtt, hanem tovább esett. A játékon pedig az is nyomot hagyott, hogy első epizódnak szánták, ezt a befejezéstől kezdve a menüben ígért folytatásokig minden a szánkba rágja. A regény gyakorlópályája után az egész cselekmény Panamavárosra, azaz annak töltőképernyőkkel elválasztott pár kis negyedére és néhány épületre korlátozódik. Ennek fényében nem meglepő, hogy a legkisebb ívű, legpartikulárisabb Deus Exről van szó. Ezek a pályák meglehetősen szűkösek, és bár igyekeztek szellőzőkkel vagy sikátorokkal alternatív útvonalakat teremteni, ezek gyakran szinte párhuzamosan futnak a főúttal, legalábbis a megszokottnál sokkal nyilvánvalóbbak. Komolyabb akadálykerülgetés híján nem csoda, hogy nem csupán az úszás nem tér vissza, de nem tudunk ugrani sem vagy tárgyakat pakolászni, legfeljebb mintegy szkriptelten odébb tolni egy-egy nagyobb ládát, hogy hozzáférjünk a szellőzőhöz. Persze nem is egy mobilos játéktól várhatjuk a város illúzióját.
 
De az lenne a legkisebb baj, ha csak ennyivel lenne egyszerűbb a nagytestvéreinél. Maga a játék ugyan próbálja utánozni a Human Revolutiont, legyen az az átmentett hackelés, az ismerős kezelőfelület vagy képességek (újdonságra ne számítsunk!), újrahasznosított zene, ez azonban inkább csak erőlködés, ha a lényeg butul. Például lopakodós játéknak is komolyan vehetetlen. Mert ha elütünk vagy megölünk valakit, másodpercek múlva már el is foszlik a teste, amiatt már nem kell aggódni, nincs a cidri, hogy a járőröző társai vagy a kamerák ki ne szúrják. De ha riadót csinálunk, annak sincs nagy jelentősége. Az ellenség nagyon gyorsan lenyugszik, olyannyira, hogy azután is hajlamos lepacsizni velünk, ha korábban előttük nyírtuk ki a haverjait. De ha nem hagyjuk őket nyugodni, akkor a belső tereken a szobáikat nemhogy nem szívesen hagyják el, de többnyire az ajtón át ki sem csalhatók, lecövekelnek benn. El lehet képzelni hát, hogy mekkora jelentősége van, ha hackelés közben beriasztunk, de az adott helyiségben (már) nem tartozik senki se, aki a körmünkre nézne.
A darabos, esetlen tűzharc során pedig mondhatni visszatér a gyökerekhez, mert itt már nem emelhetjük célzásra a fegyverünket, marad a csípőből lövöldözés, melyben nagy segítségünkre van a lézeres irányzék. Ami a csökkentett létszámban sorakozó fegyvereket illeti, nos, akad jó pár ismerős, a számszeríjhoz térnek vissza a kábítónyilak is, fegyvermodifikációként. Az arzenálunk legjobb darabjait azonban immár nem zsákmányoljuk, és nem is kereskedőktől vesszük, hanem a menüből, ahogy tetszik, ahogy minden másból is ott tudjuk kiegészíteni az összekukázott gyűjteményünket. Ha az augmentációkra eddig is volt elég pont, itt még jó pár lapáttal rátettek, a karakter tényleg csaknem kimaxolható, egy new game plus elején pedig akár ténylegesen is.
Lehetne még sorolni mi minden hiányzik. Nincsen több mentett állás, nincs inventory, nincsenek választható nehézségi szintek, csak a new game plus emeli a tétet. Fájóbb ezeknél viszont a döntések hiánya. Nagyon minimális a mozgásterünk, nagy néha alakíthatunk esetleg egy-egy küldetést, vagy jó beszélőkével megszerezhetünk ingyen egy-egy fizetős javat, de ennyi. Annyira nem mentek rá erre, hogy az egyik, talán egyetlen többféleképpen lezárható mellékküldetés esetén az egyik opciót kudarcnak veszi a játék. A vége, amit mindennek szántak, csak végnek nem, szintén nem variálható.  
Az is látszik az egészen, hogy alig erőltették meg magukat a PC-re portolással. A grafika csapnivaló, ahogy kell, de ehhez képest aránytalanul gépigényes. Bugok maradtak, de a rossz híre ellenére ezek jórészt jelentéktelenek, vagy csak nekem volt szerencsém. A kis kijelzőkön ideális méretű betűk már-már komikusan nagyok egy tisztességesebb monitoron vagy tévén – de ez már apróság, a másik végletet sas szemek híján rosszabbnak tartom. A kezelés is idegesítő, maga a menü sem az igazi, viszont amikor több minden van egyszerre egy gombon, az kellemetlen szituációkat eredményezhet. Szerencsére ez billentyűvel jóval kevésbé probléma, de ha valaki ránéz a gamepades irányítás már tényleg szinte mókás tud lenni, egy bizonyos gombra annyi mindent rázsúfoltak.
 
Ledorongolónak hangzik mindez, és tényleg nem is vártam naivan mást egy mobilszökevénytől, de máshogy nem is lehet írni erről a nem PC-re és főleg nem Deus Exbe való színvonalról. Bevallom, én a helyén kezelve elvoltam vele pótlékként, ha már lehetőséget adtak a platformnak. De nem lehet mindenki perverz, ez a játék reálisan nézve nem idevaló, és nem kapta meg mindenben a kellő polírt, hogy ezt legalább minimálisan leplezni tudja. Részemről azzal az ígérettel most is pontot is teszek ennek a beszámolónak a végére, hogy legközelebb bohóckodás helyett tényleg a Mankind Divided jön.

A cikksorozat korábbi felvonásaiban az első Deus Exről, az Invisible Warról és a Human Revolutionről regéltem.