Mi jut eszedbe?

Szerintem fest be te is. Te állsz Momoához a legközelebb itt a fórumon.

Minden relatív.

Elöljáróban: Nem gondolom, hogy itt fogok megoldást találni a gondolataimra, mert a maradék közösség egy részének még nem volt része igazán tartós kapcsolatban, vagy úgy vélem, talán nem követtem volna el az ő hibáikat (elkövetem viszont a sajátjaimat)

Szóval relatív az, hogy milyen körülmények között élsz, milyen nehéz a lét és milyen boldog vagy boldogtalan az életed.

Amikor a feleségemmel 15+ éve összejöttünk, nagyon boldogok voltunk. Mindketten diákokoskodtunk, nem volt munkánk, nem volt sok tulajdonunk. Aztán persze az egész kezdett megszürkülni, de hát mit várjon az ember sok év együttlét után, amikor már a tenyereként ismeri a másikat, és nem tudtok újat mutatni egymásnak... Annyiban minden esetre egészen biztos vagyok, hogy valamilyen szinten másfelé nőttünk fel egymás mellett, máshogy változott az értékrendünk, vagy az elvárásaink, vagy tudom is én. Teszem azt, amikor elkezdtem egészségtudatosabb lenni az edzéssel, már pár hónap után megkaptam, hogy meddig akarom ezt még csinálni, mikor lesz túlzás? Na, most gondolhatjátok, ez az egész semmit nem oldódott, soha nem lettem megdicsérve a témában. Akkor tudom, hogy sikerült javítanom a formán, ha megint előkerül ugyanaz a lemez, hogy hova csinálom éjjn eztet? (Olyan szörnyen nehéz lenne egyszer megdicsérni?)
Ha írom a könyvet, és megy, akkor abba vagyok beletemetkezve, és "minden másnál fontosabb, nem tudsz mértéket tartani", ha nem írom "írod még egyáltalán?"

Másképp nőttünk, de az én nézőpontomból olybá tűnik, mintha ő még mindig azt az embert akarná, aki 15 éve voltam. Egy olyan embert, aki a szememben már elég értéktelen, és magamat úgy látom, hogy már nem csak vágyakozom, de teszek is a céljaimért, kifejlődtek a vágyaim mentén az értékeim.

Házasodni is végül azért akartam, mert az idő csak megy, és nem várhat az ember a gyerekkel. Különben mi értelme lenne a házasságnak? Faszság.

És persze ettől még semmiben nem lett más a kapcsolatunk. Úgy vélem, ha feltenném az ismerős feleségeknek, kellene-e az az életvezetés, ami nálunk megy -> nyáron nyomni, télen csak a háztartást kell vinni - nem is volt soha takarítónk - akkor lennének, akik cserélnének.
Persze tudom, nem mindenki tenne így, egy csomóan a második gyerekkel már full háztartásbeliként tolják és még takker, meg sintér is jár hozzájuk, but still...

Szóval az van, hogy látom ezt a folyamatos búval baszottságot, aminek "egyértelműen én" vagyok az oka. Ez majd' minden nap verbalizálva van, ha esetleg kérdezném. Mert nem segítek semmiben magamtól, nem jut eszembe porszívózni magamtól, csak ha megkérnek, meg nem figyelek egyébként is "semmire", nem tudom, hogy a két hónappal ezelőtti ugyanilyen orvosi vizsgálaton (lombik) is úgy volt, mint most, és engem nem érdekel az egész, mert nem emlékszem, hogy ez a faszom vérvétel hogyan volt, és mit kellett benne nézni, pedig tudnom kéne. (gyakran nem kapok választ a kérdéseimre, mert tudnom kéne őket) És azt mondom, amit nem kéne mások előtt, és nekem mindig más a fontosabb, és túl sok gyümölcsöt vágtam, pedig nem kért annyit, és... És folyamatosan hibás vagyok. Minden nap.

Én pedig nem vagyok boldog.

Vajon full mindegy, mit kivel hogyan csinál az ember, a vége kb mindig úgy is ez lesz?

p.s.: Baromira nem vagyok hibátlan, otthon csak a pincét tartom én rendben, meg a kocsikat. Tényleg kérni kell, hogy csináljak dolgokat, tényleg amőgy nagy a tisztaság nálunk, jó kajákat kapok. Én bizonyára nem vagyok elég figyelmes, meg fasztudja még mi. Csak úgy látom, hogy már alapbeállítás, hogy úgy néznek rám, hogy valami gond van, és ez nem tudom, hogyan tudna változni, mert úgy sem fogom kitalálni előre, hogy éppen mi a gond, vagy mi lesz a gond. Mert hát másmilyen vagyok. Másmilyen vagyok, mint amilyennek "lennem kéne"

I wonder, te milyen nevesített típus vagy az állatkertünkből, ha nincs értelmes kapcsolatod már fene tudja mióta.

Üdvözlettel: egy narcisztikus náci

Köszönöm a válaszokat. Segít tudatosítani dolgokat, amiket amúgy tudok, de érdemes a szemem elé helyezni, mielőtt még kitalálom, hogy én vagyok az áldozat.

Szóval az a helyzet, hogy a csapdahelyzetet magam teremtettem anno a hezitálásommal, mert nem gondoltam magam elég... (nem tudom, mi a jó szó erre) önzetlen embernek ahhoz, hogy megfelelő minőségben felneveljek egy gyermeket. Itt ezt arra értem, hogy legyen türelmem vele megértő szülőként végigvinni az egészet, nem felnőtt szinten lebaszni, ha hülye.
Szóval ja, előbb kellett volna, de nem voltam biztos benne, hogy ez így jó lesz.

Aztán most sem vagyok biztos benne ugyanúgy, de az idő fogy - legalábbis nem nekem, hanem inkább a párom számára. A lombik is azért van, mert amúgy ment volna magától, de behúztunk egy rossz dolgot, amiről nem szeretnék itt beszélni.

Pont ez a két dolog harcol bennem, amit levezettetek. Egyrészt ott van, hogy mindig amikor reflexből rosszul válaszolunk egymásnak, arra gondolok, hogy ezt a gyerek látni fogja, és ez lesz a minta, és el fogjuk rontani őt. Olyan embert teremtünk a példánkon át, aki majd rekreálja felnőttként ezt az egész szituációt. Erre számos példa van, pl apakomplexusnál a rosszfiú, lelépett fatert is ugyanolyan rosszfiúval próbáljuk helyettesíteni, stb...

A másik felén a serpenyőnek meg ott van, ha én tolok egy kiszállót az habár számomra kurva nehéz lenne sok szempontból, de a páromnak lenne igazán rossz, mert jelentős mértékben csökkenteném vele az esélyét, hogy valaha gyereke szülessen. Ez meg úgy gondolom, ősbűn bárkivel szemben. (ősbűn magaddal szemben is, ha szándékosan nem szaporodsz)

Néha elfog a depi, hogy rossz döntés volt benne maradni ebben: Ha nem váltunk volna ennyire különbözővé, vagy egy másik ember mellett boldogabb lennék (Ebben én az időhúzás miatt vagyok bűnös, ő pedig azzal, hogy valójában a dolgok 90%-áról régebben is máshogy vélekedett, de akkor még nem mondta el, mert a nők a kapcsolat elején, első éveiben még maszkolnak dolgokat), aztán azzal nyugtatom magam, hogy egy új kapcsolatban is, ha ránk nehezülne a nyomás, talán hasonló folyamatok játszódnának le, és ugyanott lennénk, akkor meg minek ugrálni? Persze az ember mégis reméli, hogy nem így lenne. Találkoztam az évek során olyan személlyel, akivel egyértelműen úgy tűnt, jobban megértjük egymást, de hát foglalt vagyok...

Konzerv elvtárstól meg bocs. Kb ennyire tellett egy italozás után - ami jól esett - inkább írnám neki most azt, hogy talán figyelmesebben olvasson, de persze mindenki azt gondol, amit akar, ha egyszer ez a véleménye.
Sajnos ezt az egész dolgot most nem hol kibeszélni. A társaságbeli barátokkal nem akarom megosztani, hogy aztán megtárgyalódjon a hátunk mögött, szélesebb körben.

Átmozgatni meg fogalmam sincs, hogyan lehet a hozzászólásokat. Ezt sose tanultam meg :)

Most, hogy így verbalizáltam a fentieket, próbálok jobb arc lenni, és betudni a folyamatos hisztit a feleségem lombikos frusztrációjának. Tehát megértőbb leszek, meg kitalálom, éppen hol segíthetnék, aztán meglátom, meddig bírom, mielőtt magamra kezdenék áldozatként tekinteni, vagy esetleg javul a helyzet.