A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #26: A közelgő vihar: Cadia ostroma. Első rész.

A Káosz legfelsőbb hadura, Ezékiel Abaddon tizenharmadik Sötét Hadjáratának közeledtét baljós előjelek tudatták. Az Impérium, bár pattanásig feszítette seregei erejét a galaxisszerte megszaporodott fenyegetések kezelése, nem vette félvállról egyik legveszélyesebb ellenfelének támadását. Számolatlanul küldte a máshol nélkülözhető seregeket, hadihajókat, Űrgárdistákat és Mars robotizált légióit a birodalom legfontosabb helyőrségének megerősítésére. A Cadia-rendszer védelmei készen álltak a támadás visszaverésére. 
Ha a fegyverek erején, a katonák elszántságán, a generálisok felkészültségén múlik, az Istencsászár seregei szilárdan állták volna az ostromot. De Abaddon fegyverei nem csupán evilágiak voltak; a Sötét Istenek áldását bírta, és az ő rontó erejüket engedte szabadon a védőkre. Járványok végeztek az erősségekkel, amelyeket fegyverrel nem vehetett volna be, őrület pusztította el a katonák elméjét. A romlás delejes erejű hírnökeinek suttogása a legacélosabb lelkekben is kételyt tudott ébreszteni: az árulás többet ártott a seregeknek, mint az orbitális bombázás. Bajtársak harcoltak egymással, hadihajókat hamvasztott el a reaktoraikat célzó szabotázs, hadosztályok bomlottak szét belülről, erődök omlottak össze a belharctól.
Ám, ahogy az Eklézsia tanítja, a Káosz magában hordozza saját vesztét. Amikor az aljas terv legnagyobb gyümölcsét hozta meg, egyben saját végzetét is életre hívta. Ahogyan a Cadia északi féltekéjén fekvő Elíziumi Mezőkön árulók végeztek a kulcsfontosságú bolygó teljes vezérkarával, a túlélők az Impérium legjobb stratégájához, a nemrég hazaérkezett Ursarkar E. Creedhez fordultak. A generális némi vonakodás után elfogadta Cadia Lord Kastelláni címét, és nekilátott megfordítani a háború folyását.
A veszteségek elborzasztóak voltak. Cadiát láng és hamu borította, a mindaddig bevehetetlennek hitt erőd-városai romokban. A flotta nyomorék roncsa volt egykori dicsőséges erejének, a rendszer többi bolygója mind elveszett, de a Káoszt végül visszaverték. A katonák azonban nem voltak olyan hangulatban, hogy ünnepeljenek: a veszteségek túl nagyok, a győzelem túl pürrhoszi volt hozzá. Maga Creed sem volt nyugodt. A zseniális stratéga érezte, hogy a háború csak látszólag ért véget.

Eközben szerte a galaxisban, más erők is mozgolódtak, amelyek befolyást gyakoroltak a sokat szenvedett bolygó sorsára. 

Trazynt, vagy ahogy magát hívta, a Végtelent még a többi Nekron is kerülte, még őket is zavarta őrült megszállottsága. Míg fajtársai az életet gusztustalan, kiirtandó fertőzésnek tekintette a galaxisban – ami szerintük jogosan az ő birodalmuk –, addig Trazynt lenyűgözték az „intelligens” fajok és gyermeki próbálkozásaik, amiket technológiának neveztek. Amikor eónokkal azelőtt, a Mennyek háborújában Szhzarek ráébredt, hogy a C'Tan csillagistenek elárulták a népét, bosszúja érdekében őhozzá, Trazynhoz fordult, mert egykor ő volt az egész nekrontyr faj legnagyobb tudósa. Nekronként sem volt olyan kriptech, aki felvehette volna vele a versenyt a C'Tanoktól eltanult új technológiák ismeretében. Különösen a téridő megtörésének, az alternatív dimenziók létrehozásának volt mestere. Bár finoman szólva nem volt elkötelezett híve az új rendszernek – a legtöbb nekrontyrral szemben ő nem önként ment a biotranszformációs kohóba hogy fémtestben szülessen újjá, hanem láncokban rángatták oda –, de a feladat, amivel a néma király megbízta, túl izgalmas volt tudományos szempontból, hogy nemet mondjon rá. Ő alkotta meg a béklyókat, amelyek a csillagistenek vesztévé váltak, és a börtönöket, amik a széttépett C'Tanok szilánkjait az idők végezetéig magukba zárják. Ezután viszont nem tartott tovább fajtársaival, hanem teljesen új hobbijának kezdett élni. Nem vett részt a pilonok felállításában, amivel Szhzarek kriptechjei az immatérium forrongását próbálták megfékezni, hanem tér-idő csapdáit bütykölte. Amikor a pilon-projekt kudarcot vallott nélküle, ő is hosszú, halálos álomba vonult – de amint felkelt, töretlen lelkesedéssel látott neki kedvenc játékszerei kipróbálásának. Gyűjtő lett. Az élők közül (akik mindíg is lenyűgözték) olyan személyeket, csoportokat, jelenségeket ejtett foglyul, amik felkeltették az érdeklődését. Ahogy egy rovargyűjtő szögezi papírlapra legújabb áldozatát, hogy feljegyzéseket róva alá berámáza és a falra függessze, úgy ragadott el tesseract celláiban hősöket, művészeket, perverz gyilkosokat, de akár egész tanácskozásokat vagy csatákat is. Nem sokkal azelőtt, hogy a tizenharmadik Sötét Hadjárat kezdetét vette, egy jósereklye – egy a hadjáratokkal kapcsolatos orákulum, amit jóval azelőtt helyezett el gyűjteményében – életre kelt, és komoly károkat okozott a vele összezárt műtárgyakban (és személyekben). A baj okát kutatva ráébredt, milyen érdekes látványosság készülődik a Cadia rendszerben, és úgy döntött, személyesen is megnézi magának. Mivel különböző technológiák és egyes érdekesebb nekron urak eltűnése okán ebben az évezredben épp hadilábon állt fajtársaival, sereg és testőrök nélkül volt kénytelen útra kelni, de nem volt védtelen: fejlett technikája mellett magával vitte gyűjteménye néhány (néhány tucat? néhány száz?) érdekes, emberi darabját is egy tenyérnyi tesseract cellában…

Egy kihalt rendszer egy valaha lakott, de Abaddon által elpusztított bolygóján Belisarius Cawl, az Adeptus Mechanicus egyik legnagyobb potentátja, ősi ereklyéket tanulmányozott. Az Archmagos Dominus évezredek óta módosított géptestében lakó tudatokból legalább egyet szinte mindíg a régészet, pontosabban a letűnt korok technológiai ereklyéi iránti érdeklődés töltött ki. Szokatlan forrásból, egy Árnyszövőtől, elda harlekin boszorkánymestertől kapott fülest róla, hogy a bolygó számára értékes leleteket rejt. Bár kétségei voltak afelől, hogy Abaddon egykori sötét hadjárata sok mindent hagyott volna a bolygón – érthetetlen, hogy egyáltalán miért támadt a stratégiailag nem kiemelkedő rendszerre annak idején, de mindenesetre alapos munkát végzett a pusztítás terén –, mégsem bírt ellenállni a csábításnak. Voltak bizonyos gondjai valami rátámadó főmérnorkkal és seregével, de nem akart ilyen elhanyagolható részletekkel törődni, amikor valóban a leletek nyomaira bukkant mélyen az alapkőzetig bombázott felszín alatt. Egyik tudatának gyors stratégiai kalkulációi szerint gépesített katonái elbírnak az orkokkal, de ha nem, akkor is kitartanak addig, amíg ő megszerzi, amiért jött. Csalódnia kellett: a leleményes főmérnork az elesett skitarii kiborg-harcosok és hadigépeik alkatrészeit újabb és újabb ork haditákolmányokba építette bele, és lassan komoly veszélyt kezdett jelenteni az expedícióra. Cawl bosszúsan távozáshoz készülődött, de az Árnyszövő telepatikus kivetülése megjelent előtte, és nyomatékosan arra sürgette: ásson tovább! Az archmagos úgy kalkulált: ami ennyire fontos a harlekineknek, valószínűleg tényleg számot tarthat az ő érdeklődésére is. Egy hadicsellel csapdába csalta és kivégezte a főmérnorkot, majd visszavonult az ásatáshoz. A mérnork helyét azonban egy másik vette át, és a támadás folytatódott. Amíg a felszínen a skitariikat lassan felőrölték a zöldbőrűek, a géppap megtalálta amit keresett. Abaddon bombázása teljesen megsemmisítette az obszidiánszerű fekete monolitok felszín feletti részét, de itt, a mélyben tisztán látszott: a támadás előtt ősi, karcsú pilonok álltak e bolygón. Belisarius Cawlt nyugtalanság fogta el. Két tudatának számolókapacitását is felhasználva az Impérium ismert és titkos történelmén átívelő térképet készített fejben a Sötét Hadjáratok vonulásáról, összevetve a jelenlegi lelethez hasonló korú maradványok rejtekhelyeivel. Más nem láthatta volna meg a mintázatot, de ő, aki több ezer éves élete jó részét e leletek felkutatásával töltötte, rálelt az egybeesésre. Lehetséges hogy Abaddon mindvégig ezekre az ereklyékre vadászott? A pilonok reagálnak az Immatérium háborgására, és warpvihar esetén a gellar-mezőhöz hasonló rezgést bocsátanak ki. A Cadiai kapu a Rettegés Szeme, a pokol az anyagi világba való áttörése egyetlen stabil pontja. Cadia bolygóján nagy számban állnak ilyen a pilonok. A térkép mintázatából logikusan következik, hogy  hasonlóan a bolygóhoz, ahol most tartózkodik, régebben Abaddon többi célpontján is ilyenek lehettek. Körbevették a Szemet. Kordában tartották? Azonban a Káosz hadura már elpusztította őket. Kivéve…
Újra megjelent előtte az Árnyszövő kivetülése. Egy bolygót mutatott neki. Cawl már azelőtt tudta, melyik lesz az, hogy a kép megjelent volna. Késlekedés nélkül elindult megmaradt csatlósaival Cadiára.

A Falanx, az Impérium leghatalmasabb űrbázisa, Dorn ősatya ajándéka volt a Császárnak. Dorn fiai, a Császár Öklei gárdistarend, ezt a roppant repülő erődöt tekintik anyaviláguknak, innen indulnak hadjárataikra. Mérete kisbolygókkal, fegyverzete az Impérium egy teljes flottájáéval vetekszik, ősi technológiák éltetik, amik titka Dorn óta feledésbe merült. Ahogyan a fizikai, úgy a túlvilági támadásoktól is jól védett: a Káosz most mégis utat talált rá. Be'lakor démonherceg sötét paktumok révén rálelt a módszerre, amellyel meglovagolta a galaxisszerte háborgó Immatérium áradását, és rést szakítva az anyagi világba, utat nyitott a Falanx belsejébe démonjainak és a Vasharcosok káoszgárdistáinak. Az Öklök szinte minden gárdistája a szent erődtől távol harcolt ekkor, csupán a Tor Garadon kapitány vezette, újoncokból álló harmadik század, és a veterán első század egy maréknyi Terminátora volt jelen, hogy szembeszálljon a támadókkal. Kétségbeejtően kevesen voltak, és bár tökéletesen kihasználták a hazai terep jelentette előnyöket, és olyan bátran és összehangoltan küzdöttek, ami méltó volt Dorn emlékéhez, elvesztették volna a küzdelmet, és a hatalmas űrbázist, ha  az Immatérium a démonherceg által meggyengített határán nem masíroztak volna át csontokkal ékes, fekete páncélos, néma Gárdisták, akiket mintha lángnyelvek nyaldostak volna körül. Tor Garadon hallott már pletykákat a kísérteties Elátkozott Légióról – a legenda szerint a warpban rekedt, császárhű gárdisták szellemeiről, akik olykor segítségére sietnek az Impérium végveszélybe került katonáinak –, de nem gondolta volna hogy valóban léteznek. Most azonban a szeme láttára osztották a halált ezek a néma harcosok, Be'lakor és hordája pedig közéjük és az Öklök közé szorulva, végül megsemmisült. Az Elátkozott Légióról szóló valamennyi legenda úgy végződik, hogy a csata után nyomuk vész a kísértetgárdistáknak, most azonban maradtak a Falanx árnyékos sarkaiba húzódva, és mintha vártak volna valamire. Az első század Könyvtárosa csakhamar asztropatikus segélykérést észlelt: az Impérium legfontosabb végvárát ismét az Ősellenség fenyegeti. Bár a Falanx sérült volt és az ideálisnál jóval kisebb legénységgel üzemelt, Tor Garadon mégsem habozott. Parancsára életre keltek az ősi erőd plazmahajtóművei, és a roppant űrbázis átlépett az Immatériumba. Ahogy kiadta a parancsot, tekintete a Légió egy, a parancsnoki terem árnyékai között meghúzódó tisztjére tévedt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a kísérteties gárdista helyeslően bólintana.

Az Immatérium háborgásában, a démoni miazmák és warpviharok közepette az egyetlen stabil pont az Astronomican, vagyis az Istencsászár fénye. Arany ragyogása az egyetlen olyan jelenség ideát, ami nem tör az anyagi világ lakóinak lelkére, egyben a Császár egyetlen életjele. Az arany ragyogás egy pillanatra megvillant, és egy szikrát vetett magából. A fénypont, ez a pislákoló gyertyaláng a démoni viharok között, megkeresett egy, egyetlenegy lelket a poklot alkotó miriádok közül, és megérintette. 
Szürke csatamező. Az ősellenség. Pokoli ütközet. Végzet, halál. Menekülés. Egy jeges világ. És a jégen túl…
A fáradt, száz csatában száz halált halt lélek megértette mit várnak tőle. Lassan felpislákolt az arany fénnyel, és elkezdte megkeresni az útját vissza az anyagi világba…

 

Cadián ezalatt Creed jobban megkínozta a sereget, mint a Káosz támadása. Minden férfi, nő, és gyermek folyamatosan dolgozott, romokat takarítottak el, pajzsokat és ütegeket helyeztek át, készleteket halmoztak fel. A teljesen megsemmisült asztropatikus kórus helyett a techpapokkal egy jeladót tákoltatott, és a maradék asztropaták élete árán üzenetet küldött vele: Cadia ismét ostrom alatt áll. Minden cadiai maradéktalanul megbízott Creed zsenijében, de ezt mégsem értették. Aztán üzenetet kaptak a kevés túlélő fregatt egyikéről, amit Lord Kastellán a háború látszólagos megnyerése után azonnal a Cadiai kapu mélyére küldött járőrözni. Abaddon fő ereje még csak most közeledett a kapuhoz. Creed előre látta a jeleket, amik most már mások számára is világossá váltak: a támadás, ami csaknem végzett az Impérium legfontosabb végvárával, csak bemelegítés volt.
A Corona és Scarus flották maradéka felvette a harcot a közeledő veszedelemmel, ám mind egy szálig elpusztultak, és még csak le sem lassították azt. Dostov admirális nagyobb sikerrel járt: elrejtette maradék csatahajóit abban a roncsövezetben, ami tízezer év folyamatos csatahajóharcaiból alakult ki a Cadiai kapuban. Megvárta amíg az ősellenség flottája benyomul közéjük, és csak akkor támadt nekik. Borzalmas vámot szedett az áruló hajókból. Egy átlagos flottát derékba törtek volna a veszteségek, amiket Dostov tengerészei életük feláldozásával okoztak, Abaddon armadája azonban csupán kevesebb, mint tíz százalékát veszítette el.
A legnagyobb Káoszflotta volt ez, ami a Hórusz lázadás óta az Impériumra támadt. Kisebb hajók végtelen tömege között nyomultak előre az egyetemes Káosz leghatalmasabb, legrettegettebb zászlóshajói. Itt volt a Terminus Est, hatalmas, élő testén gennyes fekélyek fakadtak fel, hogy Nurgle démonai kússzanak elő belőle; a Kín Erődje, ami számtalan tengerész végzete volt a Gothic háborúban; az Ezernyi Fiak boszorkányos jelekkel telerótt csatabárkái mellett most megfértek a Világfalók vérre szomjazó harci gépei. Látszólag birodalmi csatahajók keveredtek közéjük: az Alfa légió árulói a megtévesztés, beszivárgás mesterei voltak.
És mind mögött ott jött az Örökkévaló Akarat, az utolsó Feketekő erőd. Holdnyi méretű, obszidiánszerű csillag volt ez, melynek pusztító erejét jól ismerte már az Impérium. Túlvilági, boszorkányos erejét Abaddon teljesen felébresztette, ha feltöltekezett az Immatérium energiáival, képes volt olyan sugarat kibocsátani magából, ami egy egész bolygó felszínén kiolt minden életet.

Creed tisztjei számba vették a rendelkezésre álló erőket. Neki magának erre már nem volt szüksége: pontosan tudta, milyen csapatok és hadi gépek maradtak meg az előző támadás után, és mire számíthat tőlük. Megcsappant erejéből nem futotta volna az egész bolygó védelmére, ezért a Cadia Secundus kontinensén fekvő, stratégiailag megkerülhetetlen Kasr Kraf védelmére rendezkedett be. Ezt a hatalmas erődvárost javíttatta meg annyira, amennyire az csak lehetséges volt a rendelkezésre álló idő és szűkös eszközök segítségével. A falak mindenesetre álltak, a pajzsok üzemeltek, és az ütegek készen álltak a tüzelésre. Valamennyi hadosztályát ide vonta vissza: cadiai, de más rendszerekből származó seregek maradékai is voltak ezek, akiket az elmúlt hetekben Creed könyörtelen kiképzése felkészített rá, hogy hibátlanul dolgozzanak együtt a véderő egészével.
Nem voltak egyedül. Körben Kasr Kraf körül kisebb erősségek sorakoztak, amiket kis létszámú, de rettenthetetlen hősökből álló csapatok tartottak. A Dac Erődjét, a Sötét Angyalok rendjének lezuhant csatabárkáját megjavítani nem tudták Korahael mester gárdistái, de a roppant csatahajó falai erősek voltak, ágyúi működtek, így erődként használták. Szent Morrikán erődített kolostorát az iker rendfőnöknők, Genevieve és Elanor vezetésével a Mártír Miasszonyunk rendjének harcos apácái védelmezték. Kasr Jark romjain Magasbérc Orven Űrfarkasai vertek tanyát: bár a romok állapota nem tette őket ideálissá a védekezésre, a Vörös Magnus átkát nyögő gárdisták közül egyre újabbak és újabbak változtak farkasemberré, ezért minél távolabb akartak küzdeni a szövetségesektől, nehogy harci dühükben nekik támadjanak. Amalrich marsall Fekete Templomosai pedig a Mártírok falát védték, amely erősség e legendás harcosok kezében jó esélyekkel szállt szembe bármilyen ostrommal. Bár Creed rámutatott, hogy fekvése okán ennek az előörsnek a megtartása nem jelentett stratégiai előnyt, a marsall nem volt hajlandó egy halandó katonára hallgatni.
És itt volt még Üvöltő Sven Űrfarkas kompániája, akik az utolsó, még teljesen harcképes csatabárkán, az egy fenrisi rege hőséről elnevezett Lángsörény Agyarán állomásoztak. Az ő órájuk ütött elsőként.

Bár a Gothic háború óta az Impérium techpapjainak az erőtérpajzsok és a Gellar-mező házasításával sikerült kifejleszteniük egyfajta védelmet a Feketekő-erődök pokoli támadása ellen, a bolygó védőernyői korántsem álltak még készen, amikor az első támadás érte Cadiát – most pedig egyetlen generátor maradt meg belőlük, az is befejezetlenül. Klarn magos techpapjai éjt nappallá téve dolgoztak rajta, hogy beüzemeljék, és legalább Kasr Kraf környékét fedezzék vele, de a feladat meghaladta a képességeiket. Amikor a védők hírt kaptak róla, hogy az Örökkévaló Akarat Cadia felé tart, csak Creed tartása állította meg a kitörő pánikot. Üvöltő Sven kétségbeesett tervvel állt elő: a Lángsörény Agyara fedélzetén megközelíti, majd leszállóegységek és teleport segítségével gárdistáival megrohanja a feketekő-erődöt, annak reményében, hogy belülről harcképtelenné teheti. A terv öngyilkosság volt, de senkinek sem volt jobb ötlete. A csatabárka csakhamar útnak indult, fedélzetén az Űrfarkasokon kívül más rendek gárdistáival, és halandó katonákkal is, akik mind önként jelentkeztek. Egyszer még hírt adott róla, hogy közelít a Káosz flottához, de többet már nem hallottak róla.

Creed egyedül barátja, Jarran Kell vezérőrmester előtt nem tudta eltitkolni kétségbeesését. Kifelé töretlen magabiztosságot sugárzott, de magában pontosan tudta, hogy Cadia nem állhat meg a közelgő támadás előtt. Nem a győzelemért harcolt, még csak nem is a túlélésért. Azért tette, hogy szálka legyen Abaddon oldalában. Ha akarja, a Káosz legfelsőbb hadura egyszerűen átsöpör a Cadiai kapun, és pusztító áradata továbbözönlik az Impérium szívébe. Ha azonban elég eltökélten állnak ellen, csorba esik vezéri tekintélyén, és kénytelen lesz elpusztítani őket, mielőtt továbbhaladna. Minden óra, amivel kín és vér árán elodázzák az elkerülhetetlen pusztulást, egy óra, amit az Impérium a felkészülésre fordíthat. Cadia nem törhet meg!
Elterelendő hát a saját és seregei figyelmét a feketekő-erődről, parancsot adott a helyreállított bolygóvédelmi ütegeknek, hogy készüljenek a tüzeléshez.

Számítása most is pontos volt. Ahogyan a Káosz erői pályára álltak volna Cadia körül, plazma- és makroágyútűzbe szaladtak. Kisvártatva azonban holdnyi méretű objektum takarta el a napot Cadia Secundus elől. Üvöltő Sven kudarcot vallott, az Örökkévaló Akarat megérkezett Cadiához. A csillag alakú fekete monstrum közepén vörös fény izzott fel. Vibráló sugár csapott ki belőle, hogy egyenesen Cadia Secundust vegye célba iszonyú erejével – majd elenyészett a felhők között, egy láthatatlan erőtér mentén. A védők üdvrivalgásban törtek ki. Egyedül Klarn magos volt komor. Pontosan tudta, hogy a pajzsgenerátor nem állhatott volna készen, most mégis működött, sőt, nem csupán Kasr Krafot, de az egész bolygót a védelmébe vonta. Amikor ellenőrizte, rá kellett döbbenjen, hogy a generátoron dolgozó emberei eltűntek, az általa eszközölt javítások helyén pedig olyan xenó, talán nekron eredetű technológiát talált, aminek a működési elve felfoghatatlan volt a magos számára…

Nem maradt ideje ezen töprengeni. A pusztító sugár kudarca láttán Abaddon flottája elkezdte a bombázást. Ahogy lövedékek csapódtak nekik, a pajzsok derengeni, majd izzani kezdtek a borzasztó terhelés alatt. Ahol nem védte pajzs, a kontinenst az alapkőzetig megrázták a becsapódások, a lövedékek között leszállóegységek záporoztak. Kezdetét vette Cadia Secundus ostroma.